Marko Kloos: Frontvonalak

A military science fiction szűk eszközkészlettel dolgozik, ezért nehéz olyan tisztán katonai sci-fit írni, ami üdítő újdonságként hatna. Ebből a szempontból kicsit olyan, mint a rockabilly zenei műfaj: ha egy számot hallottunk már, akkor gyakorlatilag minden másik szám is rendkívül ismerősnek tűnhet. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden regénynek meg kell újítani ezt az alzsánert, de valami apró, kis dolgot csavarnia kell az alapfelálláson – különben még nehezebb lesz kitűnni a military SF regények tömegéből.

frontvonalakFőhősünk, Andrew Grayson az Észak-Amerikai Nemzetközösség polgára, aki egy mocskos, szemétben fuldokló segélyvárosban tengeti nyomorult életét. Sokat álmodozik a gyarmatbolygók által kínált életről, ahol csak egy millió emberrel kell osztoznia egy egész bolygón, ahol szabad szemmel láthatja az eget, ahol nem kell pisztollyal közlekednie a lakóhely környékén, ha biztonságban akarja magát érezni, ahol nem a szociális juttatási rendszer által kiutalt ízetlen műételt kell fogyasztania, ha nem akar éhen halni. Ezt két módon érheti el egy segélypatkány: vagy egy szerencsejáték keretein belül kihúzzák a nevét, így nyerve el az utat egy gyarmatra, vagy beadja a jelentkezését a hadseregbe és az ötéves szolgálatot letéve a fizetéséből megvásárolja a jegyét a kívánt gyarmatra. Történetünk elején Grayson már az utóbbit meg is lépte és át is ment az első szűrőn, ugyanis megkapta a behívólevelét az alapképzésre.

Adott tehát egy ismerős történet. Hasonlóakat olvastunk már, elég csak a klasszikus Csillagközi invázióra, az Örök háborúra vagy a Vének háborújára gondolni. Nem is véletlen, hogy a kiadó ez utóbbival reklámozta a könyvet. Tud-e valami pluszt adni Kloos, ami miatt emlékezetes a regénye? Ami miatt, ha nem is lesz nagyobb, mint a már említett kötetek, de legalább felnő azokhoz? Olvasás közben többször felmerült bennem ez a kérdés és a történet végéig nem is tudtam egyértelműen megválaszolni, de már kijelenthetem, hogy bár nem reformálta meg a katonai tudományos fantasztikumot Marko Kloos és nem hinném, hogy klasszikusként fogunk majd emlékezni rá, ám egy rendkívül szórakoztató sorozatot indított útjára a Frontvonalak című regényével.

Induljon, és felejtse el, hogy „mire számított”. Ez a sereg, és mindenki leszarja, hogy mit szeretnénk. Azt esszük, amit elénk raknak, és repetáért jelentkezünk, mert ez már csak így megy.

Mi is a vonzerejének titka? Hol is van az apró csavar benne? Először is nem akar komoly témákat boncolgatni, mint ahogy a már említett Csillagközi invázió vagy az Örök háború. Nem foglal állást a háború ellen, mint Haldeman, nem emeli ki a fajok közötti tolerancia fontosságát, mint Scalzi a Vének háborúja-ciklusban. Nincs a patriotizmus egeik magasztalva, nem a már-már klisének mondható hazafiság az oka, hogy főhősünk csatlakozik a sereghez – sőt valójában a legnagyobb vágya elhagyni az otthonát. Nincs a sorok között mély társadalomkritika, csak színtiszta szórakoztatás. Persze Kloos regényében is felmerülnek a klasszikus katonai erények, mint a bátorság, a bajtársiasság, a nem hagyunk hátra senkit attitűd, de ezek amúgy is jellemzőek a katonai tudományos fantasztikus regényekre. Így a cselekmény pörgős, üresjáratot szinte nem is találni benne. A történetvezetés egyszerű, egy szálon fut végig, könnyen olvasható, a mélységeket nélkülözi, de mégsem sekélyes. Mivel nem tudtam, hogy mit is várhatok a könyvtől, képes volt meglepni a röpke 320 oldal során. Izgalmas világot épít fel Kloos, igaz, nagyrészt csak annak körvonalait ismerjük meg, de ez csak a sorozat első része.

Ahogy egy tisztességes military sci-fihez illik, a szóban forgó regény is a kiképzéssel kezdődik, ami talán egy kicsit lassabb vagy inkább részletesebb, mint a könyv további része, de azután felpörögnek az események. A haderőnem-váltással pedig a könyv egy óriási potenciállal rendelkező cselekményt vetít előre. Továbbá erősen érezteti hatását az író katonai múltja. A különböző harci érintkezések mögött valószínűleg valós taktikai és stratégiai megfontolások állnak és életszerűen történnek a csaták – amennyire életszerű lehet az adott zsáner keretei között. Ahogy életszerű a katonai szakzsargon, a fegyverek és azok leírásai is. Ez persze nem újdonság, hiszen például Haldeman is katonai szolgálat után írta meg az Örök háborút. S persze a régi nagy klasszikusokhoz és mai nagy nevű regényekhez való hasonlóság is hozzátesz a vonzerejéhez, de az azért számomra külön öröm, hogy Kloos nem akarta olyan viccesre venni a figurát, mint Scalzi. Említésre méltó a megjelenésének a története is, hiszen önerőből emelkedett ki a magánkiadások sötét és zsúfolt világából.

Ám az előbb említett pozitívumok lehetnének akár negatívumok is. A könyv egyszerűségében rejlő nagyszerűség könnyen elsülhet visszafelé. Személy szerint az összetettebb cselekményeket, a mélyebb témákat boncolgató, morális kérdéseket feszegető regényeket részesítem előnyben. Jó példa erre kedvenc íróm, Peter F. Hamilton regénye, A földre hullt sárkány, még ha nem is tisztán military SF.

Egyszerűsége ellenére – vagy éppen ezért – egy nagyszerű szórakoztató regényt kaptunk Marko Kloos-tól, izgalmas, lendületes, könnyen emészthető. A műfaj rajongóinak kötelező, de bátran tegyen próbát mindenki, aki egy kicsit is szereti a science fictiont.

About Dubovszki Martin

szoftvermérnök, amatőr fotós, javíthatatlan sci-fi rajongó

Neked mi a véleményed?