Félix J. Palma: Az ég térképe

Még 2015 augusztusában olvastam Félix J. Palma Viktoriánus-trilógiájának első részét, Az idő térképét. Az év egyik legnagyobb meglepetése volt számomra, nem csak, hogy a spanyol science fiction felé is nyitottá váltam a könyv által, de a viktoriánus korban játszódó regényeket is egy csapásra vonzóvá tette számomra. Oly könnyedén képes volt Palma különböző műfajokat vegyíteni és annyi ötletet és eredetiséget belezsúfolni a csaknem 600 oldalba, hogy rögtön a következő kötetért nyúlt volna minden olvasó. Ám aztán szomorúan kellett konstatálni, hogy a kiadó nem tervezi folytatni a sorozatot. Így kellemes meglepetésként ért a tény, hogy tavaly mégis kiadásra került a trilógia második része.

A történet az előző rész után veszi fel a fonalat. H. G. Wells nyugodtan éli a saját életét, immár a Murray Időutazások által okozott kellemetlenségek nélkül. Ám ezt a nyugodt idillt ismét egy önjelölt írótárs megkeresése zavarja meg: ezúttal Garett Serviss lép vele kapcsolatba, hogy véleményezze a Wells által írt Világok harcának általa megírt folytatását, ami az Edison meghódítja a Marsot címet viseli. Egyúttal meg is invitálja a köztiszteletben álló írót egy olyan kalandra, ami nem csak Wells és nem is csak a Brit Birodalom, de az egész bolygó sorsát megváltoztatja. Ezzel párhuzamosan Emma Harlow kisasszonyt Montgomery Gilmore udvarló ostroma arra készteti, hogy lehetetlent kérjen tőle, abban bízva, hogy emiatt majd lemond róla – ha már a viszonzatlan szerelem nem volt elég ok erre. Gilmore-nak le kell másolnia a Wells regényében leírt idegen inváziót. Ami persze, mindenkit meglepő módon, tényleg bekövetkezik.

A cselekmény tehát ismét H. G. Wells egyik regényét veszi alapul, hogy azt aztán csavarva rajta nem is egyet, létrehozzon egy olyan műfaji elegyet, ami rendkívül szórakoztató – bár kicsit szűkölködik a meghökkentő pillanatokban, legalábbis az előző részhez viszonyítva. Ám ez nem azt jelenti, hogy az események folyása kiszámítható lenne vagy éppen unalmas. Palma nagyon ügyesen szövi a szereplők életútját, nézőpontot vált, ha úgy érzi kell és nem fél már-már hamiltoni szinten túlírni bizonyos történéseket – vagyis úgy, hogy nem is érezzük túlírtnak. Jó példa erre, hogy érdemben több száz oldalon keresztül látszólag nem történik semmi. Persze a későbbiekben majdnem minden értelmet nyer és beilleszthető Az idő térképe által elkezdett óriási többdimenziós kirakósba.

Tudja, Mr. Wells, hogy amikor egy csillag kihuny, a fénye még sok ezer évig látszik az univerzumban? Az univerzum sokáig emlékszik a veszteségeire… de nem siratja őket. A veszteségekre is szükség van.

Három szerkezeti egységre tagolható a könyv, és minden egység más-más nézőpontból veszi górcső alá a történéseket, ezek között mindenki megtalálhatja a magának legjobban tetszőt, nekem a középső rész volt a kedvencem. Az egész kötetet átitatja a különböző műfajok mesteri elegyítése. Játszi könnyedséggel helyezi a horror, sci-fi és a romantika és a naplóregény jegyeit viktoriánus környezetbe. Ismét csak Hamiltonhoz tudnám hasonlítani: olyan műfajokat tett élvezetessé Palma, amiktől korábban gondosan távol tartottam magam. Az utolsó pár tíz oldal gondolatmenete pedig az író zsenialitásának ékes bizonyítéka. Nem is nagy meglepetés, hogy 2013-ban meg is nyerte Az ég térképe az Ignotus-díjat, ami az író hazájában az egyik legrangosabb zsánerirodalmi elismerés. Anno a Tizenegyes állomásnál említettem, hogy a könyv egyszerűen szép. Ez a kijelentés igaz a szóban forgó regényre is, már-már szépirodalmi magasságokba tör, ahogy Palma játszik a szavakkal, ahogy gondolkodásra készteti az olvasót. Ahogy ki-kikacsint időnként a narrátor szerepéből és egyre csak töprengünk, hogy ki is lehet ez a mindent tudó mindentudó, a történesek felett álló mesélő.

Hangyányi hiányérzetünk mégis lehet az olvasás után. Hiányoznak az előző részt átszövő meglepetések, amik földbe döngölték az olvasóban kialakult képet, hogy aztán egy újat építsen fel a romokra az író. Megijedni persze nem kell, Palma a jelen kötet esetében is többször mosolyra és/vagy elképedt homlokráncolásra készteti az olvasót. Csupán a számossága marad alul Az idő térképében számolt értékhez képest.

Remélem a kiadó rövid időn belül ismét meglep minket és olvashatjuk magyarul is a trilógia befejező részét. Annyi bizonyos, hogy Spanyolország felkerült a képzeletbeli science fiction térképemre.

Peter F. Hamilton: Manhattan in Reverse

Peter F. Hamilton lett az első kortárs szerző, akit kedvencemként említhetek. Sok száz oldalon keresztül oly nagyszabású történeteket sző, ami oda láncolja a könyv elé az olvasót. Szövevényes cselekményei, lélegzetelállító világai, részletesen kidolgozott szereplői mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a kortárs science fiction irodalom legnagyobbjai között tarthassuk számon – bízom benne, hogy 30 év múlva sem veszítenek jelentőségükből a művei.

Ilyen alaphanggal kezdtem hozzá a Manhattan in Reverse novelláskötetnek. Annak ellenére, hogy a tavalyi évben négy gyűjteményt is elolvastam, továbbra sem érzem magaménak a novella műfaját. Legyen bármilyen kiemelkedő is, általában hiányérzetem marad egy-egy kisprózai mű elolvasása után. Ha a megvillantott világ elnyeri a tetszésemet, akkor többet akarok pár tíz oldalnál. Ha a felvázolt konfliktus kellően provokatív, izgalmas és elgondolkodtató, akkor többet akarok pár tíz oldalnál. Persze ezt a helyzetet lehet orvosolni, ahogy Ted Chiang is tette az Életed története és más novellák esetében, a már-már félelmetes mérnöki precizitással megszerkesztett novelláival, amelyek mind terjedelemben és minőségben zseniálisak.

Így tehát egy kétfrontos hadszíntéren kellett Hamilton-nak helytállnia: a saját művei által emelt elvárások, valamint Ted Chiang szinte tökéletes novellái által keltett olvasási élmények közepette. Hamilton történetei nem fogják meggyőzni a literatúra elefántcsonttornyába vonult “magas irodalom” kedvelőit, de ez nem is céljuk. Ezen novellák célja a színtiszta szórakoztatás, amit maradéktalanul el is érnek, sőt… Az író képes alig kilencven oldal alatt is olyan világokat teremteni, ami sok más regényírónak a becsületére válna. A könnyed szórakoztatás mellett azért nem feledi el az író a magvasabb gondolatokat sem, persze ezek is inkább a tudományos fantasztikumon belül mozognak – mint például a bolygóközi utazás megjelenésének társadalmi hatásai vagy a megfiatalítás okozta kulturális sokk. Lényegében két részre lehet osztani a kötetben szereplő novellákat: új univerzumban játszódó, illetve már létező világba helyezkedő történet. Ez utóbbiak előnnyel indultak, hiszen mind a kedvenc univerzumomba, a Nemzetközösségbe illeszthetőek be. Persze ez kétélű fegyver: pont az ismert háttér miatt nehezebb üdítően újszerűt alkotni. Talán pont emiatt került ki a kedvencem az előbbi csoportból, amikhez Hamilton eredeti világot alkotott.

Bár rendkívül élveztem ezt a gyűjteményt, a másik novelláskötetét – A ​Second Chance at Eden – is elfogom olvasni, de mégis csak a modern űropera az igazi táptalaja Hamilton zsenialitásának.

Watching Trees Grow

A kötet rögtön a legerősebb novellával kezd. Hamilton egy csodálatos alternatív történelmet épít fel. Ahol nem bukott el a Római Birodalom, ahol nem volt sötét középkor. A hosszú életű nagy családok ötlete itt is megfigyelhető, de nem a megfiatalításnak köszönhetően. A cselekményt századokon és idegen világokon át végigkíséri egy titokzatos gyilkosság, amelyet egy komoly erkölcsi dilemma indukál. Ebből szívesen olvasnék egy féltéglányi regényt is.

Footvote

A történet alapja egy zseniális elme provokatív döntése: lehetőséget ad egy egyirányú útra egy idegen bolygóra egy féregjárat által, de csak korlátozott ideig és csak a saját szűk népcsoportja számára. Ez persze komoly felháborodást szít, ami konfliktusok garmadáját okozza: tüntetések és ellentüntetések, elnéptelenedő ország és az elnéptelenedés ellen küzdő migrációs politika, stb. Ezeket a konfliktusokat egy család szemszögén keresztül követhetjük nyomon.

If at First…

Az időutazás toposzát sem hagyhatta figyelmen kívül Hamilton a novellaírás során, így született egy nem klasszikus értelemben vett időutazós történet, megbolondítva egy kis nyomozással, ahol senki sem az, akinek látszik. Más végkifejletre számítottam, de kellemes meglepetés volt a finálé.

The Forever Kitten

A legrövidebb novella, az Előszóban írta is az író, hogy egy folyóirat számára készült. Felvillantja a megfiatalítás társadalmi következményeit, hogy mennyire idegennek számít az emberek szemében, amikor lehetőség nyílik rá. Persze a történetben szereplő szülők választása a legmeghökkentőbb.

Blessed by an Angel, The Demon Trap és Manhattan in Reverse

Ennek a hármas a közös pontja, hogy a Nemzetközösségben játszódik, bár ha szigorúan szeretnénk venni a The Forever Kitten is ehhez a hármashoz tartozhatna, de mivel a pre-Commonwealth időkben zajlik a cselekménye, így kihagytam ebből a csoportból.

A Blessed by an Angel az Advancer és a Higher kultúra közötti konfliktust árnyalja tovább. Ebben a rövidke történetben, egy nyomozás során fény derül egy a későbbiekben igencsak fontos szereplő születésének körülményeire. A The Demon Trap és a kötet címadó novellája szintén alkot egy kisebb csoportot, hiszen a főszereplő mindannyiunk kedvenc felügyelője, Paula Myo. Így nem meglepő, hogy mind a két történet központja egy-egy nyomozás. Az előbbi során a felügyelő múltjáról tudunk meg többet, amellett, hogy a többtestűség kialakulását is megismerhetjük. Az utóbbiban pedig egy elő-értelmes faj és a gyarló emberiség közötti félresikerült kapcsolatfelvételt járhatunk körbe Paula szemén keresztül.

Jack McDevitt: Feltámad a múlt

Furcsa megfigyelni, hogy mennyit változik az ember ízlése az idő előrehaladtával. Anno még a Született stratégán keresztül ismerkedtem meg Jack McDevitt munkásságával és egy egészen komoly univerzumnak gondoltam. Aztán elkezdtem olvasni Alastair Reynolds és Peter F. Hamilton regényeit, így érthető módon átcsúszott az Alex Benedict-ciklus a ponyva kategóriájába. Persze jelen esetben nem a pejoratív értelmét kell venni a jelzőnek. Ugyanis rendkívül szórakoztató a maga könnyed módján a regény, sőt megkockáztatom, hogy a széria legjobban sikerült kötete a Feltámad a múlt.

A történet a már jól ismert Alex Benedict sémát követi: Benedict és Chase Kolpath ismét megbízást kap egy értékes ereklyével kapcsolatban. Eleinte a tulajdonos csak felbecsültetni szeretné azt, ám szöget ütnek a régiségkereskedő fejébe a tárgy megtalálásának körülményei. Így nyomozni kezd a forrás után, hátha akad ott még a tárgyhoz hasonlóan nagy értékű lelet. Ezzel azonban nem mindenki ért egyet és hamar felforrósodik a talaj a vizsgálódás közben. Mindeközben a Tűzmadárban megismert jelenség által a transzdimenzionális térben ragadt hajók mentése zajlik, a következő felbukkanó hajó pedig a Capella, aminek egyik utasa Gabe, Alex Benedict nagybátyja.

A cselekmény tehát nem kínál sok újdonságot, emiatt az egész széria epizodikus jellege tagadhatatlan. Kicsit olyan, mint egy filmsorozat, a részek lazán kapcsolódnak egymáshoz, csak a felépített világ számít közös pontnak. S ezzel nincs is semmi baj, ennek az epizodikusságnak köszönhető, hogy gyakorlatilag minden rész külön-külön is élvezhető. Újdonság viszont a szérián belül, hogy többszálú a történet. Ugyan nem valós többszálúság, hiszen az ereklye története és a Capella mentése nem párhuzamosan, hanem soros módon történik, de mégis újszerű, mert a ciklus többi részénél csak az éppen aktuális ereklye rejtélye volt a cselekmény középpontja.

A másik újszerű elem a részletesebb világépítés. A sorozat eddigi részeire visszatekintve feltűnhet, hogy nem sokat tudunk meg az univerzumról. Bár kisebb-nagyobb információkat folyamatosan adagol McDevitt, azok csupán a szükséges és elégséges mennyiséget képezik a történetben szereplő ereklye utáni kutatás szempontjából. Jelen kötet esetében viszont jóval többet megtudunk a Föld történelméről, a csillagközi űrutazás hajnaláról, az űrutazás aranykoraként emlegetett időszakról, mint a szükséges és elégséges mennyiség. Persze messzemenően részletes történelmet azért nem kapunk, nem kell hamiltoni magasságokba törő mélységekre gondolni a részletesség kapcsán.

Többször is írtam már, hogy egy regény minőségi fokmérőjének számít az olvasóból kiváltott érzelmek színvonala és mennyisége is. Eddig ez hiányzott a ciklus részeiből. Nem a váratlan fordulatoknak szánt eseményeknek köszönhetően kerültek képbe az érzelmek – azok eléggé kiszámíthatóak voltak – hanem a Föld sötét történelmének megismerése által, Benedict szemén keresztül. Feldühített és elszomorított az akkori emberek nemtörődömsége a történelmükkel kapcsolatban. Hogy mennyi minden elveszett, pedig az ember azt hinné, hogy a digitális archiválás korában már nem kell félni attól, hogy dokumentumok vesznek el. Azonban a világháló összeomlásával rengeteg minden örökre eltűnt. Kicsit hasonlóan éreztem magam, mint amikor először tanultam az alexandriai könyvtár pusztulásáról. Enyhén figyelmeztető jellegű ez számunkra is, hiszen lassan már minden elektronikus úton intézünk, nem árt időben elkezdeni alternatívákon gondolkodni.

Viszont ez a világépítés sem tudja feledtetni a széria hiányosságait. A metaplot hiányát, a fel-felvillantott, de ki nem dolgozott gazdag történelmet és a jövő vívmányainak ellenére meg nem változott emberi társadalmat. Hiszen hogyan maradhatna az emberiség tízezer év után gyakorlatilag ugyanolyan, mint most, csak csillagközi utazással megfűszerezve? Nem kell minden regénynek a transzhumansita eszméket vallania, nem kell a szereplőknek a fizikai formát levetve virtuális térbe költözni vagy emberfeletti képességek birtokába jutni mesterséges módosítások által, ám legalább bizonyos változásokat jó lenne látni a civilizáción – és nem csak azt, hogy a linken keresztül holografikus módon lehet telefonálni. S itt utalnék vissza a bevezetésben említett változásra: ez a befagyott társadalom nem zavart régebben, mára már írói hiányosságnak tűnik.

Ám minden hibája ellenére egy abszolút szórakoztató regény az Alex Benedict-ciklus befejező része, több szempontból pedig a legkiemelkedőbb darabja. Nem kelhet versenyre a modern űropera nagyjaival, de minőségi szórakoztató ponyva. Az egyik szemem sír, a másik pedig nevet, hogy véget ért a ciklus. Azért az Akadémia sorozat izgalmasabb része McDevitt munkásságának, idén pedig, ha minden jól megy a harmadik részét is olvashatjuk majd magyarul.

Ted Chiang: Életed ​története és más novellák

Ritkán olvasok novellákat. Arthur C. Clarke két novelláskötetén kívül még nem is fogyasztottam el más gyűjteményeket, abból a két kötetből is csak az egyikük nyerte el igazán a tetszésemet. Ám 2016 a kispróza éve idehaza. A Gabo által kiadott Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2016 antológia mellett Ted Chiang díjnyertes novelláit tartalmazó kötet is megjelent az Agave gondozásában. Az előbbinek kár is lenne részletezni a jelentőségét, utóbbi viszont – függetlenül a novellák kiemelkedő minőségétől – valószínűleg a címadó darab megfilmesítése nélkül nem jelenhetett volna meg itthon.

Nehéz kiemelkedőt alkotni a kispróza műfajában. Terjedelméből adódóan nincs idő a világépítésre. Nincs idő a szereplők részletes megismerésére, átérezni és megérteni a motivációjukat. Ha pedig olyan témát dolgoz fel, ami teljesen magával ragad, akkor a rövidsége a hátránya (ahogy Clarke Találkozás a medúzával című novellájával történt, igaz, hogy ebben az esetben Reynolds és Baxter folytatta a történetet és írtak közösen egy egészen jól sikerült folytatást, The Medusa Chronicles címmel). Chiang nem a legtermékenyebb alkotó, munkásságának számossága nem haladja meg a másfél tucatot. Ellenben minőség szempontjából bármelyik science fiction író tanulhatna tőle. A nagy sikerű Életed története című alkotása pedig el is nyerte a Nebula- és a Theodore Sturgeon-díjakat is, valamint filmadaptáció is készült belőle, Arrival címmel. Az Értsd meg! című művének pedig már elkeltek a megfilmesítési jogai, amire rendkívül kíváncsi leszek, mert ha lehet, azt még nehezebb nagyvászonra adaptálni, mint az Életed történetét.

Novellák lévén, kár is lenne dióhéjban összefoglalni a cselekményeket, hiszen túl sokat mondana pár sor is. Témái sok területet lefednek: van novellája, amely bibliai történeten alapul, van alternatív történelmet körbejáró műve és van, ami erősen hard sci-fi alapokra épül. A kötet minden darabja olyan tiszta eleganciával készült, hogy akarva sem tudnánk hiányosságot találni bennük. Chiang rendkívül széles látókörrel rendelkezik és nem fél hozzányúlni olyan témákhoz sem, amik komoly előtanulmányokat követelnek meg. Ám félni mégsem kell a hard SF-ért nem rajongóknak sem, hiszen az aprólékos és alapos tudományos részek mellett nem hanyagolja az alkotó az embereket sem. Lelki világuk legalább olyan fontos szerepet kap, mint a tudomány. Alig pár tíz oldalon képes rétegeltebb szereplők létrehozására, mint sok több száz oldallal gazdálkodó szerző. Egyszerűen jó érzés olvasni az alkotó írásait. Van valami bennük, ami megfogja az olvasót: a stílusa, a letisztultsága, a precizitása, hogy minden novellája egy kerek egész, szinte tökéletes összképet alkotó egység.

Kedvenc novellát nem is tudnék választani a kötetből. A filmadaptáció miatt az Életed története kiemelkedő helyet foglal el a képzeletbeli dobogón, de a A pokol mint Isten hiánya által felvázolt világ már-már félelmetes mivolta, az Értsd meg! emberiségtől eltávolodott főszereplője vagy a Bábel tornya modern űroperákat meghazudtolóan részletes világa is nagyon erős helyezést érne el ezen a listán. Érdemes időt hagyni az olvasásra, lassan fogyasztani, hogy legyen idő átgondolni az olvasottakat.

Valószínűleg sokan a filmadaptáció miatt figyeltek fel a könyvre, ahogy én is. Egy kicsit röstellem is, hogy magam sci-fi rajongónak vallom és még nem olvastam ezelőtt Chiang-novellát. Hibaként talán csak azt tudnám felhozni, hogy innentől kezdve egy novella sem fog olyan élményt nyújtani, mint Chiang történetei.

Peter F. Hamilton: The Reality Dysfunction

Nem tudok elfogulatlanul írni Hamilton munkásságáról. Anno az egyik önálló regénye,  A földre hullt sárkány keltette fel az érdeklődésem, a Nemzetközösség kezdő kötete, a Pandóra csillaga után pedig már nem volt megállás. Bámulatos univerzumokat épít fel és játszi könnyedséggel mozgatja szereplőit, mégsem érezzük feleslegesen túlírtnak. Így kicsit szomorúan fejeztem be a Commonwealth világát, az idén szeptemberben megjelent, A Night Without Stars című regénnyel, de csillapítandó a kialakult függőségem, belevágtam egy talán még grandiózusabb utazásba: ellátogattam a Konföderáció világába.

A történetet nehéz lenne összefoglalni dióhéjban. Oly szövevényes, oly sok szereplővel operál az író, hogy csak a főbb cselekményszálak felvázolása is jóval több helyet követel, mint egy egyszerű bejegyzés. Ám rövid ízelítőt mégis csak illendő írni. A 2600-as években virágzó civilizációt hívott életre az emberiség. Lakható bolygók százait kolonizálta szerte a galaxisban, a lehető legkülönfélébb kultúrákat létrehozva a Konföderáción belül. A géntechnológia és a nanonikus beültetések elmosták a természet által szabott határokat. Élő űrhajók garmadája járja a űrt, kereskedelmi mozgatórugóként a kolonizált planéták között. Az ismert galaxisban pedig a Konföderációs Flotta tartja fenn a rendet. Közel az emberiség igazi aranykora. Ezekben a sokat ígérő időkben azonban történik valami egy távoli, még fejletlen kolónián, ami az egész Konföderáció létét veszélyezteti.

A könyv 20 éve jelent meg, 1996-ban. Azonban szépen öregedett – már ha lehet egy 20 éves regényt öregnek nevezni – vagy talán még pontosabb kifejezés, hogy kortalannak bizonyult. A Hamilton által leírt technológia a mai szemmel is csodálatos, aprólékos kidolgozottsága hitelessé teszi. A több, mint 800 bolygót számláló Konföderáció minden egyes meglátogatott bolygójáról kapunk egy tömörnek éppen nem mondható történelmi leckét és ez a terjengős stílus a technikai csodákra is igaz. Szinte mindenre kiterjedő leírást kapunk az alapvetően két részre szakadt emberi civilizációról: az Édensitákról és az Ádámistákról. Előbbiek a géntechnológia által a telepátiához hasonló módon összekapcsolták tudatukat egymással, az élő űrhajóikkal és intelligens élettereikkel, míg az utóbbiak a nanonikus beültetéseknek köszönhetően léptek be a transzhumanizmus világába. Már a két csoport szembenállása is megérne egy külön kötetet, de még így is rengeteget tudunk meg a konfliktusokkal kikövezett útjukról, ami aztán a békés együttéléshez vezetett: egy bámulatos pozitív jövőképhez, amiben mindenki szívesen élne.

A történet lassan hömpölyög, gyakorlatilag a 400. oldalig csak világépítés történik, új helyszínek, új szereplők, új cselekményszálak kerülnek bevezetésre. Emiatt elsőre akár túlírtnak is tűnhetne és biztos vagyok benne, hogy van akinek úgy is fog tűnni. De aki szereti a részletességet a végletekig komolyan vevő regényeket, az nem fog csalódni és hát a modern űropera egyik alapvető toposza a részletes világépítés. Nem kell félnünk, az 1200 oldalas terjedelem nem azt jelenti, hogy üresjáratokkal töltené ki az író a történések közötti részt. A lassan induló történet pedig a könyv vége felé igencsak felgyorsul és oly gyorsan követik egymást a mérföldkövek a cselekményben, hogy szinte alig van időnk felocsúdni az egyikből, máris nyakunkon a következő. Valószínűleg ez a lendület kicsit meg fog törni a következő kötettel, de csak azért, hogy helyet adjon a további világépítésnek. Szövevényessége és a nagyszámú szereplő ellenére könnyeden és elegánsan vezeti a történeti szálakat Hamilton, nem veszünk el a cselekményben az olvasás során.

Nehéz összevetni a Konföderáció világát Hamilton másik nagy univerzumával, a Nemzetközösséggel, ugyanakkor elkerülhetetlen. Viszont szívesen halasztom addig, amíg a Night’s Dawn trilógia végére nem érek. Elöljáróban annyi kijelenthető, hogy mind a két világ lenyűgöző, tele technológiai csodákkal és olyan optimista jövőt festenek meg, amikben mindenki megtalálná a magának tetsző bolygót és kultúrát. Utóbbi mélyebben bemerészkedik a transzhumanizmus világába, míg az előbbi valamilyen szinten emberközelibb, mégis valahogy sokkal elrugaszkodottabb, mint a Nemzetközösség.

Persze Hamilton sem tud hibátlanul írni. Ezúttal sem tudta levetkőzni a rá jellemző explicit módon ábrázolt szexualitást, bár kevéssé zavaró, mint mondjuk a Júdás elszabadulban. Valamint magából a terjedelemből adódó előítélet is gátolhat néhány olvasót abban, hogy belekezdjen ebbe az monumentális utazásba.

Igyekszem rövidre zárni a meglehetősen elfogult bejegyzés kereteit. Peter F. Hamilton nem tud hibázni – még nem olvastam a Misspent Youth című regényét – és méltán nevezhetjük a modern űropera állócsillagának. A grandiózus Konföderáció univerzuma egy újabb ékes példája az író zsenialitásának. S bár a Nemzetközösséget is lezárta már, újabb trilógián dolgozik, amely a Salvation címet fogja viselni.