Peter F. Hamilton: Manhattan in Reverse

Peter F. Hamilton lett az első kortárs szerző, akit kedvencemként említhetek. Sok száz oldalon keresztül oly nagyszabású történeteket sző, ami oda láncolja a könyv elé az olvasót. Szövevényes cselekményei, lélegzetelállító világai, részletesen kidolgozott szereplői mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a kortárs science fiction irodalom legnagyobbjai között tarthassuk számon – bízom benne, hogy 30 év múlva sem veszítenek jelentőségükből a művei.

Ilyen alaphanggal kezdtem hozzá a Manhattan in Reverse novelláskötetnek. Annak ellenére, hogy a tavalyi évben négy gyűjteményt is elolvastam, továbbra sem érzem magaménak a novella műfaját. Legyen bármilyen kiemelkedő is, általában hiányérzetem marad egy-egy kisprózai mű elolvasása után. Ha a megvillantott világ elnyeri a tetszésemet, akkor többet akarok pár tíz oldalnál. Ha a felvázolt konfliktus kellően provokatív, izgalmas és elgondolkodtató, akkor többet akarok pár tíz oldalnál. Persze ezt a helyzetet lehet orvosolni, ahogy Ted Chiang is tette az Életed története és más novellák esetében, a már-már félelmetes mérnöki precizitással megszerkesztett novelláival, amelyek mind terjedelemben és minőségben zseniálisak.

Így tehát egy kétfrontos hadszíntéren kellett Hamilton-nak helytállnia: a saját művei által emelt elvárások, valamint Ted Chiang szinte tökéletes novellái által keltett olvasási élmények közepette. Hamilton történetei nem fogják meggyőzni a literatúra elefántcsonttornyába vonult “magas irodalom” kedvelőit, de ez nem is céljuk. Ezen novellák célja a színtiszta szórakoztatás, amit maradéktalanul el is érnek, sőt… Az író képes alig kilencven oldal alatt is olyan világokat teremteni, ami sok más regényírónak a becsületére válna. A könnyed szórakoztatás mellett azért nem feledi el az író a magvasabb gondolatokat sem, persze ezek is inkább a tudományos fantasztikumon belül mozognak – mint például a bolygóközi utazás megjelenésének társadalmi hatásai vagy a megfiatalítás okozta kulturális sokk. Lényegében két részre lehet osztani a kötetben szereplő novellákat: új univerzumban játszódó, illetve már létező világba helyezkedő történet. Ez utóbbiak előnnyel indultak, hiszen mind a kedvenc univerzumomba, a Nemzetközösségbe illeszthetőek be. Persze ez kétélű fegyver: pont az ismert háttér miatt nehezebb üdítően újszerűt alkotni. Talán pont emiatt került ki a kedvencem az előbbi csoportból, amikhez Hamilton eredeti világot alkotott.

Bár rendkívül élveztem ezt a gyűjteményt, a másik novelláskötetét – A ​Second Chance at Eden – is elfogom olvasni, de mégis csak a modern űropera az igazi táptalaja Hamilton zsenialitásának.

Watching Trees Grow

A kötet rögtön a legerősebb novellával kezd. Hamilton egy csodálatos alternatív történelmet épít fel. Ahol nem bukott el a Római Birodalom, ahol nem volt sötét középkor. A hosszú életű nagy családok ötlete itt is megfigyelhető, de nem a megfiatalításnak köszönhetően. A cselekményt századokon és idegen világokon át végigkíséri egy titokzatos gyilkosság, amelyet egy komoly erkölcsi dilemma indukál. Ebből szívesen olvasnék egy féltéglányi regényt is.

Footvote

A történet alapja egy zseniális elme provokatív döntése: lehetőséget ad egy egyirányú útra egy idegen bolygóra egy féregjárat által, de csak korlátozott ideig és csak a saját szűk népcsoportja számára. Ez persze komoly felháborodást szít, ami konfliktusok garmadáját okozza: tüntetések és ellentüntetések, elnéptelenedő ország és az elnéptelenedés ellen küzdő migrációs politika, stb. Ezeket a konfliktusokat egy család szemszögén keresztül követhetjük nyomon.

If at First…

Az időutazás toposzát sem hagyhatta figyelmen kívül Hamilton a novellaírás során, így született egy nem klasszikus értelemben vett időutazós történet, megbolondítva egy kis nyomozással, ahol senki sem az, akinek látszik. Más végkifejletre számítottam, de kellemes meglepetés volt a finálé.

The Forever Kitten

A legrövidebb novella, az Előszóban írta is az író, hogy egy folyóirat számára készült. Felvillantja a megfiatalítás társadalmi következményeit, hogy mennyire idegennek számít az emberek szemében, amikor lehetőség nyílik rá. Persze a történetben szereplő szülők választása a legmeghökkentőbb.

Blessed by an Angel, The Demon Trap és Manhattan in Reverse

Ennek a hármas a közös pontja, hogy a Nemzetközösségben játszódik, bár ha szigorúan szeretnénk venni a The Forever Kitten is ehhez a hármashoz tartozhatna, de mivel a pre-Commonwealth időkben zajlik a cselekménye, így kihagytam ebből a csoportból.

A Blessed by an Angel az Advancer és a Higher kultúra közötti konfliktust árnyalja tovább. Ebben a rövidke történetben, egy nyomozás során fény derül egy a későbbiekben igencsak fontos szereplő születésének körülményeire. A The Demon Trap és a kötet címadó novellája szintén alkot egy kisebb csoportot, hiszen a főszereplő mindannyiunk kedvenc felügyelője, Paula Myo. Így nem meglepő, hogy mind a két történet központja egy-egy nyomozás. Az előbbi során a felügyelő múltjáról tudunk meg többet, amellett, hogy a többtestűség kialakulását is megismerhetjük. Az utóbbiban pedig egy elő-értelmes faj és a gyarló emberiség közötti félresikerült kapcsolatfelvételt járhatunk körbe Paula szemén keresztül.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

Jack McDevitt: Feltámad a múlt

Furcsa megfigyelni, hogy mennyit változik az ember ízlése az idő előrehaladtával. Anno még a Született stratégán keresztül ismerkedtem meg Jack McDevitt munkásságával és egy egészen komoly univerzumnak gondoltam. Aztán elkezdtem olvasni Alastair Reynolds és Peter F. Hamilton regényeit, így érthető módon átcsúszott az Alex Benedict-ciklus a ponyva kategóriájába. Persze jelen esetben nem a pejoratív értelmét kell venni a jelzőnek. Ugyanis rendkívül szórakoztató a maga könnyed módján a regény, sőt megkockáztatom, hogy a széria legjobban sikerült kötete a Feltámad a múlt.

A történet a már jól ismert Alex Benedict sémát követi: Benedict és Chase Kolpath ismét megbízást kap egy értékes ereklyével kapcsolatban. Eleinte a tulajdonos csak felbecsültetni szeretné azt, ám szöget ütnek a régiségkereskedő fejébe a tárgy megtalálásának körülményei. Így nyomozni kezd a forrás után, hátha akad ott még a tárgyhoz hasonlóan nagy értékű lelet. Ezzel azonban nem mindenki ért egyet és hamar felforrósodik a talaj a vizsgálódás közben. Mindeközben a Tűzmadárban megismert jelenség által a transzdimenzionális térben ragadt hajók mentése zajlik, a következő felbukkanó hajó pedig a Capella, aminek egyik utasa Gabe, Alex Benedict nagybátyja.

A cselekmény tehát nem kínál sok újdonságot, emiatt az egész széria epizodikus jellege tagadhatatlan. Kicsit olyan, mint egy filmsorozat, a részek lazán kapcsolódnak egymáshoz, csak a felépített világ számít közös pontnak. S ezzel nincs is semmi baj, ennek az epizodikusságnak köszönhető, hogy gyakorlatilag minden rész külön-külön is élvezhető. Újdonság viszont a szérián belül, hogy többszálú a történet. Ugyan nem valós többszálúság, hiszen az ereklye története és a Capella mentése nem párhuzamosan, hanem soros módon történik, de mégis újszerű, mert a ciklus többi részénél csak az éppen aktuális ereklye rejtélye volt a cselekmény középpontja.

A másik újszerű elem a részletesebb világépítés. A sorozat eddigi részeire visszatekintve feltűnhet, hogy nem sokat tudunk meg az univerzumról. Bár kisebb-nagyobb információkat folyamatosan adagol McDevitt, azok csupán a szükséges és elégséges mennyiséget képezik a történetben szereplő ereklye utáni kutatás szempontjából. Jelen kötet esetében viszont jóval többet megtudunk a Föld történelméről, a csillagközi űrutazás hajnaláról, az űrutazás aranykoraként emlegetett időszakról, mint a szükséges és elégséges mennyiség. Persze messzemenően részletes történelmet azért nem kapunk, nem kell hamiltoni magasságokba törő mélységekre gondolni a részletesség kapcsán.

Többször is írtam már, hogy egy regény minőségi fokmérőjének számít az olvasóból kiváltott érzelmek színvonala és mennyisége is. Eddig ez hiányzott a ciklus részeiből. Nem a váratlan fordulatoknak szánt eseményeknek köszönhetően kerültek képbe az érzelmek – azok eléggé kiszámíthatóak voltak – hanem a Föld sötét történelmének megismerése által, Benedict szemén keresztül. Feldühített és elszomorított az akkori emberek nemtörődömsége a történelmükkel kapcsolatban. Hogy mennyi minden elveszett, pedig az ember azt hinné, hogy a digitális archiválás korában már nem kell félni attól, hogy dokumentumok vesznek el. Azonban a világháló összeomlásával rengeteg minden örökre eltűnt. Kicsit hasonlóan éreztem magam, mint amikor először tanultam az alexandriai könyvtár pusztulásáról. Enyhén figyelmeztető jellegű ez számunkra is, hiszen lassan már minden elektronikus úton intézünk, nem árt időben elkezdeni alternatívákon gondolkodni.

Viszont ez a világépítés sem tudja feledtetni a széria hiányosságait. A metaplot hiányát, a fel-felvillantott, de ki nem dolgozott gazdag történelmet és a jövő vívmányainak ellenére meg nem változott emberi társadalmat. Hiszen hogyan maradhatna az emberiség tízezer év után gyakorlatilag ugyanolyan, mint most, csak csillagközi utazással megfűszerezve? Nem kell minden regénynek a transzhumansita eszméket vallania, nem kell a szereplőknek a fizikai formát levetve virtuális térbe költözni vagy emberfeletti képességek birtokába jutni mesterséges módosítások által, ám legalább bizonyos változásokat jó lenne látni a civilizáción – és nem csak azt, hogy a linken keresztül holografikus módon lehet telefonálni. S itt utalnék vissza a bevezetésben említett változásra: ez a befagyott társadalom nem zavart régebben, mára már írói hiányosságnak tűnik.

Ám minden hibája ellenére egy abszolút szórakoztató regény az Alex Benedict-ciklus befejező része, több szempontból pedig a legkiemelkedőbb darabja. Nem kelhet versenyre a modern űropera nagyjaival, de minőségi szórakoztató ponyva. Az egyik szemem sír, a másik pedig nevet, hogy véget ért a ciklus. Azért az Akadémia sorozat izgalmasabb része McDevitt munkásságának, idén pedig, ha minden jól megy a harmadik részét is olvashatjuk majd magyarul.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone