Brandon Hackett: Xeno

Valahogy mindig is féltem a magyar írók sci-fi regényeitől. Talán a hazai filmgyártás “kiemelkedő” alkotásai plántálták belém ezt vagy talán egyszerűen csak nem találkoztam eddig igazán meggyőző alkotással. Brandon Hackett új regényét, a Xenot mégis bátorkodtam elolvasni és egyáltalán nem bántam meg, sőt…

Az alapkonfliktus szerint a Naprendszerben megjelenik egy ismeretlen objektum, amiről kiderül, hogy egy idegen űrhajó, migrátorokkal a fedélzetén. Ők egy csapásra számos féregjáratot nyitnak a Földön, összekötve három másik civilizációt velünk. Így kénytelen-kelletlen együtt kell élnünk a beözönlő idegenek sokaságával: az alkotáskényszeres firkákkal, a víz alatt élő, mindig ködösítő hidrákkal és az ostorosokkal, akik már csak saját maguk árnyékai.

Ez a kényszerű együttélés egyik fajnak sem ízlik, mégis össze kell fogniuk, ha meg akarnak szabadulni a migrátorok vasmarkú felügyeletétől. Ebben a súrlódásoktól sem mentes csoportba kerül főhősnőnk, aki utolsó mentsváraként, veszíteni való nélkül kötelezi el magát a Föld és a többi gyarmatbolygó felszabadítása mellett. Elindulnak hát a migrátorok világát, az Eredőt felkeresni, hiszen úgy gondolják, hogy ott rejlik a megoldás. Ám olyan titkokra lelnek az út során, melyek messze túlmutatnak a három világ törékeny triumvirátusán.

Főhősünk, Olga Ballard, az apja nyomdokaiba lépett xenológus, az ő szemén keresztül ismerhetjük meg a világot, amely gyökeresen felfordult a migrátorok érkezésével. Idealizmusa szerethetővé teszi karakterét, titkon mindenki szeretné egy kicsit olyan pozitívan látni a világot, mint ő. A sorozatos buktatók és negatív kimenetelű véletlenek hatására sem válik borúlátóvá, ragaszkodik a kezdeti idealista világszemléletéhez. Mellette még megjelenik a Ballard család több tagja is a könyv lapjain, de nem is az emberi karakterek adják a történet sava-borsát, hanem az idegenek.

Mind a három kultúra gyökeresen eltér egymástól. A firkák kultúrája az alkotás köré épült fel, mindennél fontosabb maradandó és kiemelkedő művészeti értékkel rendelkező művet létrehozni, legyen az szobor, festmény vagy bármilyen képzőművészeti alkotás. Még a testük is ennek árnyékában fejlődött ki az evolúció során. Ez a kényszer persze meghökkentő, derűs és dühítő szituációkat is szül, amikor nem az anyabolygójukon hódolnak a szenvedélyüknek. A hidrák víz alatti életet élnek egy jégholdon, civilizációjuk több részre szakadt, a jégpáncél alatti élettér mélysége szerint. A művészetet nem értik, látszólag mindig a saját érdekeiket helyezik előtérbe és esetükben semmi és senki sem az akinek látszik vagy látszani akar, lételemük a titkolózás, a szálak háttérből történő mozgatása.

Az ostorosok ellenben már csak szürke árnyékuk egykori önmaguknak. Tengődő civilizáció, egy aszteroidalánc szikláiba vájt üregekben élnek. Energiát a testükbe ültetett fúziós reaktorból nyernek, ostoros amőbaszerű testükkel ügyesen mozognak a mikrogravitációs környezetben is. Kommunikálni eleddig senkinek sem sikerült velük, még a migrátorok sem kényszerítették az ostorosokat a másik két gyarmatra költözésre.

Az író nagyon ügyesen alkotta meg ezt a három civilizációt, a firkák kettős füttyögő nyelve, a hidrák vízzel kapcsolatos szófordulatai, az ostorosok idegensége olyan elegyet alkotnak, hogy lapról lapra többet szeretnénk megtudni róluk. S nem is kell sokat várnunk erre, a több, mint 400 oldalas regény során bőséggel csöpögteti Hackett a várt és igényelt információkat róluk. Már-már olyan ötletesek a megalkotott fajok, mint Vinge falka lényei, vagy Tchaikovsky ugrópókjai. Mellettük az emberi karakterek kissé sablonosnak is tűnhetnek.

A legnagyobb előnye mégis az talán, hogy észrevétlen képes könnyed kalandregényből kőkemény hard sci-fivé válni, hogy aztán egy modern űroperává váljon, ami végül egy bolygóközi drámában teljesedik ki. Remekül kiegyensúlyozta a keveredő alzsánereket az író, egyszer sem éreztem az olvasás során oda nem illő elemeket, pedig az SF regényekben elbújtatott szerelmi szálakat sosem tudtam jó szemmel nézni (persze lehet most is inkább csak a békés együttélés kifejezést kellene használnom).

Többször is írtam már, hogy egy könyv minőségének fokmérője az olvasóból kiváltott érzelmek mennyisége és minősége. A könyv végső drámája pedig (többek között) rendkívül feldühített – persze nem abban az értelemben, hogy magára az íróra haragudnék. Értem, hogy miért ez lett a könyv lezárása, de hasonló mértékben éreztem dühöt és szánalmat a gyarló emberiség iránt, mint mikor kisiskolásként először hallottam az alexandriai nagykönyvtár elpusztításáról vagy az inkvizícióról. Ez a befejezés nem mindenkinek fogja elnyerni a tetszését, de ha hagy időt az olvasó a megemésztésére, akkor rájön, hogy talán nem is lehetett volna okosabban lezárni a könyvet.

Férfiasan bevallom, hogy annak ellenére, hogy nagy science fiction rajongónak tartom magam – hiszen az olvasmányaim csaknem száz százaléka ebből a zsánerből kerül ki – még nem olvastam hazai író tollából született sci-fi regényt. Pedig tisztában vagyok vele, hogy vannak olyan – magyar szemmel – fontos művek, amit mindenképpen érdemes és/vagy illendő lenne elolvasni. Ezért is féltem egy kicsit a regénytől, amin az sem segített, hogy személyesen is ismerem a tisztelt írót. Ez a regény viszont abszolút felülmúlta az elvárásaimat. Időnként azt is el tudtam feledni, hogy hazai könyvet olvasok – s ezzel a kijelentéssel egy hazai alkotót sem szeretnék megsérteni.

Ha valaki azt kérné tőlem, hogy magyar SF regényt ajánljak, habozás nélkül a Xenora mutatnék. Ebben a könyvben megvan minden, ami egy kiemelkedő történethez kell: változatos, kidolgozott idegen fajok, megastruktúrák, sötét titkok, aktuális eseményekre reflektáló(nak is tekinthető) történet, végtelen emberi gyarlóság, bolygóközi dráma. Remélem Hackett úr pár év múlva meglep minket egy folytatással is.