Jeff Carlson: Fagyott ​égbolt

Bár a modern űroperát tartom a tudományos-fantasztikum non plus ultrájának, kedvelem a földhözragadtabb sci-fi regényeket is, azaz a mundane science fiction-t. Persze magának az alzsánernek  már a léte is elég megosztó, hiszen a 2004-es megalkotásakor kiadott kiáltvány meglehetősen negatívan nyilatkozik több olyan SF toposzról, amik a műfaj születése óta elválaszthatatlanok magától a tudományos fantasztikumtól.

A földi vagy e világi tudományos-fantasztikum tipikusan a Földön és/vagy naprendszerünk keretein belül játszódik, bolygónk és a emberiség jövőjével foglalkozik – legyen az pozitív vagy negatív. Elfordul a science fiction irodalom visszatérő témaitól, mint a csillagközi utazás, az alternatív és párhuzamos világok, az időutazás vagy a teleportáció. A földönkívüli fejlett, intelligens élet sem fér bele az alzsáner kereteibe, ugyanakkor a hozzánk képest fejletlen élet a Naprendszeren belül még igen. Gyakran használt mundane SF toposzok például a robotika, a virtuális valóságok, a gén- és nanotechnológia vagy a transzhumanizmus. Szóban forgó regényünk is besorolható a mundane science fiction kötetek közé.

A történetet egészen egyszerűen össze lehet foglalni: a Jupiter holdjára, az Európára indított robotszondák életre utaló jeleket találnak a vastag jégpáncélban. Így kutató expedíciót indítanak, melynek tagja Alexis Vonderach, a tehetséges mérnök. Céljuk felmérni egy lehetséges kapcsolatfelvétel esélyeit, ám a jégvilágba való leereszkedés után rendkívül felforrósodik a helyzet és a békés első találkozás lehetősége végleg elúszik.

Maga a történet kiindulópontja egy sokat látott, de izgalmas szituáció, hiszen még drámaibb megtalálni azt, amit régóta keresünk – a földönkívüli életre utaló jeleket – a saját planétánk közeli szomszédságában ahelyett, hogy a távolba meredő rádióteleszkópok tapogatózása vezetne eredményre. A naphalak faja bár nem olyan ötletes, mint Vinge falkalényei (és azért itt felhívnám a figyelmeteket, hogy nem éltem Hamilton-hasonlattal), de kellően idegen és újszerű. Igaz ugyan, hogy nem lett nagyon részletesen kidogolva a faj – szigorúan csak a történet előmozdításáért szükséges és elégséges szinten mozog a naphalak mivoltának részletezése – de Carlsonnak sikerült felkelteni a kíváncsiságom. Remélem a következő részben kibonjta ezt az ötletet, mert a regény kulcsszereplői a naphalak, nem pedig az emberek.

Talán emiatt vagy ennek ellenére, a regény közel sem tökéletes. A világépítés csak hellyel-közzel történik meg. A cselekmény folyamán csak pár információmorzsát kapunk, aztán durván a történet háromnegyedénél egy egész fejezetet szentel az író a jövő Földjének és társadalmának lefestésére. Persze előkerülnek a trendi társadalmi problémák, egy harmadik világháború, mesterséges intelligenciák és azok jogai… de az alig 340 oldalas kötet lapjain nem kapnak helyet, hogy ezek a toposzok kiteljesedjenek, illetve a információ csöpögtetése sem kiegyensúlyozott. További gyengesége – legalábbis az én ízlésem szerint – a történetvezetés egyszerűsége.

Szeretem ha a események sok szálon futnak, sok szereplőt mozgatnak, akár több idősíkon is. Ezzel szemben a Fagyott égbolt cselekménye egyetlen szálon fut, illetve a már említett történelmi hátteret bemutató fejezeten kívül lineárisan haladunk az időben. A szereplők szintén kissé egysíkúra sikeredtek. Nem kellene mindenkinek többszörösen rétegelt személyiséggel rendelkezni, de a karakterek csak kicsivel bonyolultabbak, mint a faék. Összetettebb motivációt nem találni a könyv lapjain, valamint komolyabb fejlődésen senki nem esik át. A legkomplexebb karakter maga a főszereplő, Vonderach mérnök, de az ízlésemnek már egy kicsit sok volt, hogy mennyiszer volt a szexualitás gondolatainak középpontja. Ne értsetek félre, nem vagyok prűd és nem is volt olyan explicit, mint Hamilton szokott lenni (igaz, esetében a 700-1200 oldalnyi cselekményben azért valamivel kevésbé feltűnő a dolog), de az emberiséget teljes mértékben megváltoztató felfedezés közepette nem a legéletszerűbb, hogy a gondolatai jelentékeny részét képezik a nemi vágyak – legalábbis én így érzem, ez már A Kör esetében is zavart.

A komplexebb karakterek hiányát ellensúlyozza a naphalak szükséges és elégséges érdekessége, amiből sok mindent ki lehetett volna hozni, de ez nem sikerült Carlsonnak. Középszerű regény lett a Fagyott égbolt. Remélem a következő részben az író képes olyat alkotni, ami kirántja a történetet ebből a középszerűségből. Annyit már sikerült elérnie, hogy kíváncsi legyek a folytatásra is.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

About Dubovszki Martin

szoftvermérnök, amatőr fotós, javíthatatlan sci-fi rajongó

Neked mi a véleményed?