Detroit: Become Human

A Horizon: Zero Dawn megtörte a konzolok iránt tanúsított ellenérzéseimet, így én is egy PS4 Pro tulajdonosa lettem. Azóta számos nagyszerű exkluzív címet játszottam végig a Horizon mellett, elég csak az Uncharted szériára gondolni vagy a David Cage nevével fémjelzett játékokra, mint a Heavy Rain és a Beyond: Two Souls. Mind nagyszerűek voltak a maguk nemében, de ahogy említett is anno, a Detroit: Become Human volt az, ami végképp eldöntötte, hogy kell a nappaliba egy játékkonzol. Hatalmas elvárásokkal ültem hát le a kanapéra, még a megjelenés napján éjfélkor, hogy végre belevethessem magam Mr. Cage legújabb alkotásába.

A történet szerint a közeljövőben járunk, 2038-ban, amikor az emberek között már intelligens androidok járnak, átvéve a nehéz fizikai munkától kezdve, a takarításon át egészen – ha a tulajdonos úgy kívánja – a gyereknevelés feladatait is. Így elkerülhetetlenné válik, hogy az emberek a gépeket kezdjék hibáztatni munkájuk elvesztése miatt, mindennapossá válnak a kisebb-nagyobb géprombolások. A helyzet rendkívül feszült, az egyre összetettebb munkákat ellátni képes gépek megjelenésével már csak egy szikra hiányzik, ami hatalmas, pusztító tüzet szít. S ez a szikra a lassan öntudatra ébredő androidok egyre nagyobb száma – vagy a deviánsok egyre növekvő száma, hiszen minden csak nézőpont kérdése.

Kezdjük a külsőségekkel, hiszen ez az első, amivel kapcsolatba kerülünk, ha elindítjuk a játékot. A Quantic Dream címeitől már megszokott, hogy az éppen aktuális konzolgeneráció határait feszegeti, ha a megjelenítésről van szó. Így volt ez a Heavy Rain és a Beyond: Two Souls esetében is, ráadásul e két cím remastered verziójának még ma sincs semmi oka szégyenkezni. A motion capture technológia által megalkotott képi világ egyszerűen szemet gyönyörködtető! A nagytotálok és a premier plánok is már-már fotórealisztikusak.

Bár szerepjátékoktól nem szokatlan az alapos világépítés, a szóban forgó játékokhoz hasonló, rövidebb lélegzetvételű narratív élmények esetében nem elsődleges szempont felépíteni egy teljes univerzumot. David Cage és csapata viszont ebből a szempontból is kiemelkedőt alkotott. Élő és lélegző környezetként tárul elénk Detroit városa: számos járókelővel találkozhatunk, építkezéseket, digitális hirdetőtáblákat, hírműsorokat játszó kivetítőket láthatunk, amik reagálnak a döntéseink által irányított cselekményre. További érdekességeket képeznek a játék során elszórt újságokban található cikkek, amik a gazdasági, geopolitikai és technológiai jövőt tárják fel a játékos előtt. Már önmagában ezeknek a cikkeknek a felfedezése is egy külön élmény.

A grafikai motor viszont a már említett premier plánok során mutatja meg igazán, hogy mire is képes. Az arcok már-már félelmetesen részletesek. Gond nélkül leolvashatóak róla a szereplők érzelmei, belső vívódásai. A viselt ruhák fodrozódásai, a különböző szereplőkkel és tárgyakkal való interakciók megjelenítése is a mai technológia csúcsát képezik. Talán ma már nem tűnik furcsának, ha egy-egy videojáték kapcsán színészi teljesítményről beszélünk. Persze nem a megboldogult Westwood Studios által készített élőszereplős, megmosolyogtatóan butácska átvezető snittekre kell gondolni. A motion capture technológiát felhasználva a szereplőgárda tagjai nem csak a hangjukat kölcsönözték a karaktereknek, hanem eljátszották a karaktert. Minden lépést, minden apró arcizom rezdülést. Az így kialakuló élethű képek végett sokszor el is feledi az ember a kanapén ülve, hogy tulajdonképpen ő most játszik, sokkal inkább egy filmet néz, ahol komoly beleszólása van a történet alakulásába.

S jelen esetben komoly beleszólás alatt ténylegesen sorsfordító eseményekre kell gondolni. Eddig sem volt újdonság, hogy a Cage-féle játékokban képesek meghalni a főszereplők és amíg egy is él, végigjárható a cselekmény. Ám a Detroit: Become Human rendelkezik a legszerteágazóbb történettel, a legvaskosabb forgatókönyvvel és a legmeggyőzőbb alakítást nyújtó szereplőgárdával is. Az első végigjátszás durván 11 órát vett igénybe esetemben, de a döntési fában bejárható utak csekély részét sikerült csak megismerni ezidáig, így biztosítva az újrajátszhatóságot (30-35 órára becsülik a teljes kijátszást). A fentebb dióhéjben összefoglalt történetről nehéz szuperlatívuszok nélkül beszélni, még ha akad benne egy-két olyan fordulat is, amit a science fiction klisék nagy könyvéből kölcsönöztek az írók. A 11 órás időtartam alatt végig képes volt fenntartani a feszültséget a sztori, mindezt olyan szívszorítóan izgalmas, drámai és megérintően emberi narratívába csomagolva, hogy napkora képes rátelepedni az ember lelkivilágának törékeny biokomponensére.

Nincs jó és rossz, fekete és fehér, nincs tisztán jó és teljesen rossz döntés. Olyan váratlan helyzetekben is rákényszerít a választásra a történet, hogy esélyed sincs átgondolni, csak ösztönösen kiválasztod a legjobbnak ítélt lehetőséget és folytatod tovább, remélve, hogy később nem üt vissza rád a választott opció. Bizony volt olyan pont, ahol meg kellett állítani a játékot és felállni, hogy át tudjam gondolni mit is tettem. Volt olyan is, ahol sűrűn kellett pislogni, hogy kitisztuljon az elfátyolosodó látásom. S talán el is érkeztünk a játék legerősebb eleméhez: megkerülhetetlen módon vált ki érzelmeket a emberből. Minden eszköz, minden játékmechanikai elem, minden egyes felcsendülő dallam hozzájárul, hogy elmossa a kanapén ülő játékos és az irányított karakter közötti fizikai határt, hogy ne csak végigjátsszuk, hanem átéljük a történteket.

Mindhárom főszereplő – Connor, Kara és Markus – más és más szempont alapján enged betekintést az androidok és emberek által zsúfolt Detroitba és hármuk narratíváját tökéletesen kiegészíti a három különböző szerző által írt több tucatnyi zene is. Connor gépiesen elektronikus, hideg hangzásvilága, Kara érzelmes, megérintő dallamai és Markus nagyszabású, epikus zenéje hatalmas pluszt adnak az élményhez, bármelyik nagy költségvetésű hollywoodi film becsületére válna egy ehhez hasonló filmzenei album. Olyan részletekre is figyeltek a készítők, mint a játék menüje. Anélkül, hogy bármit is előre felfednék belőle, annyit tudok mondani, hogy az első belépésnél látni fogja a játékos, hogy nem egy hétköznapi főmenüvel van dolga.

A Detroit: Become Human sokkal több, mint egy videojáték, sokkal több, mint egy interaktív film. Egy olyan pokolian erős narratívával a játékos arcába robbanó élmény, amely után hosszú ideig nem lesz képes másra gondolni csak a további még felfedezetlen lehetőségekre, amik Detroit utcáin várják. David Cage ismét jött, látott és győzött. Az utóbbi napokban felreppent a hír, hogy 2021-ben jön a következő generációs Playstation, de addig is a Sony tovább erősítené az exkluzív címeinek táborát, akár folytatásokkal is. Remélem ez azt jelenti, hogy a Quantic Dreamnek lesz még legalább egy dobása, amit élvezhetünk a PS4 rendszereken.

 

About Dubovszki Martin

szoftvermérnök, amatőr fotós, javíthatatlan sci-fi rajongó

Comments are closed