Peter F. Hamilton: A Night Without Stars

Amikor 2015 januárjában először látogattam el a Nemzetközösségbe a Pandóra csillagán keresztül, nem gondoltam, hogy egy olyan monumentális világba tettem be a lábam, ami egy új standardot hoz létre a személyes ízlésemben – ha élhetek egy ilyen kissé elcsépelt szófordulattal. Nehéz megfogalmazni, hogy miért, hiszen nem emelte új szintre az űroperát, mint mondjuk, Dan Simmons Hyperion-ja. Hamilton világa mégis minden mércével mérve magával ragadó. Grandiózus történetvezetése, izgalmas karakterei és lebilincselő cselekménye egy olyan fantasztikus elegyet alkot, ami kimagaslóvá teszi a mai modern űroperák között. Így izgatottan vettem kezembe a Nemzetközösséget lezáró kötetet, az A Night Without Stars-t.

night_without_starsA történet a The Abyss Beyond Dreams után veszi fel a fonalat: Nigel Sheldon közreműködésének köszönhetően Bienvenido kiűzetett az Ürességből, de fényévek millióira került a Nemzetközösségtől. A Faller-ek még erősebb fenyegetést jelentenek az emberekre nézve és a helyzetet tovább nehezíti, hogy Slvasta véghez vitte forradalmát. Ugyanis – mint oly sokszor a történelem során – ennek a forradalomnak a vívmányait is eltorzította az irányítást magához ragadó réteg görcsös ragaszkodása a megszerzett hatalomhoz. Így Bienvenido a biztos pusztulás felé rohan – a titkozatos Warrior Angel segítségének ellenére. Ezekben a vészterhes időkben tűnik fel egy rejtélyes gyermek, aki hamar felhívja magára a háborúzó felek figyelmét: olyan tudás és képességek birtokában van, amik könnyedén eldönthetik a harcot, bármelyik fél számára. Így a mindkét fél által üldözött gyermek körül olyan események bontakoznak ki, ami messze túlmutat Bienvenido-n, a Faller-eken és az emberiségen. Persze a történetet lehetetlen lenne pár mondatban összefoglalni és nem csak a 750 oldalnyi terjedelemből következik.

A Void-trilógiához és a szóban forgó regény előző részéhez hasonlóan Hamilton most is elegyíti a modern űroperát más zsánerekkel, jelen esetben egy hidegháborús kémregénnyel. Bienvenido világa a hatvanas évekbeli Földre emlékeztet: az emberiség már kimerészkedett az űrbe (igaz, csak rövid ugrásokra képes), rádión és telefonon kommunikálnak egymással, fegyverbe fogták a maghasadás erejét és a korra jellemző paranoid félelem is megfigyelhető a cselekmény során. A Nép Biztonsági Rezsimje – People’s Security Regime – már-már a kommunizmust megidéző módon felügyeli a népet, vasököllel elnyomva az Eliter-nek bélyegzett lakosokat, akik kikerülve az Ürességből felfedezik fejlesztett genetikai örökségüket. A kém-motívum amúgy is erős volt a Commonwealth-regényekben, hiszen mindig is szerves részét képezték a cselekménynek a beszivárgott megfigyelők, kettős ügynökök, saját szakállukra a szembenálló feleket egymás ellen kijátszók. Itt az adott körülmények csak tovább erősítik a hidegháborús kémtörténet hasonlatot, persze csak másodsorban, hiszen már nem különül el a sci-fi olyan erősen a mellékzsánertől, mint mondjuk a Void-trilógia alatt.

Once the information gets out there, you can’t bring it back. Universal law: data wants to be free.

Ám a történet nem elégszik meg ennyivel. A cselekmény során jóval többet tudunk meg Bienvenido sorsáról, a sorsában osztozó bolygókról, a kiűzetés utáni társadalomról, a Faller-ekről, az Ürességről és magáról a Nemzetközösségről is. A megfiatalító eljárásnak köszönhetően elért funkcionális halhatatlanság pedig lehetőséget ad arra, hogy Hamilton a Pandóra csillagában megismert karaktereket is szerepeltethessen a befejező kötetben. S mindezt képes úgy tenni, hogy nem tűnik pusztán fan service-nek, hanem a sztori szerves részét képezik a visszatérők. A történet legizgalmasabb aspektusa az egyszerű emberek, az Eliter-ek és a Faller-ek alkotta hármas szembenállás, amit tovább bonyolít Laura Brandt és a Warrior Angel, az egyedüli személyek, akik működő nemzetközösségi technológiát birtokolnak. Hamilton a tőle megszokott könnyedséggel mozgatja a szálakat, logikusan építkezik egy szinte tökéletes konklúzió felé terelve a cselekményt.

Az író jellegzetes stílusához hozzátartozik a szexualitás kezelése, meglehetősen explicit módon és bizony úgy, hogy az nem feltétlen tesz hozzá a történethez. Ez a szóban forgó regény esetében sincs másként, talán valamivel kevesebb heves lepedő akrobatika kap helyet a könyv lapjain, mint mondjuk a Júdás elszabadul sorai között. Ám ezen kívül akarva sem tudnék más hibát felróni a könyvnek. Ugyan kicsit keserű szájízzel tettem le, hiszen hosszú ideig nem nyerhetünk újabb betekintést a Nemzetközösségbe. Persze szomorúságra nincs okom, a Night’s Dawn-trilógia már ott sorakozik a polcomon.

Az összesen közel öt és félezer oldalon keresztül tartó monumentális történet számomra beemelte Peter F. Hamilton személyét minden idők legjobb science fiction írói közé. Külön öröm, hogy Hamilton magyar kiadási jogait birtokló Delta Vision tovább folytatja az író életművét, jövőre tervezik a Misspent Youth című regényét megjelentetni. De addig sem pihen Hamilton, már dolgozik a következő regénytrilógiáján, amely a Salvation címet kapta.

Sylvain Neuvel: Alvó óriások

Azt hiszem nem a legjobbkor olvastam el a könyvet. Nem sokkal Robertson csodás, poszt-szingularitásbeli cyberpunk regénye, az Égtörés után és Hamilton régóta várt története, az A Night Without Stars közben. De talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy túl későn jelent meg ahhoz a könyv, hogy felhőtlen szórakozást nyújtson: túl sok kiemelkedő science fiction- tolvastam ahhoz, hogy szórakoztasson egy a legjobb esetben is középszerűnek mondható könyv.

alvo_oriasokA történet szerint egy kislány egy kora esti kerékpározás során beleesik egy nagy terembe, ami egy óriási tenyeret rejt. Ez a tenyér valamilyen rejtélyes ötvözetből készült és titokzatos módon fényt bocsát ki magából. Aztán megindul a kutatás további testrészek után, aminek az időközben felnőtté cseperedő kislány lesz a vezetője. Az egész kutatást pedig egy névtelen figura irányítja, akiről szinte semmit sem lehet tudni, csak azt, hogy ijesztően nagy hatalommal bír.

Az egyik legnagyobb hibaként az eredeti kiadás fülszövegén található összehasonlítást lehetne említeni, ami Weir nagy sikerű regényéhez, A marsihoz hasonlítja a szóban forgó könyvet. A egyezés ott kezdődik, hogy mind a két kötet magánkiadásként hagyta el a virtuális nyomdát, majd a felkapottságukra való tekintettel a kiadók felkarolták a kéziratokat és rendes kiadás is született a könyvekből, de ki is merül ennyiben. Mert amíg A marsi egy rendkívül szórakoztató hard sci-fi, addig az Alvó óriások megragad egy erősen közepesre sikerült rajongói novellafüzér szintjén.

Maga a cselekmény interjúk és naplóbejegyzések sorozata, akár egy novelláskötet. Láttunk már ilyet, elég csak a rossz hírű Robokalipszisre vagy World War Z – Zombiháború című kötetre gondolni, igaz ez utóbbit nem olvastam (témája miatt pedig nagy valószínűséggel nem is fogom). S éppen a szerkesztési mód miatt válik a regény szerkezet nélkülivé. A rövid kis fejezetek nagy része egy-egy beszélgetés a titokzatos főnök, valamint más szereplők között, így alig akad hely a világépítésre. A jelenetszerű dialógusokat csak elvétve szakítja meg egy-egy leíró rész, azok is inkább egy-egy történés kivonatai. Ettől tűnhetne akár lendületesnek is, de ahhoz az kellene, hogy legyen alap, amin a cselekmény haladhatna lendületesen. A tördelést tovább rontja a két betűtípus használata a párbeszédeket felvonultató fejezetek során. Ugyanis a titokzatos főnök olyan fontos, hogy saját betűtípussal kérdez. Egyszerűen kizökkenti az olvasót ez a váltakozás. Egy tisztességes történetvezetés során mindig tudnánk, hogy éppen kinek a mondatait olvassuk, nem lenne szükség ilyen eszközre. Az így kialakult epizodikus jelenetek sokasága következtében nincs íve a cselekménynek. Nincs felépítve a történet, nincs egyre fokozódó feszültség, sokáig nem is nagyon tudtam, hogy kiért vagy miért is kellene aggódnom. Neuvel felsorakoztatott több problémát is, amiken aztán így vagy úgy, de túl egyszerűen lendül át.

További probléma a szereplők súlytalansága. Alig egy napja fejeztem be a könyvet, mégis újra bele kellett lapoznom, hogy emlékezzek minden névre, pedig nem sok szereplőt mozgat az író. Ez részben a már említett szerkezetnek köszönhető, részben a tetteik megalapozatlanságának és sekélyességüknek tudható be. A legösszetettebb jellem a titokzatos főnök, de ő is csak a titokzatossága miatt, az pedig, hogy az egész földi civilizációt megrengető felfedezés közben egy szerelmi háromszög alakuljon ki, már-már a young adult irodalom nagykönyvébe illő klisé. Nem kell minden könyvnek megreformálni a saját zsánerét. Nem kell az újdonság erejével ható ötleteket bedolgozni a történetbe. De annyi azért elvárható, hogy ha már jól ismert kliséket használva alakítja a történetet Neuvel, jól keverje azokat. Sajnos ebben az esetben egy az egyben átvett bizonyos elemeket más sci-fi alkotásokból, nélkülözve minden törekvést az eredetiségre.

Szerencsére pár pozitívumot is lehet említeni, a prológus és az epilógus például remekül sikerült fejezetek. Ebben a két fejezetben hanyagolja az író a dokumentarista stílust és valódi lineáris történetvezetést használ. Maga az alapötlet is izgalmas, még ha részleteiben láttuk is már sok helyen. Első regényes íróként Neuvel talán tanul majd az Alvó óriások hibáiból és egy jobb folytatással fog meglepni minket. Illetve azért valamivel jobban sikerült regény, mint a Robokalipszis – persze az sok mindent elmond egy könyvről, ha a kevés pozitívumok egyike az, hogy egy igen rosszul sikerült kötetnél valamivel jobb.

Összességében az egész könyvről süt az amatörizmus, minden szempontból: történetvezetés, regényszerkezet, dramaturgia, felsorakoztatott jellemek. Azért rossz ezt kimondani, mert nagyon vártam a könyvet, ami miatt talán túl nagyok voltak az elvárásaim. Az sem mentség rá, hogy inkább filmkönyv, mint regény, hiszen Neuvel saját bevallása szerint az általa megálmodott filmet írta le. Belépő szint a science fiction világába, alacsonyan hagyva a lécet, amin már a második olvasással könnyedén túl lehet lendülni.