Dubovszki Martin

szoftvermérnök, amatőr fotós, javíthatatlan sci-fi rajongó

Detroit: Become Human

A Horizon: Zero Dawn megtörte a konzolok iránt tanúsított ellenérzéseimet, így én is egy PS4 Pro tulajdonosa lettem. Azóta számos nagyszerű exkluzív címet játszottam végig a Horizon mellett, elég csak az Uncharted szériára gondolni vagy a David Cage nevével fémjelzett játékokra, mint a Heavy Rain és a Beyond: Two Souls. Mind nagyszerűek voltak a maguk nemében, de ahogy említett is anno, a Detroit: Become Human volt az, ami végképp eldöntötte, hogy kell a nappaliba egy játékkonzol. Hatalmas elvárásokkal ültem hát le a kanapéra, még a megjelenés napján éjfélkor, hogy végre belevethessem magam Mr. Cage legújabb alkotásába.

A történet szerint a közeljövőben járunk, 2038-ban, amikor az emberek között már intelligens androidok járnak, átvéve a nehéz fizikai munkától kezdve, a takarításon át egészen – ha a tulajdonos úgy kívánja – a gyereknevelés feladatait is. Így elkerülhetetlenné válik, hogy az emberek a gépeket kezdjék hibáztatni munkájuk elvesztése miatt, mindennapossá válnak a kisebb-nagyobb géprombolások. A helyzet rendkívül feszült, az egyre összetettebb munkákat ellátni képes gépek megjelenésével már csak egy szikra hiányzik, ami hatalmas, pusztító tüzet szít. S ez a szikra a lassan öntudatra ébredő androidok egyre nagyobb száma – vagy a deviánsok egyre növekvő száma, hiszen minden csak nézőpont kérdése.

Kezdjük a külsőségekkel, hiszen ez az első, amivel kapcsolatba kerülünk, ha elindítjuk a játékot. A Quantic Dream címeitől már megszokott, hogy az éppen aktuális konzolgeneráció határait feszegeti, ha a megjelenítésről van szó. Így volt ez a Heavy Rain és a Beyond: Two Souls esetében is, ráadásul e két cím remastered verziójának még ma sincs semmi oka szégyenkezni. A motion capture technológia által megalkotott képi világ egyszerűen szemet gyönyörködtető! A nagytotálok és a premier plánok is már-már fotórealisztikusak.

Bár szerepjátékoktól nem szokatlan az alapos világépítés, a szóban forgó játékokhoz hasonló, rövidebb lélegzetvételű narratív élmények esetében nem elsődleges szempont felépíteni egy teljes univerzumot. David Cage és csapata viszont ebből a szempontból is kiemelkedőt alkotott. Élő és lélegző környezetként tárul elénk Detroit városa: számos járókelővel találkozhatunk, építkezéseket, digitális hirdetőtáblákat, hírműsorokat játszó kivetítőket láthatunk, amik reagálnak a döntéseink által irányított cselekményre. További érdekességeket képeznek a játék során elszórt újságokban található cikkek, amik a gazdasági, geopolitikai és technológiai jövőt tárják fel a játékos előtt. Már önmagában ezeknek a cikkeknek a felfedezése is egy külön élmény.

A grafikai motor viszont a már említett premier plánok során mutatja meg igazán, hogy mire is képes. Az arcok már-már félelmetesen részletesek. Gond nélkül leolvashatóak róla a szereplők érzelmei, belső vívódásai. A viselt ruhák fodrozódásai, a különböző szereplőkkel és tárgyakkal való interakciók megjelenítése is a mai technológia csúcsát képezik. Talán ma már nem tűnik furcsának, ha egy-egy videojáték kapcsán színészi teljesítményről beszélünk. Persze nem a megboldogult Westwood Studios által készített élőszereplős, megmosolyogtatóan butácska átvezető snittekre kell gondolni. A motion capture technológiát felhasználva a szereplőgárda tagjai nem csak a hangjukat kölcsönözték a karaktereknek, hanem eljátszották a karaktert. Minden lépést, minden apró arcizom rezdülést. Az így kialakuló élethű képek végett sokszor el is feledi az ember a kanapén ülve, hogy tulajdonképpen ő most játszik, sokkal inkább egy filmet néz, ahol komoly beleszólása van a történet alakulásába.

S jelen esetben komoly beleszólás alatt ténylegesen sorsfordító eseményekre kell gondolni. Eddig sem volt újdonság, hogy a Cage-féle játékokban képesek meghalni a főszereplők és amíg egy is él, végigjárható a cselekmény. Ám a Detroit: Become Human rendelkezik a legszerteágazóbb történettel, a legvaskosabb forgatókönyvvel és a legmeggyőzőbb alakítást nyújtó szereplőgárdával is. Az első végigjátszás durván 11 órát vett igénybe esetemben, de a döntési fában bejárható utak csekély részét sikerült csak megismerni ezidáig, így biztosítva az újrajátszhatóságot (30-35 órára becsülik a teljes kijátszást). A fentebb dióhéjben összefoglalt történetről nehéz szuperlatívuszok nélkül beszélni, még ha akad benne egy-két olyan fordulat is, amit a science fiction klisék nagy könyvéből kölcsönöztek az írók. A 11 órás időtartam alatt végig képes volt fenntartani a feszültséget a sztori, mindezt olyan szívszorítóan izgalmas, drámai és megérintően emberi narratívába csomagolva, hogy napkora képes rátelepedni az ember lelkivilágának törékeny biokomponensére.

Nincs jó és rossz, fekete és fehér, nincs tisztán jó és teljesen rossz döntés. Olyan váratlan helyzetekben is rákényszerít a választásra a történet, hogy esélyed sincs átgondolni, csak ösztönösen kiválasztod a legjobbnak ítélt lehetőséget és folytatod tovább, remélve, hogy később nem üt vissza rád a választott opció. Bizony volt olyan pont, ahol meg kellett állítani a játékot és felállni, hogy át tudjam gondolni mit is tettem. Volt olyan is, ahol sűrűn kellett pislogni, hogy kitisztuljon az elfátyolosodó látásom. S talán el is érkeztünk a játék legerősebb eleméhez: megkerülhetetlen módon vált ki érzelmeket a emberből. Minden eszköz, minden játékmechanikai elem, minden egyes felcsendülő dallam hozzájárul, hogy elmossa a kanapén ülő játékos és az irányított karakter közötti fizikai határt, hogy ne csak végigjátsszuk, hanem átéljük a történteket.

Mindhárom főszereplő – Connor, Kara és Markus – más és más szempont alapján enged betekintést az androidok és emberek által zsúfolt Detroitba és hármuk narratíváját tökéletesen kiegészíti a három különböző szerző által írt több tucatnyi zene is. Connor gépiesen elektronikus, hideg hangzásvilága, Kara érzelmes, megérintő dallamai és Markus nagyszabású, epikus zenéje hatalmas pluszt adnak az élményhez, bármelyik nagy költségvetésű hollywoodi film becsületére válna egy ehhez hasonló filmzenei album. Olyan részletekre is figyeltek a készítők, mint a játék menüje. Anélkül, hogy bármit is előre felfednék belőle, annyit tudok mondani, hogy az első belépésnél látni fogja a játékos, hogy nem egy hétköznapi főmenüvel van dolga.

A Detroit: Become Human sokkal több, mint egy videojáték, sokkal több, mint egy interaktív film. Egy olyan pokolian erős narratívával a játékos arcába robbanó élmény, amely után hosszú ideig nem lesz képes másra gondolni csak a további még felfedezetlen lehetőségekre, amik Detroit utcáin várják. David Cage ismét jött, látott és győzött. Az utóbbi napokban felreppent a hír, hogy 2021-ben jön a következő generációs Playstation, de addig is a Sony tovább erősítené az exkluzív címeinek táborát, akár folytatásokkal is. Remélem ez azt jelenti, hogy a Quantic Dreamnek lesz még legalább egy dobása, amit élvezhetünk a PS4 rendszereken.

 

Brandon Hackett: Xeno

Valahogy mindig is féltem a magyar írók sci-fi regényeitől. Talán a hazai filmgyártás “kiemelkedő” alkotásai plántálták belém ezt vagy talán egyszerűen csak nem találkoztam eddig igazán meggyőző alkotással. Brandon Hackett új regényét, a Xenot mégis bátorkodtam elolvasni és egyáltalán nem bántam meg, sőt…

Az alapkonfliktus szerint a Naprendszerben megjelenik egy ismeretlen objektum, amiről kiderül, hogy egy idegen űrhajó, migrátorokkal a fedélzetén. Ők egy csapásra számos féregjáratot nyitnak a Földön, összekötve három másik civilizációt velünk. Így kénytelen-kelletlen együtt kell élnünk a beözönlő idegenek sokaságával: az alkotáskényszeres firkákkal, a víz alatt élő, mindig ködösítő hidrákkal és az ostorosokkal, akik már csak saját maguk árnyékai.

Ez a kényszerű együttélés egyik fajnak sem ízlik, mégis össze kell fogniuk, ha meg akarnak szabadulni a migrátorok vasmarkú felügyeletétől. Ebben a súrlódásoktól sem mentes csoportba kerül főhősnőnk, aki utolsó mentsváraként, veszíteni való nélkül kötelezi el magát a Föld és a többi gyarmatbolygó felszabadítása mellett. Elindulnak hát a migrátorok világát, az Eredőt felkeresni, hiszen úgy gondolják, hogy ott rejlik a megoldás. Ám olyan titkokra lelnek az út során, melyek messze túlmutatnak a három világ törékeny triumvirátusán.

Főhősünk, Olga Ballard, az apja nyomdokaiba lépett xenológus, az ő szemén keresztül ismerhetjük meg a világot, amely gyökeresen felfordult a migrátorok érkezésével. Idealizmusa szerethetővé teszi karakterét, titkon mindenki szeretné egy kicsit olyan pozitívan látni a világot, mint ő. A sorozatos buktatók és negatív kimenetelű véletlenek hatására sem válik borúlátóvá, ragaszkodik a kezdeti idealista világszemléletéhez. Mellette még megjelenik a Ballard család több tagja is a könyv lapjain, de nem is az emberi karakterek adják a történet sava-borsát, hanem az idegenek.

Mind a három kultúra gyökeresen eltér egymástól. A firkák kultúrája az alkotás köré épült fel, mindennél fontosabb maradandó és kiemelkedő művészeti értékkel rendelkező művet létrehozni, legyen az szobor, festmény vagy bármilyen képzőművészeti alkotás. Még a testük is ennek árnyékában fejlődött ki az evolúció során. Ez a kényszer persze meghökkentő, derűs és dühítő szituációkat is szül, amikor nem az anyabolygójukon hódolnak a szenvedélyüknek. A hidrák víz alatti életet élnek egy jégholdon, civilizációjuk több részre szakadt, a jégpáncél alatti élettér mélysége szerint. A művészetet nem értik, látszólag mindig a saját érdekeiket helyezik előtérbe és esetükben semmi és senki sem az akinek látszik vagy látszani akar, lételemük a titkolózás, a szálak háttérből történő mozgatása.

Az ostorosok ellenben már csak szürke árnyékuk egykori önmaguknak. Tengődő civilizáció, egy aszteroidalánc szikláiba vájt üregekben élnek. Energiát a testükbe ültetett fúziós reaktorból nyernek, ostoros amőbaszerű testükkel ügyesen mozognak a mikrogravitációs környezetben is. Kommunikálni eleddig senkinek sem sikerült velük, még a migrátorok sem kényszerítették az ostorosokat a másik két gyarmatra költözésre.

Az író nagyon ügyesen alkotta meg ezt a három civilizációt, a firkák kettős füttyögő nyelve, a hidrák vízzel kapcsolatos szófordulatai, az ostorosok idegensége olyan elegyet alkotnak, hogy lapról lapra többet szeretnénk megtudni róluk. S nem is kell sokat várnunk erre, a több, mint 400 oldalas regény során bőséggel csöpögteti Hackett a várt és igényelt információkat róluk. Már-már olyan ötletesek a megalkotott fajok, mint Vinge falka lényei, vagy Tchaikovsky ugrópókjai. Mellettük az emberi karakterek kissé sablonosnak is tűnhetnek.

A legnagyobb előnye mégis az talán, hogy észrevétlen képes könnyed kalandregényből kőkemény hard sci-fivé válni, hogy aztán egy modern űroperává váljon, ami végül egy bolygóközi drámában teljesedik ki. Remekül kiegyensúlyozta a keveredő alzsánereket az író, egyszer sem éreztem az olvasás során oda nem illő elemeket, pedig az SF regényekben elbújtatott szerelmi szálakat sosem tudtam jó szemmel nézni (persze lehet most is inkább csak a békés együttélés kifejezést kellene használnom).

Többször is írtam már, hogy egy könyv minőségének fokmérője az olvasóból kiváltott érzelmek mennyisége és minősége. A könyv végső drámája pedig (többek között) rendkívül feldühített – persze nem abban az értelemben, hogy magára az íróra haragudnék. Értem, hogy miért ez lett a könyv lezárása, de hasonló mértékben éreztem dühöt és szánalmat a gyarló emberiség iránt, mint mikor kisiskolásként először hallottam az alexandriai nagykönyvtár elpusztításáról vagy az inkvizícióról. Ez a befejezés nem mindenkinek fogja elnyerni a tetszését, de ha hagy időt az olvasó a megemésztésére, akkor rájön, hogy talán nem is lehetett volna okosabban lezárni a könyvet.

Férfiasan bevallom, hogy annak ellenére, hogy nagy science fiction rajongónak tartom magam – hiszen az olvasmányaim csaknem száz százaléka ebből a zsánerből kerül ki – még nem olvastam hazai író tollából született sci-fi regényt. Pedig tisztában vagyok vele, hogy vannak olyan – magyar szemmel – fontos művek, amit mindenképpen érdemes és/vagy illendő lenne elolvasni. Ezért is féltem egy kicsit a regénytől, amin az sem segített, hogy személyesen is ismerem a tisztelt írót. Ez a regény viszont abszolút felülmúlta az elvárásaimat. Időnként azt is el tudtam feledni, hogy hazai könyvet olvasok – s ezzel a kijelentéssel egy hazai alkotót sem szeretnék megsérteni.

Ha valaki azt kérné tőlem, hogy magyar SF regényt ajánljak, habozás nélkül a Xenora mutatnék. Ebben a könyvben megvan minden, ami egy kiemelkedő történethez kell: változatos, kidolgozott idegen fajok, megastruktúrák, sötét titkok, aktuális eseményekre reflektáló(nak is tekinthető) történet, végtelen emberi gyarlóság, bolygóközi dráma. Remélem Hackett úr pár év múlva meglep minket egy folytatással is.

Horizon: Zero Dawn

Sosem hittem volna, hogy valaha is majd beruházok egy konzolra. A PC bővíthetősége és többcélú felhasználhatósága mindig is erősebb érv volt, a játékra tervezett célhardvernél. Bár akadt régebben is egy-két olyan konzol exkluzív cím, amit szívesen játszottam volna, nem érték el azt a kritikus tömeget, ami miatt változtattam volna PC-s mivoltomon. Aztán tavaly kijött a Horizon Zero Dawn és a trailereit látva eldöntöttem, hogy ezt a játékot bizony végig fogom vinni, többször is – majd a Detroit: Become Human megadta az utolsó lökést és beszereztem egy PS4 Prot. 

A történet szerint már nem az emberiség az uralkodó faj a Földön, egy ismeretlen kataklizma következtében visszaszorultak törzsi, vadászó-gyűjtögető fejlettségi szintre, ahol a lándzsa és az íj segítségével próbálnak túlélni a gépek által uralt vidéken. Ebbe a világba születik bele Aloy, aki kitaszítottként nevelkedik egy szintén kitaszított nevelő apa, Rost vigyázó tekintete alatt. Egész gyermekkorát átitatja törzse többi tagjának megvetése, így felcseperedve fejébe veszi, hogy a veszélyekre fittyet hányva kideríti, miért is száműzték őt és ki is a valódi édesanyja. A sztori izgalmas, néhol klisés, de szerethető karakterekkel operál és nagyon ügyesen rájátszik az emberi kíváncsiságra, hiszen Aloy bőrébe bújva minél többet szeretnénk megtudni nem csak a saját, de az emberiség múltja felett lebegő sötét foltról is.

Játékmechanikai szempontból is kiemelkedőt alkotott a Guerilla Games csapata. Sosem élveztem még ennyire egy nyitott világú akció RPG-t. A bejárható terület meglehetősen nagy, a fast travel rendszer vagy a hátasként használható gépek nélkül igencsak sokáig tartana egyik küldetés helyszínéről a másikig elbandukolni. A harcrendszer is kifinomult, bár a gépek sokkal erősebbek, mint Aloy, a Focus eszköznek köszönhetően képes észrevenni azok gyenge pontjait. Ezek lehetnek különböző tartályok, amik gyúlékony vagy éppen rendkívül hideg folyadékokkal vannak megtöltve, melyeket kilőve komoly sebzést okozhatunk a robotoknak, vagy páncéllemezek, amiket leválasztva feltárulnak a kényes, könnyebben sebezhető területek. Több gép is saját távolsági fegyverrel rendelkezik, amiket felhasználhatunk ellenük is, amennyiben sikerül leválasztani azt az eredeti gazdájáról. S persze a lopakodás is kiemelten fontos. A magas fűben csak azok a gépek vesznek észre, amik felderítő radart hordanak magukon – amit szintén leválaszthatunk pár jól irányzott lövéssel. Kavicsokkal elterelhetjük a gépek figyelmét vagy akár egy füttyentéssel közelebb csalogathatjuk a pozíciónkhoz, hogy aztán egy komoly sebzést vagy kisebb gépeknél azonnali megsemmisülést okozó találatot bevigyünk a rejtekünkből. A harcokhoz tehát többféleképpen kezdhetünk neki, így mindenki megtalálja a számára megfelelő stílust.

Manapság egy open world játékból sem hiányozhat a crafting system. Ez a Horizon esetében sincs másként. Két főbb erőforrást különböztethetünk meg: a természetben előfordulóakat (például a különféle főzetekhez használt növények, vadállatok irhája és húsa), illetve az elhullott gépekből kimentett alkatrészeket (fémdarabok, vezetékek, lencsék, stb), de emellett még akadnak a régi világból származó ereklyék, különböző csiszolt kristályok is. Lőszert, nagyobb táskákat és tegezeket, főzeteket és bombákat tudunk készíteni az összegyűjtött nyersanyagokból, illetve azok mindegyikével lehet kereskedni is, egyes cikkeket érdemes egy bizonyos kereskedőnek elvinni, hiszen jóval drágábban tudjuk ott tovább adni.

A történet és a világ megismerésének szempontjából nem a párbeszédek számítanak a legfontosabb forrásoknak. Maga a párbeszédrendszer kulcsa a bizonyos momentumokban felmerülő három válasz lehetőség, mely szerint Aloy a szívére vagy az eszére hallgatva válaszoljon, esetleg agresszív módon viszonyuljon a dialógus másik résztvevőjéhez. Ami igazán kiterjeszti a játékot lore wise, az a nagyszámú összegyűjthető kis adatpontok a múltból. Hol naplóbejegyzések, hol tudományos cikkek vagy interjúk részletei vagy egy hangüzenet egy családtagnak. Ezeket összegyűjtve teljesedik ki igazán a Horizon világa.

A technikai megvalósítás szintén kiemelkedő lett. A PS4 Pro verziója esetében a fejlesztőknek 5,5 gigabyte RAM memória áll a rendelkezésükre, de bámulatos, hogy milyen látványvilágot alkottak meg. Persze a RAM mennyisége csak egy kisebb szelete a grafikai teljesítménynek és célhardverre mindig is könnyebb fejleszteni, mégis megsüvegelendő a termék minősége. Nem találkoztam komolyabb FPS dropokkal, még a nagyobb csatákban sem. A játékmenet során – köszönhetően a fotó módnak –  látszik, hogy szinte teljes mértékben kihasználták a konzol által adott lehetőségeket, de a cinematic részeken látszik igazán, hogy mennyire gyönyörű is a Horizon világa.  Bizonyára 4K-ban még látványosabb lenne, de egyelőre nincs UHD-képes megjelenítőm. Az irányítás kellően reszponzív, még egy olyan kezdő konzolosnak is mint én, könnyű volt beletanulnia (a Life is Strange-et játszottam egyedül kontrollerrel). A szabadon bejárható világ óriási, bárhol portyázó gépekre bukkanhatunk. A már említett harcrendszer magáért beszél: rendkívül élvezetes és sokféleképpen vadászhatjuk le a robotokat, igaz talán a legkifizetődőbbnek a lopakodást találtam, eleinte mindenképp.

Persze egy játék sem tökéletes, sajnos ez igaz a szóban forgó cím esetében is, ám szerencsére csak kisebb kellemetlenségekre kell gondolni. Az egyik kényelmetlenség az útkereső algoritmus. Nem a legrövidebb utat keresi, hanem az általa leghatékonyabbnak (legnagyobb sebességgel bejárhatónak) ítélt utat. Emiatt gyakran ide-oda ugrál az éppen aktuális útjelző, de ez könnyen mitigálható, ha mindig a végső cél felé tartunk, nem törődve a tervezett útvonallal. A már említett választási lehetőségeknek a párbeszédekben nincs jelentősége, illetve eddig nem tapasztaltam, pedig a második végigjátszást megkezdve már másként válaszolgatok. Valamint – mint minden külső nézetes játék esetében – időnként a kamera olyan szögbe fordul, hogy nem látjuk pontosan a ránk támadó gépeket. Ezt szintén könnyen mitigálhatjuk, hiszen ha megtanuljuk a tipikus figyelmeztető hangokat (például, a feltöltődő hang a Watcher gépek támadása előtt), egy jól időzített elugrással karcolás nélkül átvészelhetjük a dolgot. De ezek mind apróságok, a játék értékéből semmit sem vonnak le.

Alig egy hete jelent meg az első kiegészítője, ami a The Frozen Wilds címet viseli. Ebben a DLC-ben tovább bővül az ismert világ, fizikailag is – csaknem az eredeti játéktér negyedével bővül a bejárható terület – valamint lore wise is: az eredeti történet során csak érintőlegesen megismert Banuk törzset látogatjuk meg. Nagy változásokat nem hoz, de ezt nem is várhatjuk el egy kiegészítőtől, ám becsületesen hozza a kötelezőket: új fegyverek, új gépi ellenségek és új szerethető karakterek. Sőt! A maga 15 órás játékidejével kétszer olyan hosszú, mint egy mai AAA-s cím és csak harmadannyiba kerül! A történet szerint Aloy új gépekről szerez tudomást a The Cut nevű Banuk törzs által lakott területen, amelyeknél veszélyesebbekkel még senki sem találkozott. Így elindul, hogy kivizsgálja a dolgot. A készítőknek úgy kellett megoldani, hogy a fősztoriba ékelve lehessen játszani – harmincas szintet határoztak meg, mint minimális követelmény – így a sztori nagy újdonságokat nem fedhet fel, viszont szépen kiegészíti a nagy kataklizma előtti világról a tudásunkat, illetve még egy kulcsszereplőről is árnyaltabb képet kapunk mire bebarangoljuk a fagyott vadont.

A Horizon Zero Dawn egy pillanat alatt a kedvencemmé vált, még azt is megkockáztatom, hogy a legjobb játék, amivel valaha játszottam. A kiegészítővel együtt könnyedén elérheti a 65 óra játékidőt, ami a manapság átlagos 6-8 órát többszörösen is túlszárnyalja. Ha PS4 tulajdonos vagy, mindenképpen ki kell próbálnod, ha nem – ahogy esetemben is – érdemes már csak emiatt a játék miatt is beruházni egyre. Remélem a Guerilla Games csapata nem fogja magára hagyni a franchise-t, mert óriási lehetőségek vannak benne és a befejezés nyitott maradt, lehetőséget adva a folytatásokra.

Peter F. Hamilton: Eltékozolt ifjúság

Mivel Hamilton a kedvenc kortárs íróm, nagyon vártam ezt a regényt. Ugyanakkor féltem is, hiszen a modern űroperák tették naggyá az író nevét a science fiction keretein belül, ez a kötet pedig egy kétes hírű mundane sci-fi. Így ambivalens érzésekkel vágtam bele a könyvbe, de nem kellett csalódnom vagy legalábbis, nem volt súlyos a csalódás.

A történet szerint Jeff Baker megváltoztatta az emberiség életét az adatkristályok feltalálásával, melyet teljesen ingyen bocsátott a világ rendelkezésére. Ezeknek a gyakorlatilag végtelen tárhellyel rendelkező eszközöknek hála létrejött az adatszféra, az internetet leváltó világháló, ahol minden azonnal elérhető. Emiatt választotta a Nagy Britanniával politikai téren szemben álló Európai Unió Bakert az első kísérleti megfiatalító kezelésre. A kezelés sikeresen zárul, ám nem várt következményekkel is jár: nem csak Baker és családjának élete fordul fel tejles mértékben, de váratlanul a politikai hidegháború forrongásai középpontjában találja magát.

A történet tehát jóval egyszerűbbnek tűnhet, mint a Nemzetközösség-regényeinek cselekménye vagy éppen a Night’s Dawn-trilógia eseményei, melyet alátámasztani látszik az alig több, mint 400 oldalas terjedelem is. Kronológiai szempontból durván 300 évvel járunk a Pandóra csillaga történései előtt. A regény végére érve három nagyobb gondolat kristályosodott ki bennem.

Kezdjük a pozitívumokkal: először is a hamiltoni világépítésben jelen esetben sem kell csalódnunk. Bár nem olyan végletekig részletes, mint a több, mint ezer oldalas kötetei esetében, de egy meglehetősen szép képet kapunk a közeli jövő Európájáról. Természetesen a legszembetűnőbb változás az adatkristályok és az adatszféra, a megfiatalítás mellett. Ugyan nincs oly szépen adagolva, mint más regényei esetében, valamint a könyv korai szakaszaiban sokszor csak említés szintjén kapunk információt, később a megszokott módon, hosszú oldalakon keresztül ecseteli az adatszféra és a megfiatalító eljárás által indukált társadalmi változásokat.

Ezen kívül szívet melengető a Nemzetközösségre kikacsintó utalások – igaz, a kikcsaintás nem a legmegfelelőbb fogalom, hiszen a szóban forgó regény két évvel előbb írodott, mint a már említett Pandóra csillaga. Említésre kerül a tervezett első Mars-expedíció, az adatkristályok és az adatszféra, találkozhatunk egy befolyásos, Burnelli nevű üzletemberrel… De nem is szabad felsorolni mindent, hiszen ezek felfedezése plusz élvezeti értéket jelent. Csodálatos, hogy Hamilton ezekből a kis szilánkokból alig két év alatt milyen monumentális univerzumot épített fel. Tulajdonképpen csak félhivatalosan előzménye a Nemzetközösség-regényeknek, amolyan techniaki alapvetés, személyes preferenciám szerint nem is sorolom be abba az univerzumba, hiszen még több száz évnek el kell telnie a Csillagközi Nemzetközösség megalapításáig.

Önálló sci-fi regényként viszont nem lenne ilyen minőségű, sőt ha nem a kedvenc kortárs íróm tollából származott volna, nem is adtam volna esélyt a könyvnek. A Hamiltonra jellemző hiba, jelen esetben hatványozottan igaz: nevezetesen a szexualitás túlzott szerepeltetése. S hogy rögtön ellent is mondjak magamnak, a szóban forgó regény esetében még talán érhetőnek is nevezhető. Hiszen egy élete alkonyán megfiatalított férfi mi mást csinálna, mint méhecskeként szállna virágról virágra kiélvezve az újra teljesen funkcionális testét? Ám ez az érv nem hosszú életű. Sokszor éreztem, hogy szimplán a szexuális vágy, mint motiváció nem kellene ,hogy elég legyen. Ilyenkor epedve vártam a következő világépítő leírásokat, szerencsére a könyv vége felé már kevesebb lett a lepedőakrobatika.

Szerencsére nem ezen a regényen keresztül ismerkedtem meg Peter F. Hamiltonnal. Jóleső érzés volt olvasni a Nemzetközösség előtti idők Földjéről, de ez a könyv inkább családi dráma, mint science fiction regény. Viszont a könyvben olvasható, hogy az Üresség-trilógia első kötete, Az álmodó üresség már előkészületi fázisban van. Remélem még idén kézhez kaphatjuk Hamilton következő kiemelkedő minőségű kötetét.

Jeff Carlson: Fagyott ​égbolt

Bár a modern űroperát tartom a tudományos-fantasztikum non plus ultrájának, kedvelem a földhözragadtabb sci-fi regényeket is, azaz a mundane science fiction-t. Persze magának az alzsánernek  már a léte is elég megosztó, hiszen a 2004-es megalkotásakor kiadott kiáltvány meglehetősen negatívan nyilatkozik több olyan SF toposzról, amik a műfaj születése óta elválaszthatatlanok magától a tudományos fantasztikumtól.

A földi vagy e világi tudományos-fantasztikum tipikusan a Földön és/vagy naprendszerünk keretein belül játszódik, bolygónk és a emberiség jövőjével foglalkozik – legyen az pozitív vagy negatív. Elfordul a science fiction irodalom visszatérő témaitól, mint a csillagközi utazás, az alternatív és párhuzamos világok, az időutazás vagy a teleportáció. A földönkívüli fejlett, intelligens élet sem fér bele az alzsáner kereteibe, ugyanakkor a hozzánk képest fejletlen élet a Naprendszeren belül még igen. Gyakran használt mundane SF toposzok például a robotika, a virtuális valóságok, a gén- és nanotechnológia vagy a transzhumanizmus. Szóban forgó regényünk is besorolható a mundane science fiction kötetek közé.

A történetet egészen egyszerűen össze lehet foglalni: a Jupiter holdjára, az Európára indított robotszondák életre utaló jeleket találnak a vastag jégpáncélban. Így kutató expedíciót indítanak, melynek tagja Alexis Vonderach, a tehetséges mérnök. Céljuk felmérni egy lehetséges kapcsolatfelvétel esélyeit, ám a jégvilágba való leereszkedés után rendkívül felforrósodik a helyzet és a békés első találkozás lehetősége végleg elúszik.

Maga a történet kiindulópontja egy sokat látott, de izgalmas szituáció, hiszen még drámaibb megtalálni azt, amit régóta keresünk – a földönkívüli életre utaló jeleket – a saját planétánk közeli szomszédságában ahelyett, hogy a távolba meredő rádióteleszkópok tapogatózása vezetne eredményre. A naphalak faja bár nem olyan ötletes, mint Vinge falkalényei (és azért itt felhívnám a figyelmeteket, hogy nem éltem Hamilton-hasonlattal), de kellően idegen és újszerű. Igaz ugyan, hogy nem lett nagyon részletesen kidogolva a faj – szigorúan csak a történet előmozdításáért szükséges és elégséges szinten mozog a naphalak mivoltának részletezése – de Carlsonnak sikerült felkelteni a kíváncsiságom. Remélem a következő részben kibonjta ezt az ötletet, mert a regény kulcsszereplői a naphalak, nem pedig az emberek.

Talán emiatt vagy ennek ellenére, a regény közel sem tökéletes. A világépítés csak hellyel-közzel történik meg. A cselekmény folyamán csak pár információmorzsát kapunk, aztán durván a történet háromnegyedénél egy egész fejezetet szentel az író a jövő Földjének és társadalmának lefestésére. Persze előkerülnek a trendi társadalmi problémák, egy harmadik világháború, mesterséges intelligenciák és azok jogai… de az alig 340 oldalas kötet lapjain nem kapnak helyet, hogy ezek a toposzok kiteljesedjenek, illetve a információ csöpögtetése sem kiegyensúlyozott. További gyengesége – legalábbis az én ízlésem szerint – a történetvezetés egyszerűsége.

Szeretem ha a események sok szálon futnak, sok szereplőt mozgatnak, akár több idősíkon is. Ezzel szemben a Fagyott égbolt cselekménye egyetlen szálon fut, illetve a már említett történelmi hátteret bemutató fejezeten kívül lineárisan haladunk az időben. A szereplők szintén kissé egysíkúra sikeredtek. Nem kellene mindenkinek többszörösen rétegelt személyiséggel rendelkezni, de a karakterek csak kicsivel bonyolultabbak, mint a faék. Összetettebb motivációt nem találni a könyv lapjain, valamint komolyabb fejlődésen senki nem esik át. A legkomplexebb karakter maga a főszereplő, Vonderach mérnök, de az ízlésemnek már egy kicsit sok volt, hogy mennyiszer volt a szexualitás gondolatainak középpontja. Ne értsetek félre, nem vagyok prűd és nem is volt olyan explicit, mint Hamilton szokott lenni (igaz, esetében a 700-1200 oldalnyi cselekményben azért valamivel kevésbé feltűnő a dolog), de az emberiséget teljes mértékben megváltoztató felfedezés közepette nem a legéletszerűbb, hogy a gondolatai jelentékeny részét képezik a nemi vágyak – legalábbis én így érzem, ez már A Kör esetében is zavart.

A komplexebb karakterek hiányát ellensúlyozza a naphalak szükséges és elégséges érdekessége, amiből sok mindent ki lehetett volna hozni, de ez nem sikerült Carlsonnak. Középszerű regény lett a Fagyott égbolt. Remélem a következő részben az író képes olyat alkotni, ami kirántja a történetet ebből a középszerűségből. Annyit már sikerült elérnie, hogy kíváncsi legyek a folytatásra is.