Halál a vörös bolygón

Robert J. Sawyer nem volt ismeretlen író számomra, igaz mindössze egy regényét, a Kifürkészhetetlent olvastam eddig, ami bár műfaját tekintve szintén sci-fi, minőségében messze felülmúlja a Halál a vörös bolygón című könyvét. A krimi zsánerét csak science fiction-be ágyazva tudom fogyasztani és erre számos remek példa adódott már: a Great North Road Peter Hamilton-tól, az Alex Benedict regényciklus Jack McDevitt-től vagy éppen a legutóbbi olvasásom, a Gyilkosság világvége előtt Ben H. Winters-től. Így joggal vártam, hogy Sawyer sci-fi noir regénye is remek szórakozást fog nyújtani – de ezúttal tévedtem.

Halál a vörös bolygónA történet szerint a Földön már minden előállítható: nem képvisel anyagi értéket a gyémánt, az arany, hiszen mesterségesen létrehozható. Ám a Marson primitív életformák kövületeit fedezik fel, ami egy újabb aranylázhoz hasonló őrületet indít el: marsi telepesek garmadája indul el egyszeriben a vörös bolygóra a mesés vagyont hozó leletek felkutatásának reményében. De ahogy az aranyláz idején is volt, nem mindenkinek adatik meg a leggazdagabb telér helyének ismerete, sőt a 40 éve felfedezett Alfa Lelőhelyet felfedező kincsvadászok már nem is élnek. Így a legtöbben a Marson ragadtak és csak tengődnek egy-két silány fosszília eladásából, napról-napra módon élnek. Itt csatlakozunk Alexander Lomax-hez, Új-Klondike egyetlen magánnyomozójához, akit egy látszólag egyszerű ügyre bérelnek fel, ami mégis halálos veszélyeket szabadít rá.

De ez még nem minden! Sawyer ügyesen beépít egy áthelyezésnek hívott elemet a történetbe: gyakorlatilag egy ember tudatát átültetik egy szintetikus testbe, ami persze az egyszerű robottesttől a szinte az emberi testtől megkülönböztetetlen változatig terjed. Egy egész jó kiinduló pont lenne egy komolyabb transzhumanizmust boncolgató szálat is bevezetni.

Tehát adott egy biztató alaptörténet, de sajnos valahogy mégsem ugorja meg azt a képzeletbeli lécet, amely az igazán szórakoztató regényeket határolja a tisztességesen megírt, ámde minden tekintetben középszerű iparos munkáktól. A regény végi Köszönetnyilvánításban megemlíti az író, hogy az első tíz fejezet az Identity Theft című díjnyertes novellájának átdolgozott változata. S addig a tíz fejezetig egy teljesen élvezhető, minőségi történetet kapunk és egy kisebb fajta lezárást is. Végig olyan érzésem volt, hogy Sawyer is kíváncsi volt, hogy mit tudna kezdeni egy bizonyítottan jól sikerült novella továbbgondolásával.

Nem éreztem váratlan fordulatot a cselekmény során, nem ültem meglepődve a kanapén és a szemem forgatva a hitetlenkedéstől. A főszereplő, Alex Lomax stílusa egy kicsit túlerőltetett. Lépten-nyomon különböző utalásokra bukkanunk a gondolataiban, beszédében: hol a Star Wars-ra, hol klasszikus westernekre, de még a 2001 – Űrodisszeiára is. Persze ez alapvetően nem baj, a könyv második felében már visszább is vett ebből az író (vagy csak nem tűntek fel), a történet első felében viszont túl sokszor nyúlt ehhez az eszközhöz Sawyer.

Ahogy az egyik szereplő mondta annak idején egy városról valamelyik régi filmben, amit kedvelek: „Ez a gyülekezőhelye az egész világegyetem leghitványabb söpredékének.” Új-Klondike-nak kellett volna egy tábla az egyik légzsilip fölé, ami azt hirdeti: „A tatuini Mos Eisley ikervárosa.”

Alex humora sem nyerte el a tetszésemet. Egy komoly sci-fi regényben olvasni olyat, hogy a “Mi a szösz?” hitetlenkedő, meglepődő felkiáltásra a főhős magyarázni kezdi, hogy a szösz egy a takarón, párnán található kis pihécske… Számomra kicsit illúzióromboló. Ráadásul kétszer is! Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy másodszorra gondolatban történt és akkor már Lomax is úgy érezte, hogy a helyzethez abszolút nem illendő elsütni ezt a viccet.

A transzhumanista ziccert sajnos szintén kihagyta Sawyer. Persze, az áthelyezettek erősebbek, a Mars felszínén szkafander nélkül is képesek létezni, élesebben és távolabbra látnak, jobban hallanak, de nagyjából itt ki is merül az áthelyezettek túllépése a humán mivoltukon. Akad azért néhány elejtett megjegyzés, hogy egyesek nem tekintik embernek az áthelyezetteket, hogy a tudat áttölthető egy géptestbe, de a lélek az hús-vér testtel hal meg. Erről a konfliktusról még szívesen olvastam volna.

Ugyanakkor a science részével komolyabb baj nincs. A Mars leírása, a gravitáció, az atmoszféra, az emberi kolónia, a Mars hatása a telepesekre, az űrutazás mind-mind helytálló volt. Ám sajnos egy kicsit itt is túlzásba esett az író: túlságosan sokszor ecsetelte a gravitáció mértékét a Földéhez hasonlítva.

A könyv sajnos egy középszerű sci-fi noir, pedig kiemelkedő alkotás is lehetett volna. Bizonyára még adok esélyt Sawyer regényeinek, de az nem emiatt a könyv miatt lesz.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

About Dubovszki Martin

szoftvermérnök, amatőr fotós, javíthatatlan sci-fi rajongó

One Comment

  1. Pingback: Robert J. Sawyer: Halál a vörös bolygón

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*