A teamesternő könyve

Majdnem egy teljes éve pihent már Emmi Itäranta regénye a polcomon, A teamesternő könyve. Még a tavalyi Könyvfesztiválon hagytam magam rábeszélni, annak ellenére, hogy a fülszöveg alapján egy minden ízében klasszikus young adult disztópia regénynek tűnt. Ez az a műfaj, ami sok igényes sci-fi olvasót elrettent és valljuk be, nem alaptalanul. Az utóbbi időben számos könyv és azok alapján számos filmadaptáció született, melyek jó esetben is csak közepesre sikerültek. Ám egy Philip K. Dick- és Arthur C. Clarke-díj jelölt regénynek azért érdemes egy esélyt adni és ha beigazolódnak a YA regényekkel kapcsolatos előítéleteim, akkor legrosszabb esetben igazam lesz, legjobb esetben pedig kellemes csalódás lesz a könyv.

covers_352638Persze a kép most sem olyan egyszerű, ha a young adult sci-fi regények meghatározásáról van szó. Nem lehet egzakt definícióval szolgálni, csupán több közös jellemzőt lehet felsorolni. Legtöbbször a regény hátteréül egy világrengető katasztrófa után fennmaradt megroppant társadalom szolgál, amit többnyire egy velejéig romlott gonosz diktatórikus módon irányít. A szegénység és a vezetőréteg között óriási a szakadék és utóbbi gyakran eltusolja a kataklizma valódi okát, “védelmezve” ezzel az előbbit. A regények főszereplői általában fiatalkorúak, tinédzserek és sokszor a legelesettebb rétegből származnak, valahogy a társadalom számkivetettjei vagy azzá válnak, akik valamilyen csodás véletlen folytán szert tesznek az eltitkolt tudásra és általában nem önszántukból egy lázadás kirobbantói és vezérei lesznek. Ezzel még nem is lenne akkora gond, hiszen ki ne álmodozott volna már arról, hogy tudtán kívül valami fontosabb része, valami nagyobb dologra hivatott, mint a napi rutin. Még gyermekkorunk népmeséiben is a szegény ember legkisebb fia az, aki megfejti a megfejthetetlen talányt, legyőzi a legyőzhetetlen sárkányt és elnyeri a királylány szívét s vele a fél királyságot is.

El is jutottunk egy sarkalatos negatív ponthoz: elnyeri a királylány szívét, illetve YA környezetben: a legváratlanabb helyen talál rá a szerelemre és képes még a nagy világégés közepette is azon búslakodni, hogy szóra sem méltatta a lázadás daliás katonája vagy a trónról letaszított hercegnő. Így válik egy egész izgalmasnak tűnő kezdés után sok ifjúsági regény sci-fi köntösbe bújtatott romantikus regénnyé, amiben fontosabb a főszereplő szerelmi élete, mint a könyv univerzuma. A világ így kidolgozatlan marad, csak ürügy, hogy össze tudjon találkozni a két meg nem értett szereplő, akik a történet végén persze egymás karjaiban találnak megnyugvást. S még ezzel sem lenne feltétlen baj, ha nem párosulna nagy többségben a kidolgozatlan univerzumhoz egy faék egyszerűségű történet, felhasználva az összes említett klisét, újítás nélkül. Persze ez a saját véleményem tükrözi, ettől függetlenül a YA regények töretlen sikernek örvendenek, könyv és film formájában is egyaránt.

Így kicsit félve kezdtem bele a szóban forgó regénybe, ami egy olyan világba kalauzol el minket, ahol az olajháborúk, a környezetszennyezés és a globális felmelegedés hatására jelentősen csökkent a Föld édesvízkészlete, fejadagokban osztják azt és katonai ellenőrzés alatt áll minden megmaradt forrás. A fejadagokon túl szerzett víz főbenjáró bűn, melynek végső büntetése a halál – de csak miután hosszú időn át megszégyenítve él saját kis börtönében a vízbűntett elkövetője, stigmaként hordva az ajtajára festett kék kört. Az elmúlt világ legtöbb technológiája hasznavehetetlen, szeméthegyek formájában leledzik a települések közelében. Egy ilyen kis faluban él főhősnőnk, Noria Kaitio, az egykori Finnország területén, egy viszonylag kiváltságosnak számító család lányaként, apja ugyanis a teamesterek megbecsült mesterségét űzi és tervezi lányának tovább adni ezt a tudást. Ám a tudás mellé egy nehezen cipelhető titok is jár: egy titkos forrás, amit csak a teamester és tanítványa ismerhet – a hely, ami nem létezik.

Egy homokszemet sem lehet elmozdítani a helyéről anélkül, hogy meg ne mozdulna a mindenség szövete; ha változtatsz valamin, mindent megváltoztatsz.

Adott tehát egy több klasszikus YA eszközt is felhasználó alaptörténet, de szerencsére az alig 240 oldalas regény hamar túllépi annak határait. Egyrészt a katasztrófa utáni világ egy igenis lehetséges jövőkép. Idővel minden bizonnyal óriási probléma lesz a világ minden részén az ivóvíz biztosítása a lakosság számára, bár kis országunk édesvíz nagyhatalomnak számít, ez nem lesz mindig így. Az édesvíz és az abból készülő tea körül kialakult már-már vallásos tisztelet rendkívül érdekes és szemléletes, egyes jelenetek nagyon emlékeztettek Frank Herbert A Dűnéjére. A könyv nyelvezete is a víz köré épül: metaforák és hasonlatok központi motívuma az éltető folyadék.

A történet viszonylag lassú folyású (maradjunk a vízzel kapcsolatos hasonlatoknál), a világ pedig csak sejtetni engedi összetettségét az olvasó előtt – bízom benne, hogy a készülő folytatásban megtudjuk majd, hogy miért lett a teamesterek hivatása köztiszteletnek örvendő egy olyan világban, ahol bűnös luxusnak is tűnhetne a hagyományos teaszertartás, hogy miként történt a nagy összeomlás, mi történt a Homály évszázada alatt. A történettel ellentétben a karakterábrázolás nagy erőssége az írónőnek. Noria szemszögéből vezet végig minket Itäranta a cselekményen és nyomon követhetjük a felnőtté válását. Illetve nem is ez a legmegfelelőbb kifejezés: a felelősségteljessé válását. Mert annak lenni kortalan. Gondtalan élete hamar véget ér, amikor át kell vennie apja helyét a teamesterek között, kötelessége lemondást és hazugságot is igényel. Lehetetlen választás elé kerül az ifjú teamesternő: segít a falubelieken, felfedve a nem létező hely létét, ezzel felrúgva hosszú nemzedékek hagyományát, veszélybe sodorva önmagát vagy hagyja szenvedni barátait, ismerőseit és tovább őrzi az apja által rábízott titkot. Senki sem olyan egyszerű, mint elsőre tűnik, Taro parancsnok sem a gonosz jelképe, inkább csak egyik lehetséges kimenetele Noria választásának.

Azon kaptam magam, hogy arra gondolok: hátha létezik egy olyan világ, ahol az embereknek nem kell megválasztaniuk, hogy melyik oldalon akarnak állni. Ahol együtt teázhat bárki anélkül, hogy az egyiké lenne a hatalom, másiké pedig a félelem. Mindig is erről a világról álmodoztak a teamesterek, ezt építették, ezt őrizték – de létezett-e valaha is egy ilyen világ? Létezhet-e egyáltalán?

A magával ragadó hangulat, a felelősségtejesség kérdésköre, a YA határait túllépő kisregény nem véletlenül kapott jelölést Philip K. Dick- és Arthur C. Clarke-díjra is. Egy nagyon testközeli problémát boncolgat az írónő, még ha egy kicsit helyenként kidolgozatlan is a történet. Bízom benne, hogy pár éven belül a folytatást is olvashatom majd magyarul.

Mások így látják:
Kultnapló
Letya

A fekete férfi

Richard Morgan számomra eleddig ismeretlen szerző volt, bár a polcomon pihen a Valós halál című könyve is, mégis A fekete férfi volt az első regénye, amelyet olvastam. Már a borító felkeltette az érdeklődésem, ami nem csak, hogy csodásan sikerült – erről maga Morgan is említést tett a twitterén – de kedvenc íróm, Peter F. Hamilton ajánlása is megtalálható rajta. Így még tapasztalatok nélkül, de nagy elvárásokkal vágtam bele a szóban forgó vaskos kötetbe.

blackmanA közeli jövőbe kalauzol el a történet, ahol már a Marson állandó kolóniák állnak, folyamatban van a bolygó terraformálása. A Földön már nincsenek háborúk, virágzik a kereskedelem, mesterséges értelmek által irányított űrhajók ingáznak a bolygók között, önjáró autók szelik az utakat, a virtuális tér új távlatokat nyitott az ember életében, a géntechnológia új emberfajokat képes létrehozni.

Ám jelen esetben sem beszélhetünk utópiáról. A szegénység és a gazdag elit között továbbra is óriási a szakadék, az Amerikai Egyesült Államok megszűnt létezni: az Elszakadás után létrejön Jézusfölde, ahol a dogmatikus hit határozza meg az emberek mindennapjait. A migráció továbbra is óriási probléma mindenhol a világon, a közelmúlt háborúi pedig genetikailag módosított gyilkológépeket, tizenhármas variánsokat hívott életre, melyek céljukat vesztették a viszonylagos béke beálltával. S egy a Marsról visszaérkező űrhajó lezuhanása csak tovább bonyolítja az amúgy is kissé ingatag lábakon álló békés egyensúlyt a Földön.

Hamilton ajánlása után egy rendkívül összetett világot vártam a könyvtől, amiben sokszor nem minden az, aminek elsőre látszik. Amit a regény lapjain keresztül messzemenően megismerünk minden szempontból. Belemerülünk a múltjába, hogy megértsük jelenét, a szövevényes politikai és gazdasági rendszerét, az Elszakadást, Jézusfölde létrejöttét. A Yaroshanko-féle valószínűségszámítást, az Új Matematikát, az űrutazás nehézségeit, a Mars kolóniáinak helyzetét…  Morgan pedig elkezdi felépíteni ezt a világot – melyhez az előszóban több forrást is megjelöl, mint ihletet adó alkotások – de mégsem képes hamiltoni világot alkotnia: kicsit úgy éreztem, hogy A fekete férfi univerzuma inkább csak a cselekmény háttere, mint annak szerves része. Nem igazán éreztem a súlyát a tizenhármas és más típusú variánsok létének, nem tudtam megérteni az emberiség gyűlöletét irántuk (leszámítva a katonai gyilkológépek iránt érzettet). Bár kapunk részleteket a történelemből, a gazdaságból, a kialakult politikai helyzetről és sok minden másról is a történet folyamán, de ezt valahogy kevésnek találtam. Nem volt meg a kellő kohézió a cselekmény és a világ között, amit persze lehet, hogy csak azért éreztem, mert hozzászoktam már az 1000 oldalas űroperákhoz – s persze Hamilton ajánlása akarva-akaratlan is folytonos összehasonlításra sarkallt az ő univerzumaival.

Az emberek megfélemlítéséhez nincs szükség szörnyekre. Az igazi szörnyek mindig csalódást okoznak. A láthatatlan fenyegető erő, amiről mindenki csak pletykál, attól félnek igazán.

További hibaként felvethetném az időnként talán már túlságosan profán nyelvezetét a könyvnek, ami egyben a fordítót is dicséri, hiszen a címszereplő sokszor nem a legirodalmibb módon fejezi ki magát, ami angolul minden bizonnyal az f betűs szó sűrű használatával ért el Morgan. Édes anyanyelvünk azonban jóval sokoldalúbb ezen a téren is, hiszen a már-már nyelvi habarcsként funkcionáló b betűs szó mellett számos ízes és kevésbé ízes szitokszó is felhasználásra kerül. Illetve a szexualitás explicit ábrázolása szempontjából Morgan igenis hasonlít Hamilton stílusára.

Hasonlóan érzek, mint a Tűz lobban a mélyben kapcsán: rengeteg jó ötletet vonultat fel Morgan a regény során, de azok csak kisebb felvillanások maradnak, nem kerülnek kidolgozásra. A könyv utolsó oldaláig várakoztam, hogy hátha megtudok többet a sokat emlegetett régi háborúról, ami miatt létrehozták a tizenhármas variánsokat vagy a Marsról és annak kolonizálásáról. Ugyanakkor míg Vinge regényét a hibái ellenére elvitte a hátán az űropera mivolta és a tény, hogy egy trilógia kezdete, Morgan regénye nem tudott maradandó benyomást tenni rám. Hamilton – és már én kérek elnézést a folyamatos hasonlítás miatt – nyomozós történeteit sokkal átgondoltabbnak és grandiózusabbnak érzem, legyen szó a Nemzetközösség Paula Myo-járól vagy éppen a Great North Road Sidney Hurst-jéről.

Minden hibája ellenére egy abszolút élvezhető, izgalmas és akciódús regény lett A fekete férfi, de semmilyen téren nem érzem kiemelkedőnek. Egy jó minőségű iparos munka, nem célja megreformálni a science fiction zsánert, de nincs is erre szükség. Kellemesen szórakoztató, nem bántam meg, hogy elolvastam és a Valós halálra is sort fogok keríteni a későbbiekben.