Arrival

Két éve úgy gondoltam, hogy Christopher Nolan Csillagok közöttje miatt a science fiction-t nem kedvelő nézők és olvasók is elismeréssel adóznak majd a műfajnak, de legalábbis egy-két a zsánert képviselő alkotásnak. Az a film egy új szintre emelte a tartalmas tudományos-fantasztikus filmek kategóriáját, még ha nem is volt tökéletes. Kiemelkedett a rengeteg látványos, ámde kevésbé mély, esetenként pedig sekélyes filmek tömegéből. Aztán jött Denis Villeneuve és olyan eleganciával adaptálta Ted Chiang díjnyertes novelláját, az Életed történetét, hogy a már említett új szintet még tovább emelte: az Arrival legalább olyan mérföldkő a science fiction filmek között, mint anno 2001 – Űrodüsszeia volt.

01_arrivalA történet szerint 12 óriási idegen űrhajó landol a Földön. Senki sem tudja, hogy kik az utasok és miért vannak itt. Dr. Louise Banks nyelvészprofesszor és Ian Donelly fizikus kapja a feladatot a hadseregtől, hogy megfejtsék az idegenek céljait s ez végül olyan események láncolatát indítja el, amik gyökeresen változtatják meg az emberiség világnézetét – és ennyit lehet spoilerek nélkül írni a cselekményről.

Nehéz műfaj a filmadaptáció, különösen akkor ha az alapanyagot szolgáltató mű egy novella, elég csak a terjedelemre gondolni. Alig van idő a világ bemutatására, a konfliktus felvezetésére, a szereplők megismerésére. Cserébe jellemzően egy-egy fordulattal, csattanóval érnek véget és még sokáig gondolkodásra késztetnek. Rövidségük miatt, modern űropera rajongóként nem is nagyon szoktam novellákat olvasni, persze azért vannak kivételek. Sokat tépelődtem, hogy elolvassam-e az adaptáció alapját képező novellát a film megtekintése előtt, végül csak elolvastam és abszolút nem bántam meg.

Villeneuve megtartotta az eredeti történet három alappillérét (amiket szintén nem fogok felfedni, aki pedig olvasta a novellát, az már úgy is tudja), de a körítésen eszközölt néhány változtatást és ki is bővítette azt. Ezek közül van, ami tovább növeli a cselekmény drámaiságát és persze van olyan is, ami a látványvilágot hivatott erősebbé tenni. Mert az bizony rettentően erős. Olyan grandiózus audiovizuális élményt nyújt a film, hogy odaszegezi a nézőt a székbe és már-már pislogni is elfelejt. Mindezt teszi úgy, hogy nem óriási robbanásokat és csillogó lézerágyúval vitézkedő űrlényeket szerepeltet a vásznon. A zenei aláfestés pedig abszolút illik a film világához. A szereplőgárda hozza a kötelezőt, Amy Adams-ben érezhető, ahogy a kíváncsiság és a félelem viaskodik, Forest Withaker pedig hiteles marcona ezredes, a Jeremy Renner által megformált Ian Donelly viszont nem kapott annyi figyelmet, mint a novellában.

arrival

Szinte mindent megtalálni a filmben, amiért a minőségi szórakoztatást kedvelő néző a moziba látogat. Már az első percekben olyan érzelmi mélységeknek és magasságoknak lehet szemtanúja a néző, ami végigkíséri az egész játékidőn. Általában kritikus szemmel állok a történetekben szerepelő szerelmi szálakhoz, hiszen sokszor csak a cselekménnyel párhuzamosan fut, a nézőcsalogató eye candy lélektani megfelelője. Ám jelen esetben a cselekménybe tökéletesen illik, a mélyen rétegelt film szerves része. A tudományos rész is teljesen rendben van. Bár nem vagyok nyelvész, de rendkívül élveztem az idegenek nyelvének tanulmányozását és – még ha kategorikusan csak a novellában lett kijelentve – de végre leromboltatott az a mítoszt, hogy kizárólag tévé- és rádióadásokat hallgatva meg lehet tanulni egy teljesen idegen nyelvet. Maguk az idegenek pedig nem is lehetnének ennél idegenebbek. A film során az őket körüllengő fizikai köd és balladai homály csak tovább erősíti a nyelvi különbségek miatti megismerhetetlenség érzését.

Ez a film gondolkodásra késztet és a nézővel marad a vetítés után is. Méltán nyeri el már most a kultuszfilm státuszát. Szerintem még évek múltán is utalgatni fogunk rá, mint minőségi fokmérő, ha science fiction filmekről lesz szó. Talán még engem is rávesz, hogy több novellát olvassak – arra pedig már rávett, hogy Ted Chiang minden novelláját elolvassam.

Peter F. Hamilton: A Night Without Stars

Amikor 2015 januárjában először látogattam el a Nemzetközösségbe a Pandóra csillagán keresztül, nem gondoltam, hogy egy olyan monumentális világba tettem be a lábam, ami egy új standardot hoz létre a személyes ízlésemben – ha élhetek egy ilyen kissé elcsépelt szófordulattal. Nehéz megfogalmazni, hogy miért, hiszen nem emelte új szintre az űroperát, mint mondjuk, Dan Simmons Hyperion-ja. Hamilton világa mégis minden mércével mérve magával ragadó. Grandiózus történetvezetése, izgalmas karakterei és lebilincselő cselekménye egy olyan fantasztikus elegyet alkot, ami kimagaslóvá teszi a mai modern űroperák között. Így izgatottan vettem kezembe a Nemzetközösséget lezáró kötetet, az A Night Without Stars-t.

night_without_starsA történet a The Abyss Beyond Dreams után veszi fel a fonalat: Nigel Sheldon közreműködésének köszönhetően Bienvenido kiűzetett az Ürességből, de fényévek millióira került a Nemzetközösségtől. A Faller-ek még erősebb fenyegetést jelentenek az emberekre nézve és a helyzetet tovább nehezíti, hogy Slvasta véghez vitte forradalmát. Ugyanis – mint oly sokszor a történelem során – ennek a forradalomnak a vívmányait is eltorzította az irányítást magához ragadó réteg görcsös ragaszkodása a megszerzett hatalomhoz. Így Bienvenido a biztos pusztulás felé rohan – a titkozatos Warrior Angel segítségének ellenére. Ezekben a vészterhes időkben tűnik fel egy rejtélyes gyermek, aki hamar felhívja magára a háborúzó felek figyelmét: olyan tudás és képességek birtokában van, amik könnyedén eldönthetik a harcot, bármelyik fél számára. Így a mindkét fél által üldözött gyermek körül olyan események bontakoznak ki, ami messze túlmutat Bienvenido-n, a Faller-eken és az emberiségen. Persze a történetet lehetetlen lenne pár mondatban összefoglalni és nem csak a 750 oldalnyi terjedelemből következik.

A Void-trilógiához és a szóban forgó regény előző részéhez hasonlóan Hamilton most is elegyíti a modern űroperát más zsánerekkel, jelen esetben egy hidegháborús kémregénnyel. Bienvenido világa a hatvanas évekbeli Földre emlékeztet: az emberiség már kimerészkedett az űrbe (igaz, csak rövid ugrásokra képes), rádión és telefonon kommunikálnak egymással, fegyverbe fogták a maghasadás erejét és a korra jellemző paranoid félelem is megfigyelhető a cselekmény során. A Nép Biztonsági Rezsimje – People’s Security Regime – már-már a kommunizmust megidéző módon felügyeli a népet, vasököllel elnyomva az Eliter-nek bélyegzett lakosokat, akik kikerülve az Ürességből felfedezik fejlesztett genetikai örökségüket. A kém-motívum amúgy is erős volt a Commonwealth-regényekben, hiszen mindig is szerves részét képezték a cselekménynek a beszivárgott megfigyelők, kettős ügynökök, saját szakállukra a szembenálló feleket egymás ellen kijátszók. Itt az adott körülmények csak tovább erősítik a hidegháborús kémtörténet hasonlatot, persze csak másodsorban, hiszen már nem különül el a sci-fi olyan erősen a mellékzsánertől, mint mondjuk a Void-trilógia alatt.

Once the information gets out there, you can’t bring it back. Universal law: data wants to be free.

Ám a történet nem elégszik meg ennyivel. A cselekmény során jóval többet tudunk meg Bienvenido sorsáról, a sorsában osztozó bolygókról, a kiűzetés utáni társadalomról, a Faller-ekről, az Ürességről és magáról a Nemzetközösségről is. A megfiatalító eljárásnak köszönhetően elért funkcionális halhatatlanság pedig lehetőséget ad arra, hogy Hamilton a Pandóra csillagában megismert karaktereket is szerepeltethessen a befejező kötetben. S mindezt képes úgy tenni, hogy nem tűnik pusztán fan service-nek, hanem a sztori szerves részét képezik a visszatérők. A történet legizgalmasabb aspektusa az egyszerű emberek, az Eliter-ek és a Faller-ek alkotta hármas szembenállás, amit tovább bonyolít Laura Brandt és a Warrior Angel, az egyedüli személyek, akik működő nemzetközösségi technológiát birtokolnak. Hamilton a tőle megszokott könnyedséggel mozgatja a szálakat, logikusan építkezik egy szinte tökéletes konklúzió felé terelve a cselekményt.

Az író jellegzetes stílusához hozzátartozik a szexualitás kezelése, meglehetősen explicit módon és bizony úgy, hogy az nem feltétlen tesz hozzá a történethez. Ez a szóban forgó regény esetében sincs másként, talán valamivel kevesebb heves lepedő akrobatika kap helyet a könyv lapjain, mint mondjuk a Júdás elszabadul sorai között. Ám ezen kívül akarva sem tudnék más hibát felróni a könyvnek. Ugyan kicsit keserű szájízzel tettem le, hiszen hosszú ideig nem nyerhetünk újabb betekintést a Nemzetközösségbe. Persze szomorúságra nincs okom, a Night’s Dawn-trilógia már ott sorakozik a polcomon.

Az összesen közel öt és félezer oldalon keresztül tartó monumentális történet számomra beemelte Peter F. Hamilton személyét minden idők legjobb science fiction írói közé. Külön öröm, hogy Hamilton magyar kiadási jogait birtokló Delta Vision tovább folytatja az író életművét, jövőre tervezik a Misspent Youth című regényét megjelentetni. De addig sem pihen Hamilton, már dolgozik a következő regénytrilógiáján, amely a Salvation címet kapta.

Sylvain Neuvel: Alvó óriások

Azt hiszem nem a legjobbkor olvastam el a könyvet. Nem sokkal Robertson csodás, poszt-szingularitásbeli cyberpunk regénye, az Égtörés után és Hamilton régóta várt története, az A Night Without Stars közben. De talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy túl későn jelent meg ahhoz a könyv, hogy felhőtlen szórakozást nyújtson: túl sok kiemelkedő science fiction- tolvastam ahhoz, hogy szórakoztasson egy a legjobb esetben is középszerűnek mondható könyv.

alvo_oriasokA történet szerint egy kislány egy kora esti kerékpározás során beleesik egy nagy terembe, ami egy óriási tenyeret rejt. Ez a tenyér valamilyen rejtélyes ötvözetből készült és titokzatos módon fényt bocsát ki magából. Aztán megindul a kutatás további testrészek után, aminek az időközben felnőtté cseperedő kislány lesz a vezetője. Az egész kutatást pedig egy névtelen figura irányítja, akiről szinte semmit sem lehet tudni, csak azt, hogy ijesztően nagy hatalommal bír.

Az egyik legnagyobb hibaként az eredeti kiadás fülszövegén található összehasonlítást lehetne említeni, ami Weir nagy sikerű regényéhez, A marsihoz hasonlítja a szóban forgó könyvet. A egyezés ott kezdődik, hogy mind a két kötet magánkiadásként hagyta el a virtuális nyomdát, majd a felkapottságukra való tekintettel a kiadók felkarolták a kéziratokat és rendes kiadás is született a könyvekből, de ki is merül ennyiben. Mert amíg A marsi egy rendkívül szórakoztató hard sci-fi, addig az Alvó óriások megragad egy erősen közepesre sikerült rajongói novellafüzér szintjén.

Maga a cselekmény interjúk és naplóbejegyzések sorozata, akár egy novelláskötet. Láttunk már ilyet, elég csak a rossz hírű Robokalipszisre vagy World War Z – Zombiháború című kötetre gondolni, igaz ez utóbbit nem olvastam (témája miatt pedig nagy valószínűséggel nem is fogom). S éppen a szerkesztési mód miatt válik a regény szerkezet nélkülivé. A rövid kis fejezetek nagy része egy-egy beszélgetés a titokzatos főnök, valamint más szereplők között, így alig akad hely a világépítésre. A jelenetszerű dialógusokat csak elvétve szakítja meg egy-egy leíró rész, azok is inkább egy-egy történés kivonatai. Ettől tűnhetne akár lendületesnek is, de ahhoz az kellene, hogy legyen alap, amin a cselekmény haladhatna lendületesen. A tördelést tovább rontja a két betűtípus használata a párbeszédeket felvonultató fejezetek során. Ugyanis a titokzatos főnök olyan fontos, hogy saját betűtípussal kérdez. Egyszerűen kizökkenti az olvasót ez a váltakozás. Egy tisztességes történetvezetés során mindig tudnánk, hogy éppen kinek a mondatait olvassuk, nem lenne szükség ilyen eszközre. Az így kialakult epizodikus jelenetek sokasága következtében nincs íve a cselekménynek. Nincs felépítve a történet, nincs egyre fokozódó feszültség, sokáig nem is nagyon tudtam, hogy kiért vagy miért is kellene aggódnom. Neuvel felsorakoztatott több problémát is, amiken aztán így vagy úgy, de túl egyszerűen lendül át.

További probléma a szereplők súlytalansága. Alig egy napja fejeztem be a könyvet, mégis újra bele kellett lapoznom, hogy emlékezzek minden névre, pedig nem sok szereplőt mozgat az író. Ez részben a már említett szerkezetnek köszönhető, részben a tetteik megalapozatlanságának és sekélyességüknek tudható be. A legösszetettebb jellem a titokzatos főnök, de ő is csak a titokzatossága miatt, az pedig, hogy az egész földi civilizációt megrengető felfedezés közben egy szerelmi háromszög alakuljon ki, már-már a young adult irodalom nagykönyvébe illő klisé. Nem kell minden könyvnek megreformálni a saját zsánerét. Nem kell az újdonság erejével ható ötleteket bedolgozni a történetbe. De annyi azért elvárható, hogy ha már jól ismert kliséket használva alakítja a történetet Neuvel, jól keverje azokat. Sajnos ebben az esetben egy az egyben átvett bizonyos elemeket más sci-fi alkotásokból, nélkülözve minden törekvést az eredetiségre.

Szerencsére pár pozitívumot is lehet említeni, a prológus és az epilógus például remekül sikerült fejezetek. Ebben a két fejezetben hanyagolja az író a dokumentarista stílust és valódi lineáris történetvezetést használ. Maga az alapötlet is izgalmas, még ha részleteiben láttuk is már sok helyen. Első regényes íróként Neuvel talán tanul majd az Alvó óriások hibáiból és egy jobb folytatással fog meglepni minket. Illetve azért valamivel jobban sikerült regény, mint a Robokalipszis – persze az sok mindent elmond egy könyvről, ha a kevés pozitívumok egyike az, hogy egy igen rosszul sikerült kötetnél valamivel jobb.

Összességében az egész könyvről süt az amatörizmus, minden szempontból: történetvezetés, regényszerkezet, dramaturgia, felsorakoztatott jellemek. Azért rossz ezt kimondani, mert nagyon vártam a könyvet, ami miatt talán túl nagyok voltak az elvárásaim. Az sem mentség rá, hogy inkább filmkönyv, mint regény, hiszen Neuvel saját bevallása szerint az általa megálmodott filmet írta le. Belépő szint a science fiction világába, alacsonyan hagyva a lécet, amin már a második olvasással könnyedén túl lehet lendülni.

Marko Kloos: Frontvonalak

A military science fiction szűk eszközkészlettel dolgozik, ezért nehéz olyan tisztán katonai sci-fit írni, ami üdítő újdonságként hatna. Ebből a szempontból kicsit olyan, mint a rockabilly zenei műfaj: ha egy számot hallottunk már, akkor gyakorlatilag minden másik szám is rendkívül ismerősnek tűnhet. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden regénynek meg kell újítani ezt az alzsánert, de valami apró, kis dolgot csavarnia kell az alapfelálláson – különben még nehezebb lesz kitűnni a military SF regények tömegéből.

frontvonalakFőhősünk, Andrew Grayson az Észak-Amerikai Nemzetközösség polgára, aki egy mocskos, szemétben fuldokló segélyvárosban tengeti nyomorult életét. Sokat álmodozik a gyarmatbolygók által kínált életről, ahol csak egy millió emberrel kell osztoznia egy egész bolygón, ahol szabad szemmel láthatja az eget, ahol nem kell pisztollyal közlekednie a lakóhely környékén, ha biztonságban akarja magát érezni, ahol nem a szociális juttatási rendszer által kiutalt ízetlen műételt kell fogyasztania, ha nem akar éhen halni. Ezt két módon érheti el egy segélypatkány: vagy egy szerencsejáték keretein belül kihúzzák a nevét, így nyerve el az utat egy gyarmatra, vagy beadja a jelentkezését a hadseregbe és az ötéves szolgálatot letéve a fizetéséből megvásárolja a jegyét a kívánt gyarmatra. Történetünk elején Grayson már az utóbbit meg is lépte és át is ment az első szűrőn, ugyanis megkapta a behívólevelét az alapképzésre.

Adott tehát egy ismerős történet. Hasonlóakat olvastunk már, elég csak a klasszikus Csillagközi invázióra, az Örök háborúra vagy a Vének háborújára gondolni. Nem is véletlen, hogy a kiadó ez utóbbival reklámozta a könyvet. Tud-e valami pluszt adni Kloos, ami miatt emlékezetes a regénye? Ami miatt, ha nem is lesz nagyobb, mint a már említett kötetek, de legalább felnő azokhoz? Olvasás közben többször felmerült bennem ez a kérdés és a történet végéig nem is tudtam egyértelműen megválaszolni, de már kijelenthetem, hogy bár nem reformálta meg a katonai tudományos fantasztikumot Marko Kloos és nem hinném, hogy klasszikusként fogunk majd emlékezni rá, ám egy rendkívül szórakoztató sorozatot indított útjára a Frontvonalak című regényével.

Induljon, és felejtse el, hogy „mire számított”. Ez a sereg, és mindenki leszarja, hogy mit szeretnénk. Azt esszük, amit elénk raknak, és repetáért jelentkezünk, mert ez már csak így megy.

Mi is a vonzerejének titka? Hol is van az apró csavar benne? Először is nem akar komoly témákat boncolgatni, mint ahogy a már említett Csillagközi invázió vagy az Örök háború. Nem foglal állást a háború ellen, mint Haldeman, nem emeli ki a fajok közötti tolerancia fontosságát, mint Scalzi a Vének háborúja-ciklusban. Nincs a patriotizmus egeik magasztalva, nem a már-már klisének mondható hazafiság az oka, hogy főhősünk csatlakozik a sereghez – sőt valójában a legnagyobb vágya elhagyni az otthonát. Nincs a sorok között mély társadalomkritika, csak színtiszta szórakoztatás. Persze Kloos regényében is felmerülnek a klasszikus katonai erények, mint a bátorság, a bajtársiasság, a nem hagyunk hátra senkit attitűd, de ezek amúgy is jellemzőek a katonai tudományos fantasztikus regényekre. Így a cselekmény pörgős, üresjáratot szinte nem is találni benne. A történetvezetés egyszerű, egy szálon fut végig, könnyen olvasható, a mélységeket nélkülözi, de mégsem sekélyes. Mivel nem tudtam, hogy mit is várhatok a könyvtől, képes volt meglepni a röpke 320 oldal során. Izgalmas világot épít fel Kloos, igaz, nagyrészt csak annak körvonalait ismerjük meg, de ez csak a sorozat első része.

Ahogy egy tisztességes military sci-fihez illik, a szóban forgó regény is a kiképzéssel kezdődik, ami talán egy kicsit lassabb vagy inkább részletesebb, mint a könyv további része, de azután felpörögnek az események. A haderőnem-váltással pedig a könyv egy óriási potenciállal rendelkező cselekményt vetít előre. Továbbá erősen érezteti hatását az író katonai múltja. A különböző harci érintkezések mögött valószínűleg valós taktikai és stratégiai megfontolások állnak és életszerűen történnek a csaták – amennyire életszerű lehet az adott zsáner keretei között. Ahogy életszerű a katonai szakzsargon, a fegyverek és azok leírásai is. Ez persze nem újdonság, hiszen például Haldeman is katonai szolgálat után írta meg az Örök háborút. S persze a régi nagy klasszikusokhoz és mai nagy nevű regényekhez való hasonlóság is hozzátesz a vonzerejéhez, de az azért számomra külön öröm, hogy Kloos nem akarta olyan viccesre venni a figurát, mint Scalzi. Említésre méltó a megjelenésének a története is, hiszen önerőből emelkedett ki a magánkiadások sötét és zsúfolt világából.

Ám az előbb említett pozitívumok lehetnének akár negatívumok is. A könyv egyszerűségében rejlő nagyszerűség könnyen elsülhet visszafelé. Személy szerint az összetettebb cselekményeket, a mélyebb témákat boncolgató, morális kérdéseket feszegető regényeket részesítem előnyben. Jó példa erre kedvenc íróm, Peter F. Hamilton regénye, A földre hullt sárkány, még ha nem is tisztán military SF.

Egyszerűsége ellenére – vagy éppen ezért – egy nagyszerű szórakoztató regényt kaptunk Marko Kloos-tól, izgalmas, lendületes, könnyen emészthető. A műfaj rajongóinak kötelező, de bátran tegyen próbát mindenki, aki egy kicsit is szereti a science fictiont.

Adrian Tchaikovsky: Children of Time

Ügyes marketingfogás az egyik kedvenc íróm ajánlását feltüntetni egy könyv borítóján, még akkor is, ha A fekete férfi már bebizonyította, hogy nem feltétlenül hozza az ajánlás miatt elvárt színvonalat a szóban forgó regény. Tchaikovsky monumentális űroperájába mégis belefogtam és további megerősítésként szolgált döntésem helyességét illetően, hogy idén a Children of Time nyerte el az Arthur C. Clarke-díjat.

01A történet az emberi hegemónia csúcsán kezdődik. A Naprendszer diaszpórája már lezajlott, már csak egy lépésre van az öntudatos gépi intelligencia, sőt távoli csillagok felé is nyújtogatja karját az emberiség: csillaghajókon kutat terraformálható bolygók után. Egy ilyen expedíció vezetője, doktor Avrana Kern is, aki egy Föld-típusú bolygót szeretne intelligens élettel behinteni, állatokat felemelni a tudatosság szintjére – egy csapatnyi majom és egy nanovírus segítségével. Ám törekvéseit semmissé teszi a Non Ultra Natura nevű szervezet, amely meg van győződve arról, hogy az embernek nem szabad belekontárkodnia a természet dolgába – tilos istent játszva beavatkozni az evolúcióba. Így az emberi űrben szétszóródott alvó ügynökeik összehangolt támadást indítanak a Naprendszeren belüli és azon kívüli kolóniák és kutatóállomások ellen, aminek a későbbiekben végzetes következményei lesznek.

Kis szerencsével azonban doktor Kern még el tudja indítani a nanovírust és a majmokat tartalmazó modult a bolygó felé, mielőtt hajóját és legénységét sorsára hagyva hosszú álomba merül, várva a kísérlete eredményét. A modul zuhanását azonban csak a nanovírus éli túl, így – többek között – az ugrópók fajt kezdi átalakítani. Ezt követően hosszú-hosszú ideig semmi sem zavarja meg Kern álmát, ám egy napon a haldokló Föld utolsó esélyeként elindított bárkák egyike, a Gilgamesh az ő világa felé téved. Célja, hogy megvesse a lábát azon és új életet leheljen az emberi fajba, felébresztve a raktérben alvó emberek ezreit.

A cselekmény tehát két szálon fut: a hanyatló emberi birodalom utolsó túlélői, illetve a felfelé ívelő arachnid társadalom, amelyek aztán előbb-utóbb elkerülhetetlenül metszik egymást. S ennek a metszetnek olyan kimenetele lesz, amely mind a két faj jövőjét gyökeresen változtatja meg. Ebben rejlik a regény egyik legnagyobb erőssége. A végromlás felé rohanó emberiség erős ellentétet képez a sosem látott magasságokba törő pókféle társadalommal. Ez utóbbiról rengeteget megtudunk, a kezdeti értelem szikrájától követhetjük nyomon a fejlődést, a hálóból szőtt városokon és a kommunikációs formájukon át egészen az… de nem akarom elrontani a felfedezés élvezetét. Voltak ötletek, amik Clarke és Reynolds leggrandiózusabb jövőképét idézték. A pókok társadalma részletesen kidolgozott és egészen újszerű, hasonlóan idegen az emberiséghez képest, mint Vinge falkalényei, vagy Hamilton primer faja. Fejlődésük során pedig olyan komoly kérdések is előkerülnek, mint az istenség létezése, a bizonyítást nyert felsőbb lényben való csalatkozás vagy az évezredes szokások és beidegződések kétségbe vonása. Ezzel szemben az emberiség már túl van az aranykorán, a Non Ultra Natura támadása miatt visszaszorult a Földre, minden kolónia elpusztult, sőt a Föld is mérgezetté vált. Az utolsó túlélők egyike a Gilgamesh legénysége, amelynek egyetlen feladata, hogy egy új világot találjon az embernek. Egy új világot, ahol újra fel kell építeniük majd az emberi civilizációt, biztosítva annak túlélést. A cselekmény előrehaladtával csak tovább romlik a helyzet a bárkán, újabb mélységeket ér el az emberi társadalom. A katasztrófáról és a leépülésről csak keveset tudunk meg, de hasonlóan komoly kérdéseket érint Tchaikovsky az emberiség esetében is: hol a határ a mindenre képes vezető és a messianisztikus tévképzetek közepette tépelődő őrült között vagy, hogy mit is jelent az önfeláldozás. Állóképekként villannak fel a hosszú utazás kisebb szünetei, amiket a legénység egy része ébren tölt, de a helyzet minden ébredéssel egyre kétségbe ejtőbbé válik.

That is the problem with ignorance. You can never truly know the extent of what you are ignorant about.

Így a két civilizáció több síkon is ütköztetésre kerül: szemben áll a felfelé ívelés a hanyatlással, a növekvő pókok létszáma a csökkenő emberiséggel, a pókok előtt megnyíló egyre több lehetőség az emberek végső esélyével, a részletesen kidolgozott pók-társadalom a képszerűen felvillantott emberi közösséggel. Ez a dualitás végigkíséri az olvasót a könyv minden lapján. Azonban időnként úgy is érezhetjük, hogy a pókok felé billen a mérleg nyelve: az emberi szereplők csak vázlatosan kerülnek kidolgozásra a történet során, legalábbis a főbb pók szereplőkhöz képest. A cselekmény hosszú időt ölel fel, nyolc fontosabb eseményt kiemelve, ezeket tükrözi a könyv szerkezete is, hiszen nyolc főbb fejezetre tagolódik. Ennek a tagoltságnak és időbeli ugrásoknak köszönhetően akár egybefüggő kisregényeknek is tűnhetnek a nagy fejezetek. Ez nem baj, mert a regény amúgy is több, mint 600 oldal, de néha úgy éreztem az olvasás közben, hogy a két főbb rész között túl nagy volt az ugrás. Egy pár oldalnak le kellett peregnie, hogy ismét felvegyem a történet fonalát és összeillesszem az előző részt az éppen olvasottal.

Ám apróbb hibái ellenére óriási élményt nyújtott a könyv. Ha szereted a térben és időben is grandiózus űroperákat, ha nem iszonyodsz a több, mint fél méteres pókoktól, ha szereted a magával ragadó és elgondolkodtató ötleteket, akkor ez a könyv neked szól. Ezúttal érthető Hamilton ajánlása a borítón és méltán nyerte el a regény az Arthur C. Clarke-díjat is. Most már csak egy vállalkozó kedvű kiadót kell találni, aki hajlandó lenne magyarul is megjelentetni ezt a kötetet.