Dave Eggers: A Kör

A szórakoztatás mellett mindig is volt egyfajta tanító/figyelmeztető jellege az irodalomnak. Számtalan alkotás játszódik különböző negatív világokban, lett légyen annak okozója a politikai elnyomás, háború vagy éppen a konkvisztádorok pusztítása Közép- és Dél-Amerikában. Nincs ez másként a zsánerirodalomban sem. Elég csak Orwell klasszikusára, az 1984-re vagy Brunner Zanzibárjára gondolni. Mind egy olyan az akkori világ állapotából extrapolálható veszélyre hívja fel a figyelmet, ami komoly problémák forrása lehet a közeljövőben. Dave Eggers regénye is ezen figyelmeztető jellegű kötetek közé tartozik.

korA történet szerint, Mae Holland, egy kisvárosi lány, bekerül a Világ Legjobb Cégéhez, a Körhöz, mint Customer Experience-es munkatárs és egy csapásra megváltozik az élete. A volt önkormányzati alkalmazott a modern világ egy olyan Mekkájába kerül, ahol minden eszköz okos, minden termék kategóriájában világelső, minden alanyi jogon jár az ott dolgozóknak és az indokoltnál jóval több monitor előtt dolgozhat nap mint nap. Persze az ilyen álomszerű munkahely mindig rejt valami titkot, a Kör esetében ez pedig olyan horderejű, ami alapjaiban rengeti majd meg nem csak Mae, de minden embertársa életét.

Eggers a cselekmény egy bizonyos pontjáig rendkívül átgondoltan építi fel a cég által megálmodott technológiákat és azok szükségességét, egy fényes utópiát építve fel. Ahol a bűnözést már csaknem teljesen visszaszorították, ahol a világon összegyűjtött minden tudás pillanatok alatt elérhető bárki számára, ahol a névtelenség páncélját levetkőzve kulturált hellyé válik a világháló. Nagyon elgondolkodtató világ ez, a legtöbb fejlesztéssel szemben nem is tudnánk zsigerből ellenérvvel szolgálni. Erre a fényes jövőre azért már az elején is rávetül egy-egy sötét árnyék. Például a megszűnt névtelenség, ami az internet egyik alappillére volt vagy a bűnözés visszaszorítása céljából szétszórt, állandóan figyelő kamerák. Így aztán az utópia átcsap disztópiába, hiszen minden eszközt lehet jóra és rosszra is használni.

Ettől a ponttól válik a könyv egy kicsit kevésbé átgondolttá, de lehet, hogy csak a szkeptikus énemnek volt sok az, hogy a világ kormányzatai csak minimális ellenállást tanúsítva, önként feküsznek a Kör akarata alá, legyen szó akár az abszolút transzparenciáról vagy a szavazati rendszer kialakításáról. S persze ott van Mae Holland története is, ami erősen másodlagos a könyv mondanivalójával szemben. Mondhatni szerencsére, mert személy szerint már régen nem találkoztam ennyire súlytalan főszereplővel, aki a világot megváltoztató cégnél dolgozik, akiben fel-felmerül a kétely, hogy nem feltétlen a helyes úton jár ez a bizonyos cég, mégis a legfontosabb számára, hogy egy általa alig ismert férfi ismét közel kerüljön hozzá.

A könyv aktualitását azonban felesleges lenne tagadni, kortól és nemtől függetlenül mindenkinek el kéne olvasnia. Elég csak a mindennapjainkat átszövő technológiára gondolni vagy a mai fiatalkora, akik az életük nagy részét az interneten töltik. S ezzel nem is lenne semmi baj, hiszen generációról generációra egyre több időt tölt az ember online, a technika pedig olyan ütemben fejlődik, hogy egyre nehezebb lépést tartani vele. A probléma akkor kezdődik, ha már-már pánikszerű reakciót vált ki belőlük, ha nem kapnak elég felfelé mutató hüvelykujjat vagy mosolyt a bejegyzéseikre, ha senki nem hívja fel a figyelmüket a digitális világ veszélyeire, a zsarolóvírusoktól kezdve, a cyberbullying-en át egészen a regényben látható önként feladott egyéniségig. Aktualitása mellett a könyv erőssége, hogy gondolkodásra késztet. Gondolkodásra, hogy mennyire van távol vagy éppen közel a leírt jövő. Gondolkodásra, hogy hol is kellene meghúzni a határvonalat a valahová tartozni akarás és az egyéniség között. Gondolkodásra, hogy mi a közösségi média szerepe és hogy mennyire képes befolyásolni a felhasználót döntései során. Talán korai és túl színpadias lenne még korunk 1984-ének nevezni, de ajánlott olvasmánnyá tenném minden gimnazista számára.

Bár a külcsín nem minden – és ez különösen igaz a könyvek esetében – nem lehet elmenni szó nélkül a magyar kiadás borítója mellett. Szerencsére az Európa Kiadó meghagyta az eredeti kiadás főmotívumát, a cég logóját, ám a fekete-arany színvilággal sokkal látványosabb lett, mint az eredeti. A fordítás is egészen remek lett, az Ügyféltapasztalatot leszámítva. A User Experience mintájára, a Customer Experience-t is lehetett volna inkább Ügyfél Élménynek fordítani, esetleg szimplán lehetett volna Ügyfélszolgálatként hivatkozni erre az osztályra.

Eggers regénye tehát egy rendkívül aktuális és fontos könyv, ami ugyan nem hibátlan, de egy olyan jelenségre hívja fel a figyelmünket, ami már itt kopogtat az ajtónkon. A kérdés már csak az, hogy mosollyal vagy homlokráncolással fogadjuk, amikor bezárul a kör.

Mások szerint:
SFmag

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Sokan, sokféleképpen vetették már papírra a tengődő emberi életet az apokalipszis után. Hangsúlyt fektetve a katasztrófa hogyanjára és miértjére. Számtalan regény foglalkozik a témával, lett légyen a világ elpusztítója aszteroida, atomháború, klímaváltozás, idegen invázió vagy egy járvány. Éppen ezért már-már elcsépelt közhelynek tűnhet a világvégéről írni, főleg, hogy számos világvége-regény mindössze a faék egyszerűségű young adult disztópiák amúgy is népes táborát szaporítják. Szerencsére Emlily St. John Mandel művével közel sem ez a helyzet.

tizenegyesA történet szerint Arthur Leandert utoléri a vég, a Lear királyt játszva, egy torontói színpadon szívinfarktust kap és bár a segítség csak széksornyira van, már túl későn érkezik. Ám ezzel egy időben a világot is eléri a vég – szörnyű járvány indul pusztító turnéra, elragadva az emberiség csaknem egészét. Az a maroknyi életben maradt a megüresedett világ romjain próbál talpra állni. Ám köztük akadnak páran, akiknek ez nem elég. “Mert életben maradni nem elég.”

Az írónő nem tér ki részletesen a katasztrófa okozójára, csupán annyit tudunk meg, hogy egy grúznáthának nevezett influenzás megbetegedés söpör végig a világon, sosem látott halálozási rátával. A fókusz inkább az embereken van, hogy miként reagálnak a még éppen csak kibontakozó apokalipszisre, aztán egy hirtelen váltás után rögtön a világvége után találjuk magunkat – az elnéptelenedett utcákon és kihalt városok mellett vándorló Utazó Szimfónia tagjai között.  S ezzel nincsen semmi baj. A szóban forgó apokalipszis lovasa már oly sok történetet megihletett és oly sok ezek közül csupán rossz minőségű ponyvaregény és Zs-kategóriás film, hogy ha a vírus lett volna a történet közepe, nem csak a kiindulási pontja, erős előítélettel vettem volna csak a kezembe ezt a remekművet.

Álltam, és néztem lerombolt otthonom, és próbáltam elfelejteni a földi lét édességét.

Az Utazó Szimfóniát követve megismerjük az összeomlás utáni világot. Elszórt települések, már ha lehet településnek nevezni a pártízes lélekszámú helyeket. Van, ahol megjelentek a zavaros hitvilágon alapuló világvége szekták, van ahol a napról-napra élő emberek örömmel fogadják a Szimfóniát, hogy egy kis vidámságot is átélhessenek a sötét hétköznapok után. S ez a társulat lényege. Hogy legyen, aki a letűnt civilizációt vigyázza és hordozza, mint fáklyavivő. Persze vagyok elég pragmatikus, hogy bennem is felmerüljön, nem lenne-e célszerűbb, értelmesebb, hasznosabb, ha a Szimfónia tagjai hétköznapibb módon segítenének a civilizáció újjáépítésében. Ha a társulat ácsa, épületeket vagy szekereket csinálna díszletek helyett. Ha letelepednének valahol és növénytermesztéssel, vadászattal, halászattal egy leendő város csíráját ültetnék el. Shakespeare, a dráma, a színház, a zene, mind-mind luxus, nélkülük is terem a búza, nélkülük is élnek vadak az erdőkben, nélkülük is áll a felépített ház az udvaron. De valóban luxus lenne mindez?

Nehéz bármit is írni objektíven a könyvről. Legyen az ember filantróp, mizantróp vagy valahol a kettő között, megszólítottnak érezheti magát olvasás közben. Talán sokunkban felmerülhet a cinikus – vagy inkább realista – gondolat, hogy egy a grúznáthához hasonló vírus után szépen csendben kipusztulna az emberiség, hiszen a túlélők egymás életét kioltva hadakoznának a civilizáció megmaradt vívmányaiért. Ám ez a könyv hisz az emberiségben, hisz az emberségben. Hisz abban, hogy megéri fáklyahordozónak lenni a világ romjain, megéri még a legsötétebb órákban is. “Mert életben maradni nem elég.” Mert kell, aki emlékeztet arra, hogy mit veszítettünk, miért kell tovább menni. Többször említettem már, hogy a jó történetek egyik ismérve, hogy képes érzelmeket kiváltani az olvasóból. Mandel könyve erre maradéktalanul képes. Egy időre talán még a mizantróp jellemekkel is elhiteti, hogy a felépített civilizációt érdemes megőrizni.

Szerkezetét tekintve az írónő két szálon fűzi a cselekményt: az összeomlás előtti és az összeomlás utáni világ történéseit ismerhetjük meg, melyet Arthur Leander személye köt össze. Csodásan fonja a történetet, ahogy egyre haladunk a cselekménnyel, szinte mindenkiről kiderül, hogy nem csak az közös bennük, hogy a grúznátha túlélői közé tartoznak, hanem Leander is, mert valahogy mindannyian kötődnek hozzá. A könyv lírai nyelvezete csak tovább emeli a színvonalát, mert ez a könyv szép.

Lehetne elemezgetni, hogy miért, mi is pontosan ennek a szépségnek az alapja, de nem vagyok bölcsész. Szoftvermérnökként pont elég, hogy az ember a zsigereiben érzi ezt. Egy ponton például az írónő leírja, hogy mi minden veszett oda az összeomlás során. Ez pusztán egy másfél oldalas felsorolás, de olyan alapvető és apró dolgok kerülnek elő, amik elgondolkodtatják az embert, hogy milyen komplex és törékeny is a társadalmunk – nyilván mindenki tisztában van ezzel a törékenységgel, de mégis jobban át lehet így gondolni, hogy sokszor a nagyon apró, természetesnek vett dolgok elvesztése is milyen óriási változást jelent. Vagy amikor minden széthullni látszik és a halállal néz szembe az egyik főbb szereplő, darabos és szaggatott lett a könyv, apró, rövid bekezdésekkel, így szítva tovább a feszültséget. Ugyanakkor valójában a könyv nem science fiction, jó döntést hozott a kiadó, hogy nem az SFF sorozatukban adták ki. A legfantasztikusabb elem maga a grúznátha az egész történet során. Ezzel persze nem az értékéből szeretnék levonni – azt akarva sem nagyon lehetne megtenni.

Többet nem is érdemes mondani a könyvről, talán már ez is sok volt. Mindenkinek magának kell felfedeznie, magának kell eldöntenie, hogy miként szól hozzá a regény.

Mások szerint:
Könyvgalaxis
Kultnapló
acélpatkány
SFmag

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

A teamesternő könyve

Majdnem egy teljes éve pihent már Emmi Itäranta regénye a polcomon, A teamesternő könyve. Még a tavalyi Könyvfesztiválon hagytam magam rábeszélni, annak ellenére, hogy a fülszöveg alapján egy minden ízében klasszikus young adult disztópia regénynek tűnt. Ez az a műfaj, ami sok igényes sci-fi olvasót elrettent és valljuk be, nem alaptalanul. Az utóbbi időben számos könyv és azok alapján számos filmadaptáció született, melyek jó esetben is csak közepesre sikerültek. Ám egy Philip K. Dick- és Arthur C. Clarke-díj jelölt regénynek azért érdemes egy esélyt adni és ha beigazolódnak a YA regényekkel kapcsolatos előítéleteim, akkor legrosszabb esetben igazam lesz, legjobb esetben pedig kellemes csalódás lesz a könyv.

covers_352638Persze a kép most sem olyan egyszerű, ha a young adult sci-fi regények meghatározásáról van szó. Nem lehet egzakt definícióval szolgálni, csupán több közös jellemzőt lehet felsorolni. Legtöbbször a regény hátteréül egy világrengető katasztrófa után fennmaradt megroppant társadalom szolgál, amit többnyire egy velejéig romlott gonosz diktatórikus módon irányít. A szegénység és a vezetőréteg között óriási a szakadék és utóbbi gyakran eltusolja a kataklizma valódi okát, “védelmezve” ezzel az előbbit. A regények főszereplői általában fiatalkorúak, tinédzserek és sokszor a legelesettebb rétegből származnak, valahogy a társadalom számkivetettjei vagy azzá válnak, akik valamilyen csodás véletlen folytán szert tesznek az eltitkolt tudásra és általában nem önszántukból egy lázadás kirobbantói és vezérei lesznek. Ezzel még nem is lenne akkora gond, hiszen ki ne álmodozott volna már arról, hogy tudtán kívül valami fontosabb része, valami nagyobb dologra hivatott, mint a napi rutin. Még gyermekkorunk népmeséiben is a szegény ember legkisebb fia az, aki megfejti a megfejthetetlen talányt, legyőzi a legyőzhetetlen sárkányt és elnyeri a királylány szívét s vele a fél királyságot is.

El is jutottunk egy sarkalatos negatív ponthoz: elnyeri a királylány szívét, illetve YA környezetben: a legváratlanabb helyen talál rá a szerelemre és képes még a nagy világégés közepette is azon búslakodni, hogy szóra sem méltatta a lázadás daliás katonája vagy a trónról letaszított hercegnő. Így válik egy egész izgalmasnak tűnő kezdés után sok ifjúsági regény sci-fi köntösbe bújtatott romantikus regénnyé, amiben fontosabb a főszereplő szerelmi élete, mint a könyv univerzuma. A világ így kidolgozatlan marad, csak ürügy, hogy össze tudjon találkozni a két meg nem értett szereplő, akik a történet végén persze egymás karjaiban találnak megnyugvást. S még ezzel sem lenne feltétlen baj, ha nem párosulna nagy többségben a kidolgozatlan univerzumhoz egy faék egyszerűségű történet, felhasználva az összes említett klisét, újítás nélkül. Persze ez a saját véleményem tükrözi, ettől függetlenül a YA regények töretlen sikernek örvendenek, könyv és film formájában is egyaránt.

Így kicsit félve kezdtem bele a szóban forgó regénybe, ami egy olyan világba kalauzol el minket, ahol az olajháborúk, a környezetszennyezés és a globális felmelegedés hatására jelentősen csökkent a Föld édesvízkészlete, fejadagokban osztják azt és katonai ellenőrzés alatt áll minden megmaradt forrás. A fejadagokon túl szerzett víz főbenjáró bűn, melynek végső büntetése a halál – de csak miután hosszú időn át megszégyenítve él saját kis börtönében a vízbűntett elkövetője, stigmaként hordva az ajtajára festett kék kört. Az elmúlt világ legtöbb technológiája hasznavehetetlen, szeméthegyek formájában leledzik a települések közelében. Egy ilyen kis faluban él főhősnőnk, Noria Kaitio, az egykori Finnország területén, egy viszonylag kiváltságosnak számító család lányaként, apja ugyanis a teamesterek megbecsült mesterségét űzi és tervezi lányának tovább adni ezt a tudást. Ám a tudás mellé egy nehezen cipelhető titok is jár: egy titkos forrás, amit csak a teamester és tanítványa ismerhet – a hely, ami nem létezik.

Egy homokszemet sem lehet elmozdítani a helyéről anélkül, hogy meg ne mozdulna a mindenség szövete; ha változtatsz valamin, mindent megváltoztatsz.

Adott tehát egy több klasszikus YA eszközt is felhasználó alaptörténet, de szerencsére az alig 240 oldalas regény hamar túllépi annak határait. Egyrészt a katasztrófa utáni világ egy igenis lehetséges jövőkép. Idővel minden bizonnyal óriási probléma lesz a világ minden részén az ivóvíz biztosítása a lakosság számára, bár kis országunk édesvíz nagyhatalomnak számít, ez nem lesz mindig így. Az édesvíz és az abból készülő tea körül kialakult már-már vallásos tisztelet rendkívül érdekes és szemléletes, egyes jelenetek nagyon emlékeztettek Frank Herbert A Dűnéjére. A könyv nyelvezete is a víz köré épül: metaforák és hasonlatok központi motívuma az éltető folyadék.

A történet viszonylag lassú folyású (maradjunk a vízzel kapcsolatos hasonlatoknál), a világ pedig csak sejtetni engedi összetettségét az olvasó előtt – bízom benne, hogy a készülő folytatásban megtudjuk majd, hogy miért lett a teamesterek hivatása köztiszteletnek örvendő egy olyan világban, ahol bűnös luxusnak is tűnhetne a hagyományos teaszertartás, hogy miként történt a nagy összeomlás, mi történt a Homály évszázada alatt. A történettel ellentétben a karakterábrázolás nagy erőssége az írónőnek. Noria szemszögéből vezet végig minket Itäranta a cselekményen és nyomon követhetjük a felnőtté válását. Illetve nem is ez a legmegfelelőbb kifejezés: a felelősségteljessé válását. Mert annak lenni kortalan. Gondtalan élete hamar véget ér, amikor át kell vennie apja helyét a teamesterek között, kötelessége lemondást és hazugságot is igényel. Lehetetlen választás elé kerül az ifjú teamesternő: segít a falubelieken, felfedve a nem létező hely létét, ezzel felrúgva hosszú nemzedékek hagyományát, veszélybe sodorva önmagát vagy hagyja szenvedni barátait, ismerőseit és tovább őrzi az apja által rábízott titkot. Senki sem olyan egyszerű, mint elsőre tűnik, Taro parancsnok sem a gonosz jelképe, inkább csak egyik lehetséges kimenetele Noria választásának.

Azon kaptam magam, hogy arra gondolok: hátha létezik egy olyan világ, ahol az embereknek nem kell megválasztaniuk, hogy melyik oldalon akarnak állni. Ahol együtt teázhat bárki anélkül, hogy az egyiké lenne a hatalom, másiké pedig a félelem. Mindig is erről a világról álmodoztak a teamesterek, ezt építették, ezt őrizték – de létezett-e valaha is egy ilyen világ? Létezhet-e egyáltalán?

A magával ragadó hangulat, a felelősségtejesség kérdésköre, a YA határait túllépő kisregény nem véletlenül kapott jelölést Philip K. Dick- és Arthur C. Clarke-díjra is. Egy nagyon testközeli problémát boncolgat az írónő, még ha egy kicsit helyenként kidolgozatlan is a történet. Bízom benne, hogy pár éven belül a folytatást is olvashatom majd magyarul.

Mások így látják:
Kultnapló
Letya

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone