Randevú a Rámával

Minden első történés fontos és maradandó élmény az ember életében. Így van ez az első csókkal, az első állásinterjúval vagy az első komolyabb baklövéssel is. Meghatározó marad és mély nyomot hagy, legyen az éppen jó vagy rossz. Ezért talán kicsit elfogult vagyok a Randevú a Rámával kapcsolatbanhiszen ez volt az első hard sci-fi regény, amit olvastam, sőt talán az első igazi sci-fi regény is (bár A Dűnét is annak tartom, még ha sokan is – talán joggal – a space fantasy kategóriájába sorolják). A második magyar kiadás évében, 2004-ben akadt meg a szemem a köteten a városi könyvtárban. A csaknem tizenkét éve olvasott cselekményre csak nagy vonalakban emlékeztem, így annak apropóján, hogy sikerült szert tennem az említett kiadás egy példányára, ismét el kellett olvasnom.

rámaA történet szerint az emberiség már túlesett egy kívülről érkező katasztrófán, így viszonylag békében és megértésben élnek egymás mellett. Az űrutazás mindennapossá vált, több bolygón és holdon állandó kolóniát hoztak létre. A katasztrófa után felállított Űrvédelem gondoskodik az aszteroidák felderítéséről és ha kell, a velük szembeni védekezésről is. Fel is fedeznek egy óriási idegen tárgyat, amely közeledik a belső bolygók felé. Az eleinte üstökösnek hitt testről kiderül, hogy mesterséges. Kapkodva bár, de sikeresen összeállítanak egy expedíciót, hogy a lehető legtöbbet tudják meg róla,  vagyis a Rámáról. Így válik Norton parancsnok és az Endeavour legénysége a Föld valaha volt legfontosabb küldetésének résztvevőivé.

Adott tehát egy viszonylag röviden összefoglalható cselekmény, egy alig 270 oldalas regény. Mégis Clarke második legismertebb műve, az Űrodisszeia után. A könyv és vele az író zsenialitását legalább olyan nehéz tagadni, mint amennyire értelmetlen lenne. De miben is rejlik a könyv nagysága? Nem keres megoldásokat a sokak által feszegetett nagy kérdésekre. Nincsenek bonyolult karakterek, nincs önmaguk korlátait átlépő, hatalmas fejlődésen áteső szereplők. Persze, akad egy-két intermezzo: némi dráma és kaland a cselekmény során, pár tanító célzatú gondolat, sőt olyan finomságokra is figyelt Clarke, mint a vallás és az űrutazás kapcsolata vagy hogy a különböző kolóniák lakói más és más lelkivilággal rendelkeznek, ráadásul még némi könnyed humort is sikerült becsempésznie a műbe. De mindez háttérbe vonul és teret enged az könyv igazi origójának, magának a Rámának.

– Centrifugális erő nem létezik. Ez egy mérnöki koholmány. Csak tehetetlenség létezik.
– Tökéletesen igaza van, nem is vitás – mondta Perera –, ámbár nehezen tudná erről meggyőzni azt az embert, aki kilódul egy körhintából.

Ez a több, mint 50 kilométer hosszú és több, mint 16 kilométer átmérőjű hatalmas idegen űrhajó talán a legmélyebb gyermekkori vágyaink egyikét kelti életre, a felfedezés örömét, hiszen a mai kor embere túl későn született, hogy Földünk felfedezését átélje és túl korán, hogy a Naprendszer diaszpóráját megélje. Csaknem az egész regény a Ráma belsejébe egyre mélyebben bemerészkedő expedícióról szól. Egyre-másra fedezik fel az emberi elme számára felfoghatatlan mérnöki csodákat, hogy azok csak további kérdéseket vessenek fel. Clarke végig ragaszkodik a fizika törvényeihez – mindössze pár alkalommal huny szemet felettük, ám egy sci-fi regénynél ez szinte elvárt – a Coriolis-erő által keltett mesterséges “gravitáció”, a légi bicikli, az emberiség által használt űrhajók, a Ráma, mint csillagközi utazásra alkalmas élettér, mind-mind szinte megvalósítható ötletnek tűnik és nagy részük az is. Egy igazi Clarke-i hard sci-fi, ahogy szoktam volt mondani: nem olyan elborult, mint mondjuk Egan vagy Rajaniemi, a hétköznapokhoz közelebb álló tudományokkal operál.

Ha nem haragszanak, én kitartok a fizika törvényei mellett mindaddig, míg nem kényszerítenek arra, hogy hagyjak fel vele.

A cselekmény szerkezete nagyon rövid, alig pár oldalas fejezetekre oszlik, de lévén, hogy párhuzamosan nem futnak a történések, nem érezzük töredezettnek és akadozónak, rövidke fejezetei miatt szinte már túl gyorsan halad az olvasó a végkifejlet felé. Ami pedig nem más, mint a végletekig felkorbácsolt kíváncsiság: Kik a rámaiak? Mi célból építették a Rámát? Honnan jöttek? Hová tartanak? Bizony a leendő olvasóknak fel kell készülni, hogy minden megválaszolt kérdés helyébe kettő újabb kerül. Ám ez talán pontosan így van jól.

Ismerve az előre be nem tervezett folytatásokat, melyet Gentry Lee-vel közösen írt a mester, valóban tökéletes lezárása van a szóban forgó regénynek. A folytatások egyszerűen messze alulmúlják a nagy elődöt. Szerencsére a könyvnek nem csak ezek a folytatások jelentik az utóéletét. Például Alastair Reynolds is egy Rámához hasonló objektumot helyez a történet középpontjába a Pushing Ice című regényében (sajnos még nem került magyarul kiadásra). Sőt nem csak a Randevú a Rámával, hanem az Űrodisszeia is az ihlet forrása volt Reynolds számára a regény megírása során. S bár nincs semmi közvetlen kapocs a két alkotó regényei között, mégis mérföldekkel minőségibb alkotás Reynolds műve, mint a hivatalos folytatások. Időről-időre felvetődik egy filmadaptáció ötlete is, maga Morgan Freeman dédelgeti az ötletet, de erről semmi konkrétat nem tudni. Számtalan rajongó által készített kisfilm, animáció és kép is található szerte a világhálón. Ezeket azonban csak a könyv olvasása után érdemes megnézni – mindenkinek a saját képzelete szerint kell megalkotnia a Rámát.

Clarke 1972-ben megjelent regénye minden fontosabb science fiction díjat besöpört, többek között a Hugó- és Nebula-díjat, valamint a BSFA-díjat is. Hogy méltán kapott-e ennyi díjat és méltán hivatkoznak-e rá, mint a science fiction irodalom megkerülhetetlen klasszikusára? Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. Annyi bizonyos, hogy a Ráma csodálatos világa, a titkok, amiket rejt megér egy olvasást. Aztán még egyet és még egyet.

Mások így látják:
Letya
acélpatkány

About Dubovszki Martin

szoftvermérnök, amatőr fotós, javíthatatlan sci-fi rajongó

Egy hozzászólás

  1. Pingback: Év végi számvetés – Széljegyzet

Neked mi a véleményed?