Alastair Reynolds: Jelenések tere

Annak ellenére, hogy Alastair Reynolds ismertette meg velem a modern űroperát, egy kicsit elhanyagoltam a könyveit. Eddig mindössze három regényét olvastam: a Jelenések terét, a Napok házát és a Pushing Ice című kötetet. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy újra leveszem a polcról és kicsit több mint két év után ismét belevágok Reynolds bemutatkozó regényébe, a Jelenések terébe.

covers_218453A történet szerint a 26. században az emberiség már több bolygón is megvette a lábát. Csodálatos fényhajókon, fénysebesség közeli gyorsasággal szelik át az űr sötétségét, melyeket a szintetikusok építettek. A fényhajók legénységét az ultrák alkotják, akik szinte egész életükben a csillagok között utaznak és előszeretettel módosítják a testüket mechanikus úton – egyesek már távolról sem hasonlítanak az emberre. Egy ilyen hajó fedélzetén jutott el Dan Sylveste egy távoli kolóniára, a Resurgam-ra, ahol mindent feladva kutat egy kilencszázezer évvel ezelőtt kihalt faj, az amarantinok után.

Eközben pedig a Végtelen Nosztalgia fényhajó a Yellowstone felé tart, hogy Calvin Sylveste nyomára bukkanjon – vagy legalább a fiáéra, mert szerintük csak ő képes segíteni a súlyosan beteg kapitányukon. Ám nem csak az ultra legénység keresi az ifjabb Sylveste-et: egy visszautasíthatatlan ajánlat után egy veszedelmes bérgyilkos is a nyomába ered.

Pár szóban lehetetlen összefoglalni a történetet és jelen bejegyzésnek nem is célja ez. A rendkívül rétegelt cselekmény három szálon indul, amelyek egészen hamar összefutnak – talán kicsit túl hamar is – és olyan események láncolatát indítják el, ami odaszegezi az olvasót a könyv elé. Kezdetben nem lesz minden tiszta, illetve nem is fogjuk tudni pontosan, hogy merre is tart a történet, hiszen egy olyan univerzumot teremt Reynolds, amiben úgy érezzük, hogy hiába rakosgatjuk egymás után a puzzle darabokat, nem kerülünk sokkal közelebb a megoldáshoz. Minden megválaszolt kérdés csak két újabbat vet fel. Még többet akarunk megtudni az implantátumokkal rendelkező embereket megtámadó betegségről, az olvasztóhalálról, az egykor szebb napokat megélt városról, Chasm City-ről, a fényhajókról, az ultrákról, az intelligens fajok hiányáról a galaxisban, a szintetikusokról, a mintanyomókról, a fátyolszövőkről, az űrlövegekről, még az oly kicsinyesnek tűnő politikai csatározásokról is, melyek a Resurgam-on kardoskodó pártok között dúlnak…

S ha már brit szerző által írt modern űropera a szóban forgó regény, elkerülhetetlen, a Peter F. Hamilton műveivel való összehasonlítás. Ami Hamilton-nak a Nemzetközösség, az Reynolds esetében a Jelenések tere világa. Mind a kettő egy élettel teli univerzumot tár elénk, feltárandó rejtélyekkel tele, de Hamilton mintha egy kicsit jobban értene a karakterek ábrázolásához és kezeléséhez. Kicsivel összeszedettebbek a szereplők és jobban megismerjük őket és a motivációjukat. Ám ez nem azt jelenti, hogy Reynolds regénye híján lenne kidolgozott karaktereknek, sőt a Nosztalgia legénységét behatóan meg is ismerjük, ahogy Sylveste is komoly jellemfejlődésen megy keresztül a cselekmény során. Sőt még egy mesterséges intelligencia tépelődésének is szemtanúi lehetünk.

Talán Hamilton összeszedettebb karakterábrázolásának is betudható, hogy amíg a Nemzetközösség-regényeket nem éreztem túlírtnak, feleslegesen terjengősnek – pedig gyakran felülmúlják oldalszámban a Jelenések terét – Reynolds esetében kicsit csapongónak tűnt a történetvezetés. Néha nehezére esik a sztorira koncentrálnia. Időnként kevésbé fontos epizódok bukkannak fel, amik csak közvetve tesznek hozzá a történethez. Ám a hangulat megteremtésének szerves részét képezik, éppen ezért ezt nem mondanám feltétlen bajnak, hiszen a történet grandiózus mivoltát csak tovább növeli.

Reynolds viszont jobban ért a komoly tudományos témák boncolgatásához, mint Hamilton. Néha már-már Egan-i szinten részletez egy-egy tudományos jelenséget vagy elméletet és bizony volt egy-két eset, amikor egyet vissza kellett lapoznom, hogy teljes képet kapjak az éppen tárgyalt témáról. A könyv fő konfliktusa is egy komoly tudományos elgondolást, a Fermi-paradoxont járja körül. Realistább megközelítést alkalmaz Hamilton-nal szemben: nincs féregjárat, nincs fénysebességnél gyorsabb utazás. Itt bizony keményen telnek az évek a csillagközi kiruccanások során. Nem véletlenül választotta Reynolds ezt a megközelítést, hiszen mielőtt minden idejét az írásnak szentelte volna, az Európai Űrügynökség részét képező European Space Research and Technology Centre munkatársaként dolgozott.

Érdemes szót ejteni a magyar kiadásról is. Egyrészt dicséret illeti az Alexandra Kiadót, mert meghagyta a 2002-es angol kiadás borítóját és mert Reynolds egy önálló regényét, a Napok házát is kiadta – ráadásul a Jelenések tere kiadásával azonos évben, 2012-ben. Másrészt pedig rendkívül szomorú, hogy ilyen hamar felhagyott a kiadó Reynolds életművével. Persze sejtem, hogy az eladott példányok száma csak töredéke lehet más manapság divatos ponyvákkal szemben, de amíg azok egy idő után feledésbe merülnek, a Jelenések tere-ciklus és az önálló regényei is, mint például a már említett Pushing Ice, időtálló értéket képvisel. Akinek pedig hiányzik még a polcáról az siessen, jelenleg rendkívül kedvező áron lehet beszerezni az említett kiadó nevét viselő könyvesboltok egyikében.

A fordítás azonban nem sikerült tökéletesen. Az űrlövegből kiindulva, kíváncsiságom kielégítése érdekében utánanéztem, hogyan is nevezik eredeti nyelven. Cache-weapon. Illetve a szintetikusokat conjoiner-eknek nevezik angolul. Belátom nem könnyű ezt lefordítani, de a fordítás során elveszett a mögöttes jelentéstartalom, ami a szintetikusok közötti állandó tudati kapcsolatra utal.

Reynolds bemutatkozó regénye tehát nem sikerült hibátlanul, de izgalmas világa és központi konfliktusa könnyen feledteti apróbb hiányosságait. Méltán lett ezzel a regénnyel a modern űropera mesterdalnoka. Remélem idővel olyan jelentős műként fogjuk emlegetni a science fiction irodalomban, mint Dan Simmons Hyperion-ját.

Mások szerint:
acélpatkány
SFmag

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

Seveneves – A hét Éva

“A hold mindenféle előjel és látható ok nélkül robbant fel.” – Kedvelem azokat a regényeket, amelyek már az első mondattal komolyan fel tudják hívni magukra a figyelmet. Neal Stephenson ezzel az egy mondattal egy olyan konfliktust teremtett és köré egy olyan regényt írt, ami bátran nevezhető az idei év legkiemelkedőbb magyar megjelenésének a science ficiton zsáner keretein belül. A minden tekintetben monumentális regény egy örült utazásra visz, a Hold keringési pályájától kezdve egészen az emberi természet legsötétebb bugyraiig.

seveneves

A történet tehát a Hold hirtelen és teljesen váratlan darabokra hullásával kezdődik. Az eleinte csak csillagászati érdekességként tekintett esemény hamar nagy felzúdulást kelt, amikor kiderül, hogy rövid időn belül maradványok garmadája fog a Földbe csapódni, lakhatatlanná téve azt több évezredre. Így a világ összefog és utolsó szalmaszálként elindítja a Felhő Bárka-projektet: a szerencsés kevesek az űrbe költözve élik túl a Föld bombázását és várják ki, hogy újra lakhatóvá váljon. Persze az emberiség valaha volt legkomplexebb terve sem úgy alakul, ahogy azt megálmodták, így az apokalipszis árnyékában még veszedelmesebb fenyegetéssel kell szembenézniük: a gyarló emberi természettel.

Andy Weir A marsija óta nem olvastam ilyen emberközeli hard sci-fit. Amíg Egan a kvantumfizikában és a x+1. dimenzióban érzi magát otthon, addig Stephenson olyan technológiákkal operál, ami kis túlzással akár egy emberöltőn belül valósággá válhat. Időnként úgy éreztem, hogy ha tudnék hegeszteni és megfelelő mennyiségű fém állna a rendelkezésemre, bátran nekiállhatnék a hátsókertben egy valódi, működő teherrakétát építeni, mert csaknem ilyen részletességgel olvashatunk az űrutazásról a regényben. Olyan könnyedén vezet végig minket Stephenson az asztrodinamika súlytalan, ám veszélyekkel teli világában, hogy már-már úgy érezhetjük, bárki képes lenne navigálni az űrben vagy egy randevút levezényelni. Vagy egy élő, lélegző mesterséges biomot létrehozni, forgó modulokban élni, szkafanderbe bújva javításokat végezni azokon – s ezt a könnyed, de mégis komoly hard SF jelleget viszi végig a könyv első két részében.

A könyv harmadik része ellenben egy olyan jövőképet fest, ami szerintem az egész regény csúcspontját jelenti. Szakít Stephenson az emberközeli hard sci-fivel,  Clarke és Robinson legmonumentálisabb elképzeléseihez mérhető világot alkotva. A Robinsonnal való hasonlóságot tovább erősíti, hogy több szász oldalon keresztül szinte semmi sem történik. A cselekmény lelassul és csak ürügyet szolgál arra, hogy messzemenően részletes képet kaphassunk a távoli jövő bámulatos világáról. Nem mindenkinek fog tetszeni ez a része A hét Évának, de aki szerette Robinson 2312-jét, annak nem fog csalódást okozni.

Az elme azonban már csak így működik. Nem gondolhatott szakadatlanul a világvégére. Időnként egy kis figyelemelterelésre, trivialitásokkal való játszadozásra volt szüksége. Hiszen a trivialitások révén kapaszkodott meg a valóságban, ahogy végső soron a leghatalmasabb tölgyfát is az elnök asszony ezüstös hajszálainál nem vastagabb mellékgyökerek rendszere rögzítette a földbe.

Mindezt teszi úgy, hogy nem hanyagolja a katasztrófa emberi oldalát sem. Részletes képet kapunk a társadalomra gyakorolt hatásról is, a kezdeti sokktól a világméretű összefogáson át, egészen a gyökeres változásokig. Olyan finom részletekre is figyelve, mint például a beszélt és az írott nyelv változásai vagy a rétegződés és specializálódás a faji hovatartozás függvényében. Persze gyarló emberi mivoltunkat még a világ végén sem tudjuk teljesen magunk mögött hagyni, sőt talán csak felerősödik. A jó olvasmány ismertetőjele többek között az, hogy képes érzelmeket kiváltani az olvasóból és A hét Éva képes erre. Időnként értetlenül álltam egy-egy szereplő reakciója előtt, máskor pedig rendkívül dühített egyesek ignoráns viselkedése.

A tagoltság itt is megfigyelhető, ahogy a hard SF vonalon is: az regény első két részében napjainkhoz közelálló szociális átalakulást figyelhetünk meg, ami logikus továbbgondolása a ma is fennálló társadalmi berendezkedésnek. Aztán a harmadik részben egy merőben más világot extrapolál az író, amiről nem is nagyon szeretnék írni, had fedezze fel mindenki maga. Nem is szorul háttérbe a soft sci-fi vonal, de mindenképpen hangsúlyosabb összetevő a keményvonalas tudományos fantasztikum a regény során. Így egy olyan elegyet alkotva, amiben mindenki talál kedvére valót.

– Az űr már csak ilyen. Olyan sok okos embert érdekel, hogy nehéz igazán új ötlettel előrukkolni.

Stephenson egyébként meg is említi a köszönetnyilvánítás során, hogy a regény harmadik részében jobban szabadjára engedte a fantáziáját és sok már-már klasszikusnak mondható sci-fi eszközt felhasználva hozta létre azt a már említett lenyűgöző jövőképet – hozzáadva saját ötleteit. Személy szerint úgy érzem, hogy ez már önmagában is elvinné a hátán a könyvet, de szerencsére az első két rész is minőségi hard SF, még ha azokban a részekben máshol is van a hangsúly.

A regény nyelvezete tükrözi, hogy 2015-ben íródott: modern, nem fél használni az író olyan szavakat, mint a hashtag, Facebook (vagy az űrbéli változata a Spacebook), blog és szelfi – ez utóbbit annak ellenére sem vagyok hajlandó elismerni, mint létező szót, hogy 2013-ban az Oxford Dictionaries az év szavának választotta. Egy ilyen oldalszám szerint is grandiózus sci-fi fordítása és szerkesztése során szinte elkerülhetetlen, hogy egy-két hiba átcsusszanjon a legélesebb szemű korrektor keze alatt, nincs ezzel másképp a szóban forgó könyv esetében. Nincs ezzel semmi baj, egy kezem is sok ahhoz, hogy megszámoljam ezeket a hibákat és mindössze kettő szemantikai tévesztést fedeztem fel a fordításban. Amúgy nagy dicséret illeti a fordítót, mert alapvetően remek munkát végzett. S ha szeretnék még szőrszálhasogató lenni, pont a már említett lelassult cselekményt hoznám fel, ha nem is hibának, de egy olyan tényezőnek, ami miatt lesz akinek nem fog tetszeni a könyv.

Több hibát vagy hiányosságot akarva sem tudnék felsorolni. A regény monumentális mivoltát nem csak az oldalszám támasztja alá, hanem a főtémája és annak minőségi kidolgozása is. Bátran kezdjen bele mindenki, aki kicsit is szereti a science fiction irodalmat- szinte mindenki fog találni kedvére valót a regény során.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone