Alastair Reynolds, Stephen Baxter: The Medusa Chronicles

Még általános iskolás koromban került kezembe Arthur C. Clarke egyik novelláskötete a városi könyvtárban, így megismertetve velem a science fiction irodalmat, ami azóta sem ereszt. Ezért is foglal el kiemelt helyet a polcomon minden tulajdonomban lévő Clarke-kötet. A mester egyik leghíresebb novellája, amely a Nebula-díjat is elnyerte, a Találkozás a medúzával címet viseli, amihez idén júniusban jelent meg egy folytatás, a kortárs sci-fi irodalom két nagyágyúja, Alastair Reynolds és Stephan Baxter által, The Medusa Chronicles címmel.

medusaClarke nem egyszer csattanószerű, elgondolkodtató sorokkal zárta rövid történeteit, ahogy például a Mentőosztag vagy Az őrangyal esetében is tette. Ezen záró gondolatokat mindenki a saját szájíze szerint extrapolálhatja, sőt az előbbi esetében maga a mester tette ezt meg és gondolta tovább – így született meg A gyermekkor vége című regénye. A Találkozás a medúzával záró sorai is hasonlóan fordulatokat sejtető:

“A jövőben a világűr felfedezésének igazi mestereivé a gépek válnak, nem az emberek – de ő most egyik sem. Ráébredt végzetére, és józan büszkeséggel vette tudomásul kitüntetett magányát: ő az első halhatatlan lény a teremtés kétféle kategóriája között. Végül is nagykövet lehet belőle a régi és az új – a szénalapú lények és a fémalapú lények között, mielőtt az utóbbiak egy napon kiszorítják az előbbieket. Mindkettőnek szüksége lesz rá azokban a zűrzavaros évszázadokban, amelyek ezután következnek.” 

Ezeket zűrzavaros évszázadokat vetette papírra a szerzőpáros. A történet szerint Falcon parancsnok a Jupiter-misszió után, a Földre visszatérve nem találja a helyét az emberek között, akik rossz szemmel nézik őt nagyrészt mechanikus teste miatt. A gépek térnyerésével azonban egyre nagyobb jelentőséggel bír minden tette és akarva-akaratlanul is a Gépek és emberek közötti konfliktus középpontjába kerül, ahogy a Jupiter is. Ám hamar kiderül, hogy a gázóriás jóval több, mint a konfliktus gyújtópontja.

Szerkezetét tekintve két egységre bontható a könyv: a fősztorit közjátékok tagolják, amik egy rövid betekintést nyújtanak abba, hogy miből indult ki a főcselekményben tárgyalt jövő, amik már önmagukban is megállnák a helyüket, mint egy alternatív történelmi novella fejezetei.

Alastair Reynolds nem először ír Clarke tiszteletére, elég csak a Pushing Ice című regényére gondolni, Baxter pedig többször is segédkezett a mesternek, például az Időodisszeia-trilógia vagy a Régmúlt napok fénye című regény esetében is (bár ez utóbbi nem volt kimondottan sikeres), így a szerzőpáros mindkét tagja ismeri Clarke munkásságát. Amikor egy kortárs szerzőpáros úgy dönt, hogy egy klasszikushoz folytatást ír, nagy terhet vesz a vállára. Megfelelő kohéziónak kell lennie a klasszikus és a folytatás között, meg kell ragadniuk a a klasszikus alkotója által teremtett atmoszférát, de mégis érezhetőnek kell lennie a saját stílusuknak is és tükröznie napjaink tudományos eredményeit is.

A könyv szinte pontosan Clarke novellája után veszi fel a történet fonalát, finoman fűzve azt tovább, egy csodás alternatív jövőbe, ahol az emberiség már kirajzott a Naprendszerbe. Ahol gépek bányásszák a Kuiper-öv objektumait az értékes vízjégért. Clarke legnagyratörőbb és legszebb jövőképeit idézi meg és bővíti a teremtett hangulat, már-már úgy is említhetnénk, hogy Óda a mester víziójához. Nem nehéz elképzelni, hogy a regényt Clarke írta valójában, nem pedig Reynolds és Baxter kettőse. Nekem már ennyi is elég lett volna ahhoz, hogy élvezzem a regényt, de szerencsére Reynolds és Baxter továbbmentek. Modernizálták a körülményeket, olyan új csodálatos eszközöket mutatnak be, mint a már említett bányászat a Kuiper-övben, ami az aszteroida perdületét felhasználva indítja hosszú útra a jéghasadványokat a belső Naprendszer felé, mint a jupiteri atmoszférába behatoló hajók és magának a Jupiternek a felépítése, mint a megastruktúrák vagy a Szaturnusz felső légkörében lebegő életterek. Bevallom, Baxter stílusával kicsit bajban voltam, mert bár a Clarke-kal közösen írt köteteit olvastam, de önálló regényét még nem. Viszont a Reynolds-i jegyek erősen felsejlenek a sorok között, kezdve az autonóm gépektől egészen az óriási időbeli távlatokig – igaz jelen esetben mindössze alig 800 évről van szó.

De persze ez a könyv sem szól mindenkihez. A szereplők nem esnek át komolyabb pálfordulásokon vagy komolyabb jellemfejlődésen. A legösszetettebb karakter természetesen Falcon parancsnok, de a kezdeti belső vívódásán (nem is ember, de nem is gép) nem lép túl, a legtöbb konfliktusa az emberi és gépi individuumokkal is ebből adódik. Ami nem feltétlenül baj, de akik a lélektani sci-fit kedvelik, azoknak ez kevés lesz. A fiatalabb generációnak vagy inkább a Clarke-i irodalmat kevésbé ismerőknek talán ma már ez kevés. Talán túlságosan is jól megfogta a szerzőpáros a mester által teremtett hangulatot, így egyeseknek talán már túlságosan is retro. Több “hibát” azonban akarva sem tudnék felsorolni.

A The Medusa Chronicles tehát egy szinte tökéletes folytatás, tisztelgő főhajtás a mester munkássága előtt, egy grandiózus vízió, tömve nagy ötletekkel, mégis az aranykort idéző hangulattal. Azt hiszem Clarke büszke lenne a szerzőkre.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

About Dubovszki Martin

szoftvermérnök, amatőr fotós, javíthatatlan sci-fi rajongó

One Comment

  1. Pingback: Ted Chiang: Életed ​története és más novellák – Széljegyzet

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*