Dave Eggers: A Kör

A szórakoztatás mellett mindig is volt egyfajta tanító/figyelmeztető jellege az irodalomnak. Számtalan alkotás játszódik különböző negatív világokban, lett légyen annak okozója a politikai elnyomás, háború vagy éppen a konkvisztádorok pusztítása Közép- és Dél-Amerikában. Nincs ez másként a zsánerirodalomban sem. Elég csak Orwell klasszikusára, az 1984-re vagy Brunner Zanzibárjára gondolni. Mind egy olyan az akkori világ állapotából extrapolálható veszélyre hívja fel a figyelmet, ami komoly problémák forrása lehet a közeljövőben. Dave Eggers regénye is ezen figyelmeztető jellegű kötetek közé tartozik.

korA történet szerint, Mae Holland, egy kisvárosi lány, bekerül a Világ Legjobb Cégéhez, a Körhöz, mint Customer Experience-es munkatárs és egy csapásra megváltozik az élete. A volt önkormányzati alkalmazott a modern világ egy olyan Mekkájába kerül, ahol minden eszköz okos, minden termék kategóriájában világelső, minden alanyi jogon jár az ott dolgozóknak és az indokoltnál jóval több monitor előtt dolgozhat nap mint nap. Persze az ilyen álomszerű munkahely mindig rejt valami titkot, a Kör esetében ez pedig olyan horderejű, ami alapjaiban rengeti majd meg nem csak Mae, de minden embertársa életét.

Eggers a cselekmény egy bizonyos pontjáig rendkívül átgondoltan építi fel a cég által megálmodott technológiákat és azok szükségességét, egy fényes utópiát építve fel. Ahol a bűnözést már csaknem teljesen visszaszorították, ahol a világon összegyűjtött minden tudás pillanatok alatt elérhető bárki számára, ahol a névtelenség páncélját levetkőzve kulturált hellyé válik a világháló. Nagyon elgondolkodtató világ ez, a legtöbb fejlesztéssel szemben nem is tudnánk zsigerből ellenérvvel szolgálni. Erre a fényes jövőre azért már az elején is rávetül egy-egy sötét árnyék. Például a megszűnt névtelenség, ami az internet egyik alappillére volt vagy a bűnözés visszaszorítása céljából szétszórt, állandóan figyelő kamerák. Így aztán az utópia átcsap disztópiába, hiszen minden eszközt lehet jóra és rosszra is használni.

Ettől a ponttól válik a könyv egy kicsit kevésbé átgondolttá, de lehet, hogy csak a szkeptikus énemnek volt sok az, hogy a világ kormányzatai csak minimális ellenállást tanúsítva, önként feküsznek a Kör akarata alá, legyen szó akár az abszolút transzparenciáról vagy a szavazati rendszer kialakításáról. S persze ott van Mae Holland története is, ami erősen másodlagos a könyv mondanivalójával szemben. Mondhatni szerencsére, mert személy szerint már régen nem találkoztam ennyire súlytalan főszereplővel, aki a világot megváltoztató cégnél dolgozik, akiben fel-felmerül a kétely, hogy nem feltétlen a helyes úton jár ez a bizonyos cég, mégis a legfontosabb számára, hogy egy általa alig ismert férfi ismét közel kerüljön hozzá.

A könyv aktualitását azonban felesleges lenne tagadni, kortól és nemtől függetlenül mindenkinek el kéne olvasnia. Elég csak a mindennapjainkat átszövő technológiára gondolni vagy a mai fiatalkora, akik az életük nagy részét az interneten töltik. S ezzel nem is lenne semmi baj, hiszen generációról generációra egyre több időt tölt az ember online, a technika pedig olyan ütemben fejlődik, hogy egyre nehezebb lépést tartani vele. A probléma akkor kezdődik, ha már-már pánikszerű reakciót vált ki belőlük, ha nem kapnak elég felfelé mutató hüvelykujjat vagy mosolyt a bejegyzéseikre, ha senki nem hívja fel a figyelmüket a digitális világ veszélyeire, a zsarolóvírusoktól kezdve, a cyberbullying-en át egészen a regényben látható önként feladott egyéniségig. Aktualitása mellett a könyv erőssége, hogy gondolkodásra késztet. Gondolkodásra, hogy mennyire van távol vagy éppen közel a leírt jövő. Gondolkodásra, hogy hol is kellene meghúzni a határvonalat a valahová tartozni akarás és az egyéniség között. Gondolkodásra, hogy mi a közösségi média szerepe és hogy mennyire képes befolyásolni a felhasználót döntései során. Talán korai és túl színpadias lenne még korunk 1984-ének nevezni, de ajánlott olvasmánnyá tenném minden gimnazista számára.

Bár a külcsín nem minden – és ez különösen igaz a könyvek esetében – nem lehet elmenni szó nélkül a magyar kiadás borítója mellett. Szerencsére az Európa Kiadó meghagyta az eredeti kiadás főmotívumát, a cég logóját, ám a fekete-arany színvilággal sokkal látványosabb lett, mint az eredeti. A fordítás is egészen remek lett, az Ügyféltapasztalatot leszámítva. A User Experience mintájára, a Customer Experience-t is lehetett volna inkább Ügyfél Élménynek fordítani, esetleg szimplán lehetett volna Ügyfélszolgálatként hivatkozni erre az osztályra.

Eggers regénye tehát egy rendkívül aktuális és fontos könyv, ami ugyan nem hibátlan, de egy olyan jelenségre hívja fel a figyelmünket, ami már itt kopogtat az ajtónkon. A kérdés már csak az, hogy mosollyal vagy homlokráncolással fogadjuk, amikor bezárul a kör.

Mások szerint:
SFmag

Alastair Reynolds: Redemption Ark

Alastair Reynolds a Jelenések tere című regényével robbant be a köztudatba. Egy olyan izgalmas világot teremtett, amely szinte kiáltott a folytatások után. Nem is kellett sokat várni, a megjelenést követő évben meg is írta a Chasm City című kötetet, amely bár azonos univerzumban játszódik, de időben az első regénye előtt helyezkedik el. Így két évet kellett várni egy közvetlen folytatásra, a Redemption Ark-ra és minden kétséget kizáróan kijelenthető, hogy megérte várni rá.

redA történet félszáz évvel a Jelenések tere után veszi fel a fonalat és az előző rész során többször is emlegetett kultúrába, a conjoiner-ek (szintetikusok) világába kalauzol el minket. Egy mélyűri felderítő küldetés során belebotlanak az Inhibitor-okba – ezekbe a rendkívül ősi gépekbe, melyeknek bevett szokása a Tejúton kialakuló életformák szisztematikus eliminálása – és kiderül, hogy az emberiség került a célkeresztjük elé. El is kezdenek egy vészforgatókönyvet kidolgozni, ám a helyzet korántsem ilyen egyszerű. A conjoiner-ek háborúban állnak a demarchistákkal, s bár nyerésre állnak, terveikben szerepel a 40 cache weapon (űrlövegek) visszaszerzése is, amiket persze Volyova triumvir nem szándékozik önként és dalolva átadni nekik. Így Nevil Clavain-t, a híres/hírhedt conjoiner-t választja ki a Mother Nest a fegyverek visszaszerzésére, de ahogy egyre több részletet tud meg Clavain a küldetéséről, végzetes döntésekkel kell szembe néznie.

A történetet dióhéjban összefoglalni spoiler-ek nélkül szinte lehetetlen és nem csak azért mert Reynolds ezúttal sem spórolt az oldalszámmal. Anno a Tűz lobban a mélyben kapcsán írtam, hogy a könyv tömve van remek, egyedi ötletekkel. Ám Reynolds regényéhez képest szinte már-már ötletszegénynek tűnhet. Olyan technológiákat vonultat fel, amely a tudomány mai állása szerint lehetségesek, de legalábbis nem kizárhatóak – köszönhetően annak, hogy Európai Űrügynökség részét képező European Space Research and Technology Centre munkatársaként dolgozott, mielőtt írónak állt – illetve a már túlságosan is fantasztikus ötleteket is képes úgy tálalni, hogy ne váljon ponyvaszerűvé, kevésbé hihetővé. Itt mindennek ára van, amit keményen meg kell fizetni. Ezekből az ötletekből számtalant elszórt a kicsit több, mint 700 oldalon. Nem is írnék le egy példát sem, mindenki fedezze fel magának olvasás közben, óriási élvezet. A science részével tehát továbbra sincs baj, sőt a Jelenések teréhez képest új szintre emelte azt. Eddig Jack Cambell Rendíthetetlenje volt számomra az etalon az űrcsaták leírásában, de a Redemption Ark fénysebesség közeli űrcsatái még reálisabban közelíti meg az űrhajók összecsapásait a nyílt űrben.

(…) any intelligent entity must choose its own destiny. Yet that servitor doesn’t have any free will, does it? Just intelligence. The one without the other is a travesty.

Az univerzum tovább szélesedik, még több részletet tudunk meg az emberiség történelméről, de ami az egész könyv egyik tartópillérének számít, az a conjoiner-ek csodálatos társadalma. Ez a kicsit Borg-szerű, összekapcsolt tudatok által alkotott kaptárelme, amely az emberiség legfejlettebb technológiát birtokolja – köztük a híres lighthugger-eket (fényhajókat) is. A különböző hozzáférési szintekre fragmentálódott conjoiner-ek között ki nem mondott feszültség húzódik, ami a tudati kapcsolat miatt még inkább élesebb, mint az egyszerű emberek körében lenne.

Ez Reynolds harmadik regénye és érezhető, hogy már jóval finomabban kezeli a karaktereit. Ne várjunk továbbra sem Hamilton-i karakterkezelést, de kifinomultabbá és összetettebbekké váltak a szereplők. Rengeteg mellékszereplő lép be a történetbe, de sajnos nem mindegyikük kapja meg a kellő oldalszámot ahhoz, hogy ne tűnjenek feleslegesnek, kevésbé fontosnak. A címben szereplő redemption (megváltás) is sarkalatos pontja a cselekménynek, ugyan nem használja ki a benne rejlő lehetőségeket a végletekig, de komoly motivációs erőnek számít több nézőpont szerint is. A cselekmény szokás szerint lassan folydogál, időt adva ennek a fejlettebb – de továbbra sem tökéletes – karakterábrázolásnak és ügyesen zsonglőrködik Reynolds a történeti szálak kezelésével is. Egy ponton például át kell venni egy lighthugger (fényhajó) irányítását szereplőinknek, amit egy elegáns huszárvágással át is ugrik – a következő fejezetben már az eltulajdonított hajón száguldanak a küldetés következő állomása felé. Más írók úgy is dönthettek volna, sőt maga Reynolds is dönthetett volna úgy, hogy 50-100 oldalt is ennek az akciónak szentel, annak ellenére, hogy ez szinte biztosan csak egy epizód jellegű történés lett volna.

Ám ez a fegyver is kétélű, volt olyan pont ahol úgy éreztem, hogy nem kellett volna kihagyni egy “epizódot”. Így a sokáig zseniálisan felépített regény a könyv vége felé kicsit kapkodóvá, csapongóvá válik. További hibája néhol a túlírtság, néhol talán éppen annak hiánya. A rosszkor kihagyott epizód, a sok mellékszereplő teljes képet adó kezelése valószínűleg súlyos száz oldalakkal dobta volna meg az amúgy is vaskos kötetet, de ezekkel a részekkel talán még kerekebb lett volna a történet. Persze ne feledjük, hogy az Inhibitor-trilógia, a Jelenések tere regénycikluson belül még tartalmaz egy részt, ott még javíthat Reynolds ezeken a hibákon.

Minden hibája ellenére a Redemption Ark egy rendkívül izgalmas regény és bátran nevezhetjük a realista modern űropera egyik mintapéldányának. Sajnos a magyar kiadás valószínűleg nem fog megvalósulni, de angolul is érdemes belevágni. Izgatottan várom, hogy időt tudjak szakítani a következő részre is.

Mások szerint:
SFmag