Dave Eggers: A Kör

A szórakoztatás mellett mindig is volt egyfajta tanító/figyelmeztető jellege az irodalomnak. Számtalan alkotás játszódik különböző negatív világokban, lett légyen annak okozója a politikai elnyomás, háború vagy éppen a konkvisztádorok pusztítása Közép- és Dél-Amerikában. Nincs ez másként a zsánerirodalomban sem. Elég csak Orwell klasszikusára, az 1984-re vagy Brunner Zanzibárjára gondolni. Mind egy olyan az akkori világ állapotából extrapolálható veszélyre hívja fel a figyelmet, ami komoly problémák forrása lehet a közeljövőben. Dave Eggers regénye is ezen figyelmeztető jellegű kötetek közé tartozik.

korA történet szerint, Mae Holland, egy kisvárosi lány, bekerül a Világ Legjobb Cégéhez, a Körhöz, mint Customer Experience-es munkatárs és egy csapásra megváltozik az élete. A volt önkormányzati alkalmazott a modern világ egy olyan Mekkájába kerül, ahol minden eszköz okos, minden termék kategóriájában világelső, minden alanyi jogon jár az ott dolgozóknak és az indokoltnál jóval több monitor előtt dolgozhat nap mint nap. Persze az ilyen álomszerű munkahely mindig rejt valami titkot, a Kör esetében ez pedig olyan horderejű, ami alapjaiban rengeti majd meg nem csak Mae, de minden embertársa életét.

Eggers a cselekmény egy bizonyos pontjáig rendkívül átgondoltan építi fel a cég által megálmodott technológiákat és azok szükségességét, egy fényes utópiát építve fel. Ahol a bűnözést már csaknem teljesen visszaszorították, ahol a világon összegyűjtött minden tudás pillanatok alatt elérhető bárki számára, ahol a névtelenség páncélját levetkőzve kulturált hellyé válik a világháló. Nagyon elgondolkodtató világ ez, a legtöbb fejlesztéssel szemben nem is tudnánk zsigerből ellenérvvel szolgálni. Erre a fényes jövőre azért már az elején is rávetül egy-egy sötét árnyék. Például a megszűnt névtelenség, ami az internet egyik alappillére volt vagy a bűnözés visszaszorítása céljából szétszórt, állandóan figyelő kamerák. Így aztán az utópia átcsap disztópiába, hiszen minden eszközt lehet jóra és rosszra is használni.

Ettől a ponttól válik a könyv egy kicsit kevésbé átgondolttá, de lehet, hogy csak a szkeptikus énemnek volt sok az, hogy a világ kormányzatai csak minimális ellenállást tanúsítva, önként feküsznek a Kör akarata alá, legyen szó akár az abszolút transzparenciáról vagy a szavazati rendszer kialakításáról. S persze ott van Mae Holland története is, ami erősen másodlagos a könyv mondanivalójával szemben. Mondhatni szerencsére, mert személy szerint már régen nem találkoztam ennyire súlytalan főszereplővel, aki a világot megváltoztató cégnél dolgozik, akiben fel-felmerül a kétely, hogy nem feltétlen a helyes úton jár ez a bizonyos cég, mégis a legfontosabb számára, hogy egy általa alig ismert férfi ismét közel kerüljön hozzá.

A könyv aktualitását azonban felesleges lenne tagadni, kortól és nemtől függetlenül mindenkinek el kéne olvasnia. Elég csak a mindennapjainkat átszövő technológiára gondolni vagy a mai fiatalkora, akik az életük nagy részét az interneten töltik. S ezzel nem is lenne semmi baj, hiszen generációról generációra egyre több időt tölt az ember online, a technika pedig olyan ütemben fejlődik, hogy egyre nehezebb lépést tartani vele. A probléma akkor kezdődik, ha már-már pánikszerű reakciót vált ki belőlük, ha nem kapnak elég felfelé mutató hüvelykujjat vagy mosolyt a bejegyzéseikre, ha senki nem hívja fel a figyelmüket a digitális világ veszélyeire, a zsarolóvírusoktól kezdve, a cyberbullying-en át egészen a regényben látható önként feladott egyéniségig. Aktualitása mellett a könyv erőssége, hogy gondolkodásra késztet. Gondolkodásra, hogy mennyire van távol vagy éppen közel a leírt jövő. Gondolkodásra, hogy hol is kellene meghúzni a határvonalat a valahová tartozni akarás és az egyéniség között. Gondolkodásra, hogy mi a közösségi média szerepe és hogy mennyire képes befolyásolni a felhasználót döntései során. Talán korai és túl színpadias lenne még korunk 1984-ének nevezni, de ajánlott olvasmánnyá tenném minden gimnazista számára.

Bár a külcsín nem minden – és ez különösen igaz a könyvek esetében – nem lehet elmenni szó nélkül a magyar kiadás borítója mellett. Szerencsére az Európa Kiadó meghagyta az eredeti kiadás főmotívumát, a cég logóját, ám a fekete-arany színvilággal sokkal látványosabb lett, mint az eredeti. A fordítás is egészen remek lett, az Ügyféltapasztalatot leszámítva. A User Experience mintájára, a Customer Experience-t is lehetett volna inkább Ügyfél Élménynek fordítani, esetleg szimplán lehetett volna Ügyfélszolgálatként hivatkozni erre az osztályra.

Eggers regénye tehát egy rendkívül aktuális és fontos könyv, ami ugyan nem hibátlan, de egy olyan jelenségre hívja fel a figyelmünket, ami már itt kopogtat az ajtónkon. A kérdés már csak az, hogy mosollyal vagy homlokráncolással fogadjuk, amikor bezárul a kör.

Mások szerint:
SFmag

Alastair Reynolds: Redemption Ark

Alastair Reynolds a Jelenések tere című regényével robbant be a köztudatba. Egy olyan izgalmas világot teremtett, amely szinte kiáltott a folytatások után. Nem is kellett sokat várni, a megjelenést követő évben meg is írta a Chasm City című kötetet, amely bár azonos univerzumban játszódik, de időben az első regénye előtt helyezkedik el. Így két évet kellett várni egy közvetlen folytatásra, a Redemption Ark-ra és minden kétséget kizáróan kijelenthető, hogy megérte várni rá.

redA történet félszáz évvel a Jelenések tere után veszi fel a fonalat és az előző rész során többször is emlegetett kultúrába, a conjoiner-ek (szintetikusok) világába kalauzol el minket. Egy mélyűri felderítő küldetés során belebotlanak az Inhibitor-okba – ezekbe a rendkívül ősi gépekbe, melyeknek bevett szokása a Tejúton kialakuló életformák szisztematikus eliminálása – és kiderül, hogy az emberiség került a célkeresztjük elé. El is kezdenek egy vészforgatókönyvet kidolgozni, ám a helyzet korántsem ilyen egyszerű. A conjoiner-ek háborúban állnak a demarchistákkal, s bár nyerésre állnak, terveikben szerepel a 40 cache weapon (űrlövegek) visszaszerzése is, amiket persze Volyova triumvir nem szándékozik önként és dalolva átadni nekik. Így Nevil Clavain-t, a híres/hírhedt conjoiner-t választja ki a Mother Nest a fegyverek visszaszerzésére, de ahogy egyre több részletet tud meg Clavain a küldetéséről, végzetes döntésekkel kell szembe néznie.

A történetet dióhéjban összefoglalni spoiler-ek nélkül szinte lehetetlen és nem csak azért mert Reynolds ezúttal sem spórolt az oldalszámmal. Anno a Tűz lobban a mélyben kapcsán írtam, hogy a könyv tömve van remek, egyedi ötletekkel. Ám Reynolds regényéhez képest szinte már-már ötletszegénynek tűnhet. Olyan technológiákat vonultat fel, amely a tudomány mai állása szerint lehetségesek, de legalábbis nem kizárhatóak – köszönhetően annak, hogy Európai Űrügynökség részét képező European Space Research and Technology Centre munkatársaként dolgozott, mielőtt írónak állt – illetve a már túlságosan is fantasztikus ötleteket is képes úgy tálalni, hogy ne váljon ponyvaszerűvé, kevésbé hihetővé. Itt mindennek ára van, amit keményen meg kell fizetni. Ezekből az ötletekből számtalant elszórt a kicsit több, mint 700 oldalon. Nem is írnék le egy példát sem, mindenki fedezze fel magának olvasás közben, óriási élvezet. A science részével tehát továbbra sincs baj, sőt a Jelenések teréhez képest új szintre emelte azt. Eddig Jack Cambell Rendíthetetlenje volt számomra az etalon az űrcsaták leírásában, de a Redemption Ark fénysebesség közeli űrcsatái még reálisabban közelíti meg az űrhajók összecsapásait a nyílt űrben.

(…) any intelligent entity must choose its own destiny. Yet that servitor doesn’t have any free will, does it? Just intelligence. The one without the other is a travesty.

Az univerzum tovább szélesedik, még több részletet tudunk meg az emberiség történelméről, de ami az egész könyv egyik tartópillérének számít, az a conjoiner-ek csodálatos társadalma. Ez a kicsit Borg-szerű, összekapcsolt tudatok által alkotott kaptárelme, amely az emberiség legfejlettebb technológiát birtokolja – köztük a híres lighthugger-eket (fényhajókat) is. A különböző hozzáférési szintekre fragmentálódott conjoiner-ek között ki nem mondott feszültség húzódik, ami a tudati kapcsolat miatt még inkább élesebb, mint az egyszerű emberek körében lenne.

Ez Reynolds harmadik regénye és érezhető, hogy már jóval finomabban kezeli a karaktereit. Ne várjunk továbbra sem Hamilton-i karakterkezelést, de kifinomultabbá és összetettebbekké váltak a szereplők. Rengeteg mellékszereplő lép be a történetbe, de sajnos nem mindegyikük kapja meg a kellő oldalszámot ahhoz, hogy ne tűnjenek feleslegesnek, kevésbé fontosnak. A címben szereplő redemption (megváltás) is sarkalatos pontja a cselekménynek, ugyan nem használja ki a benne rejlő lehetőségeket a végletekig, de komoly motivációs erőnek számít több nézőpont szerint is. A cselekmény szokás szerint lassan folydogál, időt adva ennek a fejlettebb – de továbbra sem tökéletes – karakterábrázolásnak és ügyesen zsonglőrködik Reynolds a történeti szálak kezelésével is. Egy ponton például át kell venni egy lighthugger (fényhajó) irányítását szereplőinknek, amit egy elegáns huszárvágással át is ugrik – a következő fejezetben már az eltulajdonított hajón száguldanak a küldetés következő állomása felé. Más írók úgy is dönthettek volna, sőt maga Reynolds is dönthetett volna úgy, hogy 50-100 oldalt is ennek az akciónak szentel, annak ellenére, hogy ez szinte biztosan csak egy epizód jellegű történés lett volna.

Ám ez a fegyver is kétélű, volt olyan pont ahol úgy éreztem, hogy nem kellett volna kihagyni egy “epizódot”. Így a sokáig zseniálisan felépített regény a könyv vége felé kicsit kapkodóvá, csapongóvá válik. További hibája néhol a túlírtság, néhol talán éppen annak hiánya. A rosszkor kihagyott epizód, a sok mellékszereplő teljes képet adó kezelése valószínűleg súlyos száz oldalakkal dobta volna meg az amúgy is vaskos kötetet, de ezekkel a részekkel talán még kerekebb lett volna a történet. Persze ne feledjük, hogy az Inhibitor-trilógia, a Jelenések tere regénycikluson belül még tartalmaz egy részt, ott még javíthat Reynolds ezeken a hibákon.

Minden hibája ellenére a Redemption Ark egy rendkívül izgalmas regény és bátran nevezhetjük a realista modern űropera egyik mintapéldányának. Sajnos a magyar kiadás valószínűleg nem fog megvalósulni, de angolul is érdemes belevágni. Izgatottan várom, hogy időt tudjak szakítani a következő részre is.

 

Alastair Reynolds, Stephen Baxter: The Medusa Chronicles

Még általános iskolás koromban került kezembe Arthur C. Clarke egyik novelláskötete a városi könyvtárban, így megismertetve velem a science fiction irodalmat, ami azóta sem ereszt. Ezért is foglal el kiemelt helyet a polcomon minden tulajdonomban lévő Clarke-kötet. A mester egyik leghíresebb novellája, amely a Nebula-díjat is elnyerte, a Találkozás a medúzával címet viseli, amihez idén júniusban jelent meg egy folytatás, a kortárs sci-fi irodalom két nagyágyúja, Alastair Reynolds és Stephan Baxter által, The Medusa Chronicles címmel.

medusaClarke nem egyszer csattanószerű, elgondolkodtató sorokkal zárta rövid történeteit, ahogy például a Mentőosztag vagy Az őrangyal esetében is tette. Ezen záró gondolatokat mindenki a saját szájíze szerint extrapolálhatja, sőt az előbbi esetében maga a mester tette ezt meg és gondolta tovább – így született meg A gyermekkor vége című regénye. A Találkozás a medúzával záró sorai is hasonlóan fordulatokat sejtető:

“A jövőben a világűr felfedezésének igazi mestereivé a gépek válnak, nem az emberek – de ő most egyik sem. Ráébredt végzetére, és józan büszkeséggel vette tudomásul kitüntetett magányát: ő az első halhatatlan lény a teremtés kétféle kategóriája között. Végül is nagykövet lehet belőle a régi és az új – a szénalapú lények és a fémalapú lények között, mielőtt az utóbbiak egy napon kiszorítják az előbbieket. Mindkettőnek szüksége lesz rá azokban a zűrzavaros évszázadokban, amelyek ezután következnek.” 

Ezeket zűrzavaros évszázadokat vetette papírra a szerzőpáros. A történet szerint Falcon parancsnok a Jupiter-misszió után, a Földre visszatérve nem találja a helyét az emberek között, akik rossz szemmel nézik őt nagyrészt mechanikus teste miatt. A gépek térnyerésével azonban egyre nagyobb jelentőséggel bír minden tette és akarva-akaratlanul is a Gépek és emberek közötti konfliktus középpontjába kerül, ahogy a Jupiter is. Ám hamar kiderül, hogy a gázóriás jóval több, mint a konfliktus gyújtópontja.

Szerkezetét tekintve két egységre bontható a könyv: a fősztorit közjátékok tagolják, amik egy rövid betekintést nyújtanak abba, hogy miből indult ki a főcselekményben tárgyalt jövő, amik már önmagukban is megállnák a helyüket, mint egy alternatív történelmi novella fejezetei.

Alastair Reynolds nem először ír Clarke tiszteletére, elég csak a Pushing Ice című regényére gondolni, Baxter pedig többször is segédkezett a mesternek, például az Időodisszeia-trilógia vagy a Régmúlt napok fénye című regény esetében is (bár ez utóbbi nem volt kimondottan sikeres), így a szerzőpáros mindkét tagja ismeri Clarke munkásságát. Amikor egy kortárs szerzőpáros úgy dönt, hogy egy klasszikushoz folytatást ír, nagy terhet vesz a vállára. Megfelelő kohéziónak kell lennie a klasszikus és a folytatás között, meg kell ragadniuk a a klasszikus alkotója által teremtett atmoszférát, de mégis érezhetőnek kell lennie a saját stílusuknak is és tükröznie napjaink tudományos eredményeit is.

A könyv szinte pontosan Clarke novellája után veszi fel a történet fonalát, finoman fűzve azt tovább, egy csodás alternatív jövőbe, ahol az emberiség már kirajzott a Naprendszerbe. Ahol gépek bányásszák a Kuiper-öv objektumait az értékes vízjégért. Clarke legnagyratörőbb és legszebb jövőképeit idézi meg és bővíti a teremtett hangulat, már-már úgy is említhetnénk, hogy Óda a mester víziójához. Nem nehéz elképzelni, hogy a regényt Clarke írta valójában, nem pedig Reynolds és Baxter kettőse. Nekem már ennyi is elég lett volna ahhoz, hogy élvezzem a regényt, de szerencsére Reynolds és Baxter továbbmentek. Modernizálták a körülményeket, olyan új csodálatos eszközöket mutatnak be, mint a már említett bányászat a Kuiper-övben, ami az aszteroida perdületét felhasználva indítja hosszú útra a jéghasadványokat a belső Naprendszer felé, mint a jupiteri atmoszférába behatoló hajók és magának a Jupiternek a felépítése, mint a megastruktúrák vagy a Szaturnusz felső légkörében lebegő életterek. Bevallom, Baxter stílusával kicsit bajban voltam, mert bár a Clarke-kal közösen írt köteteit olvastam, de önálló regényét még nem. Viszont a Reynolds-i jegyek erősen felsejlenek a sorok között, kezdve az autonóm gépektől egészen az óriási időbeli távlatokig – igaz jelen esetben mindössze alig 800 évről van szó.

De persze ez a könyv sem szól mindenkihez. A szereplők nem esnek át komolyabb pálfordulásokon vagy komolyabb jellemfejlődésen. A legösszetettebb karakter természetesen Falcon parancsnok, de a kezdeti belső vívódásán (nem is ember, de nem is gép) nem lép túl, a legtöbb konfliktusa az emberi és gépi individuumokkal is ebből adódik. Ami nem feltétlenül baj, de akik a lélektani sci-fit kedvelik, azoknak ez kevés lesz. A fiatalabb generációnak vagy inkább a Clarke-i irodalmat kevésbé ismerőknek talán ma már ez kevés. Talán túlságosan is jól megfogta a szerzőpáros a mester által teremtett hangulatot, így egyeseknek talán már túlságosan is retro. Több “hibát” azonban akarva sem tudnék felsorolni.

A The Medusa Chronicles tehát egy szinte tökéletes folytatás, tisztelgő főhajtás a mester munkássága előtt, egy grandiózus vízió, tömve nagy ötletekkel, mégis az aranykort idéző hangulattal. Azt hiszem Clarke büszke lenne a szerzőkre.

Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Sokan, sokféleképpen vetették már papírra a tengődő emberi életet az apokalipszis után. Hangsúlyt fektetve a katasztrófa hogyanjára és miértjére. Számtalan regény foglalkozik a témával, lett légyen a világ elpusztítója aszteroida, atomháború, klímaváltozás, idegen invázió vagy egy járvány. Éppen ezért már-már elcsépelt közhelynek tűnhet a világvégéről írni, főleg, hogy számos világvége-regény mindössze a faék egyszerűségű young adult disztópiák amúgy is népes táborát szaporítják. Szerencsére Emlily St. John Mandel művével közel sem ez a helyzet.

tizenegyesA történet szerint Arthur Leandert utoléri a vég, a Lear királyt játszva, egy torontói színpadon szívinfarktust kap és bár a segítség csak széksornyira van, már túl későn érkezik. Ám ezzel egy időben a világot is eléri a vég – szörnyű járvány indul pusztító turnéra, elragadva az emberiség csaknem egészét. Az a maroknyi életben maradt a megüresedett világ romjain próbál talpra állni. Ám köztük akadnak páran, akiknek ez nem elég. “Mert életben maradni nem elég.”

Az írónő nem tér ki részletesen a katasztrófa okozójára, csupán annyit tudunk meg, hogy egy grúznáthának nevezett influenzás megbetegedés söpör végig a világon, sosem látott halálozási rátával. A fókusz inkább az embereken van, hogy miként reagálnak a még éppen csak kibontakozó apokalipszisre, aztán egy hirtelen váltás után rögtön a világvége után találjuk magunkat – az elnéptelenedett utcákon és kihalt városok mellett vándorló Utazó Szimfónia tagjai között.  S ezzel nincsen semmi baj. A szóban forgó apokalipszis lovasa már oly sok történetet megihletett és oly sok ezek közül csupán rossz minőségű ponyvaregény és Zs-kategóriás film, hogy ha a vírus lett volna a történet közepe, nem csak a kiindulási pontja, erős előítélettel vettem volna csak a kezembe ezt a remekművet.

Álltam, és néztem lerombolt otthonom, és próbáltam elfelejteni a földi lét édességét.

Az Utazó Szimfóniát követve megismerjük az összeomlás utáni világot. Elszórt települések, már ha lehet településnek nevezni a pártízes lélekszámú helyeket. Van, ahol megjelentek a zavaros hitvilágon alapuló világvége szekták, van ahol a napról-napra élő emberek örömmel fogadják a Szimfóniát, hogy egy kis vidámságot is átélhessenek a sötét hétköznapok után. S ez a társulat lényege. Hogy legyen, aki a letűnt civilizációt vigyázza és hordozza, mint fáklyavivő. Persze vagyok elég pragmatikus, hogy bennem is felmerüljön, nem lenne-e célszerűbb, értelmesebb, hasznosabb, ha a Szimfónia tagjai hétköznapibb módon segítenének a civilizáció újjáépítésében. Ha a társulat ácsa, épületeket vagy szekereket csinálna díszletek helyett. Ha letelepednének valahol és növénytermesztéssel, vadászattal, halászattal egy leendő város csíráját ültetnék el. Shakespeare, a dráma, a színház, a zene, mind-mind luxus, nélkülük is terem a búza, nélkülük is élnek vadak az erdőkben, nélkülük is áll a felépített ház az udvaron. De valóban luxus lenne mindez?

Nehéz bármit is írni objektíven a könyvről. Legyen az ember filantróp, mizantróp vagy valahol a kettő között, megszólítottnak érezheti magát olvasás közben. Talán sokunkban felmerülhet a cinikus – vagy inkább realista – gondolat, hogy egy a grúznáthához hasonló vírus után szépen csendben kipusztulna az emberiség, hiszen a túlélők egymás életét kioltva hadakoznának a civilizáció megmaradt vívmányaiért. Ám ez a könyv hisz az emberiségben, hisz az emberségben. Hisz abban, hogy megéri fáklyahordozónak lenni a világ romjain, megéri még a legsötétebb órákban is. “Mert életben maradni nem elég.” Mert kell, aki emlékeztet arra, hogy mit veszítettünk, miért kell tovább menni. Többször említettem már, hogy a jó történetek egyik ismérve, hogy képes érzelmeket kiváltani az olvasóból. Mandel könyve erre maradéktalanul képes. Egy időre talán még a mizantróp jellemekkel is elhiteti, hogy a felépített civilizációt érdemes megőrizni.

Szerkezetét tekintve az írónő két szálon fűzi a cselekményt: az összeomlás előtti és az összeomlás utáni világ történéseit ismerhetjük meg, melyet Arthur Leander személye köt össze. Csodásan fonja a történetet, ahogy egyre haladunk a cselekménnyel, szinte mindenkiről kiderül, hogy nem csak az közös bennük, hogy a grúznátha túlélői közé tartoznak, hanem Leander is, mert valahogy mindannyian kötődnek hozzá. A könyv lírai nyelvezete csak tovább emeli a színvonalát, mert ez a könyv szép.

Lehetne elemezgetni, hogy miért, mi is pontosan ennek a szépségnek az alapja, de nem vagyok bölcsész. Szoftvermérnökként pont elég, hogy az ember a zsigereiben érzi ezt. Egy ponton például az írónő leírja, hogy mi minden veszett oda az összeomlás során. Ez pusztán egy másfél oldalas felsorolás, de olyan alapvető és apró dolgok kerülnek elő, amik elgondolkodtatják az embert, hogy milyen komplex és törékeny is a társadalmunk – nyilván mindenki tisztában van ezzel a törékenységgel, de mégis jobban át lehet így gondolni, hogy sokszor a nagyon apró, természetesnek vett dolgok elvesztése is milyen óriási változást jelent. Vagy amikor minden széthullni látszik és a halállal néz szembe az egyik főbb szereplő, darabos és szaggatott lett a könyv, apró, rövid bekezdésekkel, így szítva tovább a feszültséget. Ugyanakkor valójában a könyv nem science fiction, jó döntést hozott a kiadó, hogy nem az SFF sorozatukban adták ki. A legfantasztikusabb elem maga a grúznátha az egész történet során. Ezzel persze nem az értékéből szeretnék levonni – azt akarva sem nagyon lehetne megtenni.

Többet nem is érdemes mondani a könyvről, talán már ez is sok volt. Mindenkinek magának kell felfedeznie, magának kell eldöntenie, hogy miként szól hozzá a regény.

Mások szerint:
Könyvgalaxis
Kultnapló
acélpatkány
SFmag

John Scalzi: Vörösingesek

Végre egy Scalzi-regény, amiben nem veszi magát komolyan az író! Nincsenek komoly politikai csatározások a háttérben, mint a Vének háborúja-ciklus esetében, nincsen komolynak tűnő társadalomkritika, mint a Bezárt elmékben, csak vegytiszta szórakoztatás – leszámítva néhány magvasabb gondolatot, amit az olvasó nyugodtan figyelmen kívül is hagyhat, ha úgy dönt. Mondhatni a tökéletes strandkönyv: könnyed és vicces, de egész évben ezt és ehhez hasonló regényeket fogyasztani már sok lenne.

00Már a címről is könnyen beugrik a klasszikus Star Trek, még az eredeti szereplőgárdával, Kirk-kel és Spock-kal, ami nem véletlen, hiszen Scalzi szándékosan a sorozat egyik legtöbbet kifigurázott tézisére épül, mely szerint ha Kirk kapitány, Mr. Spock és Vörösinges #42 zászlós felderítőútra indulnak – lett légyen bármilyen békés bolygó – utóbbi elhalálozása lesz a küldetés kimenete. Ez olyannyira sokat használt dramaturgiai elem volt az eredeti sorozatban, hogy számos vicces kép forrása is lett az évek során.

Ebből a már-már törvényszerűségből építkezik a történet is. Andrew Dahl új állomáshelyre kerül, a flotta zászlóshajójára, a Rettenthetetlenre (ami egyébként angolul Intrepid és a Star Trek: Voyager-ben a névadó hajó Intrepid-osztájú volt). Ez akár büszkeségre és örömre is adhatna okot, ám hamar rájön, hogy a szokatlanul nagyszámú felderítő küldetések során mindig történik legalább egy haláleset és sosem főtiszt az áldozat. Közvetlen felettese tiltásának ellenére el is dönti, hogy utánajár a dolognak és olyan felfedezést tesz, ami megkérdőjelezi a valóságba vetett hitét is.

A történet tehát viszonylag egyszerű, jelen esetben azonban nem is kell rétegeltnek lennie. Lendületes és feszes tempójú, nincs ideje leülni a sztorinak, ami azért el is várható egy alig 266 oldalas kisregénytől. Ebből kifolyólag a karakterek sem kapnak a szükségesnél kicsit is több jellemet, komoly fejlődésen egyikük sem megy át. Talán ennek is köszönhető, hogy mindössze három nevet tudok felidézni a szereplők közül, egyiküket pedig csak azért, mert férfi létére úgy hangzik a neve, mint a királynő szó angolul. Ez nem feltétlen baj, nem a karakterek a regény központi témái. Bizonyára sokan gondolkodtatok már azon megtekintve egy-egy epizódot valamelyik Star Trek sorozatból, hogy mit is csinálnak és hogyan élik meg a szereplők a főbb történések közötti időt. Scalzi a rá jellemző humorral igyekszik választ adni ezekre a kérdésekre. S el is érkeztünk a könyv sarkalatos pontjához, Scalzi humorához.

insp_expendability

Lehet szeretni, lehet nem szeretni, kicsit olyan, mint a gyógyszerek: kis mennyiségben orvosság, nagy mennyiségben, ha nem is halálos, de már túlzás. Pont a megfelelő arányban található meg ez az összetevő a könyvben, ha tetszettek Scalzi eddig megjelent kötetei, ezzel sem lesz gond. Szerencsére azonban a történet is egész korrekt, eléggé kíváncsivá tud tenni, hogy ne érezzük túlzónak Scalzi cinikus, időnként szarkasztikus humorát. A történet befejezése utáni három rövidke kis fejezet pedig remek ötlet és szép lezárást ad ennek a laza kis gondolatmenetnek, mind más és más nézőpontból zárja le az eseményeket. További kis plusz, hogy a hangoskönyv változatát angolul Will Wheaton olvasta fel, aki a Star Trek: The Next Generation-ben Wesley Crusher-t játszotta.

A könyv kétségkívül egyfajta paródia, azt viszont már nehezebb meghatározni, hogy tulajdonképpen mit is akart kifigurázni. A már említett Star Trek nyilván a célpontok között szerepel, de valójában bármelyik sci-fi sorozat vagy mozifilm is lehetne a célkeresztben, valamint a nagy stúdiók műsorgyárai is. Ez utóbbiról Scalzi-nak első kézből szerezett információi is vannak, hiszen a sajnos csak két évadot megélt sorozat, a Csillagkapu: Univerzum stábjában kreatív tanácsadóként dolgozott.

Akinek tehát tetszettek az eddigi Scalzi-kötetek vagy csak egy könnyed hangvételű, humoros írásra vágyik, az bátran vágjon bele a Vörösingesekbe, nem fog csalódni, bár a Hugo- és Locus-díj valószínűleg nem a regény nagyszerűségét, hanem Scalzi popularitását tükrözi.

Mások így látják:
Kultnapó