Randevú a Rámával

Minden első történés fontos és maradandó élmény az ember életében. Így van ez az első csókkal, az első állásinterjúval vagy az első komolyabb baklövéssel is. Meghatározó marad és mély nyomot hagy, legyen az éppen jó vagy rossz. Ezért talán kicsit elfogult vagyok a Randevú a Rámával kapcsolatbanhiszen ez volt az első hard sci-fi regény, amit olvastam, sőt talán az első igazi sci-fi regény is (bár A Dűnét is annak tartom, még ha sokan is – talán joggal – a space fantasy kategóriájába sorolják). A második magyar kiadás évében, 2004-ben akadt meg a szemem a köteten a városi könyvtárban. A csaknem tizenkét éve olvasott cselekményre csak nagy vonalakban emlékeztem, így annak apropóján, hogy sikerült szert tennem az említett kiadás egy példányára, ismét el kellett olvasnom.

rámaA történet szerint az emberiség már túlesett egy kívülről érkező katasztrófán, így viszonylag békében és megértésben élnek egymás mellett. Az űrutazás mindennapossá vált, több bolygón és holdon állandó kolóniát hoztak létre. A katasztrófa után felállított Űrvédelem gondoskodik az aszteroidák felderítéséről és ha kell, a velük szembeni védekezésről is. Fel is fedeznek egy óriási idegen tárgyat, amely közeledik a belső bolygók felé. Az eleinte üstökösnek hitt testről kiderül, hogy mesterséges. Kapkodva bár, de sikeresen összeállítanak egy expedíciót, hogy a lehető legtöbbet tudják meg róla,  vagyis a Rámáról. Így válik Norton parancsnok és az Endeavour legénysége a Föld valaha volt legfontosabb küldetésének résztvevőivé.

Adott tehát egy viszonylag röviden összefoglalható cselekmény, egy alig 270 oldalas regény. Mégis Clarke második legismertebb műve, az Űrodisszeia után. A könyv és vele az író zsenialitását legalább olyan nehéz tagadni, mint amennyire értelmetlen lenne. De miben is rejlik a könyv nagysága? Nem keres megoldásokat a sokak által feszegetett nagy kérdésekre. Nincsenek bonyolult karakterek, nincsenek önmaguk korlátait átlépő, hatalmas fejlődésen áteső szereplők. Persze, akad egy-két intermezzo: némi dráma és kaland a cselekmény során, pár tanító célzatú gondolat, sőt olyan finomságokra is figyelt Clarke, mint a vallás és az űrutazás kapcsolata vagy hogy a különböző kolóniák lakói más és más lelkivilággal rendelkeznek, ráadásul még némi könnyed humort is sikerült becsempésznie a műbe. De mindez háttérbe vonul és teret enged az könyv igazi origójának, magának a Rámának.

– Centrifugális erő nem létezik. Ez egy mérnöki koholmány. Csak tehetetlenség létezik.
– Tökéletesen igaza van, nem is vitás – mondta Perera –, ámbár nehezen tudná erről meggyőzni azt az embert, aki kilódul egy körhintából.

Ez a több, mint 50 kilométer hosszú és több, mint 16 kilométer átmérőjű hatalmas idegen űrhajó talán a legmélyebb gyermekkori vágyaink egyikét kelti életre, a felfedezés örömét, hiszen a mai kor embere túl későn született, hogy Földünk felfedezését átélje és túl korán, hogy a Naprendszer diaszpóráját megélje. Csaknem az egész regény a Ráma belsejébe egyre mélyebben bemerészkedő expedícióról szól. Egyre-másra fedezik fel az emberi elme számára felfoghatatlan mérnöki csodákat, hogy azok csak további kérdéseket vessenek fel. Clarke végig ragaszkodik a fizika törvényeihez – mindössze pár alkalommal huny szemet felettük, ám egy sci-fi regénynél ez szinte elvárt – a Coriolis-erő által keltett mesterséges “gravitáció”, a légi bicikli, az emberiség által használt űrhajók, a Ráma, mint csillagközi utazásra alkalmas élettér, mind-mind szinte megvalósítható ötletnek tűnik és nagy részük az is. Egy igazi Clarke-i hard sci-fi, ahogy szoktam volt mondani: nem olyan elborult, mint mondjuk Egan vagy Rajaniemi, a hétköznapokhoz közelebb álló tudományokkal operál.

Ha nem haragszanak, én kitartok a fizika törvényei mellett mindaddig, míg nem kényszerítenek arra, hogy hagyjak fel vele.

A cselekmény szerkezete nagyon rövid, alig pár oldalas fejezetekre oszlik, de lévén, hogy párhuzamosan nem futnak a történések, nem érezzük töredezettnek és akadozónak, rövidke fejezetei miatt szinte már túl gyorsan halad az olvasó a végkifejlet felé. Ami pedig nem más, mint a végletekig felkorbácsolt kíváncsiság: Kik a rámaiak? Mi célból építették a Rámát? Honnan jöttek? Hová tartanak? Bizony a leendő olvasóknak fel kell készülni, hogy minden megválaszolt kérdés helyébe kettő újabb kerül. Ám ez talán pontosan így van jól.

Ismerve az előre be nem tervezett folytatásokat, melyet Gentry Lee-vel közösen írt a mester, valóban tökéletes lezárása van a szóban forgó regénynek. A folytatások egyszerűen messze alulmúlják a nagy elődöt. Szerencsére a könyvnek nem csak ezek a folytatások jelentik az utóéletét. Például Alastair Reynolds is egy Rámához hasonló objektumot helyez a történet középpontjába a Pushing Ice című regényében (sajnos még nem került magyarul kiadásra). Sőt nem csak a Randevú a Rámával, hanem az Űrodisszeia is az ihlet forrása volt Reynolds számára a regény megírása során. S bár nincs semmi közvetlen kapocs a két alkotó regényei között, mégis mérföldekkel minőségibb alkotás Reynolds műve, mint a hivatalos folytatások. Időről-időre felvetődik egy filmadaptáció ötlete is, maga Morgan Freeman dédelgeti az ötletet, de erről semmi konkrétat nem tudni. Számtalan rajongó által készített kisfilm, animáció és kép is található szerte a világhálón. Ezeket azonban csak a könyv olvasása után érdemes megnézni – mindenkinek a saját képzelete szerint kell megalkotnia a Rámát.

Clarke 1972-ben megjelent regénye minden fontosabb science fiction díjat besöpört, többek között a Hugó- és Nebula-díjat, valamint a BSFA-díjat is. Hogy méltán kapott-e ennyi díjat és méltán hivatkoznak-e rá, mint a science fiction irodalom megkerülhetetlen klasszikusára? Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. Annyi bizonyos, hogy a Ráma csodálatos világa, a titkok, amiket rejt megér egy olvasást. Aztán még egyet és még egyet.

Mások így látják:
Letya
acélpatkány

Időodisszeia

A science fiction megkerülhetetlen mérföldkövei közé tartozik Arthur C. Clarke regénye a 2001 – Űrodisszeia. A regény által megfogalmazott alapötleteket felhasználva a 2000-es évek elején Clarke megalkotta az Időodisszeia trilógiát, de már romló egészsége miatt szerzőtársat is szólított maga mellé, Stephen Baxter személyében. Bár már megfogalmazott ötleteket használnak fel az alkotók, fel is hívják az olvasók figyelmét a két ciklus közötti kapcsolatra:

Ez a könyv és a sorozat, amelynek első darabja nem folytatása és nem is előzménye a korábbi Odisszeia könyveinek, hanem merőleges hozzájuk viszonyítva: nem fejlemény, nem előzmény, hanem mintegy párhuzam, csakhogy más irányba viszi tovább ugyanazokat az előtételeket.

A trilógia kiemelt fontosságú a könyvespolcomon, ezek voltak ugyanis az első science fiction regények, amiket nem könyvtári könyvként, hanem saját példányként tudtam olvasni. Még gimnazista koromban akadt meg a szemem az első köteten és a fülszöveget elolvasva összekuporgatott zsebpénzem egy részét a kötet megvásárlására fordítottam.

Az idő szemeMindig is érdekelt, hogy különböző korok emberei miként fogadnák egymást, hogyan reagálnának egymás kultúrájára, szokásaira a másik által képviselt értékekre, világképre. Nos Clarke és Baxter választ ad erre egy egészen sajátos történettel.

A Földön egyre-másra feltűnő Szemek egy kétmillió éves tablóképet hoznak létre, benne az emberiség időben teljes, de nem reprezentatív történelméről: kezdve egy ember-majom nősténnyel és kölykével, Nagy Sándoron és Dzsingisz kánon keresztül egészen a 21. századi modern békefenntartó katonáig. Ahogy a nagy birodalmak és nagy hadvezérek is áldozatul esnek az Időtörésnek, elkerülhetetlenné válik, a korok és kultúrák végső, az új világrendet meghatározó összecsapása, mindezt Babilon városánál, ami egy titokzatos rádióadás miatt minden túlélő célpontjává válik. S persze egy kérdés is ott lebeg Damoklész kardjaként az Időtörés túlélőinek feje felett: miért a 21. századi katona az utolsó minta a történelemből?

Idő és tér szétfolyhat, mint a puding, de a kötelesség marad.

Ám nem csak emiatt az érdekfeszítő alapszituáció miatt remek olvasmány a könyv. Érdemes figyelemmel kísérni, hogy az egyes emberek – korok és népcsoportok szerint – miként próbálják feldolgozni a történteket és miként tervezik a további életet a kialakult kirakós-világban. Betekintést nyerünk a mongolok birodalmának működésébe, hogyan volt képes a kán uralni és működtetni a valaha volt legnagyobb területű birodalmat. Nagy Sándor hódításainak sikerességét, még a néhai Brit Birodalom vívmányai is szóba kerülnek – egyszóval jóval többet kapunk a könyvtől puszta történelmi képtárnál. S persze a már-már elmaradhatatlan tudományos elmélet is helyet kap a műben: amolyan tipikus Clarke-féle hard SF villámfejtegetés az Időtörésről, a téridőről, húrelméletről, kvantumfizikáról.

A könyv egy remek sci-fibe burkolt kalandregény, olvasatja magát és a lezárás csak sejtetni engedi, hogy milyen következményei lesznek a történteknek az emberiségre.

NapviharA trilógia második része jóval inkább hard sci-fi, mint kalandregény. Talán a legkiemelkedőbb alkotás mind közül. Az első rész közvetlen folytatása, az Elsőszülöttek első, valódi csapása az emberiségre. Bisesa Dutt visszakerül a saját idejébe, rögtön egy addig nem látott méreteket öltött napkitörés kellős közepébe, ami csak előfutára annak a pusztító energiának, ami hamarosan rászabadul a Földre – a napviharnak.

A történet azonban jóval több egy egyszerű katasztrófa regénynél. Valamivel többet tudunk meg az emberiség önjelölt nemeziséről, az Elsőszülöttekről, illetve egy csodálatos világot tár elénk a szerzőpáros. Részletesen bemutatják az aktuális geopolitikai állapotot, melyet a Naprendszerbe éppen csak kilépő emberiség indukál. A hard SF rajongó énem minden technikai leírást, tudományos diszkussziót élvezettel falta – ezekből pedig akadt nem is kevés: sokat megtudhatunk a Nap működéséről, felépítéséről, a napkitörésekről, a tömeges kilövellésről, gamma-sugárzásról, telomerázról, az elektromos tehergyorsítókról, a Lagrange-pontokról, az űrbeli életről, annak nehézségeiről és még sok másról. Tipikus Clarke-féle hard SF fejtegetések, könnyen emészthetően, olvasmányosan leírva, nem Egan-ian izzasztó. A leírt technológia rendkívül vonzó. Ha így látta Clarke és Baxter a jövőt 2005-ben, akkor sürgősen össze kell szednünk magunkat. De akárhogy is történik, félek ahhoz, hogy ilyen csodákat lássak túl korán születtem.

– Tudja bármelyikük is, mi volt az az űropera? – kérdezett vissza Paxton feszült arccal. – Irodalom a távoli jövőről, galaxisközi háborúkról, bolygónyi méretű űrhajókról. Alig egy évszázad telt el a második világháború óta, és mindössze százötven azóta, hogy a legfontosabb hadi szállítóeszköz még a ló volt. És most mégis egy űropera-fenyegetéssel vagyunk kénytelenek szembenézni. Még mondjuk ezer év, és úgy szétszóródunk, hogy legfeljebb a komplett galaxismag robbanása tudna csak kiirtani minket. Egyelőre azonban sebezhetőek vagyunk.

A közelgő katasztrófa által indukált társadalmi változások bemutatása is figyelemre méltóan részletes. A fellángoló vallási fanatizmus, ősi napkultuszok feléledése, az emberek különböző reakciói a közelgő végre, individuális és a közösség szintjén is. Már ekkor is, mikor még csak az első bizonytalan lépéseket teszik meg az asztronauták az űrben, érezhető az elkerülhetetlen ellentét a földiek és az űrlakók között. Érdekes volt olvasni az űrhajósok elnevezési szokásairól is: a pajzsot például Nagy Ostoba Tárgynak, NOT-nak nevezték el. S ez akár igaz is lehetne, hiszen az amerikai légierő katonái a B-52-es nehézbombázót BUFF-nak becézik (Big Ugly Fat Fucker/Fellow). Továbbá a megjelenő mesterséges intelligenciák is szép kikacsintás az Űrodüsszeiára.

A sok apró kidolgozott részletből egy már-már az első rész nélkül is élvezhető regény született (persze erősen ajánlott az első részt is elolvasni), ami minden tekintetben felülmúlja a trilógia kezdő kötetét.

Az első rész inkább kalandregényként volt emlékezetes, a második pedig egy vérbeli hard SF volt. A trilógia záró kötete megpróbálta egyesíteni a két megelőző kötet előnyeit, hála Solnak, sikerült is neki.

elsoszulottekA történet a Napvihar eseményei után 32 évvel kezdődik, Bisesa Dutt-ot éppen felébresztik krio-álmából, ami persze nem jelenthet jót. A Föld és általában véve a Naprendszer éppen kezd talpra állni a katasztrófa után, de ahogy sejtették is – és amennyire erejükből telt, készültek is rá – az Elsőszülöttek nem tettek még le az emberiség elpusztításáról.

Továbbra is érezhető erősen a hard SF vonal a könyvben – feltételezem, ez Clarke-nak köszönhető – oly élvezettel olvastam az űrliftekről, antianyag hajókról, napvitorlásokról, zsebuniverzumokról, terraformálásról, forgó űrállomásokról, mint az előző részben a Napról és a pajzsról. Sőt még a társadalomtudományok felé is kikacsint a mű, hiszen egy egészen újszerű társadalmat fest le Clarke és Baxter: a napvihar után az emberiség újult erővel fordult az ég felé és rajzott ki a Naprendszerbe, ami persze konfliktusokkal jár az űrlakók, a marsiak és a földiek között. Az Athéné által megálmodott és elindított utópia, ahol mindenkinek van beleszólása mindenbe csábító, persze semmi sem csak fekete vagy fehér.

– Hála Solnak az univerzális csatlakozási szabványokért!

Ugyanakkor visszatérünk a Mirre, a kalandregény vonalat erősítve. Régi szereplőkkel is találkozunk és többet megtudunk a szétszabdalt és összefércelt világban kialakult életről. Talán egy kicsit sötétebb, mint az első részben, de így a reálisabb. A modern szeletek társadalma hanyatlásnak indul, az ókori szeletek közé keveredett modernek nem tudtak változást hozni, bár akad gőzmozdony, a tudomány egyfajta vallássá vált, így változtatni, fejlődni blaszfémia. Az ókori és középkori – nevezzük nem modern – emberek számbeli fölénye miatt lehetetlenné válik a fejlődés, modernizálódás.

A végkifejlet pedig nem is lehetne jobban Clarke-i. Abszolút élvezhető a trilógia a Űrodisszeia ismeret nélkül. Ám mégis, annak ismeretében több momentum és történés más megvilágításba kerül úgy, hogy tudjuk, egy másik lehetséges variáció részleteit. Kíváncsi vagyok, hogy ha nem hunyt volna el Clarke, az Időodisszeia-ciklus is négy részes lett volna. A befejezés utal egy sajnos meg nem valósult negyedik részre is.