Peter F. Hamilton: Eltékozolt ifjúság

Mivel Hamilton a kedvenc kortárs íróm, nagyon vártam ezt a regényt. Ugyanakkor féltem is, hiszen a modern űroperák tették naggyá az író nevét a science fiction keretein belül, ez a kötet pedig egy kétes hírű mundane sci-fi. Így ambivalens érzésekkel vágtam bele a könyvbe, de nem kellett csalódnom vagy legalábbis, nem volt súlyos a csalódás.

A történet szerint Jeff Baker megváltoztatta az emberiség életét az adatkristályok feltalálásával, melyet teljesen ingyen bocsátott a világ rendelkezésére. Ezeknek a gyakorlatilag végtelen tárhellyel rendelkező eszközöknek hála létrejött az adatszféra, az internetet leváltó világháló, ahol minden azonnal elérhető. Emiatt választotta a Nagy Britanniával politikai téren szemben álló Európai Unió Bakert az első kísérleti megfiatalító kezelésre. A kezelés sikeresen zárul, ám nem várt következményekkel is jár: nem csak Baker és családjának élete fordul fel tejles mértékben, de váratlanul a politikai hidegháború forrongásai középpontjában találja magát.

A történet tehát jóval egyszerűbbnek tűnhet, mint a Nemzetközösség-regényeinek cselekménye vagy éppen a Night’s Dawn-trilógia eseményei, melyet alátámasztani látszik az alig több, mint 400 oldalas terjedelem is. Kronológiai szempontból durván 300 évvel járunk a Pandóra csillaga történései előtt. A regény végére érve három nagyobb gondolat kristályosodott ki bennem.

Kezdjük a pozitívumokkal: először is a hamiltoni világépítésben jelen esetben sem kell csalódnunk. Bár nem olyan végletekig részletes, mint a több, mint ezer oldalas kötetei esetében, de egy meglehetősen szép képet kapunk a közeli jövő Európájáról. Természetesen a legszembetűnőbb változás az adatkristályok és az adatszféra, a megfiatalítás mellett. Ugyan nincs oly szépen adagolva, mint más regényei esetében, valamint a könyv korai szakaszaiban sokszor csak említés szintjén kapunk információt, később a megszokott módon, hosszú oldalakon keresztül ecseteli az adatszféra és a megfiatalító eljárás által indukált társadalmi változásokat.

Ezen kívül szívet melengető a Nemzetközösségre kikacsintó utalások – igaz, a kikcsaintás nem a legmegfelelőbb fogalom, hiszen a szóban forgó regény két évvel előbb írodott, mint a már említett Pandóra csillaga. Említésre kerül a tervezett első Mars-expedíció, az adatkristályok és az adatszféra, találkozhatunk egy befolyásos, Burnelli nevű üzletemberrel… De nem is szabad felsorolni mindent, hiszen ezek felfedezése plusz élvezeti értéket jelent. Csodálatos, hogy Hamilton ezekből a kis szilánkokból alig két év alatt milyen monumentális univerzumot épített fel. Tulajdonképpen csak félhivatalosan előzménye a Nemzetközösség-regényeknek, amolyan techniaki alapvetés, személyes preferenciám szerint nem is sorolom be abba az univerzumba, hiszen még több száz évnek el kell telnie a Csillagközi Nemzetközösség megalapításáig.

Önálló sci-fi regényként viszont nem lenne ilyen minőségű, sőt ha nem a kedvenc kortárs íróm tollából származott volna, nem is adtam volna esélyt a könyvnek. A Hamiltonra jellemző hiba, jelen esetben hatványozottan igaz: nevezetesen a szexualitás túlzott szerepeltetése. S hogy rögtön ellent is mondjak magamnak, a szóban forgó regény esetében még talán érhetőnek is nevezhető. Hiszen egy élete alkonyán megfiatalított férfi mi mást csinálna, mint méhecskeként szállna virágról virágra kiélvezve az újra teljesen funkcionális testét? Ám ez az érv nem hosszú életű. Sokszor éreztem, hogy szimplán a szexuális vágy, mint motiváció nem kellene ,hogy elég legyen. Ilyenkor epedve vártam a következő világépítő leírásokat, szerencsére a könyv vége felé már kevesebb lett a lepedőakrobatika.

Szerencsére nem ezen a regényen keresztül ismerkedtem meg Peter F. Hamiltonnal. Jóleső érzés volt olvasni a Nemzetközösség előtti idők Földjéről, de ez a könyv inkább családi dráma, mint science fiction regény. Viszont a könyvben olvasható, hogy az Üresség-trilógia első kötete, Az álmodó üresség már előkészületi fázisban van. Remélem még idén kézhez kaphatjuk Hamilton következő kiemelkedő minőségű kötetét.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

Jeff Carlson: Fagyott ​égbolt

Bár a modern űroperát tartom a tudományos-fantasztikum non plus ultrájának, kedvelem a földhözragadtabb sci-fi regényeket is, azaz a mundane science fiction-t. Persze magának az alzsánernek  már a léte is elég megosztó, hiszen a 2004-es megalkotásakor kiadott kiáltvány meglehetősen negatívan nyilatkozik több olyan SF toposzról, amik a műfaj születése óta elválaszthatatlanok magától a tudományos fantasztikumtól.

A földi vagy e világi tudományos-fantasztikum tipikusan a Földön és/vagy naprendszerünk keretein belül játszódik, bolygónk és a emberiség jövőjével foglalkozik – legyen az pozitív vagy negatív. Elfordul a science fiction irodalom visszatérő témaitól, mint a csillagközi utazás, az alternatív és párhuzamos világok, az időutazás vagy a teleportáció. A földönkívüli fejlett, intelligens élet sem fér bele az alzsáner kereteibe, ugyanakkor a hozzánk képest fejletlen élet a Naprendszeren belül még igen. Gyakran használt mundane SF toposzok például a robotika, a virtuális valóságok, a gén- és nanotechnológia vagy a transzhumanizmus. Szóban forgó regényünk is besorolható a mundane science fiction kötetek közé.

A történetet egészen egyszerűen össze lehet foglalni: a Jupiter holdjára, az Európára indított robotszondák életre utaló jeleket találnak a vastag jégpáncélban. Így kutató expedíciót indítanak, melynek tagja Alexis Vonderach, a tehetséges mérnök. Céljuk felmérni egy lehetséges kapcsolatfelvétel esélyeit, ám a jégvilágba való leereszkedés után rendkívül felforrósodik a helyzet és a békés első találkozás lehetősége végleg elúszik.

Maga a történet kiindulópontja egy sokat látott, de izgalmas szituáció, hiszen még drámaibb megtalálni azt, amit régóta keresünk – a földönkívüli életre utaló jeleket – a saját planétánk közeli szomszédságában ahelyett, hogy a távolba meredő rádióteleszkópok tapogatózása vezetne eredményre. A naphalak faja bár nem olyan ötletes, mint Vinge falkalényei (és azért itt felhívnám a figyelmeteket, hogy nem éltem Hamilton-hasonlattal), de kellően idegen és újszerű. Igaz ugyan, hogy nem lett nagyon részletesen kidogolva a faj – szigorúan csak a történet előmozdításáért szükséges és elégséges szinten mozog a naphalak mivoltának részletezése – de Carlsonnak sikerült felkelteni a kíváncsiságom. Remélem a következő részben kibonjta ezt az ötletet, mert a regény kulcsszereplői a naphalak, nem pedig az emberek.

Talán emiatt vagy ennek ellenére, a regény közel sem tökéletes. A világépítés csak hellyel-közzel történik meg. A cselekmény folyamán csak pár információmorzsát kapunk, aztán durván a történet háromnegyedénél egy egész fejezetet szentel az író a jövő Földjének és társadalmának lefestésére. Persze előkerülnek a trendi társadalmi problémák, egy harmadik világháború, mesterséges intelligenciák és azok jogai… de az alig 340 oldalas kötet lapjain nem kapnak helyet, hogy ezek a toposzok kiteljesedjenek, illetve a információ csöpögtetése sem kiegyensúlyozott. További gyengesége – legalábbis az én ízlésem szerint – a történetvezetés egyszerűsége.

Szeretem ha a események sok szálon futnak, sok szereplőt mozgatnak, akár több idősíkon is. Ezzel szemben a Fagyott égbolt cselekménye egyetlen szálon fut, illetve a már említett történelmi hátteret bemutató fejezeten kívül lineárisan haladunk az időben. A szereplők szintén kissé egysíkúra sikeredtek. Nem kellene mindenkinek többszörösen rétegelt személyiséggel rendelkezni, de a karakterek csak kicsivel bonyolultabbak, mint a faék. Összetettebb motivációt nem találni a könyv lapjain, valamint komolyabb fejlődésen senki nem esik át. A legkomplexebb karakter maga a főszereplő, Vonderach mérnök, de az ízlésemnek már egy kicsit sok volt, hogy mennyiszer volt a szexualitás gondolatainak középpontja. Ne értsetek félre, nem vagyok prűd és nem is volt olyan explicit, mint Hamilton szokott lenni (igaz, esetében a 700-1200 oldalnyi cselekményben azért valamivel kevésbé feltűnő a dolog), de az emberiséget teljes mértékben megváltoztató felfedezés közepette nem a legéletszerűbb, hogy a gondolatai jelentékeny részét képezik a nemi vágyak – legalábbis én így érzem, ez már A Kör esetében is zavart.

A komplexebb karakterek hiányát ellensúlyozza a naphalak szükséges és elégséges érdekessége, amiből sok mindent ki lehetett volna hozni, de ez nem sikerült Carlsonnak. Középszerű regény lett a Fagyott égbolt. Remélem a következő részben az író képes olyat alkotni, ami kirántja a történetet ebből a középszerűségből. Annyit már sikerült elérnie, hogy kíváncsi legyek a folytatásra is.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

Peter F. Hamilton: The ​Neutronium Alchemist

Továbbra is nehezemre esik elfogulatlanul írni Hamilton regényeiről – talán ez majd az idén megjelenő Eltékozolt ifjúsággal megváltozik – hiszen úgy néz ki, hogy nem tud hibázni vagy legalábbis nem vét akkorát, hogy az jelentősen az olvasási élmény rovására menjen. Igaz volt ez a Nemzetközösségben játszódó kötetekre és az önálló regényeire, valamint a novelláira is. A következő bekezdésekben igyekeztem a már-már megszállottságnak nevezhető fanboy-kodást minimalizálni és objektíven írni a Night’s Dawn-trilógia második részéről, a The Neutronium Alchemist-ről.

A történet ott veszi fel a fonalat, ahol az előző rész véget ért: a Konföderáció éppen csak kezdi felfogni az ismert emberi világra leselkedő veszély mértékét, hiszen a “megszállottak” kitörtek Lalonde-ról, Joshua Calvert kapitányt is csak egy hajszál választotta el, hogy ott hagyja a fogát. A visszatérők között kiemelkedik Al Capone, aki ismét egy szervezett bűnbanda fejévé válik. Közben az Édenisták és az Ádámisták egymás iránt érzett előítéleteiket és ellentéteiket félretéve együtt próbálnak meg szembeszállni az egész Konföderációt veszélyeztető helyzettel. A konfliktust csak tovább súlyosbítja, hogy egy 30 éve történt népirtástért bosszút esküdő tudós kiszabadul a börtönét jelentő élettérből. Így a megszállottak és az élők is üldözőbe veszik: előbbiek meg akarják kaparintani a tudós birtokában lévő végítélet fegyvert, utóbbiak megakadályozni akarják, hogy bárki is használhassa azt.

There is no such thing as God, Ralph. Only humans are stupid enough to create religions. Have you noticed that? None of the xenocs we’ve encountered need to bandage their insecurities and fears with promises of incorporeal glory that are every soul’s due.

Hamilton oly sok szálat mozgat a szóban forgó kötet több, mint 1200 oldalán, hogy röviden lehetetlen vállalkozás összefoglalni a cselekményt. Az író sokféle variációt sorakoztat fel a megszálló lelkekre, hiszen nem mind olyanok, mint az első részben megismert elmebeteg Quinn Dexter. Akadnak köztük szép számmal olyan megtört lelkek is, akik csak szimplán élni szeretnének, de alig képesek zöld ágra vergődni afelett, hogy mit kell tenniük az életért cserébe egy másik élő emberrel. Van aki úgy hiszi, hogy egy nemes küldetés miatt engedték vissza az élők világába és van, aki a halála előtti életét folytatva ismét felépít egy bűnbandát – ezúttal bolygóközi méretekben. Ahogy egy jó történethez illik, itt sem minden fekete és fehér, hiszen több évszázadnyi szenvedés után talán még jogukban is állna élni a visszatérőknek, de semmiképp sem ilyen áron.

A másik oldal szintén komoly nehézségekkel kell szembenézzen: a Konföderáción belül elszabadult reality dysfunction pestisként terjed a planéták között, képtelenek kordában tartani azt. Az így kialakuló vészhelyzet az egész Konföderációt veszélyezteti, politikailag és gazdaságilag egyaránt. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy az ember immár tudja, hogy bár a lelke halhatatlan, gyakorlatilag az örök kárhozat a sorsa a túlvilágon, ami csak további sürgető tényező, hogy megoldást találjanak a katasztrófára. Találnak is egy-két eltévedt szalmaszálat, ami talán valami reményt jelenthet…

You are going to die, Ralph. Today. Tomorrow. A year from now. If you’re lucky, in fifty years’ time. It doesn’t matter when. It is entropy, it is fate, it is the way the universe works. Death, not love, conquers all in the end. And when you die, you will find yourself in the beyond.

A történet a megszokott módon lassan indul be és sokáig csak megállíthatatlanul hömpölyög, oly nagyszámú szálat mozgatva, hogy egy-egy szereplőtől gyakran több száz oldalon keresztül nem hallunk. Ez akár zavaró is lehetne, de ez hozzátartozik a hamiltoni történetvezetéshez és személy szerint én szeretek elmerülni egy-egy világ történéseiben. Pont emiatt volt óriási segítség, hogy az író megalkotta a The Confederation Handbook című kötetet, ami – ahogy a neve is sugallja – egy kézikönyv a Konföderáció világához. Nagy segítség volt a visszarázódás időszaka alatt, hiszen az első részt csaknem negyed évvel a második megkezdése előtt fejeztem be. Számomra az újdonság erejével hatott a könyv, hiszen még nem találkoztam hivatalos, az alkotó által megírt enciklopédiával. Szereplőkre, bolygókra, emberi frakciókra és idegen fajokra bontva ismereti a Konföderáció világát, hasznos és egyedi kötet – és ahogy eddig megfigyeltem spoilermentes.

Bár a Night’s Dawn-trilóga kétharmadánál járok és az első résznél azt mondtam még, hogy a befejezésééig nem szeretném összehasonlítani Hamilton két univerzumát, jelenleg úgy érzem, hogy a Konföderáció még izgalmasabb, még elborultabb és mégis emberközelibb, mint a Nemzetközösség. S az író egyik jellemző hibáját levetkőzte a trilógia írásakor, ugyanis a szexualitás szerepeltetése nem olyan súlyos, hogy zavaró lenne – igaz, a két ciklus időbeli viszonya miatt sajnos találóbb kifejezés, hogy a Konföderáció megalkotásakor még nem került zavaróan sok szexuális tartalom a könyvek lapjaira, hiszen a Nemzetközösség egy fél évtizeddel később született.

Már most érzem, hogy hiányozni fog a Konföderáció világa – pedig még hátra van a trilógia befejező kötete, valamint a Second Chance at Eden című novelláskötet. Kereken kettőezer-ötszáz oldal után még el sem tudom képzelni, hogy miként ér véget ez az őrült utazás a huszonhetedik században. Tűkön ülve várom a folytatást.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

John Scalzi: Az összeomló birodalom

John Scalzi munkásságát nem kell senkinek sem bemutatni. Szórakoztatóan könnyed sci-fi regényeket ír, időnként megpróbálva magvasabb gondolatokat becsempészni a a sorok közé. Az Agave jóvoltából idén sem maradtunk Scalzi-kötet nélkül, ugyanis a világpremierrel (!) egy időben idehaza is olvashatjuk legújabb regényét, Az összeomló birodalmat.

A történet szerint az emberi impérium létét az Árnak nevezett csillagászati jelenségnek köszönheti. Ez egy sokat tanulmányozott, de alig ismert jelenség, ahol a mi dimenziónk univerzális sebességkorlátozása megkerülhető. Így az Ár menti naprendszerek rég virágozni kezdtek, attól függetlenül, hogy döntő többségükben nincs lakható bolygó. Az emberiség így különböző mesterséges életterekben tobzódik: kőzetbolygók felszíne alatt, aszteroidákban vagy óriási űrállomásokon. Egyedül egy félreeső helyen, a Mezsgyén járhat az ember szkafander nélkül a felszínen – a Föld elvesztése után ez a planéta lett az egyetlen lakható bolygó a számtalan világot magába foglaló Egyesülésen belül. Ám amikor egy birodalom lassan, de megállíthatatlanul változó alapokra épül, előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik az összeomlás…

Az író elszakadt a Vének háborúja által alkotott univerzumtól és egy teljesen újat hozott létre. A már ismert toposzok elegyítéséből egy egészen élvezetes világot alkotott. Az Egyesülésen belül a vezető hatalmakat különböző nagy családok, házak alkotják, amiknek befolyását a birtokolt licencek és monopóliumok határozzák meg. Ez a felállás szinte kiált egy tisztességes összeesküvésért, amit annak rendje és módja szerint meg is kapunk. Méghozzá jó űroperához méltóan, csupán az egész emberiség sorsát befolyásoló összeesküvést. A történetet három nézőponton keresztül követjük nyomon: a frissen megválasztott, a rendszerhez kritikusan hozzáálló emperátor, egy kereskedőház szabad szájú tagja és egy mezsgyei nemes Ár-kutató fia által vezetett szálakon keresztül ismerhetjük meg az egyre magasabb körökbe elérő összeesküvést.

A történet pörgős és dinamikus, nem nagyon találni benne olyan oldalakat, ahol visszább kapcsolna az iramból. A párbeszédek is remekül megírtak, bár lesz akinek zavarónak tűnhet Kiva helyenként nyomdafestéket nem tűrő beszéde. Akadnak megfejtendő rejtélyek, politikai bonyodalmak, egymás ellen áskálódó házak, kalózok, űrhajók… minden adott lenne egy kivételes űroperához, valahogy mégsem áll össze a kép egy hibátlan egésszé. A világ csak felületesen kerül felvázolásra – erre nem mentség az, hogy lesz legalább egy folytatása – és a science fiction jelen regény esetében inkább csak háttér, még ha furán is hangzik ez, amikor a metaplot központja a változó Ár miatt összeomlani készülő birodalom.

Persze Scalzi tagadhatatlanul tud írni. Ám ez “csak” egy belépő szintű könyv a valódi science fiction regények világába. Persze nem kell minden egyes regénynek hamiltoni magasságokba törnie vagy végtelenül komoly társadalmi problémákat boncolgatnia, de nekem ez már egy kicsit kevés – félre ne értsetek, ez a könyv jó. Könnyed kis semmiség, mint egy epizód a kedvenc sorozatunkból, ami ugyan szórakoztató, de a metaplothoz nem tesz hozzá semmit, mégis várjuk már azt a részt, ami előre viszi azt. De nekem ennél már több kell.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

Jack Campbell: Vakmerő

Nehéz dolog jó military sci-fit írni. Persze ez nem azt jelenti, hogy űroperát vagy cyberpunk regényt könnyebb lenne alkotni, de ahogy a Frontvonalak esetében is említettem, a katonai tudományos fantasztikum rendkívül szűk eszközkészlettel dolgozik. Sokszor éppen ezért vegyítik az írók a katonai SF által biztosított toposzokat más alzsánerekkel. Ebben a szellemben fogott bele Jack Campbell Az elveszett flotta-ciklusba, párosítva regényeit azzal az alzsánerrel, ami a jó katonai SF-től szinte elválaszthatatlan: a hard science fiction-nel.

A történet közvetlen az előző rész után veszi fel a fonalat: a szövetségi flotta a Kalibánnál kivívott győzelem után tovább folytatja az útját a baráti űr felé. Utuk egy elnéptelenedő naprendszerbe vezet, ahol az egyik épphogy élhető bolygón egy szindikátusi fogolytáborra bukkannak, több ezer szövetségi fogollyal. Eleinte az egész hajóhad kitörő örömmel fogadja ezt, hiszen rengeteg évek óta sínylődő bajtársat képesek megmenteni. Ám hamar kiderül, hogy az örömbe komoly üröm is vegyül: a felszabadítottak között akadnak olyanok, akik a zendüléstől sem riadnak vissza, hogy a saját szájízük szerint vezessék a flottát.

A cselekményt tehát egészen könnyen össze lehet foglalni pár mondatban. Gyakorlatilag a regény teljes hosszában egy szálon fut, csak a következményeit érezzük a sztorival párhuzamosan történő eseményeknek. Ezt lehetne akár negatívumként is felfogni – főleg egy hamiltoni cselekményhez viszonyítva – de így a lendületes űrcsatákat csak a harcérintkezések közötti várakozások szakítják meg. A harcérintkezések pedig rendkívül reálisan lettek megfestve. Nincsenek szinte összeérő szárnyvégek, nincsenek örült dugóhúzókba torkolló légi csaták, mint a megkérdőjelezhető minőségű filmekben. Itt kőkeményen érezhető a relativisztikus torzítás, a csaták nagy része abból áll, hogy egymás felé száguld a két fél, durván egytized C sebességgel. A tényleges harcérintkezés alig pár pillanatig tart. Nehéz megmondani, hogy miként fognak a jövő csatái lejátszódni az űr végtelenjében, de nagy eséllyel valami hasonlóra kell majd felkészülnünk, mint amit Campbell elképzelt.

A Vakmerő által járt univerzum is tovább bővül. Újabb információkat kapunk a Szindikátusról, a Szövetségről és magáról az évszázados háborúról is. Persze ezek csak kisebb morzsák, nagyrészt továbbra is a sötétben tapogatózunk, ha a cselekmény hátterére vagyunk kíváncsiak. Egy-két elejtett utalás továbbra is azt sugallja, hogy van a Szindikátuson és a Szövetségen kívül is egy erő, ami szerepet játszhat a véget nem érő háborúban. A szembenálló felek egyébként tisztán feketék és fehérek. A Szövetség a jó oldal, ahol fontos az egyén szabadsága, demokratikus úton választott képviselők által alkotott politikai szervezet vezeti a bolygószövetséget. A Szindikátus pedig egy gonosz nagyvállalathoz hasonlítható, ahol a darabszám a lényeg, az egyszerű ember szabadságát gond nélkül korlátozzák – persze mindezt a “saját érdekében”. Ezt a képet csak a két flotta által alkalmazott esztelen stratégiák és becstelen mészárlások árnyalják, hiszen mindkét fél elfeledte már az alapvető harcászati módszereket és magasról tesznek a hadijogra.

Gondolkodtam azon, hogy talán nem emberi értelem is kapcsolódik ehhez a borzalmasan pusztító háborúhoz, amit az elmúlt évszázadban vívtunk egymással. De mostanra már tudnom kellene, hogy az embernek nincs szüksége más értelmes fajra, aminek a befolyása nyomán valami ostobaságot tudunk tenni.

Az első rész kisebb hiányossága volt a szereplők – leszámítva John Geary-t – egysíkúsága. Szerencsére ebben a részben már javult a helyzet. Geary személyisége tovább finomodik és nem csak a kemény, kötelességtudó, de kétségek között hánykódó katona énjét ismerjük meg, hanem az esendőbb, emberi oldalát is. Ebben nagy segítség Riona társelnök asszony, akinek kibontakozó személyisége túlnő az akadékoskodó politikus archetípusán. A kettejük alkotta pólusok – a katonai hatalom és a civil vezetés – folyamatos súrlódása komoly mozgatórugója a cselekménynek. Persze azért nem kell rögtön többszörösen összetett karakterekre gondolni, de határozottan fejlődés érezhető az előző részhez képest. Sajnos ez a fejlődés meg is áll a két vezető szereplőnél, a kisebb szereplők alig, vagy egyáltalán nem váltak rétegeltebbé.

Bár a Vakmerő csak a sorozat második része, az már most kijelenthető, hogy a ciklus rendkívül epizodikus. Minden kötet egy-egy komolyabb problémát vezet fel, amit aztán meg is old, a metaplot pedig változó sebességgel halad. Ez nem baj, sőt – talán a történetmesélés egyszerűsége végett – Az elveszett flotta kiált egy minőségi sorozat adaptációért. Talán a The Expanse sikere rávilágít, hogy van létjogosultsága a science fiction sorozatoknak a televízió képernyőjén.

Kisebb hiányosságai ellenére egy rendkívül szórakoztató ciklust indított útjára Campbell a Rendíthetetlennel, amely a második részre sem vesztette el a lendületét. Egyszerűségében rejlő nagyszerűsége és a metaplotban megbúvó titok óriási potenciált rejt. Remélem az író felnő a feladathoz és képes lesz ezt kihasználni.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone