Alastair Reynolds: Jelenések tere

Annak ellenére, hogy Alastair Reynolds ismertette meg velem a modern űroperát, egy kicsit elhanyagoltam a könyveit. Eddig mindössze három regényét olvastam: a Jelenések terét, a Napok házát és a Pushing Ice című kötetet. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy újra leveszem a polcról és kicsit több mint két év után ismét belevágok Reynolds bemutatkozó regényébe, a Jelenések terébe.

covers_218453A történet szerint a 26. században az emberiség már több bolygón is megvette a lábát. Csodálatos fényhajókon, fénysebesség közeli gyorsasággal szelik át az űr sötétségét, melyeket a szintetikusok építettek. A fényhajók legénységét az ultrák alkotják, akik szinte egész életükben a csillagok között utaznak és előszeretettel módosítják a testüket mechanikus úton – egyesek már távolról sem hasonlítanak az emberre. Egy ilyen hajó fedélzetén jutott el Dan Sylveste egy távoli kolóniára, a Resurgam-ra, ahol mindent feladva kutat egy kilencszázezer évvel ezelőtt kihalt faj, az amarantinok után.

Eközben pedig a Végtelen Nosztalgia fényhajó a Yellowstone felé tart, hogy Calvin Sylveste nyomára bukkanjon – vagy legalább a fiáéra, mert szerintük csak ő képes segíteni a súlyosan beteg kapitányukon. Ám nem csak az ultra legénység keresi az ifjabb Sylveste-et: egy visszautasíthatatlan ajánlat után egy veszedelmes bérgyilkos is a nyomába ered.

Pár szóban lehetetlen összefoglalni a történetet és jelen bejegyzésnek nem is célja ez. A rendkívül rétegelt cselekmény három szálon indul, amelyek egészen hamar összefutnak – talán kicsit túl hamar is – és olyan események láncolatát indítják el, ami odaszegezi az olvasót a könyv elé. Kezdetben nem lesz minden tiszta, illetve nem is fogjuk tudni pontosan, hogy merre is tart a történet, hiszen egy olyan univerzumot teremt Reynolds, amiben úgy érezzük, hogy hiába rakosgatjuk egymás után a puzzle darabokat, nem kerülünk sokkal közelebb a megoldáshoz. Minden megválaszolt kérdés csak két újabbat vet fel. Még többet akarunk megtudni az implantátumokkal rendelkező embereket megtámadó betegségről, az olvasztóhalálról, az egykor szebb napokat megélt városról, Chasm City-ről, a fényhajókról, az ultrákról, az intelligens fajok hiányáról a galaxisban, a szintetikusokról, a mintanyomókról, a fátyolszövőkről, az űrlövegekről, még az oly kicsinyesnek tűnő politikai csatározásokról is, melyek a Resurgam-on kardoskodó pártok között dúlnak…

S ha már brit szerző által írt modern űropera a szóban forgó regény, elkerülhetetlen, a Peter F. Hamilton műveivel való összehasonlítás. Ami Hamilton-nak a Nemzetközösség, az Reynolds esetében a Jelenések tere világa. Mind a kettő egy élettel teli univerzumot tár elénk, feltárandó rejtélyekkel tele, de Hamilton mintha egy kicsit jobban értene a karakterek ábrázolásához és kezeléséhez. Kicsivel összeszedettebbek a szereplők és jobban megismerjük őket és a motivációjukat. Ám ez nem azt jelenti, hogy Reynolds regénye híján lenne kidolgozott karaktereknek, sőt a Nosztalgia legénységét behatóan meg is ismerjük, ahogy Sylveste is komoly jellemfejlődésen megy keresztül a cselekmény során. Sőt még egy mesterséges intelligencia tépelődésének is szemtanúi lehetünk.

Talán Hamilton összeszedettebb karakterábrázolásának is betudható, hogy amíg a Nemzetközösség-regényeket nem éreztem túlírtnak, feleslegesen terjengősnek – pedig gyakran felülmúlják oldalszámban a Jelenések terét – Reynolds esetében kicsit csapongónak tűnt a történetvezetés. Néha nehezére esik a sztorira koncentrálnia. Időnként kevésbé fontos epizódok bukkannak fel, amik csak közvetve tesznek hozzá a történethez. Ám a hangulat megteremtésének szerves részét képezik, éppen ezért ezt nem mondanám feltétlen bajnak, hiszen a történet grandiózus mivoltát csak tovább növeli.

Reynolds viszont jobban ért a komoly tudományos témák boncolgatásához, mint Hamilton. Néha már-már Egan-i szinten részletez egy-egy tudományos jelenséget vagy elméletet és bizony volt egy-két eset, amikor egyet vissza kellett lapoznom, hogy teljes képet kapjak az éppen tárgyalt témáról. A könyv fő konfliktusa is egy komoly tudományos elgondolást, a Fermi-paradoxont járja körül. Realistább megközelítést alkalmaz Hamilton-nal szemben: nincs féregjárat, nincs fénysebességnél gyorsabb utazás. Itt bizony keményen telnek az évek a csillagközi kiruccanások során. Nem véletlenül választotta Reynolds ezt a megközelítést, hiszen mielőtt minden idejét az írásnak szentelte volna, az Európai Űrügynökség részét képező European Space Research and Technology Centre munkatársaként dolgozott.

Érdemes szót ejteni a magyar kiadásról is. Egyrészt dicséret illeti az Alexandra Kiadót, mert meghagyta a 2002-es angol kiadás borítóját és mert Reynolds egy önálló regényét, a Napok házát is kiadta – ráadásul a Jelenések tere kiadásával azonos évben, 2012-ben. Másrészt pedig rendkívül szomorú, hogy ilyen hamar felhagyott a kiadó Reynolds életművével. Persze sejtem, hogy az eladott példányok száma csak töredéke lehet más manapság divatos ponyvákkal szemben, de amíg azok egy idő után feledésbe merülnek, a Jelenések tere-ciklus és az önálló regényei is, mint például a már említett Pushing Ice, időtálló értéket képvisel. Akinek pedig hiányzik még a polcáról az siessen, jelenleg rendkívül kedvező áron lehet beszerezni az említett kiadó nevét viselő könyvesboltok egyikében.

A fordítás azonban nem sikerült tökéletesen. Az űrlövegből kiindulva, kíváncsiságom kielégítése érdekében utánanéztem, hogyan is nevezik eredeti nyelven. Cache-weapon. Illetve a szintetikusokat conjoiner-eknek nevezik angolul. Belátom nem könnyű ezt lefordítani, de a fordítás során elveszett a mögöttes jelentéstartalom, ami a szintetikusok közötti állandó tudati kapcsolatra utal.

Reynolds bemutatkozó regénye tehát nem sikerült hibátlanul, de izgalmas világa és központi konfliktusa könnyen feledteti apróbb hiányosságait. Méltán lett ezzel a regénnyel a modern űropera mesterdalnoka. Remélem idővel olyan jelentős műként fogjuk emlegetni a science fiction irodalomban, mint Dan Simmons Hyperion-ját.

Mások szerint:
acélpatkány
SFmag

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

About Dubovszki Martin

szoftvermérnök, amatőr fotós, javíthatatlan sci-fi rajongó

One Comment

  1. Pingback: Alastair Reynolds: Redemption Ark – Széljegyzet

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*