Árnyékszövetség

Még 2014 márciusában került a kezeim közé Scalzi Vének háborúja-ciklusának névadó kötete. Egy abszolút élvezetes, lendületes military sci-fiként maradt meg, ami inkább a szórakoztató mivolta miatt lett emlékezetes, mintsem a komolyabb kérdések feszegetése végett. A sorozat hatodik részéhez érve kíváncsian és félve kezdtem hozzá, hiszen az előző részt csaknem másfél éve olvastam már és nem okozott maradandó élményt: bár halvány emlékeim szerint jól szórakoztam rajta, nem sok mindent tudtam felidézni a cselekményből.

A történet – mint kis utánajárás után kiderült – ott folytatódik, ahol az ötödik rész véget ért. A Gyarmati Szövetség helyzete egyre súlyosbodik: a Föld Állomás elleni támadás után megromlik a viszonya az anyabolygóval, a Konklávéval való kapcsolatuk pedig a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető kielégítőnek, gyakorlatilag a tömörülés minden faja gyűlölettel, de legalább erős ellenszenvvel viseltet az emberiség iránt, legyen az a Gyarmati Szövetség vagy az újonnan megjelenő független oldal, a Föld.

Scalzi és a szóban forgó regényciklus egyik, ha nem a legnagyobb erőssége, hogy képes megújulni: az első három kötet még tisztán military sci-finek számított, az azokat követő két rész pedig már a karakterekre és a frontvonal mögötti történésekre összpontosít – ezzel egyszerre megtartva és el is veszítve régi olvasókat. Mert bár remek ötleten alapul a katonai vonal és az első két részben izgalmas betekinteni a kiképzésbe is, ám egy idő után könnyen unalmassá válhatott volna a szcenárió, amely szerint az éppen aktuális küldetés miatt elugornak egy bolygóhoz a genetikailag feljavított szuperkatonák, ahol különböző okok miatt ellátják az idegenek baját, majd egy kis könnyed, humoros intermezzo két küldetés között, hogy aztán újra fenéken billentsenek egy fajt, ami a Gyarmati Szövetség tyúkszemére kíván lépni.

Vannak előnyei annak, ha genetikusan feljavított, nem tisztán emberi testben létezel, feltéve persze, ha nem zavar, hogy olyan a színed, mint az avokádókrémé.

Ezzel szemben a Zoë története és A lázadás hangjai kötetekkel képes volt Scalzi egy új oldalát bemutatni az általa megálmodott univerzumnak. Az utóbbiban bemutatott karakterközpontú, politikai sci-fi vonalat vitte tovább az Árnyékszövetség is. Talán egyeseknek csalódást fog ezáltal okozni, de mindenképpen érdemes elolvasni. Scalzi továbbra is humorosan és lendületesen képes szőni a történetet, még ha nem is túl részletes a felvázolt világ – ezt viszont lehet csak én érzem így, mert mostanában a féltégla vastagságú űroperákat preferálom. Ám ez nem azt jelenti, hogy kidolgozatlan lenne a cselekmény kereteként szolgáló univerzum, sok finomságot tudunk meg a történet előrehaladtával. A lalanok utódokhoz való hozzáállása például egy igen érdekes ötlet, de csak egy ötlet marad, komoly szerepet nem kap a könyv során.

A történet megőrzi a regényciklusra – illetve alapvetően Scalzi-ra – jellemző könnyedségét. A komoly és elgondolkodtató történések között lendületesek és szórakoztatóak maradnak a párbeszédek, van szereplő, aki a legváratlanabb helyzetben is képes humorosan odaszúrni a társának és van, aki élete legrosszabb napjait is képes élvezhetően lefesteni. Az említett komoly és elgondolkodtató részektől nem kell félni, nem lesz Heinlein-i mélységű, pont annyira mély, hogy a lehető legnagyobb réteg számára fogyasztható lehessen.

Az egyik pillanatban még ott a priccs alattam, a másikban már kalimpálva repültem a fal felé. Amikor ez bekövetkezett, két dolog járt az eszemben. Az egyik gondolat, és ezt őszintén be kell vallanom, rendesen betöltötte az agyamat, csak annyi volt, hogy ÁÁÁÁÁÁ, először azért, mert repültem a levegőben, utána meg azért, mert felkenődtem a falra.

Ennek a könnyedségnek köszönhetően szemet hunyhatunk a már említett kissé kidolgozatlan univerzum és a megemlített, de fel nem használt ötletek felett is, mert Scalzi eléri a célját ezzel a regénnyel is: szórakoztat. Tisztán, minden sallang nélkül szórakoztat. Nem akar görcsösen komoly lenni, de nem is megy át egy gyenge paródiába. Ezzel a kötettel ér véget a Vének háborúja, illetve egy időre ér véget a ciklus. Talán pont jókor, még nem fulladt ki, csaknem minden kérdést megválaszol, amit az előző kötetek felvetettek, mégis nyitott a folytatásokra, hiszen annyi ötlet vár még kidolgozásra. Két-három év után szívesen kézbe venném a folytatást.

A Kultnapló szerint:
Árnyékszövetség

Lunar Discovery

Mindig nagy kockázat egy ismeretlen alkotó könyvét kézbe venni, különösen, ha az magánkiadású regény. Andy Weir a The Martian-nal azonban bebizonyította, hogy a magánkiadású könyvek között is akad kiemelkedő alkotás. Ez is közrejátszott abban, hogy belevágjak Salvador Mercer regényébe – valamint az a tény is, hogy az aktuális Kindle napi ajánlatok közül ez tűnt az egyetlen nem YA disztópiának, space fantasy-nak vagy space romance-nek.

01010A történet szerint amikor a neander-völgyi és a cro-magnoni ember még együtt rótták a tundrát egy ismeretlen objektum szállt a Földre, amely megváltoztatta az utóbbiakat, behozhatatlan előny biztosítva nekik a másik ősi emberrel szemben az evolúciós versenyben. Ismerős, ugye? A közeli jövőben pedig a világ a kínai űrprogramot figyeli, ami éppen egy szondát küldött Hold körüli pályára, ám egy váratlan pillanatban megszakad minden összeköttetés vele és egy állandóan ismétlődő, az egész spektrumon fogható jelet fognak az égi kísérőnkről. Hamarosan rájönnek, hogy idegen eredetű a jel és megindul a második űrverseny, immár három szereplővel: az USA, Oroszország és Kína.

A cselekmény tehát Arthur C. Clarke mesterművének, az Űrodisszeia alaptéziséből indul, mely szerint az emberi evolúció robbanását külső erőknek köszönhetjük. Ezzel a kezdéssel Mercer rendkívül magasra tette a lécet önmaga számára és akarva-akaratlan az említett mesterműhöz hasonlítottam a könyvét végig az olvasás során, ami sajnos determinálta a véleményemet is.

Mást vártam a regénytől, mint amit kaptam. Eleinte úgy gondoltam, hogy egy igazi, hard science fiction regénnyel van dolgom, amiben végeláthatatlanul követik egymást a technikai leírások a holdutazás nehézségeivel kapcsolatban és részletesen leírja a közeljövő űrprogramjának eredményeit. Nem igazolódott be a gyanúm, bár időnként valóban csöpögteti Mercer az égi dinamikára vonatkozó részleteket, ám ezek pontosságát időnként azért kétségbe vontam. A már említett Weir regény sokkal részletesebb ebből a szempontból és hihetőbb is.

“Wasn’t that long ago that most people thought the world was flat. Now we’re circling it in a mere hour.” Rock smiled as he watched the radar track superimposed on a map of the world.
“Right you are. Geologically speaking, it was a mere blink of an eye. Makes you wonder where we’ll be in a few more centuries.”

Miután elfogadtam, hogy nem lesz egy vérbeli hard SF és egy könnyeden szórakoztató regényként kezdtem gondolni a könyvre, egészen élvezetes lett. Talán Dan Brown regényeihez tudnám hasonlítani, ugyanis kihasználja, hogy bár érdekes téma az űrutazás, nem sok embernek van komolyabban fogalma a mikéntjéről (nekem sem, bár talán komolyabban utána olvastam már egy átlag embernél) és így könnyen meg tud változtatni bizonyos tényeket a cselekmény érdekében, úgy, hogy ne zavarja az olvasókat ezzel. Hadd mondjak egy példát. A könyv egy bizonyos szakaszában hirtelen szükség van megfelelő tolóerőre, hogy eljusson egy kétfős legénység a Holdra és szerencsére akad nem egy, hanem kettő eredeti Saturn V rakéta talonban, amit alig egy hét alatt kilövésre kész állapotba tudnak hozni. Szerintem sem a tény, hogy akad két nem használt hordozórakéta, valamint a rövid felkészülési idő sem reális, persze a történetvezetés szempontjából szükséges csúsztatások voltak. Illetve az orosz megoldás is elég hihetetlen – ám ez egy sci-fi regény, nem kéne ezt felróni a könyvnek. Időnként a névadással is problémák akadtak: egy ideig nem tudtam pontosan, hogy az NSA megfigyelők (Smith és Brown) közül ki a férfi és ki a nő, mert egyikükre eleinte Mr.-ként, majd Mrs.-ként, végül ismét Mr.-ként hivatkozott. Apróság, de rendkívül lelombozó tud lenni, tudva azt, hogy egy rendes korrektor kiszúrja az ilyet.

A befejezés pedig abszolút felesleges volt. Csupán egy keretet akart adni Mercer, visszautalva a prológus történéseire. Ha komolyabban szeretett volna foglalkozni a témával, akkor nem csak a prológus és az epilógus során kap komolyabb szerepet, így az az érzésem, hogy szándékosan nyitva hagyta a cselekményt, utalva a folytatásokra, illetve csak dramaturgiai eszköz volt, hogy mélységet próbáljon adni a könyvnek.

Könnyed szórakozás volt a regény, ha nem nyúlt volna ilyen nyilvánvalóan az Űrodisszeiához, talán még jobban élveztem volna. Gyors, lendületese történet, de nélkülöz minden eredetiséget és mélységet. Manapság divatos filmadaptációt készíteni a regényekből. Azt hiszem, talán Mercer is arra szánhatta a szóban forgó könyvet, amire egyébként tökéletesen megfelelne: látványos űrfilmet lehetne forgatni belőle.

Randevú a Rámával

Minden első történés fontos és maradandó élmény az ember életében. Így van ez az első csókkal, az első állásinterjúval vagy az első komolyabb baklövéssel is. Meghatározó marad és mély nyomot hagy, legyen az éppen jó vagy rossz. Ezért talán kicsit elfogult vagyok a Randevú a Rámával kapcsolatbanhiszen ez volt az első hard sci-fi regény, amit olvastam, sőt talán az első igazi sci-fi regény is (bár A Dűnét is annak tartom, még ha sokan is – talán joggal – a space fantasy kategóriájába sorolják). A második magyar kiadás évében, 2004-ben akadt meg a szemem a köteten a városi könyvtárban. A csaknem tizenkét éve olvasott cselekményre csak nagy vonalakban emlékeztem, így annak apropóján, hogy sikerült szert tennem az említett kiadás egy példányára, ismét el kellett olvasnom.

rámaA történet szerint az emberiség már túlesett egy kívülről érkező katasztrófán, így viszonylag békében és megértésben élnek egymás mellett. Az űrutazás mindennapossá vált, több bolygón és holdon állandó kolóniát hoztak létre. A katasztrófa után felállított Űrvédelem gondoskodik az aszteroidák felderítéséről és ha kell, a velük szembeni védekezésről is. Fel is fedeznek egy óriási idegen tárgyat, amely közeledik a belső bolygók felé. Az eleinte üstökösnek hitt testről kiderül, hogy mesterséges. Kapkodva bár, de sikeresen összeállítanak egy expedíciót, hogy a lehető legtöbbet tudják meg róla,  vagyis a Rámáról. Így válik Norton parancsnok és az Endeavour legénysége a Föld valaha volt legfontosabb küldetésének résztvevőivé.

Adott tehát egy viszonylag röviden összefoglalható cselekmény, egy alig 270 oldalas regény. Mégis Clarke második legismertebb műve, az Űrodisszeia után. A könyv és vele az író zsenialitását legalább olyan nehéz tagadni, mint amennyire értelmetlen lenne. De miben is rejlik a könyv nagysága? Nem keres megoldásokat a sokak által feszegetett nagy kérdésekre. Nincsenek bonyolult karakterek, nincs önmaguk korlátait átlépő, hatalmas fejlődésen áteső szereplők. Persze, akad egy-két intermezzo: némi dráma és kaland a cselekmény során, pár tanító célzatú gondolat, sőt olyan finomságokra is figyelt Clarke, mint a vallás és az űrutazás kapcsolata vagy hogy a különböző kolóniák lakói más és más lelkivilággal rendelkeznek, ráadásul még némi könnyed humort is sikerült becsempésznie a műbe. De mindez háttérbe vonul és teret enged az könyv igazi origójának, magának a Rámának.

– Centrifugális erő nem létezik. Ez egy mérnöki koholmány. Csak tehetetlenség létezik.
– Tökéletesen igaza van, nem is vitás – mondta Perera –, ámbár nehezen tudná erről meggyőzni azt az embert, aki kilódul egy körhintából.

Ez a több, mint 50 kilométer hosszú és több, mint 16 kilométer átmérőjű hatalmas idegen űrhajó talán a legmélyebb gyermekkori vágyaink egyikét kelti életre, a felfedezés örömét, hiszen a mai kor embere túl későn született, hogy Földünk felfedezését átélje és túl korán, hogy a Naprendszer diaszpóráját megélje. Csaknem az egész regény a Ráma belsejébe egyre mélyebben bemerészkedő expedícióról szól. Egyre-másra fedezik fel az emberi elme számára felfoghatatlan mérnöki csodákat, hogy azok csak további kérdéseket vessenek fel. Clarke végig ragaszkodik a fizika törvényeihez – mindössze pár alkalommal huny szemet felettük, ám egy sci-fi regénynél ez szinte elvárt – a Coriolis-erő által keltett mesterséges “gravitáció”, a légi bicikli, az emberiség által használt űrhajók, a Ráma, mint csillagközi utazásra alkalmas élettér, mind-mind szinte megvalósítható ötletnek tűnik és nagy részük az is. Egy igazi Clarke-i hard sci-fi, ahogy szoktam volt mondani: nem olyan elborult, mint mondjuk Egan vagy Rajaniemi, a hétköznapokhoz közelebb álló tudományokkal operál.

Ha nem haragszanak, én kitartok a fizika törvényei mellett mindaddig, míg nem kényszerítenek arra, hogy hagyjak fel vele.

A cselekmény szerkezete nagyon rövid, alig pár oldalas fejezetekre oszlik, de lévén, hogy párhuzamosan nem futnak a történések, nem érezzük töredezettnek és akadozónak, rövidke fejezetei miatt szinte már túl gyorsan halad az olvasó a végkifejlet felé. Ami pedig nem más, mint a végletekig felkorbácsolt kíváncsiság: Kik a rámaiak? Mi célból építették a Rámát? Honnan jöttek? Hová tartanak? Bizony a leendő olvasóknak fel kell készülni, hogy minden megválaszolt kérdés helyébe kettő újabb kerül. Ám ez talán pontosan így van jól.

Ismerve az előre be nem tervezett folytatásokat, melyet Gentry Lee-vel közösen írt a mester, valóban tökéletes lezárása van a szóban forgó regénynek. A folytatások egyszerűen messze alulmúlják a nagy elődöt. Szerencsére a könyvnek nem csak ezek a folytatások jelentik az utóéletét. Például Alastair Reynolds is egy Rámához hasonló objektumot helyez a történet középpontjába a Pushing Ice című regényében (sajnos még nem került magyarul kiadásra). Sőt nem csak a Randevú a Rámával, hanem az Űrodisszeia is az ihlet forrása volt Reynolds számára a regény megírása során. S bár nincs semmi közvetlen kapocs a két alkotó regényei között, mégis mérföldekkel minőségibb alkotás Reynolds műve, mint a hivatalos folytatások. Időről-időre felvetődik egy filmadaptáció ötlete is, maga Morgan Freeman dédelgeti az ötletet, de erről semmi konkrétat nem tudni. Számtalan rajongó által készített kisfilm, animáció és kép is található szerte a világhálón. Ezeket azonban csak a könyv olvasása után érdemes megnézni – mindenkinek a saját képzelete szerint kell megalkotnia a Rámát.

Clarke 1972-ben megjelent regénye minden fontosabb science fiction díjat besöpört, többek között a Hugó- és Nebula-díjat, valamint a BSFA-díjat is. Hogy méltán kapott-e ennyi díjat és méltán hivatkoznak-e rá, mint a science fiction irodalom megkerülhetetlen klasszikusára? Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. Annyi bizonyos, hogy a Ráma csodálatos világa, a titkok, amiket rejt megér egy olvasást. Aztán még egyet és még egyet.

Mások így látják:
Letya
acélpatkány

Afterparty

A fülszövegben említett okosdrog-forradalom miatt kissé előítéletes voltam a könyvvel kapcsolatban. Mostanában túl könnyen címkéznek fel okosnak tárgyakat. Okostévé, okostelefon, okosóra, okoshűtő, sőt még okostükör is van… S tekintve, hogy ha csatlakozik a tárgy az internethez vagy egyéb más hálózathoz, akkor már okos, kíváncsi voltam, hogy egy tudatmódosító szer hogyan is érdemelhette ki ezt a tulajdonságot. Nos, ha erre teljesen egzakt választ nem is kaptam a cselekmény végeztével, de egy egészen szórakoztató olvasmányélménnyel lettem gazdagabb, ami mégsem tudott kiemelkedő lenni.

000A történet szerint egy új drog üti fel a fejét az utcán, melyet Jelenlétnek neveznek. Nevét a drog által okozott vallásos hallucinációkról kapta és az okosdrog-forradalom után, egy drognyomtatóval bárki képes előállítani. Lyda Rose, egy problémás pszichiátriai beteg, egy szedett-vedett csapattal útnak indul, hogy felkutassa a terjesztőket és a saját megváltását is, hiszen ő volt a Jelenlétet kifejlesztő tudósok egyike.

A történet tehát két egymástól nem is olyan távol álló dolgot vegyít: a vallást és a tudatmódosító szereket. Hiszen maga a vallás is egy legális drog és a drogok mindig is kapcsolatban álltak a vallásokkal – elég csak különböző korok sámánjaira gondolni, akik természetes narkotikumok által kiváltott révületbe esve kommunikáltak isteneikkel. Most képzeljünk el egy ilyen drogot, ami hosszú használat után állandósítja ezeket a  jelenéseket és értelmesen elbeszélgethetünk a személyes istenünkkel. Sőt még mentális jegyzettömbnek is használhatjuk őket. Így megkapjuk a könyv alapkonfliktusát: nem lenne-e jobb a világ, ha mindenkinek a saját lelkiismerete testet öltve figyelmeztetné, hogy mi a jó s mi a rossz? Persze a kép ennél azért árnyaltabb, még ha nem is néz túl mélyen a dolgok fenekére Gregory.

Némelyik idegpálya annyira ősi, a gyökerek olyan mélyre nyúlnak, hogy időnként rá kell jönnünk, elsősorban állatok vagyunk. Mérlegelés, választás, önkontroll? Ezek mind csak később bukkantak fel a nagy evolúciós partin.

A könyv során számos problémát megszellőztet az író. A kormány által támogatott lehallgatás, a fordított rasszizmus, gyógyszergyári összeesküvés vagy éppen a mindent behálózó internet veszélyeit. Ám mindezeket tényleg csak érintőlegesen említi, a központi téma a vallás és tudomány (neurobiológia) ütköztetése. Nem vagyok jártas az említett tudományterületen, így én hihetőnek találtam az összes tényként közölt információt az agyról, annak működéséről és a drogok által kiváltott hatásokról. Ami többször is előkerült a fő témához kapcsolódóan, az a valláshoz való rendkívül kritikus, időnként erősen provokatív hozzáállás. Emiatt talán egyes olvasók nem fogják élvezni a könyvet.

– Milyen beteg isten hagyja, hogy megöld a saját gyereked? – kérdeztem hangosan. – Nem olyan, aki méltó az imádatra. Nem Isten tette próbára Ábrahámot, Ábrahám tette próbára Istent. Ha Isten hagyta, hogy ezt művelje Izsákkal, akkor bassza meg, az egész szent szövetség érvénytelen!

A közeli jövőbe invitál a történet, kissé negatív jövőképpel és – szerencsére – felnőtt szereplőkkel, akik nem hibátlanok, sőt majdnem mindegyikük szenved valamilyen pszichés megbetegedésben. Van aki skizofréniás, van aki túlzóan paranoid és van aki drog hatására elveszti az empátia képességét. Talán ez utóbbi a legijesztőbb, hiszen önszántából gyomlálja ki az említett képességet – még ha bizonyos esetekben ténylegesen csak hátráltatná az. A történet során azért kiderül, hogy a drognyomtató valójában egy kompakt kémiai labor és a nyomtató mivolta csak egy kicsit erőltetett analógia a 3D nyomtatóra.

Nem akarja megváltani a világot Gregory, egy egészen remek ötletből kiindulva egy helyenként meglehetősen nyomasztó világot teremtve járja körbe az örök vallás kontra tudomány konfliktust, ám ha csak egy hajszállal is, de mégis lemarad arról, hogy kiemelkedően jó könyv legyen.

Tűz lobban a mélyben

A regénnyel hasonló módon ismerkedtem meg, mint Peter F. Hamilton A földre hullt sárkányával. Régóta pihent már a polcomon és talán két éve egyszer már el is kezdtem olvasni, ám akkor valamiért félbehagytam. Aztán most ismét nekirugaszkodva teljesen magába rántott a történet. A történet, ami minden tekintetben grandiózus: évmilliók távlatában, fényév tízezrek hosszában, szuper-civilizációkban, kozmikus mérető kataklizmákban,  808 oldalban és csaknem egy teljes kilogrammban mérhető nagysága, melyekkel Vinge egy majdnem tökéletes űroperát épít fel.

Tűz lobban a mélybenA cselekmény kezdetén bepillantást nyerhetünk a Straumli Birodalom transzcendens zónába indított expedíciójába, ahol mesés tudás reményében kutakodnak. Persze, ahogy lenni szokott az ember megégeti a kezét – egy olyan rosszindulatú hatalmat ébresztenek fel, ami rászolgál a métely névre. Járványként terjed a Tejúton. Kis híján minden kutató elpusztul, de egy hajónak sikerül megmenekülnie és leszállnia egy félreeső bolygón a Lomha Zónához közel, a fedélzetén pedig olyan tudás rejtezik, amiért kétségbeesett hajszát indít a hatalom, elsöpörve mindent és mindenkit, aki az útjába kerül.

Ez a könyv zsúfolva van remek, egyedi ötletekkel. Minden science fiction írónak meg kell küzdenie bizonyos nehézségekkel, nevezetesen, hogy miként kerülik meg a kozmikus sebességhatárt, a fénysebességet. Sokan a féregjáratok felé fordulnak ilyenkor, vagy valami csodás térhajtóművet vizionálnak, esetleg felhasználva a balladai homályt, meg sem említik ennek módszerét, egyszerűen csak működik. Vinge egy huszárvágással megoldotta a problémát: galaxisunkat zónákra osztotta. A Tejút peremén a számunkra fizikai lehetetlenségnek tűnő szuperluminális utazás is hétköznapivá válik, ahogy a mesterséges intelligenciák léte is vagy a távolságtól független direkt kommunikáció. Sőt még a sokak számára oly nagyon áhított technológiai szingularitás is megtörténhet – vagyis átléphetnek a Transzcendenciába, hatalom válhat belőlük, számunka isteni hatalommal bíró entitásokká.

A fénysebesség feletti utazás mellett, az azonnali direkt kommunikáció megvalósítása is figyelemre méltó. Óriási jeladó állomások, sok fényév hosszan elszórt sok tízezer kilométer átmérőjű antennaelemeket használva közvetít szinte mindent és mindenkinek – a megfelelő anyagi ellenszolgáltatásért cserébe. Akár az internet távoli leszármazottjának is nevezhetnénk és találó mind a két hálózatra a ragadványneve: millió hazugság hálója. A hálózaton keresztül utazó üzeneteket használva Vinge folyamatosan csöpögteti az információt az univerzumról, főleg a métely terjeszkedése által kiváltott reakcióról szerzünk így tudomást.

Mindezeknek – és azoknak, akik jóval békésebben élnek körülöttünk – azt üzenjük: vessenek egy pillantást a világegyetemre! Nem törődik velük, és hiába minden tudományunk, vannak olyan katasztrófák, amelyeket nem háríthatunk el. A természet számára nincs gonosz és jó.

Az űroperák kötelező kellékévé váltak a részletesen kidolgozott idegen fajok és azok kapcsolata az emberrel. A Tűz lobban a mélyben ennek maradéktalanul eleget is tesz. A szkródutasok faja már önmagában is megér egy misét: egy rövid távú memóriával nem rendelkező növény, ami réges-régen egy transzcendens beavatkozás során megkapta a szkródját, egy mesterséges kiskocsit, ami betölti a rövid távú memória szerepét és még a helyváltoztatás képességét is megadja az utasoknak. De még annak ellenére sem ők a legjobban kidolgozott faj a könyvben, hogy egy ősi titkot hordoz az utas és a szkródja, hanem a tüskések faja. Egy falkatudattal rendelkező farkasszerű faj, ami egyedül szinte életképtelen, de négyes vagy hatos falkába tömörülve intelligens entitásként élnek. Kéz helyett mancsok és pofák hada áll készen a finommozgást igénylő cselekedetekre. Egy egész középkori társadalmat építettek fel: várakkal, számszeríjakkal, fémöntéssel, királyokkal és királynőkkel. A társadalmuk, a fajtársak közötti interakciók, önmaguk felépítése, a reakciók az emberrel való találkozás után, mind-mind rendkívül intelligensen, átgondoltan kerültek leírásra.

Miként lehetne elmagyarázni? Hogyan lehetne leírni? Még a mindentudó nézőpontnak is inába száll a bátorsága tőle.

A könyv tehát dagad a jobbnál jobb ötletektől valahogy mégsem érzetem, hogy egy koherens egésszé állt volna össze. Talán az oka az, hogy a történet előrehaladtával eltolódik a science ficiton részről a hangsúly és már-már a fantasy-szerű tüskés világ válik a cselekmény középpontjává. Ez alapvetően nem baj, Hamilton Void-trilógiájában is központi szerepet játszik egy hasonló középkori világ, ám abban az esetben az SF vonal végig erős marad. Jelen könyv esetében a megemlített kiemelkedő ötletek közül nem mind kerül teljes kibontásra. Egyre csak húzza elő Vinge a képzeletbeli kalapból azokat, hogy aztán az asztalra halmozza őket, egyeseket félig vagy teljesen kicsomagolatlanul.

Nagyon szívesen olvastam volna még a zónákról, a transzcendens hatalmakról, a Jeladóról vagy csak úgy általában az életről a Kívül zónában. S könyörgöm, hát milyen is a dirokime faj? A történet is mellőz minden csavart, egyedül egyszer lepődtem meg az olvasása során – persze nem feltétlen kell minden regényben a rendkívül összetett, többszörösen megcsavart cselekményt keresni, de egy több, mint 800 oldalas monstrumtól azért talán joggal elvárható, hogy keményen törje a fejét az olvasó az utolsó oldalig.

Minden hibája ellenére egy abszolút élvezhető Vinge könyve, megérdemelten zsebelte be a regénnyel a Hugó-díjat. Eltekintve, az első pár tíz oldalt egy könnyen emészthető, lendületes űropera, ahol kicsit hangsúlyosabb az opera, mint az űr és terjedelmes mérete ellenére sem érezni úgy, hogy túlírt lenne. Logikusan indokolt őrült hajsza, fényévek tízezrein át, egy következetesen felépített univerzumban. Csak remélni merem, hogy a folytatásokban még többet tudunk majd meg a Gondolati Zónákról, hogy kibontja majd Vinge a felvetett ötleteket.