Darwinia

Mindig félve veszek a kezembe egy eleddig ismeretlen szerző által írt regényt, ez persze nem lehet akadály, hiszen egykor Alastair Reynolds vagy éppen Peter F. Hamilton is ismeretlen szerző volt számomra. Így került elém Robert Charles Wilson 1999-es regénye, s lévén, hogy elnyerte az Aurora-díjat, nagy elvárásokat támasztottam a regénnyel szemben.

DarwiniaA történet 1912 márciusán kezdődik, amikor egy különös éjszaka alatt a Európa teljesen megváltozik: minden nemzet, az egész történelem, flórája és faunája eltűnik, helyét egy földrajzilag hasonló, de nem teljesen azonos kontinens veszi át, ismeretlen állat- és növényvilággal. A megmaradt emberiség értetlenül áll az események előtt és a sötétben tapogatózó találgatások közepette egy expedíció indul útra az Egyesült Államokból, hogy megpróbáljon fényt deríteni Darwinia rejtélyeire. Ennek az expedíciónak tagja Guilford Law is, aki fotográfusként csatlakozott abban a reményben, hogy visszatértekor családja számára biztosabb anyagi hátteret tud szolgálni. Ám olyan dolgokra lel, amik alapvetően változtatják meg a világról alkotott törékeny képét.

Furcsa kettősséget érzek a könyvvel kapcsolatban. Egyrészt a történtek alaposan kidolgozottak, Wilson részletesen leírta Darwinia megjelenésének hatásait. A világ elkereszteli az eseményt a Csodának és elfordul a tudománytól és a vallásban keres magyarázatot. Elfogadottá válik a nézet, hogy isteni beavatkozás következménye az új kontinens, fellendül a spiritualizmus, ahogy azt követni tudjuk Elias Vale személyén keresztül, aki az egyszerű, hiszékeny embereket kihasználó csalóból válik a hit vezéralakjává, sőt még többé. Ahogy a tudomány és a vallás több fronton összecsap, olyan régóta élő, megválaszolhatatlan viták sejlenek fel, mint az eleve elrendelés és a szabad akarat harca, a jó és a gonosz örök küzdelme.

– Nem igazán értem, mire jó a tudás, ha az ember a sírba viszi magával – morogta a nyomkereső.
– Akkor mire jó a barátság, a szerelem, vagy éppen maga az élet? – kérdezte Sullivan dühösen. – Ezek közül vajon melyiket visszük magunkkal a sírba?

Egy új aranyláz veszi kezdetét. Megjelennek a kalandorok, a szerencselovagok, akik a gyors meggazdagodás reményében az érintetlen vadonba hatolnak – ahol aztán gyakran saját sírjukat is lelik. Megjelennek a világ elől menekülni vágyók, az újrakezdők, akik csak egy tiszta lapot szeretnének az élettől. S persze a már említett tudományos expedíciók is teret kapnak a történet során, tovább tágítva a csekély ismeretet az új földrészről – még akkor is, ha ellentmondásos módon a tudományos expedíció az isteni beavatkozásra keres bizonyítékot.

A megváltozó gazdaság, a kezdeti visszaesést követően fellendülő kereskedelem, ahol luxuscikknek számítanak Darwinia egyes termékei, a támogatott betelepítések, az ember – időnként kétségbeesettnek tűnő – akarata, hogy uralma alá hajtsa a még betöretlen világot, annak minden veszélyével egyetemben. Ám persze a különböző érdekek az új világban is ütköznek: míg az Egyesült Államok az új világrend őreinek szerepében tetszeleg és szabad utat enged a telepeseknek Új Európa földjén, addig a Csodát túlélő angolok és más egykori nemzetek tagjai inkább magukénak érzik a földet, ami persze fegyveres konfliktusokhoz is vezet.

A tudomány vizsgálódást jelent. Azt, hogy az ember körültekintően megfigyeli a dolgokat – különösen azokat, amiket egyelőre még nem ért. Ha az ember a tudomány szellemében nézi a csillagokat, akkor nem istenségként imádja őket, hanem kérdéseket tesz föl velük kapcsolatban, melyek megválaszolása lehetőség szerint újabb és újabb kérdésekhez vezet.

Az alaptörténet részletességével tehát nincs baj. Ezúttal azonban úgy érzem, a könyv hátrányává vált a többszöri váltás, amit a történet során éreztem. Az első rész során – ami nem azonos a regény tagoltsága szerinti Első könyvvel – egyfajta biológiai hard sci-fit vártam. Vártam, hogy hosszas fejtegetésbe kezdjenek a teljesen idegen flóra és fauna fajainak kialakulásáról, felépítésük miértjeiről és hogyanjairól – egy izgalmas gondolatkísérletet egy lehetséges másik evolúciós útról. Helyette kaptam egy nem kevésbé izgalmas cselekményt, ami lefesti, hogy a XX. század eleji emberiség hogyan reagált volna egy ilyen mérvű változásra a világban.

Aztán az első közjátékkal olyan magasságokba emeli a történetet, hogy a kozmológiáért rajongó énem szeme is felcsillant. Olyan kérdéseket kezdett feszegetni, amikre talán sosem fogunk választ kapni, de mégsem hagyhatunk fel a keresésükkel. Itt vált igazán science fiction regénnyé a történet. Ezeknél a fejezeteknél teljesen magával ragadott a könyv, amikor a szereplők számára bizonyítást nyer, hogy jóval nagyobb dolgok állnak a háttérben, mint amit ők korlátolt emberi tudatukkal képesek felfogni.

Sajnos ez az izgalom azonban nem képes a végéig kitartani. A végső rejtély meglebegtetése után visszatérünk Darwinia hétköznapjaiba, amely után kissé önismétlő módon újra felsejlik a nagy talány és a végső konfliktus már-már bántóan emberi módon kerül elrendezésre, még ha csak időlegesen is. S talán ez a be nem teljesedett ígéret adja a kettősség negatív élét. Egy kicsit talán Wilson túl nagy fába vágta a fejszéjét. Meg akart felelni a tudományos fantasztikus irodalom kedvelőinek is és az inkább filozofikusabb történetekért rajongóknak is, ami nem sikerült neki teljes mértékben.

Ám ettől függetlenül érdemes elolvasni. A részletesen kidolgozott világ, a végső rejtély, az apró kikacsintások a kor science fiction irodalmára, mind élvezhetővé teszik a könyvet, ám ha a hit és a tudomány üköztetéséről szeretnénk kiemelkedően minőségit olvasni, Robert J. Sawyer Kifürkészhetetlenjét ajánlom.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

About Dubovszki Martin

szoftvermérnök, amatőr fotós, javíthatatlan sci-fi rajongó

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*