Alastair Reynolds, Stephen Baxter: The Medusa Chronicles

Még általános iskolás koromban került kezembe Arthur C. Clarke egyik novelláskötete a városi könyvtárban, így megismertetve velem a science fiction irodalmat, ami azóta sem ereszt. Ezért is foglal el kiemelt helyet a polcomon minden tulajdonomban lévő Clarke-kötet. A mester egyik leghíresebb novellája, amely a Nebula-díjat is elnyerte, a Találkozás a medúzával címet viseli, amihez idén júniusban jelent meg egy folytatás, a kortárs sci-fi irodalom két nagyágyúja, Alastair Reynolds és Stephan Baxter által, The Medusa Chronicles címmel.

medusaClarke nem egyszer csattanószerű, elgondolkodtató sorokkal zárta rövid történeteit, ahogy például a Mentőosztag vagy Az őrangyal esetében is tette. Ezen záró gondolatokat mindenki a saját szájíze szerint extrapolálhatja, sőt az előbbi esetében maga a mester tette ezt meg és gondolta tovább – így született meg A gyermekkor vége című regénye. A Találkozás a medúzával záró sorai is hasonlóan fordulatokat sejtető:

“A jövőben a világűr felfedezésének igazi mestereivé a gépek válnak, nem az emberek – de ő most egyik sem. Ráébredt végzetére, és józan büszkeséggel vette tudomásul kitüntetett magányát: ő az első halhatatlan lény a teremtés kétféle kategóriája között. Végül is nagykövet lehet belőle a régi és az új – a szénalapú lények és a fémalapú lények között, mielőtt az utóbbiak egy napon kiszorítják az előbbieket. Mindkettőnek szüksége lesz rá azokban a zűrzavaros évszázadokban, amelyek ezután következnek.” 

Ezeket zűrzavaros évszázadokat vetette papírra a szerzőpáros. A történet szerint Falcon parancsnok a Jupiter-misszió után, a Földre visszatérve nem találja a helyét az emberek között, akik rossz szemmel nézik őt nagyrészt mechanikus teste miatt. A gépek térnyerésével azonban egyre nagyobb jelentőséggel bír minden tette és akarva-akaratlanul is a Gépek és emberek közötti konfliktus középpontjába kerül, ahogy a Jupiter is. Ám hamar kiderül, hogy a gázóriás jóval több, mint a konfliktus gyújtópontja.

Szerkezetét tekintve két egységre bontható a könyv: a fősztorit közjátékok tagolják, amik egy rövid betekintést nyújtanak abba, hogy miből indult ki a főcselekményben tárgyalt jövő, amik már önmagukban is megállnák a helyüket, mint egy alternatív történelmi novella fejezetei.

Alastair Reynolds nem először ír Clarke tiszteletére, elég csak a Pushing Ice című regényére gondolni, Baxter pedig többször is segédkezett a mesternek, például az Időodisszeia-trilógia vagy a Régmúlt napok fénye című regény esetében is (bár ez utóbbi nem volt kimondottan sikeres), így a szerzőpáros mindkét tagja ismeri Clarke munkásságát. Amikor egy kortárs szerzőpáros úgy dönt, hogy egy klasszikushoz folytatást ír, nagy terhet vesz a vállára. Megfelelő kohéziónak kell lennie a klasszikus és a folytatás között, meg kell ragadniuk a a klasszikus alkotója által teremtett atmoszférát, de mégis érezhetőnek kell lennie a saját stílusuknak is és tükröznie napjaink tudományos eredményeit is.

A könyv szinte pontosan Clarke novellája után veszi fel a történet fonalát, finoman fűzve azt tovább, egy csodás alternatív jövőbe, ahol az emberiség már kirajzott a Naprendszerbe. Ahol gépek bányásszák a Kuiper-öv objektumait az értékes vízjégért. Clarke legnagyratörőbb és legszebb jövőképeit idézi meg és bővíti a teremtett hangulat, már-már úgy is említhetnénk, hogy Óda a mester víziójához. Nem nehéz elképzelni, hogy a regényt Clarke írta valójában, nem pedig Reynolds és Baxter kettőse. Nekem már ennyi is elég lett volna ahhoz, hogy élvezzem a regényt, de szerencsére Reynolds és Baxter továbbmentek. Modernizálták a körülményeket, olyan új csodálatos eszközöket mutatnak be, mint a már említett bányászat a Kuiper-övben, ami az aszteroida perdületét felhasználva indítja hosszú útra a jéghasadványokat a belső Naprendszer felé, mint a jupiteri atmoszférába behatoló hajók és magának a Jupiternek a felépítése, mint a megastruktúrák vagy a Szaturnusz felső légkörében lebegő életterek. Bevallom, Baxter stílusával kicsit bajban voltam, mert bár a Clarke-kal közösen írt köteteit olvastam, de önálló regényét még nem. Viszont a Reynolds-i jegyek erősen felsejlenek a sorok között, kezdve az autonóm gépektől egészen az óriási időbeli távlatokig – igaz jelen esetben mindössze alig 800 évről van szó.

De persze ez a könyv sem szól mindenkihez. A szereplők nem esnek át komolyabb pálfordulásokon vagy komolyabb jellemfejlődésen. A legösszetettebb karakter természetesen Falcon parancsnok, de a kezdeti belső vívódásán (nem is ember, de nem is gép) nem lép túl, a legtöbb konfliktusa az emberi és gépi individuumokkal is ebből adódik. Ami nem feltétlenül baj, de akik a lélektani sci-fit kedvelik, azoknak ez kevés lesz. A fiatalabb generációnak vagy inkább a Clarke-i irodalmat kevésbé ismerőknek talán ma már ez kevés. Talán túlságosan is jól megfogta a szerzőpáros a mester által teremtett hangulatot, így egyeseknek talán már túlságosan is retro. Több “hibát” azonban akarva sem tudnék felsorolni.

A The Medusa Chronicles tehát egy szinte tökéletes folytatás, tisztelgő főhajtás a mester munkássága előtt, egy grandiózus vízió, tömve nagy ötletekkel, mégis az aranykort idéző hangulattal. Azt hiszem Clarke büszke lenne a szerzőkre.

Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Sokan, sokféleképpen vetették már papírra a tengődő emberi életet az apokalipszis után. Hangsúlyt fektetve a katasztrófa hogyanjára és miértjére. Számtalan regény foglalkozik a témával, lett légyen a világ elpusztítója aszteroida, atomháború, klímaváltozás, idegen invázió vagy egy járvány. Éppen ezért már-már elcsépelt közhelynek tűnhet a világvégéről írni, főleg, hogy számos világvége-regény mindössze a faék egyszerűségű young adult disztópiák amúgy is népes táborát szaporítják. Szerencsére Emlily St. John Mandel művével közel sem ez a helyzet.

tizenegyesA történet szerint Arthur Leandert utoléri a vég, a Lear királyt játszva, egy torontói színpadon szívinfarktust kap és bár a segítség csak széksornyira van, már túl későn érkezik. Ám ezzel egy időben a világot is eléri a vég – szörnyű járvány indul pusztító turnéra, elragadva az emberiség csaknem egészét. Az a maroknyi életben maradt a megüresedett világ romjain próbál talpra állni. Ám köztük akadnak páran, akiknek ez nem elég. “Mert életben maradni nem elég.”

Az írónő nem tér ki részletesen a katasztrófa okozójára, csupán annyit tudunk meg, hogy egy grúznáthának nevezett influenzás megbetegedés söpör végig a világon, sosem látott halálozási rátával. A fókusz inkább az embereken van, hogy miként reagálnak a még éppen csak kibontakozó apokalipszisre, aztán egy hirtelen váltás után rögtön a világvége után találjuk magunkat – az elnéptelenedett utcákon és kihalt városok mellett vándorló Utazó Szimfónia tagjai között.  S ezzel nincsen semmi baj. A szóban forgó apokalipszis lovasa már oly sok történetet megihletett és oly sok ezek közül csupán rossz minőségű ponyvaregény és Zs-kategóriás film, hogy ha a vírus lett volna a történet közepe, nem csak a kiindulási pontja, erős előítélettel vettem volna csak a kezembe ezt a remekművet.

Álltam, és néztem lerombolt otthonom, és próbáltam elfelejteni a földi lét édességét.

Az Utazó Szimfóniát követve megismerjük az összeomlás utáni világot. Elszórt települések, már ha lehet településnek nevezni a pártízes lélekszámú helyeket. Van, ahol megjelentek a zavaros hitvilágon alapuló világvége szekták, van ahol a napról-napra élő emberek örömmel fogadják a Szimfóniát, hogy egy kis vidámságot is átélhessenek a sötét hétköznapok után. S ez a társulat lényege. Hogy legyen, aki a letűnt civilizációt vigyázza és hordozza, mint fáklyavivő. Persze vagyok elég pragmatikus, hogy bennem is felmerüljön, nem lenne-e célszerűbb, értelmesebb, hasznosabb, ha a Szimfónia tagjai hétköznapibb módon segítenének a civilizáció újjáépítésében. Ha a társulat ácsa, épületeket vagy szekereket csinálna díszletek helyett. Ha letelepednének valahol és növénytermesztéssel, vadászattal, halászattal egy leendő város csíráját ültetnék el. Shakespeare, a dráma, a színház, a zene, mind-mind luxus, nélkülük is terem a búza, nélkülük is élnek vadak az erdőkben, nélkülük is áll a felépített ház az udvaron. De valóban luxus lenne mindez?

Nehéz bármit is írni objektíven a könyvről. Legyen az ember filantróp, mizantróp vagy valahol a kettő között, megszólítottnak érezheti magát olvasás közben. Talán sokunkban felmerülhet a cinikus – vagy inkább realista – gondolat, hogy egy a grúznáthához hasonló vírus után szépen csendben kipusztulna az emberiség, hiszen a túlélők egymás életét kioltva hadakoznának a civilizáció megmaradt vívmányaiért. Ám ez a könyv hisz az emberiségben, hisz az emberségben. Hisz abban, hogy megéri fáklyahordozónak lenni a világ romjain, megéri még a legsötétebb órákban is. “Mert életben maradni nem elég.” Mert kell, aki emlékeztet arra, hogy mit veszítettünk, miért kell tovább menni. Többször említettem már, hogy a jó történetek egyik ismérve, hogy képes érzelmeket kiváltani az olvasóból. Mandel könyve erre maradéktalanul képes. Egy időre talán még a mizantróp jellemekkel is elhiteti, hogy a felépített civilizációt érdemes megőrizni.

Szerkezetét tekintve az írónő két szálon fűzi a cselekményt: az összeomlás előtti és az összeomlás utáni világ történéseit ismerhetjük meg, melyet Arthur Leander személye köt össze. Csodásan fonja a történetet, ahogy egyre haladunk a cselekménnyel, szinte mindenkiről kiderül, hogy nem csak az közös bennük, hogy a grúznátha túlélői közé tartoznak, hanem Leander is, mert valahogy mindannyian kötődnek hozzá. A könyv lírai nyelvezete csak tovább emeli a színvonalát, mert ez a könyv szép.

Lehetne elemezgetni, hogy miért, mi is pontosan ennek a szépségnek az alapja, de nem vagyok bölcsész. Szoftvermérnökként pont elég, hogy az ember a zsigereiben érzi ezt. Egy ponton például az írónő leírja, hogy mi minden veszett oda az összeomlás során. Ez pusztán egy másfél oldalas felsorolás, de olyan alapvető és apró dolgok kerülnek elő, amik elgondolkodtatják az embert, hogy milyen komplex és törékeny is a társadalmunk – nyilván mindenki tisztában van ezzel a törékenységgel, de mégis jobban át lehet így gondolni, hogy sokszor a nagyon apró, természetesnek vett dolgok elvesztése is milyen óriási változást jelent. Vagy amikor minden széthullni látszik és a halállal néz szembe az egyik főbb szereplő, darabos és szaggatott lett a könyv, apró, rövid bekezdésekkel, így szítva tovább a feszültséget. Ugyanakkor valójában a könyv nem science fiction, jó döntést hozott a kiadó, hogy nem az SFF sorozatukban adták ki. A legfantasztikusabb elem maga a grúznátha az egész történet során. Ezzel persze nem az értékéből szeretnék levonni – azt akarva sem nagyon lehetne megtenni.

Többet nem is érdemes mondani a könyvről, talán már ez is sok volt. Mindenkinek magának kell felfedeznie, magának kell eldöntenie, hogy miként szól hozzá a regény.

Mások szerint:
Könyvgalaxis
Kultnapló
acélpatkány
SFmag