Adrian Tchaikovsky: Children of Time

Ügyes marketingfogás az egyik kedvenc íróm ajánlását feltüntetni egy könyv borítóján, még akkor is, ha A fekete férfi már bebizonyította, hogy nem feltétlenül hozza az ajánlás miatt elvárt színvonalat a szóban forgó regény. Tchaikovsky monumentális űroperájába mégis belefogtam és további megerősítésként szolgált döntésem helyességét illetően, hogy idén a Children of Time nyerte el az Arthur C. Clarke-díjat.

01A történet az emberi hegemónia csúcsán kezdődik. A Naprendszer diaszpórája már lezajlott, már csak egy lépésre van az öntudatos gépi intelligencia, sőt távoli csillagok felé is nyújtogatja karját az emberiség: csillaghajókon kutat terraformálható bolygók után. Egy ilyen expedíció vezetője, doktor Avrana Kern is, aki egy Föld-típusú bolygót szeretne intelligens élettel behinteni, állatokat felemelni a tudatosság szintjére – egy csapatnyi majom és egy nanovírus segítségével. Ám törekvéseit semmissé teszi a Non Ultra Natura nevű szervezet, amely meg van győződve arról, hogy az embernek nem szabad belekontárkodnia a természet dolgába – tilos istent játszva beavatkozni az evolúcióba. Így az emberi űrben szétszóródott alvó ügynökeik összehangolt támadást indítanak a Naprendszeren belüli és azon kívüli kolóniák és kutatóállomások ellen, aminek a későbbiekben végzetes következményei lesznek.

Kis szerencsével azonban doktor Kern még el tudja indítani a nanovírust és a majmokat tartalmazó modult a bolygó felé, mielőtt hajóját és legénységét sorsára hagyva hosszú álomba merül, várva a kísérlete eredményét. A modul zuhanását azonban csak a nanovírus éli túl, így – többek között – az ugrópók fajt kezdi átalakítani. Ezt követően hosszú-hosszú ideig semmi sem zavarja meg Kern álmát, ám egy napon a haldokló Föld utolsó esélyeként elindított bárkák egyike, a Gilgamesh az ő világa felé téved. Célja, hogy megvesse a lábát azon és új életet leheljen az emberi fajba, felébresztve a raktérben alvó emberek ezreit.

A cselekmény tehát két szálon fut: a hanyatló emberi birodalom utolsó túlélői, illetve a felfelé ívelő arachnid társadalom, amelyek aztán előbb-utóbb elkerülhetetlenül metszik egymást. S ennek a metszetnek olyan kimenetele lesz, amely mind a két faj jövőjét gyökeresen változtatja meg. Ebben rejlik a regény egyik legnagyobb erőssége. A végromlás felé rohanó emberiség erős ellentétet képez a sosem látott magasságokba törő pókféle társadalommal. Ez utóbbiról rengeteget megtudunk, a kezdeti értelem szikrájától követhetjük nyomon a fejlődést, a hálóból szőtt városokon és a kommunikációs formájukon át egészen az… de nem akarom elrontani a felfedezés élvezetét. Voltak ötletek, amik Clarke és Reynolds leggrandiózusabb jövőképét idézték. A pókok társadalma részletesen kidolgozott és egészen újszerű, hasonlóan idegen az emberiséghez képest, mint Vinge falkalényei, vagy Hamilton primer faja. Fejlődésük során pedig olyan komoly kérdések is előkerülnek, mint az istenség létezése, a bizonyítást nyert felsőbb lényben való csalatkozás vagy az évezredes szokások és beidegződések kétségbe vonása. Ezzel szemben az emberiség már túl van az aranykorán, a Non Ultra Natura támadása miatt visszaszorult a Földre, minden kolónia elpusztult, sőt a Föld is mérgezetté vált. Az utolsó túlélők egyike a Gilgamesh legénysége, amelynek egyetlen feladata, hogy egy új világot találjon az embernek. Egy új világot, ahol újra fel kell építeniük majd az emberi civilizációt, biztosítva annak túlélést. A cselekmény előrehaladtával csak tovább romlik a helyzet a bárkán, újabb mélységeket ér el az emberi társadalom. A katasztrófáról és a leépülésről csak keveset tudunk meg, de hasonlóan komoly kérdéseket érint Tchaikovsky az emberiség esetében is: hol a határ a mindenre képes vezető és a messianisztikus tévképzetek közepette tépelődő őrült között vagy, hogy mit is jelent az önfeláldozás. Állóképekként villannak fel a hosszú utazás kisebb szünetei, amiket a legénység egy része ébren tölt, de a helyzet minden ébredéssel egyre kétségbe ejtőbbé válik.

That is the problem with ignorance. You can never truly know the extent of what you are ignorant about.

Így a két civilizáció több síkon is ütköztetésre kerül: szemben áll a felfelé ívelés a hanyatlással, a növekvő pókok létszáma a csökkenő emberiséggel, a pókok előtt megnyíló egyre több lehetőség az emberek végső esélyével, a részletesen kidolgozott pók-társadalom a képszerűen felvillantott emberi közösséggel. Ez a dualitás végigkíséri az olvasót a könyv minden lapján. Azonban időnként úgy is érezhetjük, hogy a pókok felé billen a mérleg nyelve: az emberi szereplők csak vázlatosan kerülnek kidolgozásra a történet során, legalábbis a főbb pók szereplőkhöz képest. A cselekmény hosszú időt ölel fel, nyolc fontosabb eseményt kiemelve, ezeket tükrözi a könyv szerkezete is, hiszen nyolc főbb fejezetre tagolódik. Ennek a tagoltságnak és időbeli ugrásoknak köszönhetően akár egybefüggő kisregényeknek is tűnhetnek a nagy fejezetek. Ez nem baj, mert a regény amúgy is több, mint 600 oldal, de néha úgy éreztem az olvasás közben, hogy a két főbb rész között túl nagy volt az ugrás. Egy pár oldalnak le kellett peregnie, hogy ismét felvegyem a történet fonalát és összeillesszem az előző részt az éppen olvasottal.

Ám apróbb hibái ellenére óriási élményt nyújtott a könyv. Ha szereted a térben és időben is grandiózus űroperákat, ha nem iszonyodsz a több, mint fél méteres pókoktól, ha szereted a magával ragadó és elgondolkodtató ötleteket, akkor ez a könyv neked szól. Ezúttal érthető Hamilton ajánlása a borítón és méltán nyerte el a regény az Arthur C. Clarke-díjat is. Most már csak egy vállalkozó kedvű kiadót kell találni, aki hajlandó lenne magyarul is megjelentetni ezt a kötetet.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

About Dubovszki Martin

szoftvermérnök, amatőr fotós, javíthatatlan sci-fi rajongó

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*