Alastair Reynolds: Redemption Ark

Alastair Reynolds a Jelenések tere című regényével robbant be a köztudatba. Egy olyan izgalmas világot teremtett, amely szinte kiáltott a folytatások után. Nem is kellett sokat várni, a megjelenést követő évben meg is írta a Chasm City című kötetet, amely bár azonos univerzumban játszódik, de időben az első regénye előtt helyezkedik el. Így két évet kellett várni egy közvetlen folytatásra, a Redemption Ark-ra és minden kétséget kizáróan kijelenthető, hogy megérte várni rá.

redA történet félszáz évvel a Jelenések tere után veszi fel a fonalat és az előző rész során többször is emlegetett kultúrába, a conjoiner-ek (szintetikusok) világába kalauzol el minket. Egy mélyűri felderítő küldetés során belebotlanak az Inhibitor-okba – ezekbe a rendkívül ősi gépekbe, melyeknek bevett szokása a Tejúton kialakuló életformák szisztematikus eliminálása – és kiderül, hogy az emberiség került a célkeresztjük elé. El is kezdenek egy vészforgatókönyvet kidolgozni, ám a helyzet korántsem ilyen egyszerű. A conjoiner-ek háborúban állnak a demarchistákkal, s bár nyerésre állnak, terveikben szerepel a 40 cache weapon (űrlövegek) visszaszerzése is, amiket persze Volyova triumvir nem szándékozik önként és dalolva átadni nekik. Így Nevil Clavain-t, a híres/hírhedt conjoiner-t választja ki a Mother Nest a fegyverek visszaszerzésére, de ahogy egyre több részletet tud meg Clavain a küldetéséről, végzetes döntésekkel kell szembe néznie.

A történetet dióhéjban összefoglalni spoiler-ek nélkül szinte lehetetlen és nem csak azért mert Reynolds ezúttal sem spórolt az oldalszámmal. Anno a Tűz lobban a mélyben kapcsán írtam, hogy a könyv tömve van remek, egyedi ötletekkel. Ám Reynolds regényéhez képest szinte már-már ötletszegénynek tűnhet. Olyan technológiákat vonultat fel, amely a tudomány mai állása szerint lehetségesek, de legalábbis nem kizárhatóak – köszönhetően annak, hogy Európai Űrügynökség részét képező European Space Research and Technology Centre munkatársaként dolgozott, mielőtt írónak állt – illetve a már túlságosan is fantasztikus ötleteket is képes úgy tálalni, hogy ne váljon ponyvaszerűvé, kevésbé hihetővé. Itt mindennek ára van, amit keményen meg kell fizetni. Ezekből az ötletekből számtalant elszórt a kicsit több, mint 700 oldalon. Nem is írnék le egy példát sem, mindenki fedezze fel magának olvasás közben, óriási élvezet. A science részével tehát továbbra sincs baj, sőt a Jelenések teréhez képest új szintre emelte azt. Eddig Jack Cambell Rendíthetetlenje volt számomra az etalon az űrcsaták leírásában, de a Redemption Ark fénysebesség közeli űrcsatái még reálisabban közelíti meg az űrhajók összecsapásait a nyílt űrben.

(…) any intelligent entity must choose its own destiny. Yet that servitor doesn’t have any free will, does it? Just intelligence. The one without the other is a travesty.

Az univerzum tovább szélesedik, még több részletet tudunk meg az emberiség történelméről, de ami az egész könyv egyik tartópillérének számít, az a conjoiner-ek csodálatos társadalma. Ez a kicsit Borg-szerű, összekapcsolt tudatok által alkotott kaptárelme, amely az emberiség legfejlettebb technológiát birtokolja – köztük a híres lighthugger-eket (fényhajókat) is. A különböző hozzáférési szintekre fragmentálódott conjoiner-ek között ki nem mondott feszültség húzódik, ami a tudati kapcsolat miatt még inkább élesebb, mint az egyszerű emberek körében lenne.

Ez Reynolds harmadik regénye és érezhető, hogy már jóval finomabban kezeli a karaktereit. Ne várjunk továbbra sem Hamilton-i karakterkezelést, de kifinomultabbá és összetettebbekké váltak a szereplők. Rengeteg mellékszereplő lép be a történetbe, de sajnos nem mindegyikük kapja meg a kellő oldalszámot ahhoz, hogy ne tűnjenek feleslegesnek, kevésbé fontosnak. A címben szereplő redemption (megváltás) is sarkalatos pontja a cselekménynek, ugyan nem használja ki a benne rejlő lehetőségeket a végletekig, de komoly motivációs erőnek számít több nézőpont szerint is. A cselekmény szokás szerint lassan folydogál, időt adva ennek a fejlettebb – de továbbra sem tökéletes – karakterábrázolásnak és ügyesen zsonglőrködik Reynolds a történeti szálak kezelésével is. Egy ponton például át kell venni egy lighthugger (fényhajó) irányítását szereplőinknek, amit egy elegáns huszárvágással át is ugrik – a következő fejezetben már az eltulajdonított hajón száguldanak a küldetés következő állomása felé. Más írók úgy is dönthettek volna, sőt maga Reynolds is dönthetett volna úgy, hogy 50-100 oldalt is ennek az akciónak szentel, annak ellenére, hogy ez szinte biztosan csak egy epizód jellegű történés lett volna.

Ám ez a fegyver is kétélű, volt olyan pont ahol úgy éreztem, hogy nem kellett volna kihagyni egy “epizódot”. Így a sokáig zseniálisan felépített regény a könyv vége felé kicsit kapkodóvá, csapongóvá válik. További hibája néhol a túlírtság, néhol talán éppen annak hiánya. A rosszkor kihagyott epizód, a sok mellékszereplő teljes képet adó kezelése valószínűleg súlyos száz oldalakkal dobta volna meg az amúgy is vaskos kötetet, de ezekkel a részekkel talán még kerekebb lett volna a történet. Persze ne feledjük, hogy az Inhibitor-trilógia, a Jelenések tere regénycikluson belül még tartalmaz egy részt, ott még javíthat Reynolds ezeken a hibákon.

Minden hibája ellenére a Redemption Ark egy rendkívül izgalmas regény és bátran nevezhetjük a realista modern űropera egyik mintapéldányának. Sajnos a magyar kiadás valószínűleg nem fog megvalósulni, de angolul is érdemes belevágni. Izgatottan várom, hogy időt tudjak szakítani a következő részre is.

Mások szerint:
SFmag

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

About Dubovszki Martin

szoftvermérnök, amatőr fotós, javíthatatlan sci-fi rajongó

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*