Nemzetközösség

Nehéz lenne megfogalmazni a science fiction irodalom non plus ultráját, hiszen a számtalan alzsánerre osztott kategória között sok kiemelkedő van – nem is beszélve azokról a regényekről, amelyek bátran lavíroznak több kategória között is.  Annyi azonban  bizonyos, hogy egy ilyen kérdést nekem szegezve hezitálás nélkül a modern űroperát hoznám fel válaszként, mint személyes kedvenc.

Azonban magát a modern űroperát sem túl egyszerű definiálni és jelen bejegyzéssel nem is célom. Sokszor, sokan megírták már, hogy honnan indult a műfaj, milyen változásokon ment keresztül, mire eljutott a new wave space opera-hoz, így csak dióhéjban, kedvcsinálóként csak annyit mondanék, hogy a modern űropera cselekményszövése grandiózus, a monumentalitást nem sajnálva gyakran teljes fajok vagy akár az egész galaxis sorsát befolyásoló történésekkel a középpontban. A történet nagyszabású mivolta mellett a teremtett világ részlétessége is hasonlóan impozáns. Komplett jövőbeli civilizációk kerülnek kidolgozásra, azok minden szükséges kellékével: történelemmel, vallással, gazdasággal, erősségekkel és gyengeségekkel, egyéni kultúrával. A felépített világ pedig a látványos technológiától és az összetett, emlékezetes karakterektől válik élő, lélegző univerzummá.

Egy ilyen komplex világot nem könnyű létrehozni. Az írónak vigyáznia kell, hogy ne essen túlzásokba: ne legyen túlírt a regény, ne legyen fragmentált az univerzum. Kellő kohéziónak kell fennállnia a kultúrák és a történések között, mégis elég nyitottnak kell lennie, hogy könnyedén be lehessen illeszteni a világba új civilizációkat, új cselekményszálakat, mégse tűnjenek ezek az új elemek egyszerű toldaléknak, könnyen tudjanak integrálódni az univerzumba.

Ezen a nehezen járható, de gyümölcsöző úton indult el – másodszor – Peter F. Hamilton, amikor megalkotta a Nemzetközösség univerzumát. Másodszor, mert a Night’s Dawn-trilógiával már létrehozott egy igen csak maradandó világot, a Konföderációt. Ám a trilógia olvasása még folyamatban van, de elöljáróban annyi már bizonyos, hogy a hamiltoni stílusjegyek és a modern űropera jellemzői egy egészen kiemelkedő elegyet alkotnak a Night’s Dawn esetében is.

A Nemzetközösség technológiai alapjait a 2002-es Misspent Youth fektette le. Ebben a regényben ismerhetjük meg azt a megfiatalító eljárást, amely egy egészen új társadalmat eredményez az univerzum jövőjében. Bár ezt a regényt még nem olvastam, az értékelések alapján nem lett olyan kiemelkedő, mint a Hamilton többi regénye, de szerencsére nem is kell elolvasni ahhoz, hogy élvezhessük a valódi Commonwealth regényeket. Ez ugyanis csak egy lazán kapcsolódó technikai előzmény, inkább családi dráma, mint sci-fi, melyet a megfiatalított öregember létének fogadtatása és viselkedése indukált.

pandorahunUgorjunk is gyorsan a következő regényekre, amelyek ténylegesen létrehozzák a Nemzetközösséget. Rögtön egy ollóval kettészabott duológia, amelyre a Nemzetközösség saga néven szokás hivatkozni: a Pandóra csillaga (2004, magyarul: 2014) és a Júdás elszabadul (2005). A Delta Vision jóvoltából az előbbit már olvashattuk magyarul, az utóbbi pedig elvileg idén jelenik meg a kiadó gondozásában. Ez volt az első olyan óriási terjedelmű, számomra ismeretlen szerző műve, amelyet néhány elolvasott értékelés után meg mertem venni anélkül, hogy egy könyvtári példánnyal próbát tettem volna.

A két kötet története annyira szorosan kapcsolódik egymáshoz, hogy nem is érdemes különálló történetnek tekinteni, talán csak az olvasók dolgát megkönnyítendő szelte ketté Hamilton a történetet (illetve pont emiatt jelenhetett meg magyarul az első rész két kötetben, ahogy nagy valószínűséggel a második rész is két könyvként kerül majd kiadásra). 2380-ra az emberiség kirajzott a galaxisba, a Csillagközi Nemzetközösségük több, mint 600 bolygót számlál, melyeket a féregjárat-technológia köt össze, lakosaik gyakorlatilag halhatatlanok a megfiatalító eljárásnak köszönhetően. Ez az idill azonban felborul, amikor egy csillagász felfigyel egy 1000 fényévre lévő eseményre, mely során egy csillag egyszerűen eltűnik. Arra a következtetésre jutnak, hogy nem megsemmisült, hanem bezárták az egész csillagot, így expedíciót indítanak, hogy kiderítsék mi is történt valójában. Ám ez csak a kezdet. A központi konfliktus a Csillagutazó legendája, amihez mindenki másképp viszonyul, van aki hisz benne, van aki csak peremvilági babonának tartja. A cselekmény rendkívül sok szálon fut és sok szereplőt mozgat, akik sokáig csak párhuzamosan léteznek és csak közvetve hatnak egymásra. Ahogy haladunk a fordulatokkal tarkított történetben egyre több szereplő fut össze így vagy úgy, egyre több szereplő motivációjára derül fény és a végére is hagy Hamilton meglepetést. A legjelentéktelenebbnek tűnő mellékszál is értelmet nyer és hozzájárul ahhoz, hogy minden egy koherens nagy egésszé álljon össze.

– Nem bújhatunk el egy sötét pincében, csak mert olyan történt, amit nem értünk. Mint faj, pokoli sokat fejlődtünk az elmúlt évszázadok során, most már inkább Homo galactic a nevünk, nem Homo sapiens.

S persze a grandiózus történet mellett nem hanyagolta el Hamilton a modern űroperákra jellemző többi tulajdonságot sem: egy hatalmas, összetett világot épít fel, tömve jó ötletekkel. Nem kell feltétlen óriási újításra gondolni, de sok ötleten tudott csavarni egyet, így egyedivé téve azt. Hiszen féregjáratot már sok könyv lapjain olvashattunk, de számomra az újdonság erejével hatott, hogy a kolonizált bolygókra menetrend szerint közlekedő, a féregjáraton áthajtó vonatokkal lehet utazni és számos bolygót csak a Nemzetközösség tagsága teszi egymáshoz hasonlatossá, azok külön-külön saját világrenddel rendelkeznek: egyesek a nagy családok, dinasztiák személyes birtokai, egyesek óriási ipartelepek és még lehetne sorolni tovább. Több részletesen kidolgozott idegen fajjal is találkozunk a történet során, például a titokzatos silfen-ek, vagy az érzelmeket tiltott drogként fogyasztó Raiel-ek.

A két regény által felállított világ szinte követeli a bővítést, amire Hamilton nem is várt sokáig, mindössze két évvel a Judas Unchained megjelenése után egy talán még nagyobb szabású történetbe fogott bele, ami a Void-trilógia címet kapta. Kötetei a megjelenés sorrendjében: The Dreaming Void (2007),  The Temporal Void (2008) és The Evolutionary Void (2010).

dreaming voidEzerötszáz évvel járunk a Judas Unchained történései után. Az emberiség fénynél gyorsabb hajókkal és féregjáratokkal szeli át a galaxist – sőt már intergalaktikus utazás is lehetséges. Új technológiák jelennek meg, az emberiség több frakcióra szakad és egy új vallás üti fel a fejét: a Living Dream, melynek központja a galaxis magjában lévő titokzatos jelenség, a Void, eseményhorizontja mögött egy másfajta élet lehetőségével. Ennek reményében zarándoklat szerveződik az Ürességbe, amit sokan támogatnak és sokan rossz szemmel néznek és persze most sem minden az aminek látszik. Ám jelen regények esetében sem lehet pár mondatban összefoglalni a történet összetettségét.

A cselekmény két fő vonalon fut: a Tejútrendszerben és a Void-on belül, ahol középkori körülmények között él egy emberi civilizáció, így Hamilton az űroperát és egy fantasy-szerű világot ötvöz, olyan módon, hogy még én is élveztem – pedig tőlem meglehetősen messze áll a fantasy, mint zsáner. Már másodszor bizonyította be ezzel az író, hogy remekül tudja az általam nem éppen kedvelt témákat sci-fi-be oltani: a Great North Road című önálló regénye esetében egy erős krimi-vonalat épített a történetbe, ami szintén nem volt zavaró, sőt végig fenntartotta az érdeklődésem.

Bár másfél évezred a különbség a Commonwealth saga és a Void-trilógia között sok régi ismerőst viszontláthatunk és sok utalást olvashatunk az előbbi kötetek történéseire. Hamilton továbbgondolt számos technológiát és az azok által kiváltott társadalmi változást. Olyan impozáns ideákkal dolgozik, mint a gaiamoteok által kialakítható többtestűség vagy az abszolút posztfizikális lét lehetősége által megosztott emberiség. Bár gyakorlatilag a két regényciklus egymástól függetlenül is olvasható, érdemes a megjelenési sorrendet követni. A számos visszautalás a Nemzetközösség saga történéseire tovább emelik a Void-trilógia színvonalát, még ha érezhető is, hogy Hamilton törekedett a két ciklus viszonylagos függetlenítésére.

Sometimes you have to do what’s wrong in order to to do what’s right.

Az utolsó nagyobb lélegzetvételű része a Nemzetközösség univerzumának a Chronicle of the Fallers, amely szintén kétkötetes: The Abyss Beyond Dream (2014) és A Night Without Stars (2016). Előbbiről nem rég írtam egy hosszabb lélegzetvételű értékelést, utóbbi pedig csak idén szeptemberben fog megjelenni és egyes interjúkban úgy hivatkozik rá Hamilton, mint a Nemzetközösség konklúziójára, mint utolsó regényre, amely a szóban forgó univerzumban játszódik.

covers_321650Kronológiailag a Chronicle of the Fallers a Nemzetközösség saga után és a Void-trilógia előtt játszódik, ezzel nagy kockázatot vállalt az író, hiszen így már nincs szinkronban a megjelenés és a történetvezetés sorrendje, ám egy huszárvágással meg is oldotta, ugyanis az olvasási sorrendnek követnie kell a megjelenési sorrendet.

Ismét ötvözi a sci-fit Hamilton, ezúttal egy steampunk-szerű világgal és ezúttal is remekül teszi, igaz steampunk-mivolta kiermül abban, hogy Bienvenido-n a gőzgép jelenti a technológia csúcsát. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy miként lehet egy könyv izgalmas, ami olyan helyen játszódik – a Void – amiről az előző trilógiában már minden kiderült, de ezeket a kételyeket hamar eloszlatja az író. Bár tényként kezel már a doulógia első könyve is néhány olyan dolgot, amely a Void-trilógiában sokáig rejtélynek számított (ezért is kell követni az olvasással a megjelenés sorrendjét), tartogat még meglepetéseket a cselekmény. Tovább tágul a tudásunk minden szempontból a Nemzetközösségről és a Ürességről.

Érdemes még megemlíteni, hogy Hamilton három novellát is írt, amely a Nemzetközösségben játszódik. Ezek a következőek: Blessed by an Angel (2007), The Demon Trap (2008), Manhattan in Reverse (2011). Ezek együtt megjelentek a Manhattan in Reverse novelláskötetben.

Ám nincs tökéletes író, sem tökéletes alkotás, ahogy Hamilton sem az. A Nemzetközösség köteteiben gyakran kerül ábrázolásra a szexualitás, sokszor anélkül, hogy a történethez hozzáadna bármit is, illetve ez a Great North Road és a The Reality Dysfunction esetében is igaz. Van aki túlírtnak, feleslegesen terjengősnek érezheti az író regényeit – némi alapot adhat ehhez, hogy minden kötet féltégla méretű – és van aki a komolyabb tudományos hátteret fogja majd hiányolni a kötetekből. Mégis van a hamiltoni történetvezetésnek egy olyan vonzereje, ami miatt könnyedén túl tudunk lendülni a fent említett hibákon. Valami, ami miatt méltán nevezzük az írót a modern űropera állócsillagának.

Minden hibája ellenére, a Nemzetközösség a kortárs science ficiton irodalom kiemelkedő alkotása, talán Hamilton legnagyobb műve. Bízom benne, hogy 30 év múlva olyan klasszikusokkal fogjuk egy lapon emlegetni, mint Simmons Hyperion-ja vagy, mint Banks A játékmestere.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

Gateway to Space

gateway-to-space-urkiallitas-2016-budapest-millenaris-jegyvasarlasMinden sci-fi rajongó elgondolkodott már legalább egyszer, hogy milyen is lenne eljutni olvasmányai színterére – elég csak arra gondolni, hogy az Enterprise űrsikló a Star Trek híres űrhajója után kapta a nevét. Sőt valószínűleg minden ember ábrándozott már az űrutazásról. Így kitörő örömmel fogadtam a hírt, hogy Budapestre látogat a NASA vándorkiállítása, a Gateway to Space.

A belépés után egy sötét folyosón keresztül vezet az út, ahol megcsodálhatjuk a Nemzetközi Űrállomás Kupola moduljából nyíló kilátást (itt talán egy kicsit jobb felbontású kijelzők tovább növelték volna az élményt). Tovább haladva az űrkutatás teljes történelmét figyelemmel kísérhetjük, kezdve Von Braun gyerekkori jegyzeteitől, az űrversenyen át egészen a közeli jövőben szolgálatba álló Orion űrhajóig. Idővonal-szerűen felépítve, könnyen átláthatóan, információs táblákkal, amelyeken pár pillanat alatt átfutható a kiállítási tárgyhoz kapcsolódó érdekességek találhatóak.

Az idővonal két fő teremre van osztva, melyeket az űrsikló pilótafülkéjének és raktér irányító kabinjának replikája választ el egymástól. S ez a szeparáció az időben elfoglalt helyre is igaz: a statikus kiállítás első fele az űrsikló előtti, a másik pedig az űrsikló üzembe állítás utáni időket hivatott bemutatni.

A harmadik nagy rész a szimulátor-terem, ahol persze óriási tömeg fogadott. Itt a legizgalmasabb talán a giroszkóp volt, ám nem vártam ki a meglehetősen hosszú sort – illetve a reggelim sem szerettem volna a többi látogatónak megmutatni.

Csodás volt végigjárni a kiállítást. Az emberiség legnagyobb kalandjába enged betekintést, kézzelfogható módon – a szó legszorosabb értelmében, hiszen egy Holdról származó meteoritot meg is érinthettünk. A MIR űrállomás egyik moduljának replikájába is beléphettünk, ami ügyesen keltette azt az érzetet, hogy mozgunk a modullal együtt. Mivel a statikus sor tényleg statikus volt, valamint a helyszínt biztosító épület alapterülete meglehetősen nagy, túl nagy tömeggel sem lehet találkozni – kivéve persze a szimulátoroknál. Külön öröm, hogy a magyar űrkutatási eredmények is kaptak saját vitrint a tárlat során.

Félelmetes volt látni a kiállított űrruhákat, főleg a hőskorból származóakat. A tudomány és az emberi bátorság összefogásának ékes mintapéldája, hogy egy alig pár köbméteres fémkapszulában képesek voltunk embert küldeni a világűrbe, ahonnan már csak  egy ugrás volt elérni a Holdat, alig négy évvel később. Egy ilyen űrverseny hiányzik napjainkból, persze a hidegháborús háttér nélkül. Talán korunk magáncégei egy új kort nyitnak az emberi űrutazásban. A Virgin Galactic, a Google és még sokan mások igyekeznek elhozni ezt az új aranykort. Csak azt remélem, hogy még az én életemben sor kerül erre.

Mindenképp meg kell látogatni legalább egyszer ezt az expot, hiszen nem tudni, hogy mikor lesz hasonló nálunk. Egy szinte teljes tablókép az emberiség űrben tett szárnypróbálgatásairól. Jövőre lesz kereken 60 éve, hogy az első műhold pályára állt bolygónk körül. Hatvan év alatt eljutottunk a Holdra, több állandó állomást is üzemeltettünk orbitális pályán. Vajon meddig jutunk újabb hatvan év alatt?

 

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone