Peter F. Hamilton: The ​Neutronium Alchemist

Továbbra is nehezemre esik elfogulatlanul írni Hamilton regényeiről – talán ez majd az idén megjelenő Eltékozolt ifjúsággal megváltozik – hiszen úgy néz ki, hogy nem tud hibázni vagy legalábbis nem vét akkorát, hogy az jelentősen az olvasási élmény rovására menjen. Igaz volt ez a Nemzetközösségben játszódó kötetekre és az önálló regényeire, valamint a novelláira is. A következő bekezdésekben igyekeztem a már-már megszállottságnak nevezhető fanboy-kodást minimalizálni és objektíven írni a Night’s Dawn-trilógia második részéről, a The Neutronium Alchemist-ről.

A történet ott veszi fel a fonalat, ahol az előző rész véget ért: a Konföderáció éppen csak kezdi felfogni az ismert emberi világra leselkedő veszély mértékét, hiszen a “megszállottak” kitörtek Lalonde-ról, Joshua Calvert kapitányt is csak egy hajszál választotta el, hogy ott hagyja a fogát. A visszatérők között kiemelkedik Al Capone, aki ismét egy szervezett bűnbanda fejévé válik. Közben az Édenisták és az Ádámisták egymás iránt érzett előítéleteiket és ellentéteiket félretéve együtt próbálnak meg szembeszállni az egész Konföderációt veszélyeztető helyzettel. A konfliktust csak tovább súlyosbítja, hogy egy 30 éve történt népirtástért bosszút esküdő tudós kiszabadul a börtönét jelentő élettérből. Így a megszállottak és az élők is üldözőbe veszik: előbbiek meg akarják kaparintani a tudós birtokában lévő végítélet fegyvert, utóbbiak megakadályozni akarják, hogy bárki is használhassa azt.

There is no such thing as God, Ralph. Only humans are stupid enough to create religions. Have you noticed that? None of the xenocs we’ve encountered need to bandage their insecurities and fears with promises of incorporeal glory that are every soul’s due.

Hamilton oly sok szálat mozgat a szóban forgó kötet több, mint 1200 oldalán, hogy röviden lehetetlen vállalkozás összefoglalni a cselekményt. Az író sokféle variációt sorakoztat fel a megszálló lelkekre, hiszen nem mind olyanok, mint az első részben megismert elmebeteg Quinn Dexter. Akadnak köztük szép számmal olyan megtört lelkek is, akik csak szimplán élni szeretnének, de alig képesek zöld ágra vergődni afelett, hogy mit kell tenniük az életért cserébe egy másik élő emberrel. Van aki úgy hiszi, hogy egy nemes küldetés miatt engedték vissza az élők világába és van, aki a halála előtti életét folytatva ismét felépít egy bűnbandát – ezúttal bolygóközi méretekben. Ahogy egy jó történethez illik, itt sem minden fekete és fehér, hiszen több évszázadnyi szenvedés után talán még jogukban is állna élni a visszatérőknek, de semmiképp sem ilyen áron.

A másik oldal szintén komoly nehézségekkel kell szembenézzen: a Konföderáción belül elszabadult reality dysfunction pestisként terjed a planéták között, képtelenek kordában tartani azt. Az így kialakuló vészhelyzet az egész Konföderációt veszélyezteti, politikailag és gazdaságilag egyaránt. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy az ember immár tudja, hogy bár a lelke halhatatlan, gyakorlatilag az örök kárhozat a sorsa a túlvilágon, ami csak további sürgető tényező, hogy megoldást találjanak a katasztrófára. Találnak is egy-két eltévedt szalmaszálat, ami talán valami reményt jelenthet…

You are going to die, Ralph. Today. Tomorrow. A year from now. If you’re lucky, in fifty years’ time. It doesn’t matter when. It is entropy, it is fate, it is the way the universe works. Death, not love, conquers all in the end. And when you die, you will find yourself in the beyond.

A történet a megszokott módon lassan indul be és sokáig csak megállíthatatlanul hömpölyög, oly nagyszámú szálat mozgatva, hogy egy-egy szereplőtől gyakran több száz oldalon keresztül nem hallunk. Ez akár zavaró is lehetne, de ez hozzátartozik a hamiltoni történetvezetéshez és személy szerint én szeretek elmerülni egy-egy világ történéseiben. Pont emiatt volt óriási segítség, hogy az író megalkotta a The Confederation Handbook című kötetet, ami – ahogy a neve is sugallja – egy kézikönyv a Konföderáció világához. Nagy segítség volt a visszarázódás időszaka alatt, hiszen az első részt csaknem negyed évvel a második megkezdése előtt fejeztem be. Számomra az újdonság erejével hatott a könyv, hiszen még nem találkoztam hivatalos, az alkotó által megírt enciklopédiával. Szereplőkre, bolygókra, emberi frakciókra és idegen fajokra bontva ismereti a Konföderáció világát, hasznos és egyedi kötet – és ahogy eddig megfigyeltem spoilermentes.

Bár a Night’s Dawn-trilóga kétharmadánál járok és az első résznél azt mondtam még, hogy a befejezésééig nem szeretném összehasonlítani Hamilton két univerzumát, jelenleg úgy érzem, hogy a Konföderáció még izgalmasabb, még elborultabb és mégis emberközelibb, mint a Nemzetközösség. S az író egyik jellemző hibáját levetkőzte a trilógia írásakor, ugyanis a szexualitás szerepeltetése nem olyan súlyos, hogy zavaró lenne – igaz, a két ciklus időbeli viszonya miatt sajnos találóbb kifejezés, hogy a Konföderáció megalkotásakor még nem került zavaróan sok szexuális tartalom a könyvek lapjaira, hiszen a Nemzetközösség egy fél évtizeddel később született.

Már most érzem, hogy hiányozni fog a Konföderáció világa – pedig még hátra van a trilógia befejező kötete, valamint a Second Chance at Eden című novelláskötet. Kereken kettőezer-ötszáz oldal után még el sem tudom képzelni, hogy miként ér véget ez az őrült utazás a huszonhetedik században. Tűkön ülve várom a folytatást.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

John Scalzi: Az összeomló birodalom

John Scalzi munkásságát nem kell senkinek sem bemutatni. Szórakoztatóan könnyed sci-fi regényeket ír, időnként megpróbálva magvasabb gondolatokat becsempészni a a sorok közé. Az Agave jóvoltából idén sem maradtunk Scalzi-kötet nélkül, ugyanis a világpremierrel (!) egy időben idehaza is olvashatjuk legújabb regényét, Az összeomló birodalmat.

A történet szerint az emberi impérium létét az Árnak nevezett csillagászati jelenségnek köszönheti. Ez egy sokat tanulmányozott, de alig ismert jelenség, ahol a mi dimenziónk univerzális sebességkorlátozása megkerülhető. Így az Ár menti naprendszerek rég virágozni kezdtek, attól függetlenül, hogy döntő többségükben nincs lakható bolygó. Az emberiség így különböző mesterséges életterekben tobzódik: kőzetbolygók felszíne alatt, aszteroidákban vagy óriási űrállomásokon. Egyedül egy félreeső helyen, a Mezsgyén járhat az ember szkafander nélkül a felszínen – a Föld elvesztése után ez a planéta lett az egyetlen lakható bolygó a számtalan világot magába foglaló Egyesülésen belül. Ám amikor egy birodalom lassan, de megállíthatatlanul változó alapokra épül, előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik az összeomlás…

Az író elszakadt a Vének háborúja által alkotott univerzumtól és egy teljesen újat hozott létre. A már ismert toposzok elegyítéséből egy egészen élvezetes világot alkotott. Az Egyesülésen belül a vezető hatalmakat különböző nagy családok, házak alkotják, amiknek befolyását a birtokolt licencek és monopóliumok határozzák meg. Ez a felállás szinte kiált egy tisztességes összeesküvésért, amit annak rendje és módja szerint meg is kapunk. Méghozzá jó űroperához méltóan, csupán az egész emberiség sorsát befolyásoló összeesküvést. A történetet három nézőponton keresztül követjük nyomon: a frissen megválasztott, a rendszerhez kritikusan hozzáálló emperátor, egy kereskedőház szabad szájú tagja és egy mezsgyei nemes Ár-kutató fia által vezetett szálakon keresztül ismerhetjük meg az egyre magasabb körökbe elérő összeesküvést.

A történet pörgős és dinamikus, nem nagyon találni benne olyan oldalakat, ahol visszább kapcsolna az iramból. A párbeszédek is remekül megírtak, bár lesz akinek zavarónak tűnhet Kiva helyenként nyomdafestéket nem tűrő beszéde. Akadnak megfejtendő rejtélyek, politikai bonyodalmak, egymás ellen áskálódó házak, kalózok, űrhajók… minden adott lenne egy kivételes űroperához, valahogy mégsem áll össze a kép egy hibátlan egésszé. A világ csak felületesen kerül felvázolásra – erre nem mentség az, hogy lesz legalább egy folytatása – és a science fiction jelen regény esetében inkább csak háttér, még ha furán is hangzik ez, amikor a metaplot központja a változó Ár miatt összeomlani készülő birodalom.

Persze Scalzi tagadhatatlanul tud írni. Ám ez “csak” egy belépő szintű könyv a valódi science fiction regények világába. Persze nem kell minden egyes regénynek hamiltoni magasságokba törnie vagy végtelenül komoly társadalmi problémákat boncolgatnia, de nekem ez már egy kicsit kevés – félre ne értsetek, ez a könyv jó. Könnyed kis semmiség, mint egy epizód a kedvenc sorozatunkból, ami ugyan szórakoztató, de a metaplothoz nem tesz hozzá semmit, mégis várjuk már azt a részt, ami előre viszi azt. De nekem ennél már több kell.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone