Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Sokan, sokféleképpen vetették már papírra a tengődő emberi életet az apokalipszis után. Hangsúlyt fektetve a katasztrófa hogyanjára és miértjére. Számtalan regény foglalkozik a témával, lett légyen a világ elpusztítója aszteroida, atomháború, klímaváltozás, idegen invázió vagy egy járvány. Éppen ezért már-már elcsépelt közhelynek tűnhet a világvégéről írni, főleg, hogy számos világvége-regény mindössze a faék egyszerűségű young adult disztópiák amúgy is népes táborát szaporítják. Szerencsére Emlily St. John Mandel művével közel sem ez a helyzet.

tizenegyesA történet szerint Arthur Leandert utoléri a vég, a Lear királyt játszva, egy torontói színpadon szívinfarktust kap és bár a segítség csak széksornyira van, már túl későn érkezik. Ám ezzel egy időben a világot is eléri a vég – szörnyű járvány indul pusztító turnéra, elragadva az emberiség csaknem egészét. Az a maroknyi életben maradt a megüresedett világ romjain próbál talpra állni. Ám köztük akadnak páran, akiknek ez nem elég. “Mert életben maradni nem elég.”

Az írónő nem tér ki részletesen a katasztrófa okozójára, csupán annyit tudunk meg, hogy egy grúznáthának nevezett influenzás megbetegedés söpör végig a világon, sosem látott halálozási rátával. A fókusz inkább az embereken van, hogy miként reagálnak a még éppen csak kibontakozó apokalipszisre, aztán egy hirtelen váltás után rögtön a világvége után találjuk magunkat – az elnéptelenedett utcákon és kihalt városok mellett vándorló Utazó Szimfónia tagjai között.  S ezzel nincsen semmi baj. A szóban forgó apokalipszis lovasa már oly sok történetet megihletett és oly sok ezek közül csupán rossz minőségű ponyvaregény és Zs-kategóriás film, hogy ha a vírus lett volna a történet közepe, nem csak a kiindulási pontja, erős előítélettel vettem volna csak a kezembe ezt a remekművet.

Álltam, és néztem lerombolt otthonom, és próbáltam elfelejteni a földi lét édességét.

Az Utazó Szimfóniát követve megismerjük az összeomlás utáni világot. Elszórt települések, már ha lehet településnek nevezni a pártízes lélekszámú helyeket. Van, ahol megjelentek a zavaros hitvilágon alapuló világvége szekták, van ahol a napról-napra élő emberek örömmel fogadják a Szimfóniát, hogy egy kis vidámságot is átélhessenek a sötét hétköznapok után. S ez a társulat lényege. Hogy legyen, aki a letűnt civilizációt vigyázza és hordozza, mint fáklyavivő. Persze vagyok elég pragmatikus, hogy bennem is felmerüljön, nem lenne-e célszerűbb, értelmesebb, hasznosabb, ha a Szimfónia tagjai hétköznapibb módon segítenének a civilizáció újjáépítésében. Ha a társulat ácsa, épületeket vagy szekereket csinálna díszletek helyett. Ha letelepednének valahol és növénytermesztéssel, vadászattal, halászattal egy leendő város csíráját ültetnék el. Shakespeare, a dráma, a színház, a zene, mind-mind luxus, nélkülük is terem a búza, nélkülük is élnek vadak az erdőkben, nélkülük is áll a felépített ház az udvaron. De valóban luxus lenne mindez?

Nehéz bármit is írni objektíven a könyvről. Legyen az ember filantróp, mizantróp vagy valahol a kettő között, megszólítottnak érezheti magát olvasás közben. Talán sokunkban felmerülhet a cinikus – vagy inkább realista – gondolat, hogy egy a grúznáthához hasonló vírus után szépen csendben kipusztulna az emberiség, hiszen a túlélők egymás életét kioltva hadakoznának a civilizáció megmaradt vívmányaiért. Ám ez a könyv hisz az emberiségben, hisz az emberségben. Hisz abban, hogy megéri fáklyahordozónak lenni a világ romjain, megéri még a legsötétebb órákban is. “Mert életben maradni nem elég.” Mert kell, aki emlékeztet arra, hogy mit veszítettünk, miért kell tovább menni. Többször említettem már, hogy a jó történetek egyik ismérve, hogy képes érzelmeket kiváltani az olvasóból. Mandel könyve erre maradéktalanul képes. Egy időre talán még a mizantróp jellemekkel is elhiteti, hogy a felépített civilizációt érdemes megőrizni.

Szerkezetét tekintve az írónő két szálon fűzi a cselekményt: az összeomlás előtti és az összeomlás utáni világ történéseit ismerhetjük meg, melyet Arthur Leander személye köt össze. Csodásan fonja a történetet, ahogy egyre haladunk a cselekménnyel, szinte mindenkiről kiderül, hogy nem csak az közös bennük, hogy a grúznátha túlélői közé tartoznak, hanem Leander is, mert valahogy mindannyian kötődnek hozzá. A könyv lírai nyelvezete csak tovább emeli a színvonalát, mert ez a könyv szép.

Lehetne elemezgetni, hogy miért, mi is pontosan ennek a szépségnek az alapja, de nem vagyok bölcsész. Szoftvermérnökként pont elég, hogy az ember a zsigereiben érzi ezt. Egy ponton például az írónő leírja, hogy mi minden veszett oda az összeomlás során. Ez pusztán egy másfél oldalas felsorolás, de olyan alapvető és apró dolgok kerülnek elő, amik elgondolkodtatják az embert, hogy milyen komplex és törékeny is a társadalmunk – nyilván mindenki tisztában van ezzel a törékenységgel, de mégis jobban át lehet így gondolni, hogy sokszor a nagyon apró, természetesnek vett dolgok elvesztése is milyen óriási változást jelent. Vagy amikor minden széthullni látszik és a halállal néz szembe az egyik főbb szereplő, darabos és szaggatott lett a könyv, apró, rövid bekezdésekkel, így szítva tovább a feszültséget. Ugyanakkor valójában a könyv nem science fiction, jó döntést hozott a kiadó, hogy nem az SFF sorozatukban adták ki. A legfantasztikusabb elem maga a grúznátha az egész történet során. Ezzel persze nem az értékéből szeretnék levonni – azt akarva sem nagyon lehetne megtenni.

Többet nem is érdemes mondani a könyvről, talán már ez is sok volt. Mindenkinek magának kell felfedeznie, magának kell eldöntenie, hogy miként szól hozzá a regény.

Mások szerint:
Könyvgalaxis
Kultnapló
acélpatkány
SFmag

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

About Dubovszki Martin

szoftvermérnök, amatőr fotós, javíthatatlan sci-fi rajongó

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*