Marko Kloos: Frontvonalak

A military science fiction szűk eszközkészlettel dolgozik, ezért nehéz olyan tisztán katonai sci-fit írni, ami üdítő újdonságként hatna. Ebből a szempontból kicsit olyan, mint a rockabilly zenei műfaj: ha egy számot hallottunk már, akkor gyakorlatilag minden másik szám is rendkívül ismerősnek tűnhet. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden regénynek meg kell újítani ezt az alzsánert, de valami apró, kis dolgot csavarnia kell az alapfelálláson – különben még nehezebb lesz kitűnni a military SF regények tömegéből.

frontvonalakFőhősünk, Andrew Grayson az Észak-Amerikai Nemzetközösség polgára, aki egy mocskos, szemétben fuldokló segélyvárosban tengeti nyomorult életét. Sokat álmodozik a gyarmatbolygók által kínált életről, ahol csak egy millió emberrel kell osztoznia egy egész bolygón, ahol szabad szemmel láthatja az eget, ahol nem kell pisztollyal közlekednie a lakóhely környékén, ha biztonságban akarja magát érezni, ahol nem a szociális juttatási rendszer által kiutalt ízetlen műételt kell fogyasztania, ha nem akar éhen halni. Ezt két módon érheti el egy segélypatkány: vagy egy szerencsejáték keretein belül kihúzzák a nevét, így nyerve el az utat egy gyarmatra, vagy beadja a jelentkezését a hadseregbe és az ötéves szolgálatot letéve a fizetéséből megvásárolja a jegyét a kívánt gyarmatra. Történetünk elején Grayson már az utóbbit meg is lépte és át is ment az első szűrőn, ugyanis megkapta a behívólevelét az alapképzésre.

Adott tehát egy ismerős történet. Hasonlóakat olvastunk már, elég csak a klasszikus Csillagközi invázióra, az Örök háborúra vagy a Vének háborújára gondolni. Nem is véletlen, hogy a kiadó ez utóbbival reklámozta a könyvet. Tud-e valami pluszt adni Kloos, ami miatt emlékezetes a regénye? Ami miatt, ha nem is lesz nagyobb, mint a már említett kötetek, de legalább felnő azokhoz? Olvasás közben többször felmerült bennem ez a kérdés és a történet végéig nem is tudtam egyértelműen megválaszolni, de már kijelenthetem, hogy bár nem reformálta meg a katonai tudományos fantasztikumot Marko Kloos és nem hinném, hogy klasszikusként fogunk majd emlékezni rá, ám egy rendkívül szórakoztató sorozatot indított útjára a Frontvonalak című regényével.

Induljon, és felejtse el, hogy „mire számított”. Ez a sereg, és mindenki leszarja, hogy mit szeretnénk. Azt esszük, amit elénk raknak, és repetáért jelentkezünk, mert ez már csak így megy.

Mi is a vonzerejének titka? Hol is van az apró csavar benne? Először is nem akar komoly témákat boncolgatni, mint ahogy a már említett Csillagközi invázió vagy az Örök háború. Nem foglal állást a háború ellen, mint Haldeman, nem emeli ki a fajok közötti tolerancia fontosságát, mint Scalzi a Vének háborúja-ciklusban. Nincs a patriotizmus egeik magasztalva, nem a már-már klisének mondható hazafiság az oka, hogy főhősünk csatlakozik a sereghez – sőt valójában a legnagyobb vágya elhagyni az otthonát. Nincs a sorok között mély társadalomkritika, csak színtiszta szórakoztatás. Persze Kloos regényében is felmerülnek a klasszikus katonai erények, mint a bátorság, a bajtársiasság, a nem hagyunk hátra senkit attitűd, de ezek amúgy is jellemzőek a katonai tudományos fantasztikus regényekre. Így a cselekmény pörgős, üresjáratot szinte nem is találni benne. A történetvezetés egyszerű, egy szálon fut végig, könnyen olvasható, a mélységeket nélkülözi, de mégsem sekélyes. Mivel nem tudtam, hogy mit is várhatok a könyvtől, képes volt meglepni a röpke 320 oldal során. Izgalmas világot épít fel Kloos, igaz, nagyrészt csak annak körvonalait ismerjük meg, de ez csak a sorozat első része.

Ahogy egy tisztességes military sci-fihez illik, a szóban forgó regény is a kiképzéssel kezdődik, ami talán egy kicsit lassabb vagy inkább részletesebb, mint a könyv további része, de azután felpörögnek az események. A haderőnem-váltással pedig a könyv egy óriási potenciállal rendelkező cselekményt vetít előre. Továbbá erősen érezteti hatását az író katonai múltja. A különböző harci érintkezések mögött valószínűleg valós taktikai és stratégiai megfontolások állnak és életszerűen történnek a csaták – amennyire életszerű lehet az adott zsáner keretei között. Ahogy életszerű a katonai szakzsargon, a fegyverek és azok leírásai is. Ez persze nem újdonság, hiszen például Haldeman is katonai szolgálat után írta meg az Örök háborút. S persze a régi nagy klasszikusokhoz és mai nagy nevű regényekhez való hasonlóság is hozzátesz a vonzerejéhez, de az azért számomra külön öröm, hogy Kloos nem akarta olyan viccesre venni a figurát, mint Scalzi. Említésre méltó a megjelenésének a története is, hiszen önerőből emelkedett ki a magánkiadások sötét és zsúfolt világából.

Ám az előbb említett pozitívumok lehetnének akár negatívumok is. A könyv egyszerűségében rejlő nagyszerűség könnyen elsülhet visszafelé. Személy szerint az összetettebb cselekményeket, a mélyebb témákat boncolgató, morális kérdéseket feszegető regényeket részesítem előnyben. Jó példa erre kedvenc íróm, Peter F. Hamilton regénye, A földre hullt sárkány, még ha nem is tisztán military SF.

Egyszerűsége ellenére – vagy éppen ezért – egy nagyszerű szórakoztató regényt kaptunk Marko Kloos-tól, izgalmas, lendületes, könnyen emészthető. A műfaj rajongóinak kötelező, de bátran tegyen próbát mindenki, aki egy kicsit is szereti a science fictiont.

Adrian Tchaikovsky: Children of Time

Ügyes marketingfogás az egyik kedvenc íróm ajánlását feltüntetni egy könyv borítóján, még akkor is, ha A fekete férfi már bebizonyította, hogy nem feltétlenül hozza az ajánlás miatt elvárt színvonalat a szóban forgó regény. Tchaikovsky monumentális űroperájába mégis belefogtam és további megerősítésként szolgált döntésem helyességét illetően, hogy idén a Children of Time nyerte el az Arthur C. Clarke-díjat.

01A történet az emberi hegemónia csúcsán kezdődik. A Naprendszer diaszpórája már lezajlott, már csak egy lépésre van az öntudatos gépi intelligencia, sőt távoli csillagok felé is nyújtogatja karját az emberiség: csillaghajókon kutat terraformálható bolygók után. Egy ilyen expedíció vezetője, doktor Avrana Kern is, aki egy Föld-típusú bolygót szeretne intelligens élettel behinteni, állatokat felemelni a tudatosság szintjére – egy csapatnyi majom és egy nanovírus segítségével. Ám törekvéseit semmissé teszi a Non Ultra Natura nevű szervezet, amely meg van győződve arról, hogy az embernek nem szabad belekontárkodnia a természet dolgába – tilos istent játszva beavatkozni az evolúcióba. Így az emberi űrben szétszóródott alvó ügynökeik összehangolt támadást indítanak a Naprendszeren belüli és azon kívüli kolóniák és kutatóállomások ellen, aminek a későbbiekben végzetes következményei lesznek.

Kis szerencsével azonban doktor Kern még el tudja indítani a nanovírust és a majmokat tartalmazó modult a bolygó felé, mielőtt hajóját és legénységét sorsára hagyva hosszú álomba merül, várva a kísérlete eredményét. A modul zuhanását azonban csak a nanovírus éli túl, így – többek között – az ugrópók fajt kezdi átalakítani. Ezt követően hosszú-hosszú ideig semmi sem zavarja meg Kern álmát, ám egy napon a haldokló Föld utolsó esélyeként elindított bárkák egyike, a Gilgamesh az ő világa felé téved. Célja, hogy megvesse a lábát azon és új életet leheljen az emberi fajba, felébresztve a raktérben alvó emberek ezreit.

A cselekmény tehát két szálon fut: a hanyatló emberi birodalom utolsó túlélői, illetve a felfelé ívelő arachnid társadalom, amelyek aztán előbb-utóbb elkerülhetetlenül metszik egymást. S ennek a metszetnek olyan kimenetele lesz, amely mind a két faj jövőjét gyökeresen változtatja meg. Ebben rejlik a regény egyik legnagyobb erőssége. A végromlás felé rohanó emberiség erős ellentétet képez a sosem látott magasságokba törő pókféle társadalommal. Ez utóbbiról rengeteget megtudunk, a kezdeti értelem szikrájától követhetjük nyomon a fejlődést, a hálóból szőtt városokon és a kommunikációs formájukon át egészen az… de nem akarom elrontani a felfedezés élvezetét. Voltak ötletek, amik Clarke és Reynolds leggrandiózusabb jövőképét idézték. A pókok társadalma részletesen kidolgozott és egészen újszerű, hasonlóan idegen az emberiséghez képest, mint Vinge falkalényei, vagy Hamilton primer faja. Fejlődésük során pedig olyan komoly kérdések is előkerülnek, mint az istenség létezése, a bizonyítást nyert felsőbb lényben való csalatkozás vagy az évezredes szokások és beidegződések kétségbe vonása. Ezzel szemben az emberiség már túl van az aranykorán, a Non Ultra Natura támadása miatt visszaszorult a Földre, minden kolónia elpusztult, sőt a Föld is mérgezetté vált. Az utolsó túlélők egyike a Gilgamesh legénysége, amelynek egyetlen feladata, hogy egy új világot találjon az embernek. Egy új világot, ahol újra fel kell építeniük majd az emberi civilizációt, biztosítva annak túlélést. A cselekmény előrehaladtával csak tovább romlik a helyzet a bárkán, újabb mélységeket ér el az emberi társadalom. A katasztrófáról és a leépülésről csak keveset tudunk meg, de hasonlóan komoly kérdéseket érint Tchaikovsky az emberiség esetében is: hol a határ a mindenre képes vezető és a messianisztikus tévképzetek közepette tépelődő őrült között vagy, hogy mit is jelent az önfeláldozás. Állóképekként villannak fel a hosszú utazás kisebb szünetei, amiket a legénység egy része ébren tölt, de a helyzet minden ébredéssel egyre kétségbe ejtőbbé válik.

That is the problem with ignorance. You can never truly know the extent of what you are ignorant about.

Így a két civilizáció több síkon is ütköztetésre kerül: szemben áll a felfelé ívelés a hanyatlással, a növekvő pókok létszáma a csökkenő emberiséggel, a pókok előtt megnyíló egyre több lehetőség az emberek végső esélyével, a részletesen kidolgozott pók-társadalom a képszerűen felvillantott emberi közösséggel. Ez a dualitás végigkíséri az olvasót a könyv minden lapján. Azonban időnként úgy is érezhetjük, hogy a pókok felé billen a mérleg nyelve: az emberi szereplők csak vázlatosan kerülnek kidolgozásra a történet során, legalábbis a főbb pók szereplőkhöz képest. A cselekmény hosszú időt ölel fel, nyolc fontosabb eseményt kiemelve, ezeket tükrözi a könyv szerkezete is, hiszen nyolc főbb fejezetre tagolódik. Ennek a tagoltságnak és időbeli ugrásoknak köszönhetően akár egybefüggő kisregényeknek is tűnhetnek a nagy fejezetek. Ez nem baj, mert a regény amúgy is több, mint 600 oldal, de néha úgy éreztem az olvasás közben, hogy a két főbb rész között túl nagy volt az ugrás. Egy pár oldalnak le kellett peregnie, hogy ismét felvegyem a történet fonalát és összeillesszem az előző részt az éppen olvasottal.

Ám apróbb hibái ellenére óriási élményt nyújtott a könyv. Ha szereted a térben és időben is grandiózus űroperákat, ha nem iszonyodsz a több, mint fél méteres pókoktól, ha szereted a magával ragadó és elgondolkodtató ötleteket, akkor ez a könyv neked szól. Ezúttal érthető Hamilton ajánlása a borítón és méltán nyerte el a regény az Arthur C. Clarke-díjat is. Most már csak egy vállalkozó kedvű kiadót kell találni, aki hajlandó lenne magyarul is megjelentetni ezt a kötetet.

Dave Eggers: A Kör

A szórakoztatás mellett mindig is volt egyfajta tanító/figyelmeztető jellege az irodalomnak. Számtalan alkotás játszódik különböző negatív világokban, lett légyen annak okozója a politikai elnyomás, háború vagy éppen a konkvisztádorok pusztítása Közép- és Dél-Amerikában. Nincs ez másként a zsánerirodalomban sem. Elég csak Orwell klasszikusára, az 1984-re vagy Brunner Zanzibárjára gondolni. Mind egy olyan az akkori világ állapotából extrapolálható veszélyre hívja fel a figyelmet, ami komoly problémák forrása lehet a közeljövőben. Dave Eggers regénye is ezen figyelmeztető jellegű kötetek közé tartozik.

korA történet szerint, Mae Holland, egy kisvárosi lány, bekerül a Világ Legjobb Cégéhez, a Körhöz, mint Customer Experience-es munkatárs és egy csapásra megváltozik az élete. A volt önkormányzati alkalmazott a modern világ egy olyan Mekkájába kerül, ahol minden eszköz okos, minden termék kategóriájában világelső, minden alanyi jogon jár az ott dolgozóknak és az indokoltnál jóval több monitor előtt dolgozhat nap mint nap. Persze az ilyen álomszerű munkahely mindig rejt valami titkot, a Kör esetében ez pedig olyan horderejű, ami alapjaiban rengeti majd meg nem csak Mae, de minden embertársa életét.

Eggers a cselekmény egy bizonyos pontjáig rendkívül átgondoltan építi fel a cég által megálmodott technológiákat és azok szükségességét, egy fényes utópiát építve fel. Ahol a bűnözést már csaknem teljesen visszaszorították, ahol a világon összegyűjtött minden tudás pillanatok alatt elérhető bárki számára, ahol a névtelenség páncélját levetkőzve kulturált hellyé válik a világháló. Nagyon elgondolkodtató világ ez, a legtöbb fejlesztéssel szemben nem is tudnánk zsigerből ellenérvvel szolgálni. Erre a fényes jövőre azért már az elején is rávetül egy-egy sötét árnyék. Például a megszűnt névtelenség, ami az internet egyik alappillére volt vagy a bűnözés visszaszorítása céljából szétszórt, állandóan figyelő kamerák. Így aztán az utópia átcsap disztópiába, hiszen minden eszközt lehet jóra és rosszra is használni.

Ettől a ponttól válik a könyv egy kicsit kevésbé átgondolttá, de lehet, hogy csak a szkeptikus énemnek volt sok az, hogy a világ kormányzatai csak minimális ellenállást tanúsítva, önként feküsznek a Kör akarata alá, legyen szó akár az abszolút transzparenciáról vagy a szavazati rendszer kialakításáról. S persze ott van Mae Holland története is, ami erősen másodlagos a könyv mondanivalójával szemben. Mondhatni szerencsére, mert személy szerint már régen nem találkoztam ennyire súlytalan főszereplővel, aki a világot megváltoztató cégnél dolgozik, akiben fel-felmerül a kétely, hogy nem feltétlen a helyes úton jár ez a bizonyos cég, mégis a legfontosabb számára, hogy egy általa alig ismert férfi ismét közel kerüljön hozzá.

A könyv aktualitását azonban felesleges lenne tagadni, kortól és nemtől függetlenül mindenkinek el kéne olvasnia. Elég csak a mindennapjainkat átszövő technológiára gondolni vagy a mai fiatalkora, akik az életük nagy részét az interneten töltik. S ezzel nem is lenne semmi baj, hiszen generációról generációra egyre több időt tölt az ember online, a technika pedig olyan ütemben fejlődik, hogy egyre nehezebb lépést tartani vele. A probléma akkor kezdődik, ha már-már pánikszerű reakciót vált ki belőlük, ha nem kapnak elég felfelé mutató hüvelykujjat vagy mosolyt a bejegyzéseikre, ha senki nem hívja fel a figyelmüket a digitális világ veszélyeire, a zsarolóvírusoktól kezdve, a cyberbullying-en át egészen a regényben látható önként feladott egyéniségig. Aktualitása mellett a könyv erőssége, hogy gondolkodásra késztet. Gondolkodásra, hogy mennyire van távol vagy éppen közel a leírt jövő. Gondolkodásra, hogy hol is kellene meghúzni a határvonalat a valahová tartozni akarás és az egyéniség között. Gondolkodásra, hogy mi a közösségi média szerepe és hogy mennyire képes befolyásolni a felhasználót döntései során. Talán korai és túl színpadias lenne még korunk 1984-ének nevezni, de ajánlott olvasmánnyá tenném minden gimnazista számára.

Bár a külcsín nem minden – és ez különösen igaz a könyvek esetében – nem lehet elmenni szó nélkül a magyar kiadás borítója mellett. Szerencsére az Európa Kiadó meghagyta az eredeti kiadás főmotívumát, a cég logóját, ám a fekete-arany színvilággal sokkal látványosabb lett, mint az eredeti. A fordítás is egészen remek lett, az Ügyféltapasztalatot leszámítva. A User Experience mintájára, a Customer Experience-t is lehetett volna inkább Ügyfél Élménynek fordítani, esetleg szimplán lehetett volna Ügyfélszolgálatként hivatkozni erre az osztályra.

Eggers regénye tehát egy rendkívül aktuális és fontos könyv, ami ugyan nem hibátlan, de egy olyan jelenségre hívja fel a figyelmünket, ami már itt kopogtat az ajtónkon. A kérdés már csak az, hogy mosollyal vagy homlokráncolással fogadjuk, amikor bezárul a kör.

Mások szerint:
SFmag

Alastair Reynolds: Redemption Ark

Alastair Reynolds a Jelenések tere című regényével robbant be a köztudatba. Egy olyan izgalmas világot teremtett, amely szinte kiáltott a folytatások után. Nem is kellett sokat várni, a megjelenést követő évben meg is írta a Chasm City című kötetet, amely bár azonos univerzumban játszódik, de időben az első regénye előtt helyezkedik el. Így két évet kellett várni egy közvetlen folytatásra, a Redemption Ark-ra és minden kétséget kizáróan kijelenthető, hogy megérte várni rá.

redA történet félszáz évvel a Jelenések tere után veszi fel a fonalat és az előző rész során többször is emlegetett kultúrába, a conjoiner-ek (szintetikusok) világába kalauzol el minket. Egy mélyűri felderítő küldetés során belebotlanak az Inhibitor-okba – ezekbe a rendkívül ősi gépekbe, melyeknek bevett szokása a Tejúton kialakuló életformák szisztematikus eliminálása – és kiderül, hogy az emberiség került a célkeresztjük elé. El is kezdenek egy vészforgatókönyvet kidolgozni, ám a helyzet korántsem ilyen egyszerű. A conjoiner-ek háborúban állnak a demarchistákkal, s bár nyerésre állnak, terveikben szerepel a 40 cache weapon (űrlövegek) visszaszerzése is, amiket persze Volyova triumvir nem szándékozik önként és dalolva átadni nekik. Így Nevil Clavain-t, a híres/hírhedt conjoiner-t választja ki a Mother Nest a fegyverek visszaszerzésére, de ahogy egyre több részletet tud meg Clavain a küldetéséről, végzetes döntésekkel kell szembe néznie.

A történetet dióhéjban összefoglalni spoiler-ek nélkül szinte lehetetlen és nem csak azért mert Reynolds ezúttal sem spórolt az oldalszámmal. Anno a Tűz lobban a mélyben kapcsán írtam, hogy a könyv tömve van remek, egyedi ötletekkel. Ám Reynolds regényéhez képest szinte már-már ötletszegénynek tűnhet. Olyan technológiákat vonultat fel, amely a tudomány mai állása szerint lehetségesek, de legalábbis nem kizárhatóak – köszönhetően annak, hogy Európai Űrügynökség részét képező European Space Research and Technology Centre munkatársaként dolgozott, mielőtt írónak állt – illetve a már túlságosan is fantasztikus ötleteket is képes úgy tálalni, hogy ne váljon ponyvaszerűvé, kevésbé hihetővé. Itt mindennek ára van, amit keményen meg kell fizetni. Ezekből az ötletekből számtalant elszórt a kicsit több, mint 700 oldalon. Nem is írnék le egy példát sem, mindenki fedezze fel magának olvasás közben, óriási élvezet. A science részével tehát továbbra sincs baj, sőt a Jelenések teréhez képest új szintre emelte azt. Eddig Jack Cambell Rendíthetetlenje volt számomra az etalon az űrcsaták leírásában, de a Redemption Ark fénysebesség közeli űrcsatái még reálisabban közelíti meg az űrhajók összecsapásait a nyílt űrben.

(…) any intelligent entity must choose its own destiny. Yet that servitor doesn’t have any free will, does it? Just intelligence. The one without the other is a travesty.

Az univerzum tovább szélesedik, még több részletet tudunk meg az emberiség történelméről, de ami az egész könyv egyik tartópillérének számít, az a conjoiner-ek csodálatos társadalma. Ez a kicsit Borg-szerű, összekapcsolt tudatok által alkotott kaptárelme, amely az emberiség legfejlettebb technológiát birtokolja – köztük a híres lighthugger-eket (fényhajókat) is. A különböző hozzáférési szintekre fragmentálódott conjoiner-ek között ki nem mondott feszültség húzódik, ami a tudati kapcsolat miatt még inkább élesebb, mint az egyszerű emberek körében lenne.

Ez Reynolds harmadik regénye és érezhető, hogy már jóval finomabban kezeli a karaktereit. Ne várjunk továbbra sem Hamilton-i karakterkezelést, de kifinomultabbá és összetettebbekké váltak a szereplők. Rengeteg mellékszereplő lép be a történetbe, de sajnos nem mindegyikük kapja meg a kellő oldalszámot ahhoz, hogy ne tűnjenek feleslegesnek, kevésbé fontosnak. A címben szereplő redemption (megváltás) is sarkalatos pontja a cselekménynek, ugyan nem használja ki a benne rejlő lehetőségeket a végletekig, de komoly motivációs erőnek számít több nézőpont szerint is. A cselekmény szokás szerint lassan folydogál, időt adva ennek a fejlettebb – de továbbra sem tökéletes – karakterábrázolásnak és ügyesen zsonglőrködik Reynolds a történeti szálak kezelésével is. Egy ponton például át kell venni egy lighthugger (fényhajó) irányítását szereplőinknek, amit egy elegáns huszárvágással át is ugrik – a következő fejezetben már az eltulajdonított hajón száguldanak a küldetés következő állomása felé. Más írók úgy is dönthettek volna, sőt maga Reynolds is dönthetett volna úgy, hogy 50-100 oldalt is ennek az akciónak szentel, annak ellenére, hogy ez szinte biztosan csak egy epizód jellegű történés lett volna.

Ám ez a fegyver is kétélű, volt olyan pont ahol úgy éreztem, hogy nem kellett volna kihagyni egy “epizódot”. Így a sokáig zseniálisan felépített regény a könyv vége felé kicsit kapkodóvá, csapongóvá válik. További hibája néhol a túlírtság, néhol talán éppen annak hiánya. A rosszkor kihagyott epizód, a sok mellékszereplő teljes képet adó kezelése valószínűleg súlyos száz oldalakkal dobta volna meg az amúgy is vaskos kötetet, de ezekkel a részekkel talán még kerekebb lett volna a történet. Persze ne feledjük, hogy az Inhibitor-trilógia, a Jelenések tere regénycikluson belül még tartalmaz egy részt, ott még javíthat Reynolds ezeken a hibákon.

Minden hibája ellenére a Redemption Ark egy rendkívül izgalmas regény és bátran nevezhetjük a realista modern űropera egyik mintapéldányának. Sajnos a magyar kiadás valószínűleg nem fog megvalósulni, de angolul is érdemes belevágni. Izgatottan várom, hogy időt tudjak szakítani a következő részre is.

Mások szerint:
SFmag

Alastair Reynolds, Stephen Baxter: The Medusa Chronicles

Még általános iskolás koromban került kezembe Arthur C. Clarke egyik novelláskötete a városi könyvtárban, így megismertetve velem a science fiction irodalmat, ami azóta sem ereszt. Ezért is foglal el kiemelt helyet a polcomon minden tulajdonomban lévő Clarke-kötet. A mester egyik leghíresebb novellája, amely a Nebula-díjat is elnyerte, a Találkozás a medúzával címet viseli, amihez idén júniusban jelent meg egy folytatás, a kortárs sci-fi irodalom két nagyágyúja, Alastair Reynolds és Stephan Baxter által, The Medusa Chronicles címmel.

medusaClarke nem egyszer csattanószerű, elgondolkodtató sorokkal zárta rövid történeteit, ahogy például a Mentőosztag vagy Az őrangyal esetében is tette. Ezen záró gondolatokat mindenki a saját szájíze szerint extrapolálhatja, sőt az előbbi esetében maga a mester tette ezt meg és gondolta tovább – így született meg A gyermekkor vége című regénye. A Találkozás a medúzával záró sorai is hasonlóan fordulatokat sejtető:

“A jövőben a világűr felfedezésének igazi mestereivé a gépek válnak, nem az emberek – de ő most egyik sem. Ráébredt végzetére, és józan büszkeséggel vette tudomásul kitüntetett magányát: ő az első halhatatlan lény a teremtés kétféle kategóriája között. Végül is nagykövet lehet belőle a régi és az új – a szénalapú lények és a fémalapú lények között, mielőtt az utóbbiak egy napon kiszorítják az előbbieket. Mindkettőnek szüksége lesz rá azokban a zűrzavaros évszázadokban, amelyek ezután következnek.” 

Ezeket zűrzavaros évszázadokat vetette papírra a szerzőpáros. A történet szerint Falcon parancsnok a Jupiter-misszió után, a Földre visszatérve nem találja a helyét az emberek között, akik rossz szemmel nézik őt nagyrészt mechanikus teste miatt. A gépek térnyerésével azonban egyre nagyobb jelentőséggel bír minden tette és akarva-akaratlanul is a Gépek és emberek közötti konfliktus középpontjába kerül, ahogy a Jupiter is. Ám hamar kiderül, hogy a gázóriás jóval több, mint a konfliktus gyújtópontja.

Szerkezetét tekintve két egységre bontható a könyv: a fősztorit közjátékok tagolják, amik egy rövid betekintést nyújtanak abba, hogy miből indult ki a főcselekményben tárgyalt jövő, amik már önmagukban is megállnák a helyüket, mint egy alternatív történelmi novella fejezetei.

Alastair Reynolds nem először ír Clarke tiszteletére, elég csak a Pushing Ice című regényére gondolni, Baxter pedig többször is segédkezett a mesternek, például az Időodisszeia-trilógia vagy a Régmúlt napok fénye című regény esetében is (bár ez utóbbi nem volt kimondottan sikeres), így a szerzőpáros mindkét tagja ismeri Clarke munkásságát. Amikor egy kortárs szerzőpáros úgy dönt, hogy egy klasszikushoz folytatást ír, nagy terhet vesz a vállára. Megfelelő kohéziónak kell lennie a klasszikus és a folytatás között, meg kell ragadniuk a a klasszikus alkotója által teremtett atmoszférát, de mégis érezhetőnek kell lennie a saját stílusuknak is és tükröznie napjaink tudományos eredményeit is.

A könyv szinte pontosan Clarke novellája után veszi fel a történet fonalát, finoman fűzve azt tovább, egy csodás alternatív jövőbe, ahol az emberiség már kirajzott a Naprendszerbe. Ahol gépek bányásszák a Kuiper-öv objektumait az értékes vízjégért. Clarke legnagyratörőbb és legszebb jövőképeit idézi meg és bővíti a teremtett hangulat, már-már úgy is említhetnénk, hogy Óda a mester víziójához. Nem nehéz elképzelni, hogy a regényt Clarke írta valójában, nem pedig Reynolds és Baxter kettőse. Nekem már ennyi is elég lett volna ahhoz, hogy élvezzem a regényt, de szerencsére Reynolds és Baxter továbbmentek. Modernizálták a körülményeket, olyan új csodálatos eszközöket mutatnak be, mint a már említett bányászat a Kuiper-övben, ami az aszteroida perdületét felhasználva indítja hosszú útra a jéghasadványokat a belső Naprendszer felé, mint a jupiteri atmoszférába behatoló hajók és magának a Jupiternek a felépítése, mint a megastruktúrák vagy a Szaturnusz felső légkörében lebegő életterek. Bevallom, Baxter stílusával kicsit bajban voltam, mert bár a Clarke-kal közösen írt köteteit olvastam, de önálló regényét még nem. Viszont a Reynolds-i jegyek erősen felsejlenek a sorok között, kezdve az autonóm gépektől egészen az óriási időbeli távlatokig – igaz jelen esetben mindössze alig 800 évről van szó.

De persze ez a könyv sem szól mindenkihez. A szereplők nem esnek át komolyabb pálfordulásokon vagy komolyabb jellemfejlődésen. A legösszetettebb karakter természetesen Falcon parancsnok, de a kezdeti belső vívódásán (nem is ember, de nem is gép) nem lép túl, a legtöbb konfliktusa az emberi és gépi individuumokkal is ebből adódik. Ami nem feltétlenül baj, de akik a lélektani sci-fit kedvelik, azoknak ez kevés lesz. A fiatalabb generációnak vagy inkább a Clarke-i irodalmat kevésbé ismerőknek talán ma már ez kevés. Talán túlságosan is jól megfogta a szerzőpáros a mester által teremtett hangulatot, így egyeseknek talán már túlságosan is retro. Több “hibát” azonban akarva sem tudnék felsorolni.

A The Medusa Chronicles tehát egy szinte tökéletes folytatás, tisztelgő főhajtás a mester munkássága előtt, egy grandiózus vízió, tömve nagy ötletekkel, mégis az aranykort idéző hangulattal. Azt hiszem Clarke büszke lenne a szerzőkre.