Dubovszki Martin

szoftvermérnök, amatőr fotós, javíthatatlan sci-fi rajongó

John Scalzi: Az összeomló birodalom

John Scalzi munkásságát nem kell senkinek sem bemutatni. Szórakoztatóan könnyed sci-fi regényeket ír, időnként megpróbálva magvasabb gondolatokat becsempészni a a sorok közé. Az Agave jóvoltából idén sem maradtunk Scalzi-kötet nélkül, ugyanis a világpremierrel (!) egy időben idehaza is olvashatjuk legújabb regényét, Az összeomló birodalmat.

A történet szerint az emberi impérium létét az Árnak nevezett csillagászati jelenségnek köszönheti. Ez egy sokat tanulmányozott, de alig ismert jelenség, ahol a mi dimenziónk univerzális sebességkorlátozása megkerülhető. Így az Ár menti naprendszerek rég virágozni kezdtek, attól függetlenül, hogy döntő többségükben nincs lakható bolygó. Az emberiség így különböző mesterséges életterekben tobzódik: kőzetbolygók felszíne alatt, aszteroidákban vagy óriási űrállomásokon. Egyedül egy félreeső helyen, a Mezsgyén járhat az ember szkafander nélkül a felszínen – a Föld elvesztése után ez a planéta lett az egyetlen lakható bolygó a számtalan világot magába foglaló Egyesülésen belül. Ám amikor egy birodalom lassan, de megállíthatatlanul változó alapokra épül, előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik az összeomlás…

Az író elszakadt a Vének háborúja által alkotott univerzumtól és egy teljesen újat hozott létre. A már ismert toposzok elegyítéséből egy egészen élvezetes világot alkotott. Az Egyesülésen belül a vezető hatalmakat különböző nagy családok, házak alkotják, amiknek befolyását a birtokolt licencek és monopóliumok határozzák meg. Ez a felállás szinte kiált egy tisztességes összeesküvésért, amit annak rendje és módja szerint meg is kapunk. Méghozzá jó űroperához méltóan, csupán az egész emberiség sorsát befolyásoló összeesküvést. A történetet három nézőponton keresztül követjük nyomon: a frissen megválasztott, a rendszerhez kritikusan hozzáálló emperátor, egy kereskedőház szabad szájú tagja és egy mezsgyei nemes Ár-kutató fia által vezetett szálakon keresztül ismerhetjük meg az egyre magasabb körökbe elérő összeesküvést.

A történet pörgős és dinamikus, nem nagyon találni benne olyan oldalakat, ahol visszább kapcsolna az iramból. A párbeszédek is remekül megírtak, bár lesz akinek zavarónak tűnhet Kiva helyenként nyomdafestéket nem tűrő beszéde. Akadnak megfejtendő rejtélyek, politikai bonyodalmak, egymás ellen áskálódó házak, kalózok, űrhajók… minden adott lenne egy kivételes űroperához, valahogy mégsem áll össze a kép egy hibátlan egésszé. A világ csak felületesen kerül felvázolásra – erre nem mentség az, hogy lesz legalább egy folytatása – és a science fiction jelen regény esetében inkább csak háttér, még ha furán is hangzik ez, amikor a metaplot központja a változó Ár miatt összeomlani készülő birodalom.

Persze Scalzi tagadhatatlanul tud írni. Ám ez “csak” egy belépő szintű könyv a valódi science fiction regények világába. Persze nem kell minden egyes regénynek hamiltoni magasságokba törnie vagy végtelenül komoly társadalmi problémákat boncolgatnia, de nekem ez már egy kicsit kevés – félre ne értsetek, ez a könyv jó. Könnyed kis semmiség, mint egy epizód a kedvenc sorozatunkból, ami ugyan szórakoztató, de a metaplothoz nem tesz hozzá semmit, mégis várjuk már azt a részt, ami előre viszi azt. De nekem ennél már több kell.

Jack Campbell: Vakmerő

Nehéz dolog jó military sci-fit írni. Persze ez nem azt jelenti, hogy űroperát vagy cyberpunk regényt könnyebb lenne alkotni, de ahogy a Frontvonalak esetében is említettem, a katonai tudományos fantasztikum rendkívül szűk eszközkészlettel dolgozik. Sokszor éppen ezért vegyítik az írók a katonai SF által biztosított toposzokat más alzsánerekkel. Ebben a szellemben fogott bele Jack Campbell Az elveszett flotta-ciklusba, párosítva regényeit azzal az alzsánerrel, ami a jó katonai SF-től szinte elválaszthatatlan: a hard science fiction-nel.

A történet közvetlen az előző rész után veszi fel a fonalat: a szövetségi flotta a Kalibánnál kivívott győzelem után tovább folytatja az útját a baráti űr felé. Utuk egy elnéptelenedő naprendszerbe vezet, ahol az egyik épphogy élhető bolygón egy szindikátusi fogolytáborra bukkannak, több ezer szövetségi fogollyal. Eleinte az egész hajóhad kitörő örömmel fogadja ezt, hiszen rengeteg évek óta sínylődő bajtársat képesek megmenteni. Ám hamar kiderül, hogy az örömbe komoly üröm is vegyül: a felszabadítottak között akadnak olyanok, akik a zendüléstől sem riadnak vissza, hogy a saját szájízük szerint vezessék a flottát.

A cselekményt tehát egészen könnyen össze lehet foglalni pár mondatban. Gyakorlatilag a regény teljes hosszában egy szálon fut, csak a következményeit érezzük a sztorival párhuzamosan történő eseményeknek. Ezt lehetne akár negatívumként is felfogni – főleg egy hamiltoni cselekményhez viszonyítva – de így a lendületes űrcsatákat csak a harcérintkezések közötti várakozások szakítják meg. A harcérintkezések pedig rendkívül reálisan lettek megfestve. Nincsenek szinte összeérő szárnyvégek, nincsenek örült dugóhúzókba torkolló légi csaták, mint a megkérdőjelezhető minőségű filmekben. Itt kőkeményen érezhető a relativisztikus torzítás, a csaták nagy része abból áll, hogy egymás felé száguld a két fél, durván egytized C sebességgel. A tényleges harcérintkezés alig pár pillanatig tart. Nehéz megmondani, hogy miként fognak a jövő csatái lejátszódni az űr végtelenjében, de nagy eséllyel valami hasonlóra kell majd felkészülnünk, mint amit Campbell elképzelt.

A Vakmerő által járt univerzum is tovább bővül. Újabb információkat kapunk a Szindikátusról, a Szövetségről és magáról az évszázados háborúról is. Persze ezek csak kisebb morzsák, nagyrészt továbbra is a sötétben tapogatózunk, ha a cselekmény hátterére vagyunk kíváncsiak. Egy-két elejtett utalás továbbra is azt sugallja, hogy van a Szindikátuson és a Szövetségen kívül is egy erő, ami szerepet játszhat a véget nem érő háborúban. A szembenálló felek egyébként tisztán feketék és fehérek. A Szövetség a jó oldal, ahol fontos az egyén szabadsága, demokratikus úton választott képviselők által alkotott politikai szervezet vezeti a bolygószövetséget. A Szindikátus pedig egy gonosz nagyvállalathoz hasonlítható, ahol a darabszám a lényeg, az egyszerű ember szabadságát gond nélkül korlátozzák – persze mindezt a “saját érdekében”. Ezt a képet csak a két flotta által alkalmazott esztelen stratégiák és becstelen mészárlások árnyalják, hiszen mindkét fél elfeledte már az alapvető harcászati módszereket és magasról tesznek a hadijogra.

Gondolkodtam azon, hogy talán nem emberi értelem is kapcsolódik ehhez a borzalmasan pusztító háborúhoz, amit az elmúlt évszázadban vívtunk egymással. De mostanra már tudnom kellene, hogy az embernek nincs szüksége más értelmes fajra, aminek a befolyása nyomán valami ostobaságot tudunk tenni.

Az első rész kisebb hiányossága volt a szereplők – leszámítva John Geary-t – egysíkúsága. Szerencsére ebben a részben már javult a helyzet. Geary személyisége tovább finomodik és nem csak a kemény, kötelességtudó, de kétségek között hánykódó katona énjét ismerjük meg, hanem az esendőbb, emberi oldalát is. Ebben nagy segítség Riona társelnök asszony, akinek kibontakozó személyisége túlnő az akadékoskodó politikus archetípusán. A kettejük alkotta pólusok – a katonai hatalom és a civil vezetés – folyamatos súrlódása komoly mozgatórugója a cselekménynek. Persze azért nem kell rögtön többszörösen összetett karakterekre gondolni, de határozottan fejlődés érezhető az előző részhez képest. Sajnos ez a fejlődés meg is áll a két vezető szereplőnél, a kisebb szereplők alig, vagy egyáltalán nem váltak rétegeltebbé.

Bár a Vakmerő csak a sorozat második része, az már most kijelenthető, hogy a ciklus rendkívül epizodikus. Minden kötet egy-egy komolyabb problémát vezet fel, amit aztán meg is old, a metaplot pedig változó sebességgel halad. Ez nem baj, sőt – talán a történetmesélés egyszerűsége végett – Az elveszett flotta kiált egy minőségi sorozat adaptációért. Talán a The Expanse sikere rávilágít, hogy van létjogosultsága a science fiction sorozatoknak a televízió képernyőjén.

Kisebb hiányosságai ellenére egy rendkívül szórakoztató ciklust indított útjára Campbell a Rendíthetetlennel, amely a második részre sem vesztette el a lendületét. Egyszerűségében rejlő nagyszerűsége és a metaplotban megbúvó titok óriási potenciált rejt. Remélem az író felnő a feladathoz és képes lesz ezt kihasználni.

Félix J. Palma: Az ég térképe

Még 2015 augusztusában olvastam Félix J. Palma Viktoriánus-trilógiájának első részét, Az idő térképét. Az év egyik legnagyobb meglepetése volt számomra, nem csak, hogy a spanyol science fiction felé is nyitottá váltam a könyv által, de a viktoriánus korban játszódó regényeket is egy csapásra vonzóvá tette számomra. Oly könnyedén képes volt Palma különböző műfajokat vegyíteni és annyi ötletet és eredetiséget belezsúfolni a csaknem 600 oldalba, hogy rögtön a következő kötetért nyúlt volna minden olvasó. Ám aztán szomorúan kellett konstatálni, hogy a kiadó nem tervezi folytatni a sorozatot. Így kellemes meglepetésként ért a tény, hogy tavaly mégis kiadásra került a trilógia második része.

A történet az előző rész után veszi fel a fonalat. H. G. Wells nyugodtan éli a saját életét, immár a Murray Időutazások által okozott kellemetlenségek nélkül. Ám ezt a nyugodt idillt ismét egy önjelölt írótárs megkeresése zavarja meg: ezúttal Garett Serviss lép vele kapcsolatba, hogy véleményezze a Wells által írt Világok harcának általa megírt folytatását, ami az Edison meghódítja a Marsot címet viseli. Egyúttal meg is invitálja a köztiszteletben álló írót egy olyan kalandra, ami nem csak Wells és nem is csak a Brit Birodalom, de az egész bolygó sorsát megváltoztatja. Ezzel párhuzamosan Emma Harlow kisasszonyt Montgomery Gilmore udvarló ostroma arra készteti, hogy lehetetlent kérjen tőle, abban bízva, hogy emiatt majd lemond róla – ha már a viszonzatlan szerelem nem volt elég ok erre. Gilmore-nak le kell másolnia a Wells regényében leírt idegen inváziót. Ami persze, mindenkit meglepő módon, tényleg bekövetkezik.

A cselekmény tehát ismét H. G. Wells egyik regényét veszi alapul, hogy azt aztán csavarva rajta nem is egyet, létrehozzon egy olyan műfaji elegyet, ami rendkívül szórakoztató – bár kicsit szűkölködik a meghökkentő pillanatokban, legalábbis az előző részhez viszonyítva. Ám ez nem azt jelenti, hogy az események folyása kiszámítható lenne vagy éppen unalmas. Palma nagyon ügyesen szövi a szereplők életútját, nézőpontot vált, ha úgy érzi kell és nem fél már-már hamiltoni szinten túlírni bizonyos történéseket – vagyis úgy, hogy nem is érezzük túlírtnak. Jó példa erre, hogy érdemben több száz oldalon keresztül látszólag nem történik semmi. Persze a későbbiekben majdnem minden értelmet nyer és beilleszthető Az idő térképe által elkezdett óriási többdimenziós kirakósba.

Tudja, Mr. Wells, hogy amikor egy csillag kihuny, a fénye még sok ezer évig látszik az univerzumban? Az univerzum sokáig emlékszik a veszteségeire… de nem siratja őket. A veszteségekre is szükség van.

Három szerkezeti egységre tagolható a könyv, és minden egység más-más nézőpontból veszi górcső alá a történéseket, ezek között mindenki megtalálhatja a magának legjobban tetszőt, nekem a középső rész volt a kedvencem. Az egész kötetet átitatja a különböző műfajok mesteri elegyítése. Játszi könnyedséggel helyezi a horror, sci-fi és a romantika és a naplóregény jegyeit viktoriánus környezetbe. Ismét csak Hamiltonhoz tudnám hasonlítani: olyan műfajokat tett élvezetessé Palma, amiktől korábban gondosan távol tartottam magam. Az utolsó pár tíz oldal gondolatmenete pedig az író zsenialitásának ékes bizonyítéka. Nem is nagy meglepetés, hogy 2013-ban meg is nyerte Az ég térképe az Ignotus-díjat, ami az író hazájában az egyik legrangosabb zsánerirodalmi elismerés. Anno a Tizenegyes állomásnál említettem, hogy a könyv egyszerűen szép. Ez a kijelentés igaz a szóban forgó regényre is, már-már szépirodalmi magasságokba tör, ahogy Palma játszik a szavakkal, ahogy gondolkodásra készteti az olvasót. Ahogy ki-kikacsint időnként a narrátor szerepéből és egyre csak töprengünk, hogy ki is lehet ez a mindent tudó mindentudó, a történesek felett álló mesélő.

Hangyányi hiányérzetünk mégis lehet az olvasás után. Hiányoznak az előző részt átszövő meglepetések, amik földbe döngölték az olvasóban kialakult képet, hogy aztán egy újat építsen fel a romokra az író. Megijedni persze nem kell, Palma a jelen kötet esetében is többször mosolyra és/vagy elképedt homlokráncolásra készteti az olvasót. Csupán a számossága marad alul Az idő térképében számolt értékhez képest.

Remélem a kiadó rövid időn belül ismét meglep minket és olvashatjuk magyarul is a trilógia befejező részét. Annyi bizonyos, hogy Spanyolország felkerült a képzeletbeli science fiction térképemre.

Peter F. Hamilton: Manhattan in Reverse

Peter F. Hamilton lett az első kortárs szerző, akit kedvencemként említhetek. Sok száz oldalon keresztül oly nagyszabású történeteket sző, ami oda láncolja a könyv elé az olvasót. Szövevényes cselekményei, lélegzetelállító világai, részletesen kidolgozott szereplői mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a kortárs science fiction irodalom legnagyobbjai között tarthassuk számon – bízom benne, hogy 30 év múlva sem veszítenek jelentőségükből a művei.

Ilyen alaphanggal kezdtem hozzá a Manhattan in Reverse novelláskötetnek. Annak ellenére, hogy a tavalyi évben négy gyűjteményt is elolvastam, továbbra sem érzem magaménak a novella műfaját. Legyen bármilyen kiemelkedő is, általában hiányérzetem marad egy-egy kisprózai mű elolvasása után. Ha a megvillantott világ elnyeri a tetszésemet, akkor többet akarok pár tíz oldalnál. Ha a felvázolt konfliktus kellően provokatív, izgalmas és elgondolkodtató, akkor többet akarok pár tíz oldalnál. Persze ezt a helyzetet lehet orvosolni, ahogy Ted Chiang is tette az Életed története és más novellák esetében, a már-már félelmetes mérnöki precizitással megszerkesztett novelláival, amelyek mind terjedelemben és minőségben zseniálisak.

Így tehát egy kétfrontos hadszíntéren kellett Hamilton-nak helytállnia: a saját művei által emelt elvárások, valamint Ted Chiang szinte tökéletes novellái által keltett olvasási élmények közepette. Hamilton történetei nem fogják meggyőzni a literatúra elefántcsonttornyába vonult “magas irodalom” kedvelőit, de ez nem is céljuk. Ezen novellák célja a színtiszta szórakoztatás, amit maradéktalanul el is érnek, sőt… Az író képes alig kilencven oldal alatt is olyan világokat teremteni, ami sok más regényírónak a becsületére válna. A könnyed szórakoztatás mellett azért nem feledi el az író a magvasabb gondolatokat sem, persze ezek is inkább a tudományos fantasztikumon belül mozognak – mint például a bolygóközi utazás megjelenésének társadalmi hatásai vagy a megfiatalítás okozta kulturális sokk. Lényegében két részre lehet osztani a kötetben szereplő novellákat: új univerzumban játszódó, illetve már létező világba helyezkedő történet. Ez utóbbiak előnnyel indultak, hiszen mind a kedvenc univerzumomba, a Nemzetközösségbe illeszthetőek be. Persze ez kétélű fegyver: pont az ismert háttér miatt nehezebb üdítően újszerűt alkotni. Talán pont emiatt került ki a kedvencem az előbbi csoportból, amikhez Hamilton eredeti világot alkotott.

Bár rendkívül élveztem ezt a gyűjteményt, a másik novelláskötetét – A ​Second Chance at Eden – is elfogom olvasni, de mégis csak a modern űropera az igazi táptalaja Hamilton zsenialitásának.

Watching Trees Grow

A kötet rögtön a legerősebb novellával kezd. Hamilton egy csodálatos alternatív történelmet épít fel. Ahol nem bukott el a Római Birodalom, ahol nem volt sötét középkor. A hosszú életű nagy családok ötlete itt is megfigyelhető, de nem a megfiatalításnak köszönhetően. A cselekményt századokon és idegen világokon át végigkíséri egy titokzatos gyilkosság, amelyet egy komoly erkölcsi dilemma indukál. Ebből szívesen olvasnék egy féltéglányi regényt is.

Footvote

A történet alapja egy zseniális elme provokatív döntése: lehetőséget ad egy egyirányú útra egy idegen bolygóra egy féregjárat által, de csak korlátozott ideig és csak a saját szűk népcsoportja számára. Ez persze komoly felháborodást szít, ami konfliktusok garmadáját okozza: tüntetések és ellentüntetések, elnéptelenedő ország és az elnéptelenedés ellen küzdő migrációs politika, stb. Ezeket a konfliktusokat egy család szemszögén keresztül követhetjük nyomon.

If at First…

Az időutazás toposzát sem hagyhatta figyelmen kívül Hamilton a novellaírás során, így született egy nem klasszikus értelemben vett időutazós történet, megbolondítva egy kis nyomozással, ahol senki sem az, akinek látszik. Más végkifejletre számítottam, de kellemes meglepetés volt a finálé.

The Forever Kitten

A legrövidebb novella, az Előszóban írta is az író, hogy egy folyóirat számára készült. Felvillantja a megfiatalítás társadalmi következményeit, hogy mennyire idegennek számít az emberek szemében, amikor lehetőség nyílik rá. Persze a történetben szereplő szülők választása a legmeghökkentőbb.

Blessed by an Angel, The Demon Trap és Manhattan in Reverse

Ennek a hármas a közös pontja, hogy a Nemzetközösségben játszódik, bár ha szigorúan szeretnénk venni a The Forever Kitten is ehhez a hármashoz tartozhatna, de mivel a pre-Commonwealth időkben zajlik a cselekménye, így kihagytam ebből a csoportból.

A Blessed by an Angel az Advancer és a Higher kultúra közötti konfliktust árnyalja tovább. Ebben a rövidke történetben, egy nyomozás során fény derül egy a későbbiekben igencsak fontos szereplő születésének körülményeire. A The Demon Trap és a kötet címadó novellája szintén alkot egy kisebb csoportot, hiszen a főszereplő mindannyiunk kedvenc felügyelője, Paula Myo. Így nem meglepő, hogy mind a két történet központja egy-egy nyomozás. Az előbbi során a felügyelő múltjáról tudunk meg többet, amellett, hogy a többtestűség kialakulását is megismerhetjük. Az utóbbiban pedig egy elő-értelmes faj és a gyarló emberiség közötti félresikerült kapcsolatfelvételt járhatunk körbe Paula szemén keresztül.

Jack McDevitt: Feltámad a múlt

Furcsa megfigyelni, hogy mennyit változik az ember ízlése az idő előrehaladtával. Anno még a Született stratégán keresztül ismerkedtem meg Jack McDevitt munkásságával és egy egészen komoly univerzumnak gondoltam. Aztán elkezdtem olvasni Alastair Reynolds és Peter F. Hamilton regényeit, így érthető módon átcsúszott az Alex Benedict-ciklus a ponyva kategóriájába. Persze jelen esetben nem a pejoratív értelmét kell venni a jelzőnek. Ugyanis rendkívül szórakoztató a maga könnyed módján a regény, sőt megkockáztatom, hogy a széria legjobban sikerült kötete a Feltámad a múlt.

A történet a már jól ismert Alex Benedict sémát követi: Benedict és Chase Kolpath ismét megbízást kap egy értékes ereklyével kapcsolatban. Eleinte a tulajdonos csak felbecsültetni szeretné azt, ám szöget ütnek a régiségkereskedő fejébe a tárgy megtalálásának körülményei. Így nyomozni kezd a forrás után, hátha akad ott még a tárgyhoz hasonlóan nagy értékű lelet. Ezzel azonban nem mindenki ért egyet és hamar felforrósodik a talaj a vizsgálódás közben. Mindeközben a Tűzmadárban megismert jelenség által a transzdimenzionális térben ragadt hajók mentése zajlik, a következő felbukkanó hajó pedig a Capella, aminek egyik utasa Gabe, Alex Benedict nagybátyja.

A cselekmény tehát nem kínál sok újdonságot, emiatt az egész széria epizodikus jellege tagadhatatlan. Kicsit olyan, mint egy filmsorozat, a részek lazán kapcsolódnak egymáshoz, csak a felépített világ számít közös pontnak. S ezzel nincs is semmi baj, ennek az epizodikusságnak köszönhető, hogy gyakorlatilag minden rész külön-külön is élvezhető. Újdonság viszont a szérián belül, hogy többszálú a történet. Ugyan nem valós többszálúság, hiszen az ereklye története és a Capella mentése nem párhuzamosan, hanem soros módon történik, de mégis újszerű, mert a ciklus többi részénél csak az éppen aktuális ereklye rejtélye volt a cselekmény középpontja.

A másik újszerű elem a részletesebb világépítés. A sorozat eddigi részeire visszatekintve feltűnhet, hogy nem sokat tudunk meg az univerzumról. Bár kisebb-nagyobb információkat folyamatosan adagol McDevitt, azok csupán a szükséges és elégséges mennyiséget képezik a történetben szereplő ereklye utáni kutatás szempontjából. Jelen kötet esetében viszont jóval többet megtudunk a Föld történelméről, a csillagközi űrutazás hajnaláról, az űrutazás aranykoraként emlegetett időszakról, mint a szükséges és elégséges mennyiség. Persze messzemenően részletes történelmet azért nem kapunk, nem kell hamiltoni magasságokba törő mélységekre gondolni a részletesség kapcsán.

Többször is írtam már, hogy egy regény minőségi fokmérőjének számít az olvasóból kiváltott érzelmek színvonala és mennyisége is. Eddig ez hiányzott a ciklus részeiből. Nem a váratlan fordulatoknak szánt eseményeknek köszönhetően kerültek képbe az érzelmek – azok eléggé kiszámíthatóak voltak – hanem a Föld sötét történelmének megismerése által, Benedict szemén keresztül. Feldühített és elszomorított az akkori emberek nemtörődömsége a történelmükkel kapcsolatban. Hogy mennyi minden elveszett, pedig az ember azt hinné, hogy a digitális archiválás korában már nem kell félni attól, hogy dokumentumok vesznek el. Azonban a világháló összeomlásával rengeteg minden örökre eltűnt. Kicsit hasonlóan éreztem magam, mint amikor először tanultam az alexandriai könyvtár pusztulásáról. Enyhén figyelmeztető jellegű ez számunkra is, hiszen lassan már minden elektronikus úton intézünk, nem árt időben elkezdeni alternatívákon gondolkodni.

Viszont ez a világépítés sem tudja feledtetni a széria hiányosságait. A metaplot hiányát, a fel-felvillantott, de ki nem dolgozott gazdag történelmet és a jövő vívmányainak ellenére meg nem változott emberi társadalmat. Hiszen hogyan maradhatna az emberiség tízezer év után gyakorlatilag ugyanolyan, mint most, csak csillagközi utazással megfűszerezve? Nem kell minden regénynek a transzhumansita eszméket vallania, nem kell a szereplőknek a fizikai formát levetve virtuális térbe költözni vagy emberfeletti képességek birtokába jutni mesterséges módosítások által, ám legalább bizonyos változásokat jó lenne látni a civilizáción – és nem csak azt, hogy a linken keresztül holografikus módon lehet telefonálni. S itt utalnék vissza a bevezetésben említett változásra: ez a befagyott társadalom nem zavart régebben, mára már írói hiányosságnak tűnik.

Ám minden hibája ellenére egy abszolút szórakoztató regény az Alex Benedict-ciklus befejező része, több szempontból pedig a legkiemelkedőbb darabja. Nem kelhet versenyre a modern űropera nagyjaival, de minőségi szórakoztató ponyva. Az egyik szemem sír, a másik pedig nevet, hogy véget ért a ciklus. Azért az Akadémia sorozat izgalmasabb része McDevitt munkásságának, idén pedig, ha minden jól megy a harmadik részét is olvashatjuk majd magyarul.