Sylvain Neuvel: Alvó óriások

Azt hiszem nem a legjobbkor olvastam el a könyvet. Nem sokkal Robertson csodás, poszt-szingularitásbeli cyberpunk regénye, az Égtörés után és Hamilton régóta várt története, az A Night Without Stars közben. De talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy túl későn jelent meg ahhoz a könyv, hogy felhőtlen szórakozást nyújtson: túl sok kiemelkedő science fiction- tolvastam ahhoz, hogy szórakoztasson egy a legjobb esetben is középszerűnek mondható könyv.

alvo_oriasokA történet szerint egy kislány egy kora esti kerékpározás során beleesik egy nagy terembe, ami egy óriási tenyeret rejt. Ez a tenyér valamilyen rejtélyes ötvözetből készült és titokzatos módon fényt bocsát ki magából. Aztán megindul a kutatás további testrészek után, aminek az időközben felnőtté cseperedő kislány lesz a vezetője. Az egész kutatást pedig egy névtelen figura irányítja, akiről szinte semmit sem lehet tudni, csak azt, hogy ijesztően nagy hatalommal bír.

Az egyik legnagyobb hibaként az eredeti kiadás fülszövegén található összehasonlítást lehetne említeni, ami Weir nagy sikerű regényéhez, A marsihoz hasonlítja a szóban forgó könyvet. A egyezés ott kezdődik, hogy mind a két kötet magánkiadásként hagyta el a virtuális nyomdát, majd a felkapottságukra való tekintettel a kiadók felkarolták a kéziratokat és rendes kiadás is született a könyvekből, de ki is merül ennyiben. Mert amíg A marsi egy rendkívül szórakoztató hard sci-fi, addig az Alvó óriások megragad egy erősen közepesre sikerült rajongói novellafüzér szintjén.

Maga a cselekmény interjúk és naplóbejegyzések sorozata, akár egy novelláskötet. Láttunk már ilyet, elég csak a rossz hírű Robokalipszisre vagy World War Z – Zombiháború című kötetre gondolni, igaz ez utóbbit nem olvastam (témája miatt pedig nagy valószínűséggel nem is fogom). S éppen a szerkesztési mód miatt válik a regény szerkezet nélkülivé. A rövid kis fejezetek nagy része egy-egy beszélgetés a titokzatos főnök, valamint más szereplők között, így alig akad hely a világépítésre. A jelenetszerű dialógusokat csak elvétve szakítja meg egy-egy leíró rész, azok is inkább egy-egy történés kivonatai. Ettől tűnhetne akár lendületesnek is, de ahhoz az kellene, hogy legyen alap, amin a cselekmény haladhatna lendületesen. A tördelést tovább rontja a két betűtípus használata a párbeszédeket felvonultató fejezetek során. Ugyanis a titokzatos főnök olyan fontos, hogy saját betűtípussal kérdez. Egyszerűen kizökkenti az olvasót ez a váltakozás. Egy tisztességes történetvezetés során mindig tudnánk, hogy éppen kinek a mondatait olvassuk, nem lenne szükség ilyen eszközre. Az így kialakult epizodikus jelenetek sokasága következtében nincs íve a cselekménynek. Nincs felépítve a történet, nincs egyre fokozódó feszültség, sokáig nem is nagyon tudtam, hogy kiért vagy miért is kellene aggódnom. Neuvel felsorakoztatott több problémát is, amiken aztán így vagy úgy, de túl egyszerűen lendül át.

További probléma a szereplők súlytalansága. Alig egy napja fejeztem be a könyvet, mégis újra bele kellett lapoznom, hogy emlékezzek minden névre, pedig nem sok szereplőt mozgat az író. Ez részben a már említett szerkezetnek köszönhető, részben a tetteik megalapozatlanságának és sekélyességüknek tudható be. A legösszetettebb jellem a titokzatos főnök, de ő is csak a titokzatossága miatt, az pedig, hogy az egész földi civilizációt megrengető felfedezés közben egy szerelmi háromszög alakuljon ki, már-már a young adult irodalom nagykönyvébe illő klisé. Nem kell minden könyvnek megreformálni a saját zsánerét. Nem kell az újdonság erejével ható ötleteket bedolgozni a történetbe. De annyi azért elvárható, hogy ha már jól ismert kliséket használva alakítja a történetet Neuvel, jól keverje azokat. Sajnos ebben az esetben egy az egyben átvett bizonyos elemeket más sci-fi alkotásokból, nélkülözve minden törekvést az eredetiségre.

Szerencsére pár pozitívumot is lehet említeni, a prológus és az epilógus például remekül sikerült fejezetek. Ebben a két fejezetben hanyagolja az író a dokumentarista stílust és valódi lineáris történetvezetést használ. Maga az alapötlet is izgalmas, még ha részleteiben láttuk is már sok helyen. Első regényes íróként Neuvel talán tanul majd az Alvó óriások hibáiból és egy jobb folytatással fog meglepni minket. Illetve azért valamivel jobban sikerült regény, mint a Robokalipszis – persze az sok mindent elmond egy könyvről, ha a kevés pozitívumok egyike az, hogy egy igen rosszul sikerült kötetnél valamivel jobb.

Összességében az egész könyvről süt az amatörizmus, minden szempontból: történetvezetés, regényszerkezet, dramaturgia, felsorakoztatott jellemek. Azért rossz ezt kimondani, mert nagyon vártam a könyvet, ami miatt talán túl nagyok voltak az elvárásaim. Az sem mentség rá, hogy inkább filmkönyv, mint regény, hiszen Neuvel saját bevallása szerint az általa megálmodott filmet írta le. Belépő szint a science fiction világába, alacsonyan hagyva a lécet, amin már a második olvasással könnyedén túl lehet lendülni.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

About Dubovszki Martin

szoftvermérnök, amatőr fotós, javíthatatlan sci-fi rajongó

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*