Ősi partok

Szeretem McDevitt regényeit, ezért is volt szerencsés a tavalyi év, mert nem csak az Akadémia-sorozat második kötete jelent meg Űrhajótöröttek címmel, hanem McDevitt egy önálló, Nebula-díjra jelölt regénye is, az Ősi Partok. Ismerve az Akadémia és az Alex Benedict regényciklusokat sokat vártam a könyvtől és nem is kellett csalódnom.

Ősi partokEgy észak-dakotai farmer egy nap különös dolgot talál a földjén: egy elásott hajót, ami tökéletes állapotban van. Hamar kiderül, hogy olyan anyagból készült, amelyet lehetetlen lenne előállítani a mai tudásunk szerint. Ez további kutatásra sarkallja a hajó megtalálóját és társait egy még nagyobb lelethez elvezetve őket: egy titokzatos kupolához egy hegygerinc tetején. S ahogy egyre szivárognak ki a hírek, a világ is felfigyel az eseményekre, amelyek alapjaiban változtatják meg az emberiség életét – minden tekintetben. A kupolában ugyanis találnak egy szerkezetet, ami más világokra képes repíteni az embert egy szempillantás alatt.

Mást vártam a könyvtől. Egy izgalmas, felfedezésekkel teli, akciódús kalandregényt reméltem, amiben ismeretlen vizekre evezve tágítják az emberek a tudásuk határait. S bár nem az kaptam, amit vártam, nem bántam meg, sőt úgy érzem, méltán kapott Nebula-díj jelölést a regény.

McDevitt-re jellemzően a lassan folydogáló történet egy teljesen reális képpé áll össze, amely lefesti, hogy miként reagálna a világ egy ilyen vízválasztó felfedezésre, ami nem csak azt bizonyítja, hogy nincs egyedül az ember az univerzumban, de alapja lenne a technológiai szingularitásnak is.

A történet középpontjában nem is a felfedezés áll, hanem az emberek reakciói és érzelmei amiket a leletek váltanak ki. Az emberi gyarlóságok teljes palettája megjelenik az események során: az átgondolatlanul nyilatkozó emberek, akik élvezik a nekik jutott tíz perc hírnevet, amit csak segít a média manipulatív, szenzációhajhász hozzáállása. Mindenki akar egy szeletet magának a tortából: egyesek óriási befektetést látnak benne, mások igyekeznek a saját vallási meggyőződésük alátámasztásra felhasználni a leleteket, másokat a vallási fanatizmus gyilkosságra, robbantásra vesz rá. A felfedezés elkerülhetetlenül kihat a gazdaságra is: egész iparágak dőlnek be a vélt és valós fejlődés lehetőségétől, ami csak további kétségbeesett reakciókat váltanak ki az emberekből. Mások reményt, egy új kezdet lehetőségét látják az átjáróban, egy tiszta lapot, hogy ezúttal jobban csinálják. Van aki csak túl akarja élni, tovább akarja élni a megszokott életét egy ilyen felkavart világban is.

(…) amikor eljön a változások ideje, senki sem ragaszkodik a múlthoz olyan konokul, mint azok, akik hatalmon vannak.

Egy ilyen felfedezést örvendezve kellene fogadni, nyitott elmével és végtelen tudásszomjjal rávetni magát az egész emberiségnek, hiszen a kezdeti zavart egy új aranykor követné. Helyette kicsinyes politikai érdekekből, látszat ürügyekkel felvértezve a kupola elpusztítására törnek.

Bár nem az említett kalandregény, azért átutazunk néhány idegen világon is, de ezeknek inkább jelképes értéke van, mint a történet szerves részét képeznék. Mindössze három világot látogatunk meg a cselekmény folyamán és csak az egyikbe térünk vissza többször is. Valamint az átjárót átjárhatóságát ügyesen kihasználja McDevitt: hiszen nem csak a Földről lehet utazni, hanem a Földre is – igaz, a látogató szerepeltetése inkább epizodikus jellegű, ezt a szálat talán tovább is lehetett volna fűzni.

A lezárás rendkívül felemelő volt. Ahogy a kutatók, írók és tudósok, a világ valódi elitje állja útját a vérengzésnek egy olyan új világrend felé mutat, ami talán jobb lesz, de annyi bizonyos, hogy más alapokon fog állni és ott lesz az emberiség intellektuális krémje, hogy segítse annak létrejöttét.

Egy új világ tárul fel előttünk. Az új világok mindig ütközésbe kerülnek a régi eszményekkel.

McDevitt egy szinte teljes tablóképet mutat be Észak-Amerika társadalmáról, annak törékenységéről és instabil mivoltáról – talán egy kicsit több kitekintés a világ többi részére tovább emelte volna a könyv amúgy is magas színvonalát, illetve – több regényéhez hasonlóan – jelen esetben is már-már túl sok mellékszereplő jelenik meg a történetben. Persze ez most indokolható, hiszen a történéseket a lehető legtöbb nézőpontból meg kellett ismernie az olvasónak.

Nem fogunk űrhajókkal, bolygót elnyelő gázóriással vagy téridőn kívül ragadt csillaghajókkal találkozni a könyv során, kevesebb a science, mint a fiction, de egy magával ragadó történettel és egy lélekemelő befejezéssel gazdagabbak leszünk. Azt hiszem még több McDevitt-et kellene olvasnom.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

About Dubovszki Martin

szoftvermérnök, amatőr fotós, javíthatatlan sci-fi rajongó

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*