Félix J. Palma: Az ég térképe

Még 2015 augusztusában olvastam Félix J. Palma Viktoriánus-trilógiájának első részét, Az idő térképét. Az év egyik legnagyobb meglepetése volt számomra, nem csak, hogy a spanyol science fiction felé is nyitottá váltam a könyv által, de a viktoriánus korban játszódó regényeket is egy csapásra vonzóvá tette számomra. Oly könnyedén képes volt Palma különböző műfajokat vegyíteni és annyi ötletet és eredetiséget belezsúfolni a csaknem 600 oldalba, hogy rögtön a következő kötetért nyúlt volna minden olvasó. Ám aztán szomorúan kellett konstatálni, hogy a kiadó nem tervezi folytatni a sorozatot. Így kellemes meglepetésként ért a tény, hogy tavaly mégis kiadásra került a trilógia második része.

A történet az előző rész után veszi fel a fonalat. H. G. Wells nyugodtan éli a saját életét, immár a Murray Időutazások által okozott kellemetlenségek nélkül. Ám ezt a nyugodt idillt ismét egy önjelölt írótárs megkeresése zavarja meg: ezúttal Garett Serviss lép vele kapcsolatba, hogy véleményezze a Wells által írt Világok harcának általa megírt folytatását, ami az Edison meghódítja a Marsot címet viseli. Egyúttal meg is invitálja a köztiszteletben álló írót egy olyan kalandra, ami nem csak Wells és nem is csak a Brit Birodalom, de az egész bolygó sorsát megváltoztatja. Ezzel párhuzamosan Emma Harlow kisasszonyt Montgomery Gilmore udvarló ostroma arra készteti, hogy lehetetlent kérjen tőle, abban bízva, hogy emiatt majd lemond róla – ha már a viszonzatlan szerelem nem volt elég ok erre. Gilmore-nak le kell másolnia a Wells regényében leírt idegen inváziót. Ami persze, mindenkit meglepő módon, tényleg bekövetkezik.

A cselekmény tehát ismét H. G. Wells egyik regényét veszi alapul, hogy azt aztán csavarva rajta nem is egyet, létrehozzon egy olyan műfaji elegyet, ami rendkívül szórakoztató – bár kicsit szűkölködik a meghökkentő pillanatokban, legalábbis az előző részhez viszonyítva. Ám ez nem azt jelenti, hogy az események folyása kiszámítható lenne vagy éppen unalmas. Palma nagyon ügyesen szövi a szereplők életútját, nézőpontot vált, ha úgy érzi kell és nem fél már-már hamiltoni szinten túlírni bizonyos történéseket – vagyis úgy, hogy nem is érezzük túlírtnak. Jó példa erre, hogy érdemben több száz oldalon keresztül látszólag nem történik semmi. Persze a későbbiekben majdnem minden értelmet nyer és beilleszthető Az idő térképe által elkezdett óriási többdimenziós kirakósba.

Tudja, Mr. Wells, hogy amikor egy csillag kihuny, a fénye még sok ezer évig látszik az univerzumban? Az univerzum sokáig emlékszik a veszteségeire… de nem siratja őket. A veszteségekre is szükség van.

Három szerkezeti egységre tagolható a könyv, és minden egység más-más nézőpontból veszi górcső alá a történéseket, ezek között mindenki megtalálhatja a magának legjobban tetszőt, nekem a középső rész volt a kedvencem. Az egész kötetet átitatja a különböző műfajok mesteri elegyítése. Játszi könnyedséggel helyezi a horror, sci-fi és a romantika és a naplóregény jegyeit viktoriánus környezetbe. Ismét csak Hamiltonhoz tudnám hasonlítani: olyan műfajokat tett élvezetessé Palma, amiktől korábban gondosan távol tartottam magam. Az utolsó pár tíz oldal gondolatmenete pedig az író zsenialitásának ékes bizonyítéka. Nem is nagy meglepetés, hogy 2013-ban meg is nyerte Az ég térképe az Ignotus-díjat, ami az író hazájában az egyik legrangosabb zsánerirodalmi elismerés. Anno a Tizenegyes állomásnál említettem, hogy a könyv egyszerűen szép. Ez a kijelentés igaz a szóban forgó regényre is, már-már szépirodalmi magasságokba tör, ahogy Palma játszik a szavakkal, ahogy gondolkodásra készteti az olvasót. Ahogy ki-kikacsint időnként a narrátor szerepéből és egyre csak töprengünk, hogy ki is lehet ez a mindent tudó mindentudó, a történesek felett álló mesélő.

Hangyányi hiányérzetünk mégis lehet az olvasás után. Hiányoznak az előző részt átszövő meglepetések, amik földbe döngölték az olvasóban kialakult képet, hogy aztán egy újat építsen fel a romokra az író. Megijedni persze nem kell, Palma a jelen kötet esetében is többször mosolyra és/vagy elképedt homlokráncolásra készteti az olvasót. Csupán a számossága marad alul Az idő térképében számolt értékhez képest.

Remélem a kiadó rövid időn belül ismét meglep minket és olvashatjuk magyarul is a trilógia befejező részét. Annyi bizonyos, hogy Spanyolország felkerült a képzeletbeli science fiction térképemre.

Darwinia

Mindig félve veszek a kezembe egy eleddig ismeretlen szerző által írt regényt, ez persze nem lehet akadály, hiszen egykor Alastair Reynolds vagy éppen Peter F. Hamilton is ismeretlen szerző volt számomra. Így került elém Robert Charles Wilson 1999-es regénye, s lévén, hogy elnyerte az Aurora-díjat, nagy elvárásokat támasztottam a regénnyel szemben.

DarwiniaA történet 1912 márciusán kezdődik, amikor egy különös éjszaka alatt a Európa teljesen megváltozik: minden nemzet, az egész történelem, flórája és faunája eltűnik, helyét egy földrajzilag hasonló, de nem teljesen azonos kontinens veszi át, ismeretlen állat- és növényvilággal. A megmaradt emberiség értetlenül áll az események előtt és a sötétben tapogatózó találgatások közepette egy expedíció indul útra az Egyesült Államokból, hogy megpróbáljon fényt deríteni Darwinia rejtélyeire. Ennek az expedíciónak tagja Guilford Law is, aki fotográfusként csatlakozott abban a reményben, hogy visszatértekor családja számára biztosabb anyagi hátteret tud szolgálni. Ám olyan dolgokra lel, amik alapvetően változtatják meg a világról alkotott törékeny képét.

Furcsa kettősséget érzek a könyvvel kapcsolatban. Egyrészt a történtek alaposan kidolgozottak, Wilson részletesen leírta Darwinia megjelenésének hatásait. A világ elkereszteli az eseményt a Csodának és elfordul a tudománytól és a vallásban keres magyarázatot. Elfogadottá válik a nézet, hogy isteni beavatkozás következménye az új kontinens, fellendül a spiritualizmus, ahogy azt követni tudjuk Elias Vale személyén keresztül, aki az egyszerű, hiszékeny embereket kihasználó csalóból válik a hit vezéralakjává, sőt még többé. Ahogy a tudomány és a vallás több fronton összecsap, olyan régóta élő, megválaszolhatatlan viták sejlenek fel, mint az eleve elrendelés és a szabad akarat harca, a jó és a gonosz örök küzdelme.

– Nem igazán értem, mire jó a tudás, ha az ember a sírba viszi magával – morogta a nyomkereső.
– Akkor mire jó a barátság, a szerelem, vagy éppen maga az élet? – kérdezte Sullivan dühösen. – Ezek közül vajon melyiket visszük magunkkal a sírba?

Egy új aranyláz veszi kezdetét. Megjelennek a kalandorok, a szerencselovagok, akik a gyors meggazdagodás reményében az érintetlen vadonba hatolnak – ahol aztán gyakran saját sírjukat is lelik. Megjelennek a világ elől menekülni vágyók, az újrakezdők, akik csak egy tiszta lapot szeretnének az élettől. S persze a már említett tudományos expedíciók is teret kapnak a történet során, tovább tágítva a csekély ismeretet az új földrészről – még akkor is, ha ellentmondásos módon a tudományos expedíció az isteni beavatkozásra keres bizonyítékot.

A megváltozó gazdaság, a kezdeti visszaesést követően fellendülő kereskedelem, ahol luxuscikknek számítanak Darwinia egyes termékei, a támogatott betelepítések, az ember – időnként kétségbeesettnek tűnő – akarata, hogy uralma alá hajtsa a még betöretlen világot, annak minden veszélyével egyetemben. Ám persze a különböző érdekek az új világban is ütköznek: míg az Egyesült Államok az új világrend őreinek szerepében tetszeleg és szabad utat enged a telepeseknek Új Európa földjén, addig a Csodát túlélő angolok és más egykori nemzetek tagjai inkább magukénak érzik a földet, ami persze fegyveres konfliktusokhoz is vezet.

A tudomány vizsgálódást jelent. Azt, hogy az ember körültekintően megfigyeli a dolgokat – különösen azokat, amiket egyelőre még nem ért. Ha az ember a tudomány szellemében nézi a csillagokat, akkor nem istenségként imádja őket, hanem kérdéseket tesz föl velük kapcsolatban, melyek megválaszolása lehetőség szerint újabb és újabb kérdésekhez vezet.

Az alaptörténet részletességével tehát nincs baj. Ezúttal azonban úgy érzem, a könyv hátrányává vált a többszöri váltás, amit a történet során éreztem. Az első rész során – ami nem azonos a regény tagoltsága szerinti Első könyvvel – egyfajta biológiai hard sci-fit vártam. Vártam, hogy hosszas fejtegetésbe kezdjenek a teljesen idegen flóra és fauna fajainak kialakulásáról, felépítésük miértjeiről és hogyanjairól – egy izgalmas gondolatkísérletet egy lehetséges másik evolúciós útról. Helyette kaptam egy nem kevésbé izgalmas cselekményt, ami lefesti, hogy a XX. század eleji emberiség hogyan reagált volna egy ilyen mérvű változásra a világban.

Aztán az első közjátékkal olyan magasságokba emeli a történetet, hogy a kozmológiáért rajongó énem szeme is felcsillant. Olyan kérdéseket kezdett feszegetni, amikre talán sosem fogunk választ kapni, de mégsem hagyhatunk fel a keresésükkel. Itt vált igazán science fiction regénnyé a történet. Ezeknél a fejezeteknél teljesen magával ragadott a könyv, amikor a szereplők számára bizonyítást nyer, hogy jóval nagyobb dolgok állnak a háttérben, mint amit ők korlátolt emberi tudatukkal képesek felfogni.

Sajnos ez az izgalom azonban nem képes a végéig kitartani. A végső rejtély meglebegtetése után visszatérünk Darwinia hétköznapjaiba, amely után kissé önismétlő módon újra felsejlik a nagy talány és a végső konfliktus már-már bántóan emberi módon kerül elrendezésre, még ha csak időlegesen is. S talán ez a be nem teljesedett ígéret adja a kettősség negatív élét. Egy kicsit talán Wilson túl nagy fába vágta a fejszéjét. Meg akart felelni a tudományos fantasztikus irodalom kedvelőinek is és az inkább filozofikusabb történetekért rajongóknak is, ami nem sikerült neki teljes mértékben.

Ám ettől függetlenül érdemes elolvasni. A részletesen kidolgozott világ, a végső rejtély, az apró kikacsintások a kor science fiction irodalmára, mind élvezhetővé teszik a könyvet, ám ha a hit és a tudomány üköztetéséről szeretnénk kiemelkedően minőségit olvasni, Robert J. Sawyer Kifürkészhetetlenjét ajánlom.