Árnyékszövetség

Még 2014 márciusában került a kezeim közé Scalzi Vének háborúja-ciklusának névadó kötete. Egy abszolút élvezetes, lendületes military sci-fiként maradt meg, ami inkább a szórakoztató mivolta miatt lett emlékezetes, mintsem a komolyabb kérdések feszegetése végett. A sorozat hatodik részéhez érve kíváncsian és félve kezdtem hozzá, hiszen az előző részt csaknem másfél éve olvastam már és nem okozott maradandó élményt: bár halvány emlékeim szerint jól szórakoztam rajta, nem sok mindent tudtam felidézni a cselekményből.

A történet – mint kis utánajárás után kiderült – ott folytatódik, ahol az ötödik rész véget ért. A Gyarmati Szövetség helyzete egyre súlyosbodik: a Föld Állomás elleni támadás után megromlik a viszonya az anyabolygóval, a Konklávéval való kapcsolatuk pedig a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető kielégítőnek, gyakorlatilag a tömörülés minden faja gyűlölettel, de legalább erős ellenszenvvel viseltet az emberiség iránt, legyen az a Gyarmati Szövetség vagy az újonnan megjelenő független oldal, a Föld.

Scalzi és a szóban forgó regényciklus egyik, ha nem a legnagyobb erőssége, hogy képes megújulni: az első három kötet még tisztán military sci-finek számított, az azokat követő két rész pedig már a karakterekre és a frontvonal mögötti történésekre összpontosít – ezzel egyszerre megtartva és el is veszítve régi olvasókat. Mert bár remek ötleten alapul a katonai vonal és az első két részben izgalmas betekinteni a kiképzésbe is, ám egy idő után könnyen unalmassá válhatott volna a szcenárió, amely szerint az éppen aktuális küldetés miatt elugornak egy bolygóhoz a genetikailag feljavított szuperkatonák, ahol különböző okok miatt ellátják az idegenek baját, majd egy kis könnyed, humoros intermezzo két küldetés között, hogy aztán újra fenéken billentsenek egy fajt, ami a Gyarmati Szövetség tyúkszemére kíván lépni.

Vannak előnyei annak, ha genetikusan feljavított, nem tisztán emberi testben létezel, feltéve persze, ha nem zavar, hogy olyan a színed, mint az avokádókrémé.

Ezzel szemben a Zoë története és A lázadás hangjai kötetekkel képes volt Scalzi egy új oldalát bemutatni az általa megálmodott univerzumnak. Az utóbbiban bemutatott karakterközpontú, politikai sci-fi vonalat vitte tovább az Árnyékszövetség is. Talán egyeseknek csalódást fog ezáltal okozni, de mindenképpen érdemes elolvasni. Scalzi továbbra is humorosan és lendületesen képes szőni a történetet, még ha nem is túl részletes a felvázolt világ – ezt viszont lehet csak én érzem így, mert mostanában a féltégla vastagságú űroperákat preferálom. Ám ez nem azt jelenti, hogy kidolgozatlan lenne a cselekmény kereteként szolgáló univerzum, sok finomságot tudunk meg a történet előrehaladtával. A lalanok utódokhoz való hozzáállása például egy igen érdekes ötlet, de csak egy ötlet marad, komoly szerepet nem kap a könyv során.

A történet megőrzi a regényciklusra – illetve alapvetően Scalzi-ra – jellemző könnyedségét. A komoly és elgondolkodtató történések között lendületesek és szórakoztatóak maradnak a párbeszédek, van szereplő, aki a legváratlanabb helyzetben is képes humorosan odaszúrni a társának és van, aki élete legrosszabb napjait is képes élvezhetően lefesteni. Az említett komoly és elgondolkodtató részektől nem kell félni, nem lesz Heinlein-i mélységű, pont annyira mély, hogy a lehető legnagyobb réteg számára fogyasztható lehessen.

Az egyik pillanatban még ott a priccs alattam, a másikban már kalimpálva repültem a fal felé. Amikor ez bekövetkezett, két dolog járt az eszemben. Az egyik gondolat, és ezt őszintén be kell vallanom, rendesen betöltötte az agyamat, csak annyi volt, hogy ÁÁÁÁÁÁ, először azért, mert repültem a levegőben, utána meg azért, mert felkenődtem a falra.

Ennek a könnyedségnek köszönhetően szemet hunyhatunk a már említett kissé kidolgozatlan univerzum és a megemlített, de fel nem használt ötletek felett is, mert Scalzi eléri a célját ezzel a regénnyel is: szórakoztat. Tisztán, minden sallang nélkül szórakoztat. Nem akar görcsösen komoly lenni, de nem is megy át egy gyenge paródiába. Ezzel a kötettel ér véget a Vének háborúja, illetve egy időre ér véget a ciklus. Talán pont jókor, még nem fulladt ki, csaknem minden kérdést megválaszol, amit az előző kötetek felvetettek, mégis nyitott a folytatásokra, hiszen annyi ötlet vár még kidolgozásra. Két-három év után szívesen kézbe venném a folytatást.

A Kultnapló szerint:
Árnyékszövetség

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

About Dubovszki Martin

szoftvermérnök, amatőr fotós, javíthatatlan sci-fi rajongó

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*