Ílion

A Hyperion/Hyperion bukása duológiával Dan Simmons méltán lett a kortárs science fiction megkerülhetetlen alakja. A két kötet a szépirodalom és a szórakoztató SF tökéletes elegyei voltak, amely sokak szerint mai napig is a modern űropera csúcsát jelenti.  Az így rendkívül magasra került lécet figyelembe véve vettem a kezembe az Íliont, bízva abban, hogy Simmons ismét képes volt valami igazán kiemelkedőt alkotni.

ilionHárom szálon indul a történet. A Marson javában dúl a trójai háború, ahol kvantumteleportáló görög istenek csaknem mindenható erejükkel segítik vagy akadályozzák a trójaiak és akhájok harcoló csapatait, segítségül hívva a régi Föld életre keltett irodalomtudósait, akik megfigyelőként jelentik a lehetséges eltéréseket a homéroszi eposztól. Thomas Hockenberry is egy a szkoliaszták közül, akinek a kilencedik nyugodt éve után gyökeresen megváltozik az élete, amikor Aphrodité egy különleges feladatot szán neki.

A Jupiter holdjain élő félig szerves, félig gép moravecek figyelmét felkeltik a Marson tapasztalható kvantumszintű jelenségek és expedíciót indítanak a vörös bolygó felé, hogy felderítsék azokat.

A Földön élő pár ezer ódivatú ember zavartalanul, tudatlanul él – olvasni is elfeledtek már, a mindenhol jelenlévő vojnixok és szervitorok szolgálják ki őket. Nem kérdőjeleznek meg semmit és meggyőződésük, hogy az élet mindig is így csordogált a vén bolygón. Daeman is közéjük tartozik, ám hedonista életvitele közben egyszer csak megismerkedik egy férfival, aki a lassan közeledő századik évére készülvén, többet akart tudni a poszthumánokról, akik a Földet körülölelő gyűrűkön élnek, hiszen az elfogadott nézet szerint, a centenárium után minden ember felköltözik melléjük.

Jó sokáig tartott elérnünk arra a szintre, ahol már elég sokat tudunk ahhoz, hogy felfoghassuk, mennyire nem értünk semmit, igaz, Harman?

Eleinte a három szál párhuzamosan fut egymás mellett, amire szükség is van a világ felépítése miatt. Bár nem kapunk egy olyan mélységekig kidolgozott univerzumot, mint Peter F. Hamilton Nemzetközössége, de azt is figyelembe kell vennünk, hogy csak a történet felét ismerjük meg a könyv során. Persze ez nem azt jelenti, hogy az Ílion világa elnagyoltan lenne felskiccelve. Ahogy egyre többet tudunk meg a világról, csak újabb kérdések merülnek fel, amelyek tovább mélyítik a megteremtett világot. Mi történt a Földdel? Honnan jöttek a vojnixok? Hová tűntek a poszthumánok? Ki terraformálta a Marsot? Kik a görög istenek? A három párhuzamos a történet előre haladtával elkezd összetartani és amikor keresztezik egymást egy olyan esemény-lavinát indít, ami mélyen maga alá temeti az olvasót és nem engedi, amíg a kötet végére nem ér. Az események felgyorsulása után talán a kelleténél többször fejez be egy-egy fejezetet Simmons cliffhanger-rel, de ez csak tovább növeli a feszültséget.

A Hyperion/Hyperion bukása után ismét vegyítette a szépirodalmat a science fiction-nel. Többek között az Íliász, az Odüsszeia, Shakespeare A vihar drámája és szonettjei, Marcel Proust regényciklusának, Az eltűnt idő nyomábannak az első része is szerepet kap a cselekmény során, ám nem kell félni, ezek beható ismerete nélkül is teljesen élvezhető a regény. Számos utalást található az említett művekre. A Shakespeare szonettjeit és Proust regényét elemző, A viharból idéző moravecek, a Marsra helyezett trójai háború, ahol a görög istenek az Olympus Mons-on, Naprendszerünk legnagyobb tűzhányóján tanyáznak, mind megadják azt a bizonyos pluszt, amivel már most kiérdemli a klasszikus jelzőt. Persze a legfontosabb elem mégis csak az Íliász beleszövése a történetbe, amelyet személy szerint rendkívül jó választásnak tartom Simmons részéről, hiszen a trójai háború története világszerte megkerülhetetlen, legalább az iskolai tanulmányok során mindenki találkozik a művel – nem is említve, hogy számos filmfeldolgozás született a témában. Hockenberry szkoliasztán keresztül betekintést nyerünk az eposzi háború legsötétebb bugyraiba is és amellett, hogy az író előszeretettel használja a klasszikus eposzi kellékeket – állandó jelzők, epikus hasonlatok használata,  seregszemle tartása, in medias res kezdés, előutalás – egyben görbe tükröt is tart a homéroszi eposzok elé, Hockenberryn keresztül több gúnyos megjegyzést is tesz az ógörög irodalom eszközeire.

Cseppet sem bánnám, ha ebben a szent minutumban feltűnne egy B-52-es az égen, és atomot dobna a görögökre meg a trójaiakra. A nyavalyás hősök elmehetnek a picsába, a fából ácsolt harci szekereikkel egyetemben.

Ám végtére is a könyv egy science fiction regény, szerencsére nem hanyagolta el ezt a részt sem az író. Kvantumteleportáció, bolygóközi utazás a Jupiter mágneses mezőit felhasználva, mint lineáris gyorsító, poszthumanizmus, öntudatra ébredt mesterséges entitások, az önnön programozásukon elmélkedő biomechanikus lények, a Földet körülölelő gyűrűk, aszteroidavárosok, féreglyukak… felsorolni is nehéz, hogy hány sci-fi kellékeket (eposzi kellékek után szabadon) használt fel Simmons és mégsem válik zsúfolttá a történet. Mindennek megvan a maga helye, minden tudományos magyarázat hihető. Persze nem kell itt Egan-i keménységre gondolni, de még Clarke-ira sem, hanem megmarad a mindenki számára élvezhető szinten – itt azért én jobban örültem volna egy keményvonalasabb science résznek is, de ez nem von le semmit a könyv értékeiből.

A szépirodalmi vonal és a science fiction világ mellett talán a felvonultatott karakterek a legnagyobb erősségei a műnek. Mindenki találhat kedvére való, szerethető szereplőt. Az “ódivatú” emberek közül Harman tudásvágyával mindenki tud azonosulni, Daeman pedig a kezdeti hedonista életmódot maga mögött hagyva óriási fejlődésen megy keresztül. Mahnmut és az iói Orphu szórakoztatóak és előbbi jeles példát mutat, hogy mit is jelent a barátság, Hockenberry pedig végtelenül emberi figura és még a civakodó, pökhendi isteneket nem is említettem…

Nem hiszek a nagybetűs Istenben, és hiába látom a kisbetűs isteneket nap mint nap hús-vér valójukban, bennük sem hiszek. (…) Az Iróniában viszont nagyon is hiszek. Micsoda szuka! Örök időktől fogva létezik. Ő uralkodik az emberek, az istenek és az Isten felett.
És meglehetősen beteg a humora.

A lezárás valószínűleg ollóval készült. Ez persze nem lepett meg, hiszen a Hyperion és Hamilton művei már felkészítettek az ilyen típusú finálékra, itt is a befejezés inkább csak felvezetés a következő részhez,  hiszen csak a történet első felét kapjuk csak meg az Ílionnal.

Mindezek egy olyan koherens egésszé állnak össze, amilyet talán csak Simmons képes létrehozni. Megugrotta a saját maga által magasra tett lécet – még ha nem is emelt tovább azon. Nehezen tudok dönteni, hogy mi is lehetne a 2015-ös év science fiction megjelenése magyarul, de annyi bizonyos, hogy Kim Stanley Robinson Aurorája mellett dobogós helyen szerepel a regény.

About Dubovszki Martin

szoftvermérnök, amatőr fotós, javíthatatlan sci-fi rajongó

Egy hozzászólás

  1. Pingback: Év végi számvetés – Széljegyzet

Neked mi a véleményed?