Darwinia

Mindig félve veszek a kezembe egy eleddig ismeretlen szerző által írt regényt, ez persze nem lehet akadály, hiszen egykor Alastair Reynolds vagy éppen Peter F. Hamilton is ismeretlen szerző volt számomra. Így került elém Robert Charles Wilson 1999-es regénye, s lévén, hogy elnyerte az Aurora-díjat, nagy elvárásokat támasztottam a regénnyel szemben.

DarwiniaA történet 1912 márciusán kezdődik, amikor egy különös éjszaka alatt a Európa teljesen megváltozik: minden nemzet, az egész történelem, flórája és faunája eltűnik, helyét egy földrajzilag hasonló, de nem teljesen azonos kontinens veszi át, ismeretlen állat- és növényvilággal. A megmaradt emberiség értetlenül áll az események előtt és a sötétben tapogatózó találgatások közepette egy expedíció indul útra az Egyesült Államokból, hogy megpróbáljon fényt deríteni Darwinia rejtélyeire. Ennek az expedíciónak tagja Guilford Law is, aki fotográfusként csatlakozott abban a reményben, hogy visszatértekor családja számára biztosabb anyagi hátteret tud szolgálni. Ám olyan dolgokra lel, amik alapvetően változtatják meg a világról alkotott törékeny képét.

Furcsa kettősséget érzek a könyvvel kapcsolatban. Egyrészt a történtek alaposan kidolgozottak, Wilson részletesen leírta Darwinia megjelenésének hatásait. A világ elkereszteli az eseményt a Csodának és elfordul a tudománytól és a vallásban keres magyarázatot. Elfogadottá válik a nézet, hogy isteni beavatkozás következménye az új kontinens, fellendül a spiritualizmus, ahogy azt követni tudjuk Elias Vale személyén keresztül, aki az egyszerű, hiszékeny embereket kihasználó csalóból válik a hit vezéralakjává, sőt még többé. Ahogy a tudomány és a vallás több fronton összecsap, olyan régóta élő, megválaszolhatatlan viták sejlenek fel, mint az eleve elrendelés és a szabad akarat harca, a jó és a gonosz örök küzdelme.

– Nem igazán értem, mire jó a tudás, ha az ember a sírba viszi magával – morogta a nyomkereső.
– Akkor mire jó a barátság, a szerelem, vagy éppen maga az élet? – kérdezte Sullivan dühösen. – Ezek közül vajon melyiket visszük magunkkal a sírba?

Egy új aranyláz veszi kezdetét. Megjelennek a kalandorok, a szerencselovagok, akik a gyors meggazdagodás reményében az érintetlen vadonba hatolnak – ahol aztán gyakran saját sírjukat is lelik. Megjelennek a világ elől menekülni vágyók, az újrakezdők, akik csak egy tiszta lapot szeretnének az élettől. S persze a már említett tudományos expedíciók is teret kapnak a történet során, tovább tágítva a csekély ismeretet az új földrészről – még akkor is, ha ellentmondásos módon a tudományos expedíció az isteni beavatkozásra keres bizonyítékot.

A megváltozó gazdaság, a kezdeti visszaesést követően fellendülő kereskedelem, ahol luxuscikknek számítanak Darwinia egyes termékei, a támogatott betelepítések, az ember – időnként kétségbeesettnek tűnő – akarata, hogy uralma alá hajtsa a még betöretlen világot, annak minden veszélyével egyetemben. Ám persze a különböző érdekek az új világban is ütköznek: míg az Egyesült Államok az új világrend őreinek szerepében tetszeleg és szabad utat enged a telepeseknek Új Európa földjén, addig a Csodát túlélő angolok és más egykori nemzetek tagjai inkább magukénak érzik a földet, ami persze fegyveres konfliktusokhoz is vezet.

A tudomány vizsgálódást jelent. Azt, hogy az ember körültekintően megfigyeli a dolgokat – különösen azokat, amiket egyelőre még nem ért. Ha az ember a tudomány szellemében nézi a csillagokat, akkor nem istenségként imádja őket, hanem kérdéseket tesz föl velük kapcsolatban, melyek megválaszolása lehetőség szerint újabb és újabb kérdésekhez vezet.

Az alaptörténet részletességével tehát nincs baj. Ezúttal azonban úgy érzem, a könyv hátrányává vált a többszöri váltás, amit a történet során éreztem. Az első rész során – ami nem azonos a regény tagoltsága szerinti Első könyvvel – egyfajta biológiai hard sci-fit vártam. Vártam, hogy hosszas fejtegetésbe kezdjenek a teljesen idegen flóra és fauna fajainak kialakulásáról, felépítésük miértjeiről és hogyanjairól – egy izgalmas gondolatkísérletet egy lehetséges másik evolúciós útról. Helyette kaptam egy nem kevésbé izgalmas cselekményt, ami lefesti, hogy a XX. század eleji emberiség hogyan reagált volna egy ilyen mérvű változásra a világban.

Aztán az első közjátékkal olyan magasságokba emeli a történetet, hogy a kozmológiáért rajongó énem szeme is felcsillant. Olyan kérdéseket kezdett feszegetni, amikre talán sosem fogunk választ kapni, de mégsem hagyhatunk fel a keresésükkel. Itt vált igazán science fiction regénnyé a történet. Ezeknél a fejezeteknél teljesen magával ragadott a könyv, amikor a szereplők számára bizonyítást nyer, hogy jóval nagyobb dolgok állnak a háttérben, mint amit ők korlátolt emberi tudatukkal képesek felfogni.

Sajnos ez az izgalom azonban nem képes a végéig kitartani. A végső rejtély meglebegtetése után visszatérünk Darwinia hétköznapjaiba, amely után kissé önismétlő módon újra felsejlik a nagy talány és a végső konfliktus már-már bántóan emberi módon kerül elrendezésre, még ha csak időlegesen is. S talán ez a be nem teljesedett ígéret adja a kettősség negatív élét. Egy kicsit talán Wilson túl nagy fába vágta a fejszéjét. Meg akart felelni a tudományos fantasztikus irodalom kedvelőinek is és az inkább filozofikusabb történetekért rajongóknak is, ami nem sikerült neki teljes mértékben.

Ám ettől függetlenül érdemes elolvasni. A részletesen kidolgozott világ, a végső rejtély, az apró kikacsintások a kor science fiction irodalmára, mind élvezhetővé teszik a könyvet, ám ha a hit és a tudomány üköztetéséről szeretnénk kiemelkedően minőségit olvasni, Robert J. Sawyer Kifürkészhetetlenjét ajánlom.

Ílion

A Hyperion/Hyperion bukása duológiával Dan Simmons méltán lett a kortárs science fiction megkerülhetetlen alakja. A két kötet a szépirodalom és a szórakoztató SF tökéletes elegyei voltak, amely sokak szerint mai napig is a modern űropera csúcsát jelenti.  Az így rendkívül magasra került lécet figyelembe véve vettem a kezembe az Íliont, bízva abban, hogy Simmons ismét képes volt valami igazán kiemelkedőt alkotni.

ilionHárom szálon indul a történet. A Marson javában dúl a trójai háború, ahol kvantumteleportáló görög istenek csaknem mindenható erejükkel segítik vagy akadályozzák a trójaiak és akhájok harcoló csapatait, segítségül hívva a régi Föld életre keltett irodalomtudósait, akik megfigyelőként jelentik a lehetséges eltéréseket a homéroszi eposztól. Thomas Hockenberry is egy a szkoliaszták közül, akinek a kilencedik nyugodt éve után gyökeresen megváltozik az élete, amikor Aphrodité egy különleges feladatot szán neki.

A Jupiter holdjain élő félig szerves, félig gép moravecek figyelmét felkeltik a Marson tapasztalható kvantumszintű jelenségek és expedíciót indítanak a vörös bolygó felé, hogy felderítsék azokat.

A Földön élő pár ezer ódivatú ember zavartalanul, tudatlanul él – olvasni is elfeledtek már, a mindenhol jelenlévő vojnixok és szervitorok szolgálják ki őket. Nem kérdőjeleznek meg semmit és meggyőződésük, hogy az élet mindig is így csordogált a vén bolygón. Daeman is közéjük tartozik, ám hedonista életvitele közben egyszer csak megismerkedik egy férfival, aki a lassan közeledő századik évére készülvén, többet akart tudni a poszthumánokról, akik a Földet körülölelő gyűrűkön élnek, hiszen az elfogadott nézet szerint, a centenárium után minden ember felköltözik melléjük.

Jó sokáig tartott elérnünk arra a szintre, ahol már elég sokat tudunk ahhoz, hogy felfoghassuk, mennyire nem értünk semmit, igaz, Harman?

Eleinte a három szál párhuzamosan fut egymás mellett, amire szükség is van a világ felépítése miatt. Bár nem kapunk egy olyan mélységekig kidolgozott univerzumot, mint Peter F. Hamilton Nemzetközössége, de azt is figyelembe kell vennünk, hogy csak a történet felét ismerjük meg a könyv során. Persze ez nem azt jelenti, hogy az Ílion világa elnagyoltan lenne felskiccelve. Ahogy egyre többet tudunk meg a világról, csak újabb kérdések merülnek fel, amelyek tovább mélyítik a megteremtett világot. Mi történt a Földdel? Honnan jöttek a vojnixok? Hová tűntek a poszthumánok? Ki terraformálta a Marsot? Kik a görög istenek? A három párhuzamos a történet előre haladtával elkezd összetartani és amikor keresztezik egymást egy olyan esemény-lavinát indít, ami mélyen maga alá temeti az olvasót és nem engedi, amíg a kötet végére nem ér. Az események felgyorsulása után talán a kelleténél többször fejez be egy-egy fejezetet Simmons cliffhanger-rel, de ez csak tovább növeli a feszültséget.

A Hyperion/Hyperion bukása után ismét vegyítette a szépirodalmat a science fiction-nel. Többek között az Íliász, az Odüsszeia, Shakespeare A vihar drámája és szonettjei, Marcel Proust regényciklusának, Az eltűnt idő nyomábannak az első része is szerepet kap a cselekmény során, ám nem kell félni, ezek beható ismerete nélkül is teljesen élvezhető a regény. Számos utalást található az említett művekre. A Shakespeare szonettjeit és Proust regényét elemző, A viharból idéző moravecek, a Marsra helyezett trójai háború, ahol a görög istenek az Olympus Mons-on, Naprendszerünk legnagyobb tűzhányóján tanyáznak, mind megadják azt a bizonyos pluszt, amivel már most kiérdemli a klasszikus jelzőt. Persze a legfontosabb elem mégis csak az Íliász beleszövése a történetbe, amelyet személy szerint rendkívül jó választásnak tartom Simmons részéről, hiszen a trójai háború története világszerte megkerülhetetlen, legalább az iskolai tanulmányok során mindenki találkozik a művel – nem is említve, hogy számos filmfeldolgozás született a témában. Hockenberry szkoliasztán keresztül betekintést nyerünk az eposzi háború legsötétebb bugyraiba is és amellett, hogy az író előszeretettel használja a klasszikus eposzi kellékeket – állandó jelzők, epikus hasonlatok használata,  seregszemle tartása, in medias res kezdés, előutalás – egyben görbe tükröt is tart a homéroszi eposzok elé, Hockenberryn keresztül több gúnyos megjegyzést is tesz az ógörög irodalom eszközeire.

Cseppet sem bánnám, ha ebben a szent minutumban feltűnne egy B-52-es az égen, és atomot dobna a görögökre meg a trójaiakra. A nyavalyás hősök elmehetnek a picsába, a fából ácsolt harci szekereikkel egyetemben.

Ám végtére is a könyv egy science fiction regény, szerencsére nem hanyagolta el ezt a részt sem az író. Kvantumteleportáció, bolygóközi utazás a Jupiter mágneses mezőit felhasználva, mint lineáris gyorsító, poszthumanizmus, öntudatra ébredt mesterséges entitások, az önnön programozásukon elmélkedő biomechanikus lények, a Földet körülölelő gyűrűk, aszteroidavárosok, féreglyukak… felsorolni is nehéz, hogy hány sci-fi kellékeket (eposzi kellékek után szabadon) használt fel Simmons és mégsem válik zsúfolttá a történet. Mindennek megvan a maga helye, minden tudományos magyarázat hihető. Persze nem kell itt Egan-i keménységre gondolni, de még Clarke-ira sem, hanem megmarad a mindenki számára élvezhető szinten – itt azért én jobban örültem volna egy keményvonalasabb science résznek is, de ez nem von le semmit a könyv értékeiből.

A szépirodalmi vonal és a science fiction világ mellett talán a felvonultatott karakterek a legnagyobb erősségei a műnek. Mindenki találhat kedvére való, szerethető szereplőt. Az “ódivatú” emberek közül Harman tudásvágyával mindenki tud azonosulni, Daeman pedig a kezdeti hedonista életmódot maga mögött hagyva óriási fejlődésen megy keresztül. Mahnmut és az iói Orphu szórakoztatóak és előbbi jeles példát mutat, hogy mit is jelent a barátság, Hockenberry pedig végtelenül emberi figura és még a civakodó, pökhendi isteneket nem is említettem…

Nem hiszek a nagybetűs Istenben, és hiába látom a kisbetűs isteneket nap mint nap hús-vér valójukban, bennük sem hiszek. (…) Az Iróniában viszont nagyon is hiszek. Micsoda szuka! Örök időktől fogva létezik. Ő uralkodik az emberek, az istenek és az Isten felett.
És meglehetősen beteg a humora.

A lezárás valószínűleg ollóval készült. Ez persze nem lepett meg, hiszen a Hyperion és Hamilton művei már felkészítettek az ilyen típusú finálékra, itt is a befejezés inkább csak felvezetés a következő részhez,  hiszen csak a történet első felét kapjuk csak meg az Ílionnal.

Mindezek egy olyan koherens egésszé állnak össze, amilyet talán csak Simmons képes létrehozni. Megugrotta a saját maga által magasra tett lécet – még ha nem is emelt tovább azon. Nehezen tudok dönteni, hogy mi is lehetne a 2015-ös év science fiction megjelenése magyarul, de annyi bizonyos, hogy Kim Stanley Robinson Aurorája mellett dobogós helyen szerepel a regény.

Ősi partok

Szeretem McDevitt regényeit, ezért is volt szerencsés a tavalyi év, mert nem csak az Akadémia-sorozat második kötete jelent meg Űrhajótöröttek címmel, hanem McDevitt egy önálló, Nebula-díjra jelölt regénye is, az Ősi Partok. Ismerve az Akadémia és az Alex Benedict regényciklusokat sokat vártam a könyvtől és nem is kellett csalódnom.

Ősi partokEgy észak-dakotai farmer egy nap különös dolgot talál a földjén: egy elásott hajót, ami tökéletes állapotban van. Hamar kiderül, hogy olyan anyagból készült, amelyet lehetetlen lenne előállítani a mai tudásunk szerint. Ez további kutatásra sarkallja a hajó megtalálóját és társait egy még nagyobb lelethez elvezetve őket: egy titokzatos kupolához egy hegygerinc tetején. S ahogy egyre szivárognak ki a hírek, a világ is felfigyel az eseményekre, amelyek alapjaiban változtatják meg az emberiség életét – minden tekintetben. A kupolában ugyanis találnak egy szerkezetet, ami más világokra képes repíteni az embert egy szempillantás alatt.

Mást vártam a könyvtől. Egy izgalmas, felfedezésekkel teli, akciódús kalandregényt reméltem, amiben ismeretlen vizekre evezve tágítják az emberek a tudásuk határait. S bár nem az kaptam, amit vártam, nem bántam meg, sőt úgy érzem, méltán kapott Nebula-díj jelölést a regény.

McDevitt-re jellemzően a lassan folydogáló történet egy teljesen reális képpé áll össze, amely lefesti, hogy miként reagálna a világ egy ilyen vízválasztó felfedezésre, ami nem csak azt bizonyítja, hogy nincs egyedül az ember az univerzumban, de alapja lenne a technológiai szingularitásnak is.

A történet középpontjában nem is a felfedezés áll, hanem az emberek reakciói és érzelmei amiket a leletek váltanak ki. Az emberi gyarlóságok teljes palettája megjelenik az események során: az átgondolatlanul nyilatkozó emberek, akik élvezik a nekik jutott tíz perc hírnevet, amit csak segít a média manipulatív, szenzációhajhász hozzáállása. Mindenki akar egy szeletet magának a tortából: egyesek óriási befektetést látnak benne, mások igyekeznek a saját vallási meggyőződésük alátámasztásra felhasználni a leleteket, másokat a vallási fanatizmus gyilkosságra, robbantásra vesz rá. A felfedezés elkerülhetetlenül kihat a gazdaságra is: egész iparágak dőlnek be a vélt és valós fejlődés lehetőségétől, ami csak további kétségbeesett reakciókat váltanak ki az emberekből. Mások reményt, egy új kezdet lehetőségét látják az átjáróban, egy tiszta lapot, hogy ezúttal jobban csinálják. Van aki csak túl akarja élni, tovább akarja élni a megszokott életét egy ilyen felkavart világban is.

(…) amikor eljön a változások ideje, senki sem ragaszkodik a múlthoz olyan konokul, mint azok, akik hatalmon vannak.

Egy ilyen felfedezést örvendezve kellene fogadni, nyitott elmével és végtelen tudásszomjjal rávetni magát az egész emberiségnek, hiszen a kezdeti zavart egy új aranykor követné. Helyette kicsinyes politikai érdekekből, látszat ürügyekkel felvértezve a kupola elpusztítására törnek.

Bár nem az említett kalandregény, azért átutazunk néhány idegen világon is, de ezeknek inkább jelképes értéke van, mint a történet szerves részét képeznék. Mindössze három világot látogatunk meg a cselekmény folyamán és csak az egyikbe térünk vissza többször is. Valamint az átjárót átjárhatóságát ügyesen kihasználja McDevitt: hiszen nem csak a Földről lehet utazni, hanem a Földre is – igaz, a látogató szerepeltetése inkább epizodikus jellegű, ezt a szálat talán tovább is lehetett volna fűzni.

A lezárás rendkívül felemelő volt. Ahogy a kutatók, írók és tudósok, a világ valódi elitje állja útját a vérengzésnek egy olyan új világrend felé mutat, ami talán jobb lesz, de annyi bizonyos, hogy más alapokon fog állni és ott lesz az emberiség intellektuális krémje, hogy segítse annak létrejöttét.

Egy új világ tárul fel előttünk. Az új világok mindig ütközésbe kerülnek a régi eszményekkel.

McDevitt egy szinte teljes tablóképet mutat be Észak-Amerika társadalmáról, annak törékenységéről és instabil mivoltáról – talán egy kicsit több kitekintés a világ többi részére tovább emelte volna a könyv amúgy is magas színvonalát, illetve – több regényéhez hasonlóan – jelen esetben is már-már túl sok mellékszereplő jelenik meg a történetben. Persze ez most indokolható, hiszen a történéseket a lehető legtöbb nézőpontból meg kellett ismernie az olvasónak.

Nem fogunk űrhajókkal, bolygót elnyelő gázóriással vagy téridőn kívül ragadt csillaghajókkal találkozni a könyv során, kevesebb a science, mint a fiction, de egy magával ragadó történettel és egy lélekemelő befejezéssel gazdagabbak leszünk. Azt hiszem még több McDevitt-et kellene olvasnom.

Halál a vörös bolygón

Robert J. Sawyer nem volt ismeretlen író számomra, igaz mindössze egy regényét, a Kifürkészhetetlent olvastam eddig, ami bár műfaját tekintve szintén sci-fi, minőségében messze felülmúlja a Halál a vörös bolygón című könyvét. A krimi zsánerét csak science fiction-be ágyazva tudom fogyasztani és erre számos remek példa adódott már: a Great North Road Peter Hamilton-tól, az Alex Benedict regényciklus Jack McDevitt-től vagy éppen a legutóbbi olvasásom, a Gyilkosság világvége előtt Ben H. Winters-től. Így joggal vártam, hogy Sawyer sci-fi noir regénye is remek szórakozást fog nyújtani – de ezúttal tévedtem.

Halál a vörös bolygónA történet szerint a Földön már minden előállítható: nem képvisel anyagi értéket a gyémánt, az arany, hiszen mesterségesen létrehozható. Ám a Marson primitív életformák kövületeit fedezik fel, ami egy újabb aranylázhoz hasonló őrületet indít el: marsi telepesek garmadája indul el egyszeriben a vörös bolygóra a mesés vagyont hozó leletek felkutatásának reményében. De ahogy az aranyláz idején is volt, nem mindenkinek adatik meg a leggazdagabb telér helyének ismerete, sőt a 40 éve felfedezett Alfa Lelőhelyet felfedező kincsvadászok már nem is élnek. Így a legtöbben a Marson ragadtak és csak tengődnek egy-két silány fosszília eladásából, napról-napra módon élnek. Itt csatlakozunk Alexander Lomax-hez, Új-Klondike egyetlen magánnyomozójához, akit egy látszólag egyszerű ügyre bérelnek fel, ami mégis halálos veszélyeket szabadít rá.

De ez még nem minden! Sawyer ügyesen beépít egy áthelyezésnek hívott elemet a történetbe: gyakorlatilag egy ember tudatát átültetik egy szintetikus testbe, ami persze az egyszerű robottesttől a szinte az emberi testtől megkülönböztetetlen változatig terjed. Egy egész jó kiinduló pont lenne egy komolyabb transzhumanizmust boncolgató szálat is bevezetni.

Tehát adott egy biztató alaptörténet, de sajnos valahogy mégsem ugorja meg azt a képzeletbeli lécet, amely az igazán szórakoztató regényeket határolja a tisztességesen megírt, ámde minden tekintetben középszerű iparos munkáktól. A regény végi Köszönetnyilvánításban megemlíti az író, hogy az első tíz fejezet az Identity Theft című díjnyertes novellájának átdolgozott változata. S addig a tíz fejezetig egy teljesen élvezhető, minőségi történetet kapunk és egy kisebb fajta lezárást is. Végig olyan érzésem volt, hogy Sawyer is kíváncsi volt, hogy mit tudna kezdeni egy bizonyítottan jól sikerült novella továbbgondolásával.

Nem éreztem váratlan fordulatot a cselekmény során, nem ültem meglepődve a kanapén és a szemem forgatva a hitetlenkedéstől. A főszereplő, Alex Lomax stílusa egy kicsit túlerőltetett. Lépten-nyomon különböző utalásokra bukkanunk a gondolataiban, beszédében: hol a Star Wars-ra, hol klasszikus westernekre, de még a 2001 – Űrodisszeiára is. Persze ez alapvetően nem baj, a könyv második felében már visszább is vett ebből az író (vagy csak nem tűntek fel), a történet első felében viszont túl sokszor nyúlt ehhez az eszközhöz Sawyer.

Ahogy az egyik szereplő mondta annak idején egy városról valamelyik régi filmben, amit kedvelek: „Ez a gyülekezőhelye az egész világegyetem leghitványabb söpredékének.” Új-Klondike-nak kellett volna egy tábla az egyik légzsilip fölé, ami azt hirdeti: „A tatuini Mos Eisley ikervárosa.”

Alex humora sem nyerte el a tetszésemet. Egy komoly sci-fi regényben olvasni olyat, hogy a “Mi a szösz?” hitetlenkedő, meglepődő felkiáltásra a főhős magyarázni kezdi, hogy a szösz egy a takarón, párnán található kis pihécske… Számomra kicsit illúzióromboló. Ráadásul kétszer is! Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy másodszorra gondolatban történt és akkor már Lomax is úgy érezte, hogy a helyzethez abszolút nem illendő elsütni ezt a viccet.

A transzhumanista ziccert sajnos szintén kihagyta Sawyer. Persze, az áthelyezettek erősebbek, a Mars felszínén szkafander nélkül is képesek létezni, élesebben és távolabbra látnak, jobban hallanak, de nagyjából itt ki is merül az áthelyezettek túllépése a humán mivoltukon. Akad azért néhány elejtett megjegyzés, hogy egyesek nem tekintik embernek az áthelyezetteket, hogy a tudat áttölthető egy géptestbe, de a lélek az hús-vér testtel hal meg. Erről a konfliktusról még szívesen olvastam volna.

Ugyanakkor a science részével komolyabb baj nincs. A Mars leírása, a gravitáció, az atmoszféra, az emberi kolónia, a Mars hatása a telepesekre, az űrutazás mind-mind helytálló volt. Ám sajnos egy kicsit itt is túlzásba esett az író: túlságosan sokszor ecsetelte a gravitáció mértékét a Földéhez hasonlítva.

A könyv sajnos egy középszerű sci-fi noir, pedig kiemelkedő alkotás is lehetett volna. Bizonyára még adok esélyt Sawyer regényeinek, de az nem emiatt a könyv miatt lesz.

Gyilkosság világvége előtt

Ben H. Winters regénye annyira science fiction, mint Daniel Keyes Virágot Algernonnak című műve. Mind a kettő mindössze egy-egy momentumában igazán sci-fi és a történések helyett inkább lélektani oldalról közelíti meg az alapszituációt.

Gyilkosság világvége előttA Föld felé robogó aszteroida kíméletlenül közeleg,  már csak hat hónap van hátra. Mindenből. Ebben a sötét korban egy fiatal nyomozó egy öngyilkosságnak tűnő ügyet kap kivizsgálásra, amely már a kezdetektől furcsának tűnik neki, annak ellenére, hogy számtalan ember vetett már véget önkezével az életének ezekben a sötét időkben. Így minden nehézség ellenére megpróbál a végére járni az ügynek – a kollégák neheztelése és a széthulló világ ellenére.

Adott tehát egy viszonylag egyszerű történet, egy erős krimi szállal. Bár én nem vagyok nagy rajongója a műfajnak, sci-fibe csomagolva fogyaszthatónak érzem – például a Great North Road vagy A mezítelen nap – ám nem a nyomozás a legerősebb része a könyvnek. Félre értés ne essék: Hank Palace nyomozó ügye jól és részletesen kidolgozott, az érintettek motivációját is megalapozottnak érzem. Bár a gyilkos kiléte nem ért meglepetésként, nem ő volt az első számú gyanúsítottam.

A valódi erőssége a könyvnek a nyomasztó mivoltában rejlik. Minden cselekvés, minden mozzanat felett ott lebeg a kimondott igazság: hat hónap múlva megszűnik létezni az addig ismert világ és a becsapódást túlélők sem fogják sokáig húzni az apokaliptikus állapotok közepette. Ezt mindenki másként dolgozza fel, illetve próbálja feldogozni, ha lehet az ilyet egyáltalán.

Akad, aki csapot-papot otthagyva elindul teljesíteni a bakancslistáját, megvalósítani azt, amit úgy érez még meg kell tennie az életében. Akadnak, akik a vallásban próbálnak menedékre lelni. Akadnak, akik nem várják meg a hátrelévő hat hónapot és az öngyilkosságba menekülnek. Akadnak, akik a végsőkig ragaszkodni próbálnak az általuk megszokott értékekhez és élethez. Akadnak, akik hedonista élvezeteket hajkurászva menekülnek az elkerülhetetlentől. S persze akadnak őrült összeesküvésekben hívők is szép számmal. Minden csoport a közelgő Maia aszteroidára fogja tetteit. De vajon elég indok-e az arra, hogy állatokká váljunk? Elég indok lehet-e bármi is arra, hogy feladjuk az emberségünket?

Nem is tudom, én melyik csoportba tartoznék és nem is tudom melyik csoport a legrémisztőbb. Szeretném azt hinni, hogy a hátralévő hat hónapot már viszonylagos nyugalomban, családi körben tudnám tölteni. De annyi bizonyos, hogy látni szeretném az eseményt.

Magánál a katasztrófánál is rosszabb, hogy az emberek mennyire képtelenek vele szembenézni.

A társadalmi rend ijesztő felborulása, a Maia megállíthatatlan rohanása, a közeledő mindent eltörlő becsapódás rendkívül nyomasztó atmoszférát teremt. S jelen esetben a változás nem tartogat utóéletet az emberiség számára, mint mondjuk A gyermekkor vége esetében, ami csak tovább erősíti nyomasztó mivoltát. Bevallom a sci-fi tartalmat egy kicsit keveselltem, de egy trilógia első köteteként az arány még javulhat. Egy-két elejtett utalás talán előre is mutat efelé a történetvezetés felé. Ám az bizonyos, hogy érdemes elolvasni a regényt.