Horizon Zero Dawn

Sosem hittem volna, hogy valaha is majd beruházok egy konzolra. A PC bővíthetősége és többcélú felhasználhatósága mindig is erősebb érv volt, a játékra tervezett célhardvernél. Bár akadt régebben is egy-két olyan konzol exkluzív cím, amit szívesen játszottam volna, nem érték el azt a kritikus tömeget, ami miatt változtattam volna PC-s mivoltomon. Aztán tavaly kijött a Horizon Zero Dawn és a trailereit látva eldöntöttem, hogy ezt a játékot bizony végig fogom vinni, többször is – majd a Detroit: Become Human megadta az utolsó lökést és beszereztem egy PS4 Prot. 

A történet szerint már nem az emberiség az uralkodó faj a Földön, egy ismeretlen kataklizma következtében visszaszorultak törzsi, vadászó-gyűjtögető fejlettségi szintre, ahol a lándzsa és az íj segítségével próbálnak túlélni a gépek által uralt vidéken. Ebbe a világba születik bele Aloy, aki kitaszítottként nevelkedik egy szintén kitaszított nevelő apa, Rost vigyázó tekintete alatt. Egész gyermekkorát átitatja törzse többi tagjának megvetése, így felcseperedve fejébe veszi, hogy a veszélyekre fittyet hányva kideríti, miért is száműzték őt és ki is a valódi édesanyja. A sztori izgalmas, néhol klisés, de szerethető karakterekkel operál és nagyon ügyesen rájátszik az emberi kíváncsiságra, hiszen Aloy bőrébe bújva minél többet szeretnénk megtudni nem csak a saját, de az emberiség múltja felett lebegő sötét foltról is.

Játékmechanikai szempontból is kiemelkedőt alkotott a Guerilla Games csapata. Sosem élveztem még ennyire egy nyitott világú akció RPG-t. A bejárható terület meglehetősen nagy, a fast travel rendszer vagy a hátasként használható gépek nélkül igencsak sokáig tartana egyik küldetés helyszínéről a másikig elbandukolni. A harcrendszer is kifinomult, bár a gépek sokkal erősebbek, mint Aloy, a Focus eszköznek köszönhetően képes észrevenni azok gyenge pontjait. Ezek lehetnek különböző tartályok, amik gyúlékony vagy éppen rendkívül hideg folyadékokkal vannak megtöltve, melyeket kilőve komoly sebzést okozhatunk a robotoknak, vagy páncéllemezek, amiket leválasztva feltárulnak a kényes, könnyebben sebezhető területek. Több gép is saját távolsági fegyverrel rendelkezik, amiket felhasználhatunk ellenük is, amennyiben sikerül leválasztani azt az eredeti gazdájáról. S persze a lopakodás is kiemelten fontos. A magas fűben csak azok a gépek vesznek észre, amik felderítő radart hordanak magukon – amit szintén leválaszthatunk pár jól irányzott lövéssel. Kavicsokkal elterelhetjük a gépek figyelmét vagy akár egy füttyentéssel közelebb csalogathatjuk a pozíciónkhoz, hogy aztán egy komoly sebzést vagy kisebb gépeknél azonnali megsemmisülést okozó találatot bevigyünk a rejtekünkből. A harcokhoz tehát többféleképpen kezdhetünk neki, így mindenki megtalálja a számára megfelelő stílust.

Manapság egy open world játékból sem hiányozhat a crafting system. Ez a Horizon esetében sincs másként. Két főbb erőforrást különböztethetünk meg: a természetben előfordulóakat (például a különféle főzetekhez használt növények, vadállatok irhája és húsa), illetve az elhullott gépekből kimentett alkatrészeket (fémdarabok, vezetékek, lencsék, stb), de emellett még akadnak a régi világból származó ereklyék, különböző csiszolt kristályok is. Lőszert, nagyobb táskákat és tegezeket, főzeteket és bombákat tudunk készíteni az összegyűjtött nyersanyagokból, illetve azok mindegyikével lehet kereskedni is, egyes cikkeket érdemes egy bizonyos kereskedőnek elvinni, hiszen jóval drágábban tudjuk ott tovább adni.

A történet és a világ megismerésének szempontjából nem a párbeszédek számítanak a legfontosabb forrásoknak. Maga a párbeszédrendszer kulcsa a bizonyos momentumokban felmerülő három válasz lehetőség, mely szerint Aloy a szívére vagy az eszére hallgatva válaszoljon, esetleg agresszív módon viszonyuljon a dialógus másik résztvevőjéhez. Ami igazán kiterjeszti a játékot lore wise, az a nagyszámú összegyűjthető kis adatpontok a múltból. Hol naplóbejegyzések, hol tudományos cikkek vagy interjúk részletei vagy egy hangüzenet egy családtagnak. Ezeket összegyűjtve teljesedik ki igazán a Horizon világa.

A technikai megvalósítás szintén kiemelkedő lett. A PS4 Pro verziója esetében a fejlesztőknek 5,5 gigabyte RAM memória áll a rendelkezésükre, de bámulatos, hogy milyen látványvilágot alkottak meg. Persze a RAM mennyisége csak egy kisebb szelete a grafikai teljesítménynek és célhardverre mindig is könnyebb fejleszteni, mégis megsüvegelendő a termék minősége. Nem találkoztam komolyabb FPS dropokkal, még a nagyobb csatákban sem. A játékmenet során – köszönhetően a fotó módnak –  látszik, hogy szinte teljes mértékben kihasználták a konzol által adott lehetőségeket, de a cinematic részeken látszik igazán, hogy mennyire gyönyörű is a Horizon világa.  Bizonyára 4K-ban még látványosabb lenne, de egyelőre nincs UHD-képes megjelenítőm. Az irányítás kellően reszponzív, még egy olyan kezdő konzolosnak is mint én, könnyű volt beletanulnia (a Life is Strange-et játszottam egyedül kontrollerrel). A szabadon bejárható világ óriási, bárhol portyázó gépekre bukkanhatunk. A már említett harcrendszer magáért beszél: rendkívül élvezetes és sokféleképpen vadászhatjuk le a robotokat, igaz talán a legkifizetődőbbnek a lopakodást találtam, eleinte mindenképp.

Persze egy játék sem tökéletes, sajnos ez igaz a szóban forgó cím esetében is, ám szerencsére csak kisebb kellemetlenségekre kell gondolni. Az egyik kényelmetlenség az útkereső algoritmus. Nem a legrövidebb utat keresi, hanem az általa leghatékonyabbnak (legnagyobb sebességgel bejárhatónak) ítélt utat. Emiatt gyakran ide-oda ugrál az éppen aktuális útjelző, de ez könnyen mitigálható, ha mindig a végső cél felé tartunk, nem törődve a tervezett útvonallal. A már említett választási lehetőségeknek a párbeszédekben nincs jelentősége, illetve eddig nem tapasztaltam, pedig a második végigjátszást megkezdve már másként válaszolgatok. Valamint – mint minden külső nézetes játék esetében – időnként a kamera olyan szögbe fordul, hogy nem látjuk pontosan a ránk támadó gépeket. Ezt szintén könnyen mitigálhatjuk, hiszen ha megtanuljuk a tipikus figyelmeztető hangokat (például, a feltöltődő hang a Watcher gépek támadása előtt), egy jól időzített elugrással karcolás nélkül átvészelhetjük a dolgot. De ezek mind apróságok, a játék értékéből semmit sem vonnak le.

Alig egy hete jelent meg az első kiegészítője, ami a The Frozen Wilds címet viseli. Ebben a DLC-ben tovább bővül az ismert világ, fizikailag is – csaknem az eredeti játéktér negyedével bővül a bejárható terület – valamint lore wise is: az eredeti történet során csak érintőlegesen megismert Banuk törzset látogatjuk meg. Nagy változásokat nem hoz, de ezt nem is várhatjuk el egy kiegészítőtől, ám becsületesen hozza a kötelezőket: új fegyverek, új gépi ellenségek és új szerethető karakterek. Sőt! A maga 15 órás játékidejével kétszer olyan hosszú, mint egy mai AAA-s cím és csak harmadannyiba kerül! A történet szerint Aloy új gépekről szerez tudomást a The Cut nevű Banuk törzs által lakott területen, amelyeknél veszélyesebbekkel még senki sem találkozott. Így elindul, hogy kivizsgálja a dolgot. A készítőknek úgy kellett megoldani, hogy a fősztoriba ékelve lehessen játszani – harmincas szintet határoztak meg, mint minimális követelmény – így a sztori nagy újdonságokat nem fedhet fel, viszont szépen kiegészíti a nagy kataklizma előtti világról a tudásunkat, illetve még egy kulcsszereplőről is árnyaltabb képet kapunk mire bebarangoljuk a fagyott vadont.

A Horizon Zero Dawn egy pillanat alatt a kedvencemmé vált, még azt is megkockáztatom, hogy a legjobb játék, amivel valaha játszottam. A kiegészítővel együtt könnyedén elérheti a 65 óra játékidőt, ami a manapság átlagos 6-8 órát többszörösen is túlszárnyalja. Ha PS4 tulajdonos vagy, mindenképpen ki kell próbálnod, ha nem – ahogy esetemben is – érdemes már csak emiatt a játék miatt is beruházni egyre. Remélem a Guerilla Games csapata nem fogja magára hagyni a franchise-t, mert óriási lehetőségek vannak benne és a befejezés nyitott maradt, lehetőséget adva a folytatásokra.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

Peter F. Hamilton: Eltékozolt ifjúság

Mivel Hamilton a kedvenc kortárs íróm, nagyon vártam ezt a regényt. Ugyanakkor féltem is, hiszen a modern űroperák tették naggyá az író nevét a science fiction keretein belül, ez a kötet pedig egy kétes hírű mundane sci-fi. Így ambivalens érzésekkel vágtam bele a könyvbe, de nem kellett csalódnom vagy legalábbis, nem volt súlyos a csalódás.

A történet szerint Jeff Baker megváltoztatta az emberiség életét az adatkristályok feltalálásával, melyet teljesen ingyen bocsátott a világ rendelkezésére. Ezeknek a gyakorlatilag végtelen tárhellyel rendelkező eszközöknek hála létrejött az adatszféra, az internetet leváltó világháló, ahol minden azonnal elérhető. Emiatt választotta a Nagy Britanniával politikai téren szemben álló Európai Unió Bakert az első kísérleti megfiatalító kezelésre. A kezelés sikeresen zárul, ám nem várt következményekkel is jár: nem csak Baker és családjának élete fordul fel tejles mértékben, de váratlanul a politikai hidegháború forrongásai középpontjában találja magát.

A történet tehát jóval egyszerűbbnek tűnhet, mint a Nemzetközösség-regényeinek cselekménye vagy éppen a Night’s Dawn-trilógia eseményei, melyet alátámasztani látszik az alig több, mint 400 oldalas terjedelem is. Kronológiai szempontból durván 300 évvel járunk a Pandóra csillaga történései előtt. A regény végére érve három nagyobb gondolat kristályosodott ki bennem.

Kezdjük a pozitívumokkal: először is a hamiltoni világépítésben jelen esetben sem kell csalódnunk. Bár nem olyan végletekig részletes, mint a több, mint ezer oldalas kötetei esetében, de egy meglehetősen szép képet kapunk a közeli jövő Európájáról. Természetesen a legszembetűnőbb változás az adatkristályok és az adatszféra, a megfiatalítás mellett. Ugyan nincs oly szépen adagolva, mint más regényei esetében, valamint a könyv korai szakaszaiban sokszor csak említés szintjén kapunk információt, később a megszokott módon, hosszú oldalakon keresztül ecseteli az adatszféra és a megfiatalító eljárás által indukált társadalmi változásokat.

Ezen kívül szívet melengető a Nemzetközösségre kikacsintó utalások – igaz, a kikcsaintás nem a legmegfelelőbb fogalom, hiszen a szóban forgó regény két évvel előbb írodott, mint a már említett Pandóra csillaga. Említésre kerül a tervezett első Mars-expedíció, az adatkristályok és az adatszféra, találkozhatunk egy befolyásos, Burnelli nevű üzletemberrel… De nem is szabad felsorolni mindent, hiszen ezek felfedezése plusz élvezeti értéket jelent. Csodálatos, hogy Hamilton ezekből a kis szilánkokból alig két év alatt milyen monumentális univerzumot épített fel. Tulajdonképpen csak félhivatalosan előzménye a Nemzetközösség-regényeknek, amolyan techniaki alapvetés, személyes preferenciám szerint nem is sorolom be abba az univerzumba, hiszen még több száz évnek el kell telnie a Csillagközi Nemzetközösség megalapításáig.

Önálló sci-fi regényként viszont nem lenne ilyen minőségű, sőt ha nem a kedvenc kortárs íróm tollából származott volna, nem is adtam volna esélyt a könyvnek. A Hamiltonra jellemző hiba, jelen esetben hatványozottan igaz: nevezetesen a szexualitás túlzott szerepeltetése. S hogy rögtön ellent is mondjak magamnak, a szóban forgó regény esetében még talán érhetőnek is nevezhető. Hiszen egy élete alkonyán megfiatalított férfi mi mást csinálna, mint méhecskeként szállna virágról virágra kiélvezve az újra teljesen funkcionális testét? Ám ez az érv nem hosszú életű. Sokszor éreztem, hogy szimplán a szexuális vágy, mint motiváció nem kellene ,hogy elég legyen. Ilyenkor epedve vártam a következő világépítő leírásokat, szerencsére a könyv vége felé már kevesebb lett a lepedőakrobatika.

Szerencsére nem ezen a regényen keresztül ismerkedtem meg Peter F. Hamiltonnal. Jóleső érzés volt olvasni a Nemzetközösség előtti idők Földjéről, de ez a könyv inkább családi dráma, mint science fiction regény. Viszont a könyvben olvasható, hogy az Üresség-trilógia első kötete, Az álmodó üresség már előkészületi fázisban van. Remélem még idén kézhez kaphatjuk Hamilton következő kiemelkedő minőségű kötetét.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

Jeff Carlson: Fagyott ​égbolt

Bár a modern űroperát tartom a tudományos-fantasztikum non plus ultrájának, kedvelem a földhözragadtabb sci-fi regényeket is, azaz a mundane science fiction-t. Persze magának az alzsánernek  már a léte is elég megosztó, hiszen a 2004-es megalkotásakor kiadott kiáltvány meglehetősen negatívan nyilatkozik több olyan SF toposzról, amik a műfaj születése óta elválaszthatatlanok magától a tudományos fantasztikumtól.

A földi vagy e világi tudományos-fantasztikum tipikusan a Földön és/vagy naprendszerünk keretein belül játszódik, bolygónk és a emberiség jövőjével foglalkozik – legyen az pozitív vagy negatív. Elfordul a science fiction irodalom visszatérő témaitól, mint a csillagközi utazás, az alternatív és párhuzamos világok, az időutazás vagy a teleportáció. A földönkívüli fejlett, intelligens élet sem fér bele az alzsáner kereteibe, ugyanakkor a hozzánk képest fejletlen élet a Naprendszeren belül még igen. Gyakran használt mundane SF toposzok például a robotika, a virtuális valóságok, a gén- és nanotechnológia vagy a transzhumanizmus. Szóban forgó regényünk is besorolható a mundane science fiction kötetek közé.

A történetet egészen egyszerűen össze lehet foglalni: a Jupiter holdjára, az Európára indított robotszondák életre utaló jeleket találnak a vastag jégpáncélban. Így kutató expedíciót indítanak, melynek tagja Alexis Vonderach, a tehetséges mérnök. Céljuk felmérni egy lehetséges kapcsolatfelvétel esélyeit, ám a jégvilágba való leereszkedés után rendkívül felforrósodik a helyzet és a békés első találkozás lehetősége végleg elúszik.

Maga a történet kiindulópontja egy sokat látott, de izgalmas szituáció, hiszen még drámaibb megtalálni azt, amit régóta keresünk – a földönkívüli életre utaló jeleket – a saját planétánk közeli szomszédságában ahelyett, hogy a távolba meredő rádióteleszkópok tapogatózása vezetne eredményre. A naphalak faja bár nem olyan ötletes, mint Vinge falkalényei (és azért itt felhívnám a figyelmeteket, hogy nem éltem Hamilton-hasonlattal), de kellően idegen és újszerű. Igaz ugyan, hogy nem lett nagyon részletesen kidogolva a faj – szigorúan csak a történet előmozdításáért szükséges és elégséges szinten mozog a naphalak mivoltának részletezése – de Carlsonnak sikerült felkelteni a kíváncsiságom. Remélem a következő részben kibonjta ezt az ötletet, mert a regény kulcsszereplői a naphalak, nem pedig az emberek.

Talán emiatt vagy ennek ellenére, a regény közel sem tökéletes. A világépítés csak hellyel-közzel történik meg. A cselekmény folyamán csak pár információmorzsát kapunk, aztán durván a történet háromnegyedénél egy egész fejezetet szentel az író a jövő Földjének és társadalmának lefestésére. Persze előkerülnek a trendi társadalmi problémák, egy harmadik világháború, mesterséges intelligenciák és azok jogai… de az alig 340 oldalas kötet lapjain nem kapnak helyet, hogy ezek a toposzok kiteljesedjenek, illetve a információ csöpögtetése sem kiegyensúlyozott. További gyengesége – legalábbis az én ízlésem szerint – a történetvezetés egyszerűsége.

Szeretem ha a események sok szálon futnak, sok szereplőt mozgatnak, akár több idősíkon is. Ezzel szemben a Fagyott égbolt cselekménye egyetlen szálon fut, illetve a már említett történelmi hátteret bemutató fejezeten kívül lineárisan haladunk az időben. A szereplők szintén kissé egysíkúra sikeredtek. Nem kellene mindenkinek többszörösen rétegelt személyiséggel rendelkezni, de a karakterek csak kicsivel bonyolultabbak, mint a faék. Összetettebb motivációt nem találni a könyv lapjain, valamint komolyabb fejlődésen senki nem esik át. A legkomplexebb karakter maga a főszereplő, Vonderach mérnök, de az ízlésemnek már egy kicsit sok volt, hogy mennyiszer volt a szexualitás gondolatainak középpontja. Ne értsetek félre, nem vagyok prűd és nem is volt olyan explicit, mint Hamilton szokott lenni (igaz, esetében a 700-1200 oldalnyi cselekményben azért valamivel kevésbé feltűnő a dolog), de az emberiséget teljes mértékben megváltoztató felfedezés közepette nem a legéletszerűbb, hogy a gondolatai jelentékeny részét képezik a nemi vágyak – legalábbis én így érzem, ez már A Kör esetében is zavart.

A komplexebb karakterek hiányát ellensúlyozza a naphalak szükséges és elégséges érdekessége, amiből sok mindent ki lehetett volna hozni, de ez nem sikerült Carlsonnak. Középszerű regény lett a Fagyott égbolt. Remélem a következő részben az író képes olyat alkotni, ami kirántja a történetet ebből a középszerűségből. Annyit már sikerült elérnie, hogy kíváncsi legyek a folytatásra is.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

Peter F. Hamilton: The ​Neutronium Alchemist

Továbbra is nehezemre esik elfogulatlanul írni Hamilton regényeiről – talán ez majd az idén megjelenő Eltékozolt ifjúsággal megváltozik – hiszen úgy néz ki, hogy nem tud hibázni vagy legalábbis nem vét akkorát, hogy az jelentősen az olvasási élmény rovására menjen. Igaz volt ez a Nemzetközösségben játszódó kötetekre és az önálló regényeire, valamint a novelláira is. A következő bekezdésekben igyekeztem a már-már megszállottságnak nevezhető fanboy-kodást minimalizálni és objektíven írni a Night’s Dawn-trilógia második részéről, a The Neutronium Alchemist-ről.

A történet ott veszi fel a fonalat, ahol az előző rész véget ért: a Konföderáció éppen csak kezdi felfogni az ismert emberi világra leselkedő veszély mértékét, hiszen a “megszállottak” kitörtek Lalonde-ról, Joshua Calvert kapitányt is csak egy hajszál választotta el, hogy ott hagyja a fogát. A visszatérők között kiemelkedik Al Capone, aki ismét egy szervezett bűnbanda fejévé válik. Közben az Édenisták és az Ádámisták egymás iránt érzett előítéleteiket és ellentéteiket félretéve együtt próbálnak meg szembeszállni az egész Konföderációt veszélyeztető helyzettel. A konfliktust csak tovább súlyosbítja, hogy egy 30 éve történt népirtástért bosszút esküdő tudós kiszabadul a börtönét jelentő élettérből. Így a megszállottak és az élők is üldözőbe veszik: előbbiek meg akarják kaparintani a tudós birtokában lévő végítélet fegyvert, utóbbiak megakadályozni akarják, hogy bárki is használhassa azt.

There is no such thing as God, Ralph. Only humans are stupid enough to create religions. Have you noticed that? None of the xenocs we’ve encountered need to bandage their insecurities and fears with promises of incorporeal glory that are every soul’s due.

Hamilton oly sok szálat mozgat a szóban forgó kötet több, mint 1200 oldalán, hogy röviden lehetetlen vállalkozás összefoglalni a cselekményt. Az író sokféle variációt sorakoztat fel a megszálló lelkekre, hiszen nem mind olyanok, mint az első részben megismert elmebeteg Quinn Dexter. Akadnak köztük szép számmal olyan megtört lelkek is, akik csak szimplán élni szeretnének, de alig képesek zöld ágra vergődni afelett, hogy mit kell tenniük az életért cserébe egy másik élő emberrel. Van aki úgy hiszi, hogy egy nemes küldetés miatt engedték vissza az élők világába és van, aki a halála előtti életét folytatva ismét felépít egy bűnbandát – ezúttal bolygóközi méretekben. Ahogy egy jó történethez illik, itt sem minden fekete és fehér, hiszen több évszázadnyi szenvedés után talán még jogukban is állna élni a visszatérőknek, de semmiképp sem ilyen áron.

A másik oldal szintén komoly nehézségekkel kell szembenézzen: a Konföderáción belül elszabadult reality dysfunction pestisként terjed a planéták között, képtelenek kordában tartani azt. Az így kialakuló vészhelyzet az egész Konföderációt veszélyezteti, politikailag és gazdaságilag egyaránt. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy az ember immár tudja, hogy bár a lelke halhatatlan, gyakorlatilag az örök kárhozat a sorsa a túlvilágon, ami csak további sürgető tényező, hogy megoldást találjanak a katasztrófára. Találnak is egy-két eltévedt szalmaszálat, ami talán valami reményt jelenthet…

You are going to die, Ralph. Today. Tomorrow. A year from now. If you’re lucky, in fifty years’ time. It doesn’t matter when. It is entropy, it is fate, it is the way the universe works. Death, not love, conquers all in the end. And when you die, you will find yourself in the beyond.

A történet a megszokott módon lassan indul be és sokáig csak megállíthatatlanul hömpölyög, oly nagyszámú szálat mozgatva, hogy egy-egy szereplőtől gyakran több száz oldalon keresztül nem hallunk. Ez akár zavaró is lehetne, de ez hozzátartozik a hamiltoni történetvezetéshez és személy szerint én szeretek elmerülni egy-egy világ történéseiben. Pont emiatt volt óriási segítség, hogy az író megalkotta a The Confederation Handbook című kötetet, ami – ahogy a neve is sugallja – egy kézikönyv a Konföderáció világához. Nagy segítség volt a visszarázódás időszaka alatt, hiszen az első részt csaknem negyed évvel a második megkezdése előtt fejeztem be. Számomra az újdonság erejével hatott a könyv, hiszen még nem találkoztam hivatalos, az alkotó által megírt enciklopédiával. Szereplőkre, bolygókra, emberi frakciókra és idegen fajokra bontva ismereti a Konföderáció világát, hasznos és egyedi kötet – és ahogy eddig megfigyeltem spoilermentes.

Bár a Night’s Dawn-trilóga kétharmadánál járok és az első résznél azt mondtam még, hogy a befejezésééig nem szeretném összehasonlítani Hamilton két univerzumát, jelenleg úgy érzem, hogy a Konföderáció még izgalmasabb, még elborultabb és mégis emberközelibb, mint a Nemzetközösség. S az író egyik jellemző hibáját levetkőzte a trilógia írásakor, ugyanis a szexualitás szerepeltetése nem olyan súlyos, hogy zavaró lenne – igaz, a két ciklus időbeli viszonya miatt sajnos találóbb kifejezés, hogy a Konföderáció megalkotásakor még nem került zavaróan sok szexuális tartalom a könyvek lapjaira, hiszen a Nemzetközösség egy fél évtizeddel később született.

Már most érzem, hogy hiányozni fog a Konföderáció világa – pedig még hátra van a trilógia befejező kötete, valamint a Second Chance at Eden című novelláskötet. Kereken kettőezer-ötszáz oldal után még el sem tudom képzelni, hogy miként ér véget ez az őrült utazás a huszonhetedik században. Tűkön ülve várom a folytatást.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

John Scalzi: Az összeomló birodalom

John Scalzi munkásságát nem kell senkinek sem bemutatni. Szórakoztatóan könnyed sci-fi regényeket ír, időnként megpróbálva magvasabb gondolatokat becsempészni a a sorok közé. Az Agave jóvoltából idén sem maradtunk Scalzi-kötet nélkül, ugyanis a világpremierrel (!) egy időben idehaza is olvashatjuk legújabb regényét, Az összeomló birodalmat.

A történet szerint az emberi impérium létét az Árnak nevezett csillagászati jelenségnek köszönheti. Ez egy sokat tanulmányozott, de alig ismert jelenség, ahol a mi dimenziónk univerzális sebességkorlátozása megkerülhető. Így az Ár menti naprendszerek rég virágozni kezdtek, attól függetlenül, hogy döntő többségükben nincs lakható bolygó. Az emberiség így különböző mesterséges életterekben tobzódik: kőzetbolygók felszíne alatt, aszteroidákban vagy óriási űrállomásokon. Egyedül egy félreeső helyen, a Mezsgyén járhat az ember szkafander nélkül a felszínen – a Föld elvesztése után ez a planéta lett az egyetlen lakható bolygó a számtalan világot magába foglaló Egyesülésen belül. Ám amikor egy birodalom lassan, de megállíthatatlanul változó alapokra épül, előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik az összeomlás…

Az író elszakadt a Vének háborúja által alkotott univerzumtól és egy teljesen újat hozott létre. A már ismert toposzok elegyítéséből egy egészen élvezetes világot alkotott. Az Egyesülésen belül a vezető hatalmakat különböző nagy családok, házak alkotják, amiknek befolyását a birtokolt licencek és monopóliumok határozzák meg. Ez a felállás szinte kiált egy tisztességes összeesküvésért, amit annak rendje és módja szerint meg is kapunk. Méghozzá jó űroperához méltóan, csupán az egész emberiség sorsát befolyásoló összeesküvést. A történetet három nézőponton keresztül követjük nyomon: a frissen megválasztott, a rendszerhez kritikusan hozzáálló emperátor, egy kereskedőház szabad szájú tagja és egy mezsgyei nemes Ár-kutató fia által vezetett szálakon keresztül ismerhetjük meg az egyre magasabb körökbe elérő összeesküvést.

A történet pörgős és dinamikus, nem nagyon találni benne olyan oldalakat, ahol visszább kapcsolna az iramból. A párbeszédek is remekül megírtak, bár lesz akinek zavarónak tűnhet Kiva helyenként nyomdafestéket nem tűrő beszéde. Akadnak megfejtendő rejtélyek, politikai bonyodalmak, egymás ellen áskálódó házak, kalózok, űrhajók… minden adott lenne egy kivételes űroperához, valahogy mégsem áll össze a kép egy hibátlan egésszé. A világ csak felületesen kerül felvázolásra – erre nem mentség az, hogy lesz legalább egy folytatása – és a science fiction jelen regény esetében inkább csak háttér, még ha furán is hangzik ez, amikor a metaplot központja a változó Ár miatt összeomlani készülő birodalom.

Persze Scalzi tagadhatatlanul tud írni. Ám ez “csak” egy belépő szintű könyv a valódi science fiction regények világába. Persze nem kell minden egyes regénynek hamiltoni magasságokba törnie vagy végtelenül komoly társadalmi problémákat boncolgatnia, de nekem ez már egy kicsit kevés – félre ne értsetek, ez a könyv jó. Könnyed kis semmiség, mint egy epizód a kedvenc sorozatunkból, ami ugyan szórakoztató, de a metaplothoz nem tesz hozzá semmit, mégis várjuk már azt a részt, ami előre viszi azt. De nekem ennél már több kell.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone