Armada

Manapság a nosztalgia aranykorát éljük. Elég csak a mostanában elkészült vagy éppen készülő filmekre gondolni, nagy részük reboot-ol egy híres franchise-t vagy éppen folytat egyet. Jurassic World, Star Wars VII, Ghostbusters, Total Recall, Star Trek… és még sokáig lehetne folytatni a sort. Ez nem feltétlenül rossz, én is, mint sokan mások, éppúgy homályos szemmel figyeltem a Jurassic World azon jelenetét, amikor az eredeti film főtémája felcsendült vagy éppen amikor a 2009-es Star Trek-ben feltűnt Leonard Nimoy, mint Mr. Spock. Ügyesen rájátszanak ezzel a bennünk élő gyerekre, hogy ha csak egy kis időre is, de újra tudjuk élni a régi időket, amikor még az volt a legnagyobb probléma, hogy már megint csak Luigi-val enged játszani a bátyánk a Super Mario-ban vagy, hogy egy héten két témazáró dolgozatot is kell írni. Ezt a hullámot lovagolta meg Ernest Cline már az első regényével is, a Ready Player One-nal, így nagy vonalakban tudtam, hogy mire számíthatok az Armadától.

ernest_cline_armada_magyarTörténetünk szerint, Zack Lightman, félárván éli zűrös gimis életét és mellesleg a környék legnagyobb kockája. Ha tehetné egész napját a gép előtt ülve töltené, kedvenc videojátékával, az Armadával játszva, legfeljebb kedvenc filmjei miatt ülne át a tévé elé. Ízlését erősen befolyásolja a régen eltávozott apja hagyatékában talált video- és magnókazetták: a 80-as évek popkultúrája.  Ám ez az idill egy szempillantás megszűnik, amikor egy unalmas órán az ablakon kitekintve megpillant egy idegen űrhajót az égen, ami megegyezik az említett játékban létező ellenséges faj hajóival. Hamar kiderül, hogy az apja naplójában talált összeesküvés-elméleteknek talán több a valóságalapja, mint ahogy azt elsőre gondolta volna. Adott tehát egy egészen ismerős történet, nem is egyszer meg is említi Cline Az utolsó csillagharcos című filmet, de azért annál bonyolultabb a cselekménye. Még ha a csavarok mind előre is láthatóak voltak.

Jó indulattal még akár egy egészen kiemelkedő regény is lehetett volna. Ha nem próbálta volna meg túl komolyan venni magát az író, egy teljesen szórakoztató regényként gondolnék most a könyvre, még ha nem is lett volna több, mint egy tisztességes iparosmunka, de így időnként már-már paródiának éreztem. Nincs komolyan felépített világ, nincsenek rétegelt szereplők, a minimális fejlődésen átesettek is kiszámíthatóak voltak, és ismét csak előveszi Cline a szerencsétlen geek archetípusát, aki persze a végén megkapja a fele királyságot és a királylány kezét. Ez részben érthető is, hiszen már mindenki álmodozott arról, hogy valami nagyobb részese, hogy hősként tekintsen rá még a gimnáziumi nemezise is. Pedig a Föld közeledő inváziója termékeny alapanyag, számos kiemelkedő sci-fi regény született már ezt felhasználva, elég csak a Végjátékra gondolni, amire többször is utalt Cline a regénye során.

Ettől lehiggadtam, legalábbis annyira, hogy Yoda mester elsuttogott tanítását mantrázzam a fejemben: Engedd el a dühödet.
Ha kétségbeestem, gyakram próbáltam Yoda hangjával csillapítani magam. Néha az Obi-Wantól, Qui-Gontól vagy Mace Windutól kölcsönzött filmes idézetek is hatottak.
Persze ez csak a jobb napokon vált be. A rosszabbakon épp ilyen előszeretettel fogadtam meg Vader vagy Palpatine nagyúr meglehetősen szuggesztív tanácsait.

S ha már utalások… Az egész regényről süt a 80-as évek imádata, ami érthető, hiszen Cline akkor élte tinédzser éveit. A Ready Player One után ismét át- meg átszövi az egész könyvet a popkulturális utalások tömkelege. Eltökélt szándékom volt, hogy az általam felismerteket végig számoljam a cselekmény során, de azt hiszem a 15. oldal után feladtam. Nem lenne ezzel semmi baj, bűnös élvezetként én is megnéztem már a híres Kung Fury című kisfilmet, ami megközelítőleg az, amit Cline ad a regényeivel, bár nyomokban történetet tartalmaz, de a kvintesszenciája a 80-as évek koncentrált kivonata: számtalan utalás a kor és/vagy a geek szubkultúra filmjeire, zenéire, videojátékaira, tévés sorozataira, könyveire: Star Trek, Csillagok háborúja, A Dűne, X-akták, Space Invaders, Queen, Űrodisszeia és így tovább. Lévén, hogy az említett évtized utolsó évében születtem és viszonylag későn csatlakoztam az informatika világába, valószínűleg nem minden utalást értettem meg. A Bene Gesserit félelem elleni litániáját viszont muszáj kiemelnem. Számos alkalommal mormoltam az orrom alatt már én is, így az a pár sor nem növelte a túltelítettséget. Mert az volt sajnos. Talán még közvetlenebbül, mint az előző regényében, időnként úgy éreztem, hogy Cline kitekint rám a lapok közül és várja, hogy bólintsak, hogy igen, értem ezt az utalást is. A kevesebb néha több – ha szabad ezzel a klisével élnem. A hard sci-fit kedvelő énem pedig erősen ráncolta a homlokát egy-egy tudományos magyarázat során, de ezt most figyelmen kívül hagytam.

– Fullánk nem is volt igazi kard – mondta Diehl. – Csak egy sötétben világító hobbitkés, amivel lekvárt kentek a muffinra meg a lembas kenyérre.
Cruz nem hagyta magát.
– A félszerzetek pipafüvének élvezete láthatóan elvette az eszed – vágott vissza egy idézettel. – Fullánk a tündék kardja volt, amit Gondolinban kovácsoltak még az első korban! Gyakorlatilag bármit képes volt elvágni! És a pengéje csak akkor ragyogott, amikor orkokat vagy koboldokat észlelt a közelben. Mjölnir mégis mit tudott kiszúrni? A kamu akcentust meg a melírozott hajat?

Az első regényének sikere után kézenfekvő volt Cline számára, hogy az Armada fő motívuma is a 80-as évek popkultúrája lesz, de a legnagyobb hibája mégis az eredetiség teljes hiánya. Mindent láttunk/hallottunk/olvastunk már valahol. Egy-egy ilyen könyv még megbocsátható, sőt kis adagokban fogyasztva még élvezető is… de a harmadik regényével valami újat kell felmutatnia. A nemzetközi fogadtatása sem volt olyan átütően sikeres, mint a Ready Player One-nak,  persze amíg van ilyen és hasonló típusú regényekre kereslet, a harmadikkal sem fog kilógni a sorból.

Minden hibája ellenére vagy éppen ezért mégis alig több, mint egy nap alatt elolvastam. Valahogy kikapcsolt, még ha sokszor szemforgatásra is késztetett a cselekmény, főleg a túlerőltetett popkult utalások miatt. Ha tetszett a Ready Player One, ezt sem érdemes kihagyni, de inkább csak másod-olvasásnak érdemes elkezdeni, valami komolyabb regény mellett.

Mások így látják:
Kultnapló
acélpatkány

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

About Dubovszki Martin

szoftvermérnök, amatőr fotós, javíthatatlan sci-fi rajongó

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*