Jack McDevitt: Feltámad a múlt

Furcsa megfigyelni, hogy mennyit változik az ember ízlése az idő előrehaladtával. Anno még a Született stratégán keresztül ismerkedtem meg Jack McDevitt munkásságával és egy egészen komoly univerzumnak gondoltam. Aztán elkezdtem olvasni Alastair Reynolds és Peter F. Hamilton regényeit, így érthető módon átcsúszott az Alex Benedict-ciklus a ponyva kategóriájába. Persze jelen esetben nem a pejoratív értelmét kell venni a jelzőnek. Ugyanis rendkívül szórakoztató a maga könnyed módján a regény, sőt megkockáztatom, hogy a széria legjobban sikerült kötete a Feltámad a múlt.

A történet a már jól ismert Alex Benedict sémát követi: Benedict és Chase Kolpath ismét megbízást kap egy értékes ereklyével kapcsolatban. Eleinte a tulajdonos csak felbecsültetni szeretné azt, ám szöget ütnek a régiségkereskedő fejébe a tárgy megtalálásának körülményei. Így nyomozni kezd a forrás után, hátha akad ott még a tárgyhoz hasonlóan nagy értékű lelet. Ezzel azonban nem mindenki ért egyet és hamar felforrósodik a talaj a vizsgálódás közben. Mindeközben a Tűzmadárban megismert jelenség által a transzdimenzionális térben ragadt hajók mentése zajlik, a következő felbukkanó hajó pedig a Capella, aminek egyik utasa Gabe, Alex Benedict nagybátyja.

A cselekmény tehát nem kínál sok újdonságot, emiatt az egész széria epizodikus jellege tagadhatatlan. Kicsit olyan, mint egy filmsorozat, a részek lazán kapcsolódnak egymáshoz, csak a felépített világ számít közös pontnak. S ezzel nincs is semmi baj, ennek az epizodikusságnak köszönhető, hogy gyakorlatilag minden rész külön-külön is élvezhető. Újdonság viszont a szérián belül, hogy többszálú a történet. Ugyan nem valós többszálúság, hiszen az ereklye története és a Capella mentése nem párhuzamosan, hanem soros módon történik, de mégis újszerű, mert a ciklus többi részénél csak az éppen aktuális ereklye rejtélye volt a cselekmény középpontja.

A másik újszerű elem a részletesebb világépítés. A sorozat eddigi részeire visszatekintve feltűnhet, hogy nem sokat tudunk meg az univerzumról. Bár kisebb-nagyobb információkat folyamatosan adagol McDevitt, azok csupán a szükséges és elégséges mennyiséget képezik a történetben szereplő ereklye utáni kutatás szempontjából. Jelen kötet esetében viszont jóval többet megtudunk a Föld történelméről, a csillagközi űrutazás hajnaláról, az űrutazás aranykoraként emlegetett időszakról, mint a szükséges és elégséges mennyiség. Persze messzemenően részletes történelmet azért nem kapunk, nem kell hamiltoni magasságokba törő mélységekre gondolni a részletesség kapcsán.

Többször is írtam már, hogy egy regény minőségi fokmérőjének számít az olvasóból kiváltott érzelmek színvonala és mennyisége is. Eddig ez hiányzott a ciklus részeiből. Nem a váratlan fordulatoknak szánt eseményeknek köszönhetően kerültek képbe az érzelmek – azok eléggé kiszámíthatóak voltak – hanem a Föld sötét történelmének megismerése által, Benedict szemén keresztül. Feldühített és elszomorított az akkori emberek nemtörődömsége a történelmükkel kapcsolatban. Hogy mennyi minden elveszett, pedig az ember azt hinné, hogy a digitális archiválás korában már nem kell félni attól, hogy dokumentumok vesznek el. Azonban a világháló összeomlásával rengeteg minden örökre eltűnt. Kicsit hasonlóan éreztem magam, mint amikor először tanultam az alexandriai könyvtár pusztulásáról. Enyhén figyelmeztető jellegű ez számunkra is, hiszen lassan már minden elektronikus úton intézünk, nem árt időben elkezdeni alternatívákon gondolkodni.

Viszont ez a világépítés sem tudja feledtetni a széria hiányosságait. A metaplot hiányát, a fel-felvillantott, de ki nem dolgozott gazdag történelmet és a jövő vívmányainak ellenére meg nem változott emberi társadalmat. Hiszen hogyan maradhatna az emberiség tízezer év után gyakorlatilag ugyanolyan, mint most, csak csillagközi utazással megfűszerezve? Nem kell minden regénynek a transzhumansita eszméket vallania, nem kell a szereplőknek a fizikai formát levetve virtuális térbe költözni vagy emberfeletti képességek birtokába jutni mesterséges módosítások által, ám legalább bizonyos változásokat jó lenne látni a civilizáción – és nem csak azt, hogy a linken keresztül holografikus módon lehet telefonálni. S itt utalnék vissza a bevezetésben említett változásra: ez a befagyott társadalom nem zavart régebben, mára már írói hiányosságnak tűnik.

Ám minden hibája ellenére egy abszolút szórakoztató regény az Alex Benedict-ciklus befejező része, több szempontból pedig a legkiemelkedőbb darabja. Nem kelhet versenyre a modern űropera nagyjaival, de minőségi szórakoztató ponyva. Az egyik szemem sír, a másik pedig nevet, hogy véget ért a ciklus. Azért az Akadémia sorozat izgalmasabb része McDevitt munkásságának, idén pedig, ha minden jól megy a harmadik részét is olvashatjuk majd magyarul.

Év végi számvetés

Eljött hát az év utolsó napja is. Ilyenkor szokás számot vetni a búcsúzó óévről, fogadalmakat tenni az ajtón kopogtató új évre. Ez utóbbival nem próbálkoznék, hisz tavaly is megfogadtam, hogy a nézőpontom szélesítése érdekében nem csak science fiction könyveket fogok olvasni, amit annak rendje és módja szerint el is buktam. Így nem marad más, mint az év összefoglalása a könyvek szempontjából.

Kezdjük is mindjárt néhány számosítható adattal, azokat mindenki szereti. Idén negyvennégy könyvet olvastam el, átlagosan négyszázötvenhat oldalnyi hosszúsággal, de az oldalszám széles skálán mozgott, a legvékonyabb regény mindössze kétszázhuszonkét oldalas volt, a legvastagabb pedig ezerkettőszázhuszonhat. Összesen pedig ez a negyvennégy könyv húszezer-ötvenkettő oldalnyi elfoglaltságot jelentett. Az elektronikus és a hagyományos könyveket összesítve, kilencvenegy kötettel bővült a könyvtáram – azt hiszem, hogy jövőre komolyan vissza kell fogni magam e téren. Folytassuk az idei év legjobb olvasmányaival.

Dan Simmons: Ílion

Dan Simmons a Hyperion/Hyperion bukása után ismét egy olyan modern űroperát alkotott, ami a kezdeti kaotikussága ellenére egy olyan mérnöki precizitással megalkotott epikus mű, hogy biztosan újra kell olvasni, mielőtt a folytatása megjelenik. Mert ki ne élvezné a történetet, ahol kvantumteleportáló istenek rendezik meg a trójai háborút Homérosz forgatókönyve alapján? Ahol félig szerves, félig gép lények élnek a Jupiter holdjain és szabadidejükben Shakespeare szonettjeiről diskurálnak? Ahol csak pár ezer ember él már a Földön, mint egyszerű ember, de a századik születésnapján poszthumánná válva felköltöznek a Földet körülölelő megastruktúrákba? Még nagyszerűbb alkotás, mint Hamilton művei – pedig ez a kijelentés tőlem igencsak nagy szó. Tűkön ülve várom a következő és egyben befejező részt.

Peter F. Hamilton: The Abyss Beyond Dreams és A Night Without Stars

E kettő kötetet tulajdonképpen értelmetlen lenne külön-külön említeni, hiszen ezek a Chronicle of the Fallers-duológiát alkotó regények. Hamilton a Nemzetközösség univerzumát bővítette tovább e két, saját magához képest viszonylag rövid – összesen ezerháromszázkilencvenkettő oldalnyi – regénnyel. Nagy kockázatot vállalt azzal, hogy a duológiát két már megjelent egység, a Commonwealth saga és a The Void-trilógia közé illesztette kronológiai szempontból, de nem kellett csalódni az író zsenialitásában. Az univerzum tovább bővül, régről ismert szereplők köszönnek vissza, újakkal ismerkedünk meg és egy grandiózus többszálú, szövevényes történetet kapunk. A modern űropera egyik csúcsteljesítménye, magával a Nemzetközösség világával egyetemben. Sajnos ezzel a kettőssel zárta le a világot Hamilton, de már dolgozik a következő nagyszabású trilógiáján, ami a Salvation címet fogja viselni.

Peter F. Hamilton: The ​Reality Dysfunction

A Nemzetközösség lezárása után kellett valami, amivel tudom kezelni a Hamilton-mániámat, így egy talán még nagyszabásúbb utazásba kezdtem: ellátogattam a Konföderációba, a Night’s Dawn-trilógia első része által. A könyv húsz éves, de oly kortalant alkotott az író, hogy monumentális világát, rétegelt szereplőit, csavaros cselekményét, technikai csodáit sok mai regény is megirigyelhetné. A 2600-as években virágzik az emberi civilizáció. Lakható bolygók százait kolonizálta szerte a galaxisban, a lehető legkülönfélébb kultúrákat létrehozva a Konföderáción belül. A géntechnológia és a nanonikus beültetések elmosták a természet által szabott határokat. Élő űrhajók garmadája járja a űrt, kereskedelmi mozgatórugóként a kolóniák között. Közel az emberiség igazi aranykora. Ezekben a sokat ígérő időkben azonban történik valami egy még fejletlen kolónián, ami az egész Konföderáció létét veszélyezteti.

Neal Stephenson: Seveneves – A hét Éva

Még tavaly figyeltem fel a regényre és sokáig szerepelt az amazonos kívánságlistámon, aztán kellemes meglepetésként ért, amikor megtudtam, hogy a Fumax jóvoltából idén már magyarul is olvashatom. Megérte várni vele! Mark Watney vagy a Robinson család csak több nagyságrenddel nagyobb kivitelben, avagy a bolygótöröttek odisszeája: a Hold felrobbanásának következtében két éve van az emberiségnek felkészülni az apokalipszisre. A történet egy vérbeli hard science fiction regény, időnként úgy éreztem, hogy ha tudnék hegeszteni és megfelelő mennyiségű fém állna a rendelkezésemre, bátran nekiállhatnék a hátsókertben egy valódi, működő teherrakétát építeni. Már-már nem is regény, hanem részben egy kézikönyv az űrutazásról, részben pedig olyan jövőt lefestő álom, ami Clarke-ot és Robinson-t is büszkévé tenné.

Adrian Tchaikovsky: Children of Time

Igazán egyedi és újszerű ez a könyv, frissítően új nézőponttal. A történet az emberi hegemónia csúcsán kezdődik. A Naprendszer diaszpórája már lezajlott, már csak egy lépésre van az öntudatos gépi intelligencia, sőt távoli csillagok felé is nyújtogatja karját az emberiség. Föld-szerű bolygókat látogatva, tudatosan belenyúl az ember az evolúció menetébe, állatokat felemelve az intelligens gondolkodásig. Ami persze konfliktust szül és egy vallási fanatikus csoport támadása végzetes következményekkel jár az emberiségre nézve. Ám ennek köszönhetően születik meg a gyorsan fejlődő intelligens ugrópók-társadalom. Ez a könyv egy kuriózum, térben és időben is nagy távolságokat lefedő csodálatos űropera, amiben látjuk a pókok felemelkedését és az emberiség hanyatlását. Megérdemelten jutalmazták az Arthur C. Clarke-díjjal. Arachnofóbiások is fogyaszthatják.

Alastair Reynolds – Stephen Baxter: The Medusa Chronicles

Anno Arthur C. Clarke ismertette meg a velem a sci-fit. Még kisiskolás koromban olvastam tőle a Találkozás a medúzával című novellát, amely már akkor is elvarázsolt. Azóta többször is újraolvastam és idén a kortárs sci-fi irodalom két nagyágyúja, Alastair Reynolds és Stephen Baxter írt hozzá egy folytatást, ami a novella utolsó bekezdésében felvázolt zűrzavaros évszázadokat hivatott kifejteni. Persze mindkét alkotó írt már a mester tiszteletére, Baxter még közreműködött is szerzőként több regény esetében, így érthető a minőségi végeredmény. Clarke leggrandiózusabb vízióit megidézve, ügyesen lavíroztak az aranykort felelevenítő hangulat és a mai kornak megfelelő tudományos fikció között. Ha nem tudtam volna, hogy Reynolds és Baxter írták a regényt, könnyen elhittem volna, hogy Clarke mester egyik könyvét olvasom.

Cixin Liu: A Háromtest-probléma

Már az angol kiadás is magával ragadott. Kevés az olyan könyv, ami újraolvasás során is képes szórakoztatni. Ilyen például Frank Herbert Dűnéje vagy Clarke Űrodisszeája. S a sort most tovább bővítette A Háromtest-probléma is. Ha unod már a nyugati zsánerirodalmat, ha szeretnél valami újat kipróbálni vagy ha szimplán szereted a minőségi hard science fiction regényeket, A Háromtest-probléma neked szól. A történet egy nem szokványos alapokon nyugvó kapcsolatfelvétel-sztori, megfűszerezve az űroperákra jellemző grandiózussággal és a hard SF-re jellemző őrült tudományos elméletekkel. Ezek az összetevők pedig egy olyan elegyet alkotnak, ami beszippantja az olvasót és nem engedi a cselekmény végéig – sőt még azután sem. Remélem a folytatásokat is olvashatjuk majd magyarul.

Ted Chiang: Életed története és más novellák

Nem az én műfajom a novella. Még Clarke sem tudott meggyőzni minden kisprózai alkotásával, pedig ő az egyik kedvenc íróm (s az első is, akit ezzel a címmel illettem valaha). Ted Chiang viszont olyan tökéletesre csiszolta az írásait, hogy már-már ijesztően mérnöki, pedig bizonyos, hogy van hozzá affinitása, hiszen pusztán tanulással nem közelíthető meg ennyire a tökéletesség. Chiang nem a legtermékenyebb alkotó, munkásságának számossága nem haladja meg a másfél tucatot. Ellenben minőség szempontjából bármelyik science fiction író tanulhatna tőle. Egyszerre tudományosan precíz és emberi minden novellája. Számomra Chiang lett a novellák Peter F. Hamiltonja. Legyen bár a témája bibliai történeten alapuló, hard sci-fi alapokra épülő vagy alternatív történelmet körbejáró mű, mind oly hibátlan eleganciával készült, hogy akarva sem lehetne hiányosságot felfedezni bennük.

Arthur C. Clarke: Randevú a Rámával

Kicsit csalok, hogy ezt a könyvet is kiemelem az idei olvasások közül, hiszen nem először olvastam, sőt minden valószínűség szerint nem is utoljára. Ez volt az első hard sci-fi, amit valaha a kezembe vettem (persze akkor még nem voltam tisztában ezzel a fogalommal). A tökéletesen letisztult cselekmény nélkülöz minden sallangot: nincsenek bonyolult karakterek, nincsenek pálfordulások, nincs túl sok politikai intrika, mégis olyan részletekre is ügyel a mester, mint a különböző kolóniákon élők lelkivilága vagy az egyház és a mindennapossá vált űrutazás kapcsolata, sőt még humort sem hanyagolta. S persze ott van maga a Ráma, a történet igazi origója, ami talán a legmélyebb gyermekkori vágyaink egyikét kelti életre, a felfedezés örömét. Hiszen a mai kor embere túl későn született, hogy Földünk felfedezését átélje és túl korán, hogy a Naprendszer diaszpóráját megélje.

 

Ted Chiang: Életed ​története és más novellák

Ritkán olvasok novellákat. Arthur C. Clarke két novelláskötetén kívül még nem is fogyasztottam el más gyűjteményeket, abból a két kötetből is csak az egyikük nyerte el igazán a tetszésemet. Ám 2016 a kispróza éve idehaza. A Gabo által kiadott Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2016 antológia mellett Ted Chiang díjnyertes novelláit tartalmazó kötet is megjelent az Agave gondozásában. Az előbbinek kár is lenne részletezni a jelentőségét, utóbbi viszont – függetlenül a novellák kiemelkedő minőségétől – valószínűleg a címadó darab megfilmesítése nélkül nem jelenhetett volna meg itthon.

Nehéz kiemelkedőt alkotni a kispróza műfajában. Terjedelméből adódóan nincs idő a világépítésre. Nincs idő a szereplők részletes megismerésére, átérezni és megérteni a motivációjukat. Ha pedig olyan témát dolgoz fel, ami teljesen magával ragad, akkor a rövidsége a hátránya (ahogy Clarke Találkozás a medúzával című novellájával történt, igaz, hogy ebben az esetben Reynolds és Baxter folytatta a történetet és írtak közösen egy egészen jól sikerült folytatást, The Medusa Chronicles címmel). Chiang nem a legtermékenyebb alkotó, munkásságának számossága nem haladja meg a másfél tucatot. Ellenben minőség szempontjából bármelyik science fiction író tanulhatna tőle. A nagy sikerű Életed története című alkotása pedig el is nyerte a Nebula- és a Theodore Sturgeon-díjakat is, valamint filmadaptáció is készült belőle, Arrival címmel. Az Értsd meg! című művének pedig már elkeltek a megfilmesítési jogai, amire rendkívül kíváncsi leszek, mert ha lehet, azt még nehezebb nagyvászonra adaptálni, mint az Életed történetét.

Novellák lévén, kár is lenne dióhéjban összefoglalni a cselekményeket, hiszen túl sokat mondana pár sor is. Témái sok területet lefednek: van novellája, amely bibliai történeten alapul, van alternatív történelmet körbejáró műve és van, ami erősen hard sci-fi alapokra épül. A kötet minden darabja olyan tiszta eleganciával készült, hogy akarva sem tudnánk hiányosságot találni bennük. Chiang rendkívül széles látókörrel rendelkezik és nem fél hozzányúlni olyan témákhoz sem, amik komoly előtanulmányokat követelnek meg. Ám félni mégsem kell a hard SF-ért nem rajongóknak sem, hiszen az aprólékos és alapos tudományos részek mellett nem hanyagolja az alkotó az embereket sem. Lelki világuk legalább olyan fontos szerepet kap, mint a tudomány. Alig pártíz oldalon képes rétegeltebb szereplők létrehozására, mint sok több száz oldallal gazdálkodó szerző. Egyszerűen jó érzés olvasni az alkotó írásait. Van valami bennük, ami megfogja az olvasót: a stílusa, a letisztultsága, a precizitása, hogy minden novellája egy kerek egész, szinte tökéletes összképet alkotó egység.

Kedvenc novellát nem is tudnék választani a kötetből. A filmadaptáció miatt az Életed története kiemelkedő helyet foglal el a képzeletbeli dobogón, de a A pokol mint Isten hiánya által felvázolt világ már-már félelmetes mivolta, az Értsd meg! emberiségtől eltávolodott főszereplője vagy a Bábel tornya modern űroperákat meghazudtolóan részletes világa is nagyon erős helyezést érne el ezen a listán. Érdemes időt hagyni az olvasásra, lassan fogyasztani, hogy legyen idő átgondolni az olvasottakat.

Valószínűleg sokan a filmadaptáció miatt figyeltek fel a könyvre, ahogy én is. Egy kicsit röstellem is, hogy magam sci-fi rajongónak vallom és még nem olvastam ezelőtt Chiang-novellát. Hibaként talán csak azt tudnám felhozni, hogy innentől kezdve egy novella sem fog olyan élményt nyújtani, mint Chiang történetei.

Peter F. Hamilton: The Reality Dysfunction

Nem tudok elfogulatlanul írni Hamilton munkásságáról. Anno az egyik önálló regénye,  A földre hullt sárkány keltette fel az érdeklődésem, a Nemzetközösség kezdő kötete, a Pandóra csillaga után pedig már nem volt megállás. Bámulatos univerzumokat épít fel és játszi könnyedséggel mozgatja szereplőit, mégsem érezzük feleslegesen túlírtnak. Így kicsit szomorúan fejeztem be a Commonwealth világát, az idén szeptemberben megjelent, A Night Without Stars című regénnyel, de csillapítandó a kialakult függőségem, belevágtam egy talán még grandiózusabb utazásba: ellátogattam a Konföderáció világába.

A történetet nehéz lenne összefoglalni dióhéjban. Oly szövevényes, oly sok szereplővel operál az író, hogy csak a főbb cselekményszálak felvázolása is jóval több helyet követel, mint egy egyszerű bejegyzés. Ám rövid ízelítőt mégis csak illendő írni. A 2600-as években virágzó civilizációt hívott életre az emberiség. Lakható bolygók százait kolonizálta szerte a galaxisban, a lehető legkülönfélébb kultúrákat létrehozva a Konföderáción belül. A géntechnológia és a nanonikus beültetések elmosták a természet által szabott határokat. Élő űrhajók garmadája járja a űrt, kereskedelmi mozgatórugóként a kolonizált planéták között. Az ismert galaxisban pedig a Konföderációs Flotta tartja fenn a rendet. Közel az emberiség igazi aranykora. Ezekben a sokat ígérő időkben azonban történik valami egy távoli, még fejletlen kolónián, ami az egész Konföderáció létét veszélyezteti.

A könyv 20 éve jelent meg, 1996-ban. Azonban szépen öregedett – már ha lehet egy 20 éves regényt öregnek nevezni – vagy talán még pontosabb kifejezés, hogy kortalannak bizonyult. A Hamilton által leírt technológia a mai szemmel is csodálatos, aprólékos kidolgozottsága hitelessé teszi. A több, mint 800 bolygót számláló Konföderáció minden egyes meglátogatott bolygójáról kapunk egy tömörnek éppen nem mondható történelmi leckét és ez a terjengős stílus a technikai csodákra is igaz. Szinte mindenre kiterjedő leírást kapunk az alapvetően két részre szakadt emberi civilizációról: az Édensitákról és az Ádámistákról. Előbbiek a géntechnológia által a telepátiához hasonló módon összekapcsolták tudatukat egymással, az élő űrhajóikkal és intelligens élettereikkel, míg az utóbbiak a nanonikus beültetéseknek köszönhetően léptek be a transzhumanizmus világába. Már a két csoport szembenállása is megérne egy külön kötetet, de még így is rengeteget tudunk meg a konfliktusokkal kikövezett útjukról, ami aztán a békés együttéléshez vezetett: egy bámulatos pozitív jövőképhez, amiben mindenki szívesen élne.

A történet lassan hömpölyög, gyakorlatilag a 400. oldalig csak világépítés történik, új helyszínek, új szereplők, új cselekményszálak kerülnek bevezetésre. Emiatt elsőre akár túlírtnak is tűnhetne és biztos vagyok benne, hogy van akinek úgy is fog tűnni. De aki szereti a részletességet a végletekig komolyan vevő regényeket, az nem fog csalódni és hát a modern űropera egyik alapvető toposza a részletes világépítés. Nem kell félnünk, az 1200 oldalas terjedelem nem azt jelenti, hogy üresjáratokkal töltené ki az író a történések közötti részt. A lassan induló történet pedig a könyv vége felé igencsak felgyorsul és oly gyorsan követik egymást a mérföldkövek a cselekményben, hogy szinte alig van időnk felocsúdni az egyikből, máris nyakunkon a következő. Valószínűleg ez a lendület kicsit meg fog törni a következő kötettel, de csak azért, hogy helyet adjon a további világépítésnek. Szövevényessége és a nagyszámú szereplő ellenére könnyeden és elegánsan vezeti a történeti szálakat Hamilton, nem veszünk el a cselekményben az olvasás során.

Nehéz összevetni a Konföderáció világát Hamilton másik nagy univerzumával, a Nemzetközösséggel, ugyanakkor elkerülhetetlen. Viszont szívesen halasztom addig, amíg a Night’s Dawn trilógia végére nem érek. Elöljáróban annyi kijelenthető, hogy mind a két világ lenyűgöző, tele technológiai csodákkal és olyan optimista jövőt festenek meg, amikben mindenki megtalálná a magának tetsző bolygót és kultúrát. Utóbbi mélyebben bemerészkedik a transzhumanizmus világába, míg az előbbi valamilyen szinten emberközelibb, mégis valahogy sokkal elrugaszkodottabb, mint a Nemzetközösség.

Persze Hamilton sem tud hibátlanul írni. Ezúttal sem tudta levetkőzni a rá jellemző explicit módon ábrázolt szexualitást, bár kevéssé zavaró, mint mondjuk a Júdás elszabadulban. Valamint magából a terjedelemből adódó előítélet is gátolhat néhány olvasót abban, hogy belekezdjen ebbe az monumentális utazásba.

Igyekszem rövidre zárni a meglehetősen elfogult bejegyzés kereteit. Peter F. Hamilton nem tud hibázni – még nem olvastam a Misspent Youth című regényét – és méltán nevezhetjük a modern űropera állócsillagának. A grandiózus Konföderáció univerzuma egy újabb ékes példája az író zsenialitásának. S bár a Nemzetközösséget is lezárta már, újabb trilógián dolgozik, amely a Salvation címet fogja viselni.

Arrival

Két éve úgy gondoltam, hogy Christopher Nolan Csillagok közöttje miatt a science fiction-t nem kedvelő nézők és olvasók is elismeréssel adóznak majd a műfajnak, de legalábbis egy-két a zsánert képviselő alkotásnak. Az a film egy új szintre emelte a tartalmas tudományos-fantasztikus filmek kategóriáját, még ha nem is volt tökéletes. Kiemelkedett a rengeteg látványos, ámde kevésbé mély, esetenként pedig sekélyes filmek tömegéből. Aztán jött Denis Villeneuve és olyan eleganciával adaptálta Ted Chiang díjnyertes novelláját, az Életed történetét, hogy a már említett új szintet még tovább emelte: az Arrival legalább olyan mérföldkő a science fiction filmek között, mint anno 2001 – Űrodüsszeia volt.

01_arrivalA történet szerint 12 óriási idegen űrhajó landol a Földön. Senki sem tudja, hogy kik az utasok és miért vannak itt. Dr. Louise Banks nyelvészprofesszor és Ian Donelly fizikus kapja a feladatot a hadseregtől, hogy megfejtsék az idegenek céljait s ez végül olyan események láncolatát indítja el, amik gyökeresen változtatják meg az emberiség világnézetét – és ennyit lehet spoilerek nélkül írni a cselekményről.

Nehéz műfaj a filmadaptáció, különösen akkor ha az alapanyagot szolgáltató mű egy novella, elég csak a terjedelemre gondolni. Alig van idő a világ bemutatására, a konfliktus felvezetésére, a szereplők megismerésére. Cserébe jellemzően egy-egy fordulattal, csattanóval érnek véget és még sokáig gondolkodásra késztetnek. Rövidségük miatt, modern űropera rajongóként nem is nagyon szoktam novellákat olvasni, persze azért vannak kivételek. Sokat tépelődtem, hogy elolvassam-e az adaptáció alapját képező novellát a film megtekintése előtt, végül csak elolvastam és abszolút nem bántam meg.

Villeneuve megtartotta az eredeti történet három alappillérét (amiket szintén nem fogok felfedni, aki pedig olvasta a novellát, az már úgy is tudja), de a körítésen eszközölt néhány változtatást és ki is bővítette azt. Ezek közül van, ami tovább növeli a cselekmény drámaiságát és persze van olyan is, ami a látványvilágot hivatott erősebbé tenni. Mert az bizony rettentően erős. Olyan grandiózus audiovizuális élményt nyújt a film, hogy odaszegezi a nézőt a székbe és már-már pislogni is elfelejt. Mindezt teszi úgy, hogy nem óriási robbanásokat és csillogó lézerágyúval vitézkedő űrlényeket szerepeltet a vásznon. A zenei aláfestés pedig abszolút illik a film világához. A szereplőgárda hozza a kötelezőt, Amy Adams-ben érezhető, ahogy a kíváncsiság és a félelem viaskodik, Forest Withaker pedig hiteles marcona ezredes, a Jeremy Renner által megformált Ian Donelly viszont nem kapott annyi figyelmet, mint a novellában.

arrival

Szinte mindent megtalálni a filmben, amiért a minőségi szórakoztatást kedvelő néző a moziba látogat. Már az első percekben olyan érzelmi mélységeknek és magasságoknak lehet szemtanúja a néző, ami végigkíséri az egész játékidőn. Általában kritikus szemmel állok a történetekben szerepelő szerelmi szálakhoz, hiszen sokszor csak a cselekménnyel párhuzamosan fut, a nézőcsalogató eye candy lélektani megfelelője. Ám jelen esetben a cselekménybe tökéletesen illik, a mélyen rétegelt film szerves része. A tudományos rész is teljesen rendben van. Bár nem vagyok nyelvész, de rendkívül élveztem az idegenek nyelvének tanulmányozását és – még ha kategorikusan csak a novellában lett kijelentve – de végre leromboltatott az a mítoszt, hogy kizárólag tévé- és rádióadásokat hallgatva meg lehet tanulni egy teljesen idegen nyelvet. Maguk az idegenek pedig nem is lehetnének ennél idegenebbek. A film során az őket körüllengő fizikai köd és balladai homály csak tovább erősíti a nyelvi különbségek miatti megismerhetetlenség érzését.

Ez a film gondolkodásra késztet és a nézővel marad a vetítés után is. Méltán nyeri el már most a kultuszfilm státuszát. Szerintem még évek múltán is utalgatni fogunk rá, mint minőségi fokmérő, ha science fiction filmekről lesz szó. Talán még engem is rávesz, hogy több novellát olvassak – arra pedig már rávett, hogy Ted Chiang minden novelláját elolvassam.