Marko Kloos: Frontvonalak

A military science fiction szűk eszközkészlettel dolgozik, ezért nehéz olyan tisztán katonai sci-fit írni, ami üdítő újdonságként hatna. Ebből a szempontból kicsit olyan, mint a rockabilly zenei műfaj: ha egy számot hallottunk már, akkor gyakorlatilag minden másik szám is rendkívül ismerősnek tűnhet. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden regénynek meg kell újítani ezt az alzsánert, de valami apró, kis dolgot csavarnia kell az alapfelálláson – különben még nehezebb lesz kitűnni a military SF regények tömegéből.

frontvonalakFőhősünk, Andrew Grayson az Észak-Amerikai Nemzetközösség polgára, aki egy mocskos, szemétben fuldokló segélyvárosban tengeti nyomorult életét. Sokat álmodozik a gyarmatbolygók által kínált életről, ahol csak egy millió emberrel kell osztoznia egy egész bolygón, ahol szabad szemmel láthatja az eget, ahol nem kell pisztollyal közlekednie a lakóhely környékén, ha biztonságban akarja magát érezni, ahol nem a szociális juttatási rendszer által kiutalt ízetlen műételt kell fogyasztania, ha nem akar éhen halni. Ezt két módon érheti el egy segélypatkány: vagy egy szerencsejáték keretein belül kihúzzák a nevét, így nyerve el az utat egy gyarmatra, vagy beadja a jelentkezését a hadseregbe és az ötéves szolgálatot letéve a fizetéséből megvásárolja a jegyét a kívánt gyarmatra. Történetünk elején Grayson már az utóbbit meg is lépte és át is ment az első szűrőn, ugyanis megkapta a behívólevelét az alapképzésre.

Adott tehát egy ismerős történet. Hasonlóakat olvastunk már, elég csak a klasszikus Csillagközi invázióra, az Örök háborúra vagy a Vének háborújára gondolni. Nem is véletlen, hogy a kiadó ez utóbbival reklámozta a könyvet. Tud-e valami pluszt adni Kloos, ami miatt emlékezetes a regénye? Ami miatt, ha nem is lesz nagyobb, mint a már említett kötetek, de legalább felnő azokhoz? Olvasás közben többször felmerült bennem ez a kérdés és a történet végéig nem is tudtam egyértelműen megválaszolni, de már kijelenthetem, hogy bár nem reformálta meg a katonai tudományos fantasztikumot Marko Kloos és nem hinném, hogy klasszikusként fogunk majd emlékezni rá, ám egy rendkívül szórakoztató sorozatot indított útjára a Frontvonalak című regényével.

Induljon, és felejtse el, hogy „mire számított”. Ez a sereg, és mindenki leszarja, hogy mit szeretnénk. Azt esszük, amit elénk raknak, és repetáért jelentkezünk, mert ez már csak így megy.

Mi is a vonzerejének titka? Hol is van az apró csavar benne? Először is nem akar komoly témákat boncolgatni, mint ahogy a már említett Csillagközi invázió vagy az Örök háború. Nem foglal állást a háború ellen, mint Haldeman, nem emeli ki a fajok közötti tolerancia fontosságát, mint Scalzi a Vének háborúja-ciklusban. Nincs a patriotizmus egeik magasztalva, nem a már-már klisének mondható hazafiság az oka, hogy főhősünk csatlakozik a sereghez – sőt valójában a legnagyobb vágya elhagyni az otthonát. Nincs a sorok között mély társadalomkritika, csak színtiszta szórakoztatás. Persze Kloos regényében is felmerülnek a klasszikus katonai erények, mint a bátorság, a bajtársiasság, a nem hagyunk hátra senkit attitűd, de ezek amúgy is jellemzőek a katonai tudományos fantasztikus regényekre. Így a cselekmény pörgős, üresjáratot szinte nem is találni benne. A történetvezetés egyszerű, egy szálon fut végig, könnyen olvasható, a mélységeket nélkülözi, de mégsem sekélyes. Mivel nem tudtam, hogy mit is várhatok a könyvtől, képes volt meglepni a röpke 320 oldal során. Izgalmas világot épít fel Kloos, igaz, nagyrészt csak annak körvonalait ismerjük meg, de ez csak a sorozat első része.

Ahogy egy tisztességes military sci-fihez illik, a szóban forgó regény is a kiképzéssel kezdődik, ami talán egy kicsit lassabb vagy inkább részletesebb, mint a könyv további része, de azután felpörögnek az események. A haderőnem-váltással pedig a könyv egy óriási potenciállal rendelkező cselekményt vetít előre. Továbbá erősen érezteti hatását az író katonai múltja. A különböző harci érintkezések mögött valószínűleg valós taktikai és stratégiai megfontolások állnak és életszerűen történnek a csaták – amennyire életszerű lehet az adott zsáner keretei között. Ahogy életszerű a katonai szakzsargon, a fegyverek és azok leírásai is. Ez persze nem újdonság, hiszen például Haldeman is katonai szolgálat után írta meg az Örök háborút. S persze a régi nagy klasszikusokhoz és mai nagy nevű regényekhez való hasonlóság is hozzátesz a vonzerejéhez, de az azért számomra külön öröm, hogy Kloos nem akarta olyan viccesre venni a figurát, mint Scalzi. Említésre méltó a megjelenésének a története is, hiszen önerőből emelkedett ki a magánkiadások sötét és zsúfolt világából.

Ám az előbb említett pozitívumok lehetnének akár negatívumok is. A könyv egyszerűségében rejlő nagyszerűség könnyen elsülhet visszafelé. Személy szerint az összetettebb cselekményeket, a mélyebb témákat boncolgató, morális kérdéseket feszegető regényeket részesítem előnyben. Jó példa erre kedvenc íróm, Peter F. Hamilton regénye, A földre hullt sárkány, még ha nem is tisztán military SF.

Egyszerűsége ellenére – vagy éppen ezért – egy nagyszerű szórakoztató regényt kaptunk Marko Kloos-tól, izgalmas, lendületes, könnyen emészthető. A műfaj rajongóinak kötelező, de bátran tegyen próbát mindenki, aki egy kicsit is szereti a science fictiont.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

Adrian Tchaikovsky: Children of Time

Ügyes marketingfogás az egyik kedvenc íróm ajánlását feltüntetni egy könyv borítóján, még akkor is, ha A fekete férfi már bebizonyította, hogy nem feltétlenül hozza az ajánlás miatt elvárt színvonalat a szóban forgó regény. Tchaikovsky monumentális űroperájába mégis belefogtam és további megerősítésként szolgált döntésem helyességét illetően, hogy idén a Children of Time nyerte el az Arthur C. Clarke-díjat.

01A történet az emberi hegemónia csúcsán kezdődik. A Naprendszer diaszpórája már lezajlott, már csak egy lépésre van az öntudatos gépi intelligencia, sőt távoli csillagok felé is nyújtogatja karját az emberiség: csillaghajókon kutat terraformálható bolygók után. Egy ilyen expedíció vezetője, doktor Avrana Kern is, aki egy Föld-típusú bolygót szeretne intelligens élettel behinteni, állatokat felemelni a tudatosság szintjére – egy csapatnyi majom és egy nanovírus segítségével. Ám törekvéseit semmissé teszi a Non Ultra Natura nevű szervezet, amely meg van győződve arról, hogy az embernek nem szabad belekontárkodnia a természet dolgába – tilos istent játszva beavatkozni az evolúcióba. Így az emberi űrben szétszóródott alvó ügynökeik összehangolt támadást indítanak a Naprendszeren belüli és azon kívüli kolóniák és kutatóállomások ellen, aminek a későbbiekben végzetes következményei lesznek.

Kis szerencsével azonban doktor Kern még el tudja indítani a nanovírust és a majmokat tartalmazó modult a bolygó felé, mielőtt hajóját és legénységét sorsára hagyva hosszú álomba merül, várva a kísérlete eredményét. A modul zuhanását azonban csak a nanovírus éli túl, így – többek között – az ugrópók fajt kezdi átalakítani. Ezt követően hosszú-hosszú ideig semmi sem zavarja meg Kern álmát, ám egy napon a haldokló Föld utolsó esélyeként elindított bárkák egyike, a Gilgamesh az ő világa felé téved. Célja, hogy megvesse a lábát azon és új életet leheljen az emberi fajba, felébresztve a raktérben alvó emberek ezreit.

A cselekmény tehát két szálon fut: a hanyatló emberi birodalom utolsó túlélői, illetve a felfelé ívelő arachnid társadalom, amelyek aztán előbb-utóbb elkerülhetetlenül metszik egymást. S ennek a metszetnek olyan kimenetele lesz, amely mind a két faj jövőjét gyökeresen változtatja meg. Ebben rejlik a regény egyik legnagyobb erőssége. A végromlás felé rohanó emberiség erős ellentétet képez a sosem látott magasságokba törő pókféle társadalommal. Ez utóbbiról rengeteget megtudunk, a kezdeti értelem szikrájától követhetjük nyomon a fejlődést, a hálóból szőtt városokon és a kommunikációs formájukon át egészen az… de nem akarom elrontani a felfedezés élvezetét. Voltak ötletek, amik Clarke és Reynolds leggrandiózusabb jövőképét idézték. A pókok társadalma részletesen kidolgozott és egészen újszerű, hasonlóan idegen az emberiséghez képest, mint Vinge falkalényei, vagy Hamilton primer faja. Fejlődésük során pedig olyan komoly kérdések is előkerülnek, mint az istenség létezése, a bizonyítást nyert felsőbb lényben való csalatkozás vagy az évezredes szokások és beidegződések kétségbe vonása. Ezzel szemben az emberiség már túl van az aranykorán, a Non Ultra Natura támadása miatt visszaszorult a Földre, minden kolónia elpusztult, sőt a Föld is mérgezetté vált. Az utolsó túlélők egyike a Gilgamesh legénysége, amelynek egyetlen feladata, hogy egy új világot találjon az embernek. Egy új világot, ahol újra fel kell építeniük majd az emberi civilizációt, biztosítva annak túlélést. A cselekmény előrehaladtával csak tovább romlik a helyzet a bárkán, újabb mélységeket ér el az emberi társadalom. A katasztrófáról és a leépülésről csak keveset tudunk meg, de hasonlóan komoly kérdéseket érint Tchaikovsky az emberiség esetében is: hol a határ a mindenre képes vezető és a messianisztikus tévképzetek közepette tépelődő őrült között vagy, hogy mit is jelent az önfeláldozás. Állóképekként villannak fel a hosszú utazás kisebb szünetei, amiket a legénység egy része ébren tölt, de a helyzet minden ébredéssel egyre kétségbe ejtőbbé válik.

That is the problem with ignorance. You can never truly know the extent of what you are ignorant about.

Így a két civilizáció több síkon is ütköztetésre kerül: szemben áll a felfelé ívelés a hanyatlással, a növekvő pókok létszáma a csökkenő emberiséggel, a pókok előtt megnyíló egyre több lehetőség az emberek végső esélyével, a részletesen kidolgozott pók-társadalom a képszerűen felvillantott emberi közösséggel. Ez a dualitás végigkíséri az olvasót a könyv minden lapján. Azonban időnként úgy is érezhetjük, hogy a pókok felé billen a mérleg nyelve: az emberi szereplők csak vázlatosan kerülnek kidolgozásra a történet során, legalábbis a főbb pók szereplőkhöz képest. A cselekmény hosszú időt ölel fel, nyolc fontosabb eseményt kiemelve, ezeket tükrözi a könyv szerkezete is, hiszen nyolc főbb fejezetre tagolódik. Ennek a tagoltságnak és időbeli ugrásoknak köszönhetően akár egybefüggő kisregényeknek is tűnhetnek a nagy fejezetek. Ez nem baj, mert a regény amúgy is több, mint 600 oldal, de néha úgy éreztem az olvasás közben, hogy a két főbb rész között túl nagy volt az ugrás. Egy pár oldalnak le kellett peregnie, hogy ismét felvegyem a történet fonalát és összeillesszem az előző részt az éppen olvasottal.

Ám apróbb hibái ellenére óriási élményt nyújtott a könyv. Ha szereted a térben és időben is grandiózus űroperákat, ha nem iszonyodsz a több, mint fél méteres pókoktól, ha szereted a magával ragadó és elgondolkodtató ötleteket, akkor ez a könyv neked szól. Ezúttal érthető Hamilton ajánlása a borítón és méltán nyerte el a regény az Arthur C. Clarke-díjat is. Most már csak egy vállalkozó kedvű kiadót kell találni, aki hajlandó lenne magyarul is megjelentetni ezt a kötetet.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone