Brandon Hackett: Xeno

Valahogy mindig is féltem a magyar írók sci-fi regényeitől. Talán a hazai filmgyártás “kiemelkedő” alkotásai plántálták belém ezt vagy talán egyszerűen csak nem találkoztam eddig igazán meggyőző alkotással. Brandon Hackett új regényét, a Xenot mégis bátorkodtam elolvasni és egyáltalán nem bántam meg, sőt…

Az alapkonfliktus szerint a Naprendszerben megjelenik egy ismeretlen objektum, amiről kiderül, hogy egy idegen űrhajó, migrátorokkal a fedélzetén. Ők egy csapásra számos féregjáratot nyitnak a Földön, összekötve három másik civilizációt velünk. Így kénytelen-kelletlen együtt kell élnünk a beözönlő idegenek sokaságával: az alkotáskényszeres firkákkal, a víz alatt élő, mindig ködösítő hidrákkal és az ostorosokkal, akik már csak saját maguk árnyékai.

Ez a kényszerű együttélés egyik fajnak sem ízlik, mégis össze kell fogniuk, ha meg akarnak szabadulni a migrátorok vasmarkú felügyeletétől. Ebben a súrlódásoktól sem mentes csoportba kerül főhősnőnk, aki utolsó mentsváraként, veszíteni való nélkül kötelezi el magát a Föld és a többi gyarmatbolygó felszabadítása mellett. Elindulnak hát a migrátorok világát, az Eredőt felkeresni, hiszen úgy gondolják, hogy ott rejlik a megoldás. Ám olyan titkokra lelnek az út során, melyek messze túlmutatnak a három világ törékeny triumvirátusán.

Főhősünk, Olga Ballard, az apja nyomdokaiba lépett xenológus, az ő szemén keresztül ismerhetjük meg a világot, amely gyökeresen felfordult a migrátorok érkezésével. Idealizmusa szerethetővé teszi karakterét, titkon mindenki szeretné egy kicsit olyan pozitívan látni a világot, mint ő. A sorozatos buktatók és negatív kimenetelű véletlenek hatására sem válik borúlátóvá, ragaszkodik a kezdeti idealista világszemléletéhez. Mellette még megjelenik a Ballard család több tagja is a könyv lapjain, de nem is az emberi karakterek adják a történet sava-borsát, hanem az idegenek.

Mind a három kultúra gyökeresen eltér egymástól. A firkák kultúrája az alkotás köré épült fel, mindennél fontosabb maradandó és kiemelkedő művészeti értékkel rendelkező művet létrehozni, legyen az szobor, festmény vagy bármilyen képzőművészeti alkotás. Még a testük is ennek árnyékában fejlődött ki az evolúció során. Ez a kényszer persze meghökkentő, derűs és dühítő szituációkat is szül, amikor nem az anyabolygójukon hódolnak a szenvedélyüknek. A hidrák víz alatti életet élnek egy jégholdon, civilizációjuk több részre szakadt, a jégpáncél alatti élettér mélysége szerint. A művészetet nem értik, látszólag mindig a saját érdekeiket helyezik előtérbe és esetükben semmi és senki sem az akinek látszik vagy látszani akar, lételemük a titkolózás, a szálak háttérből történő mozgatása.

Az ostorosok ellenben már csak szürke árnyékuk egykori önmaguknak. Tengődő civilizáció, egy aszteroidalánc szikláiba vájt üregekben élnek. Energiát a testükbe ültetett fúziós reaktorból nyernek, ostoros amőbaszerű testükkel ügyesen mozognak a mikrogravitációs környezetben is. Kommunikálni eleddig senkinek sem sikerült velük, még a migrátorok sem kényszerítették az ostorosokat a másik két gyarmatra költözésre.

Az író nagyon ügyesen alkotta meg ezt a három civilizációt, a firkák kettős füttyögő nyelve, a hidrák vízzel kapcsolatos szófordulatai, az ostorosok idegensége olyan elegyet alkotnak, hogy lapról lapra többet szeretnénk megtudni róluk. S nem is kell sokat várnunk erre, a több, mint 400 oldalas regény során bőséggel csöpögteti Hackett a várt és igényelt információkat róluk. Már-már olyan ötletesek a megalkotott fajok, mint Vinge falka lényei, vagy Tchaikovsky ugrópókjai. Mellettük az emberi karakterek kissé sablonosnak is tűnhetnek.

A legnagyobb előnye mégis az talán, hogy észrevétlen képes könnyed kalandregényből kőkemény hard sci-fivé válni, hogy aztán egy modern űroperává váljon, ami végül egy bolygóközi drámában teljesedik ki. Remekül kiegyensúlyozta a keveredő alzsánereket az író, egyszer sem éreztem az olvasás során oda nem illő elemeket, pedig az SF regényekben elbújtatott szerelmi szálakat sosem tudtam jó szemmel nézni (persze lehet most is inkább csak a békés együttélés kifejezést kellene használnom).

Többször is írtam már, hogy egy könyv minőségének fokmérője az olvasóból kiváltott érzelmek mennyisége és minősége. A könyv végső drámája pedig (többek között) rendkívül feldühített – persze nem abban az értelemben, hogy magára az íróra haragudnék. Értem, hogy miért ez lett a könyv lezárása, de hasonló mértékben éreztem dühöt és szánalmat a gyarló emberiség iránt, mint mikor kisiskolásként először hallottam az alexandriai nagykönyvtár elpusztításáról vagy az inkvizícióról. Ez a befejezés nem mindenkinek fogja elnyerni a tetszését, de ha hagy időt az olvasó a megemésztésére, akkor rájön, hogy talán nem is lehetett volna okosabban lezárni a könyvet.

Férfiasan bevallom, hogy annak ellenére, hogy nagy science fiction rajongónak tartom magam – hiszen az olvasmányaim csaknem száz százaléka ebből a zsánerből kerül ki – még nem olvastam hazai író tollából született sci-fi regényt. Pedig tisztában vagyok vele, hogy vannak olyan – magyar szemmel – fontos művek, amit mindenképpen érdemes és/vagy illendő lenne elolvasni. Ezért is féltem egy kicsit a regénytől, amin az sem segített, hogy személyesen is ismerem a tisztelt írót. Ez a regény viszont abszolút felülmúlta az elvárásaimat. Időnként azt is el tudtam feledni, hogy hazai könyvet olvasok – s ezzel a kijelentéssel egy hazai alkotót sem szeretnék megsérteni.

Ha valaki azt kérné tőlem, hogy magyar SF regényt ajánljak, habozás nélkül a Xenora mutatnék. Ebben a könyvben megvan minden, ami egy kiemelkedő történethez kell: változatos, kidolgozott idegen fajok, megastruktúrák, sötét titkok, aktuális eseményekre reflektáló(nak is tekinthető) történet, végtelen emberi gyarlóság, bolygóközi dráma. Remélem Hackett úr pár év múlva meglep minket egy folytatással is.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

Jack Campbell: Vakmerő

Nehéz dolog jó military sci-fit írni. Persze ez nem azt jelenti, hogy űroperát vagy cyberpunk regényt könnyebb lenne alkotni, de ahogy a Frontvonalak esetében is említettem, a katonai tudományos fantasztikum rendkívül szűk eszközkészlettel dolgozik. Sokszor éppen ezért vegyítik az írók a katonai SF által biztosított toposzokat más alzsánerekkel. Ebben a szellemben fogott bele Jack Campbell Az elveszett flotta-ciklusba, párosítva regényeit azzal az alzsánerrel, ami a jó katonai SF-től szinte elválaszthatatlan: a hard science fiction-nel.

A történet közvetlen az előző rész után veszi fel a fonalat: a szövetségi flotta a Kalibánnál kivívott győzelem után tovább folytatja az útját a baráti űr felé. Utuk egy elnéptelenedő naprendszerbe vezet, ahol az egyik épphogy élhető bolygón egy szindikátusi fogolytáborra bukkannak, több ezer szövetségi fogollyal. Eleinte az egész hajóhad kitörő örömmel fogadja ezt, hiszen rengeteg évek óta sínylődő bajtársat képesek megmenteni. Ám hamar kiderül, hogy az örömbe komoly üröm is vegyül: a felszabadítottak között akadnak olyanok, akik a zendüléstől sem riadnak vissza, hogy a saját szájízük szerint vezessék a flottát.

A cselekményt tehát egészen könnyen össze lehet foglalni pár mondatban. Gyakorlatilag a regény teljes hosszában egy szálon fut, csak a következményeit érezzük a sztorival párhuzamosan történő eseményeknek. Ezt lehetne akár negatívumként is felfogni – főleg egy hamiltoni cselekményhez viszonyítva – de így a lendületes űrcsatákat csak a harcérintkezések közötti várakozások szakítják meg. A harcérintkezések pedig rendkívül reálisan lettek megfestve. Nincsenek szinte összeérő szárnyvégek, nincsenek örült dugóhúzókba torkolló légi csaták, mint a megkérdőjelezhető minőségű filmekben. Itt kőkeményen érezhető a relativisztikus torzítás, a csaták nagy része abból áll, hogy egymás felé száguld a két fél, durván egytized C sebességgel. A tényleges harcérintkezés alig pár pillanatig tart. Nehéz megmondani, hogy miként fognak a jövő csatái lejátszódni az űr végtelenjében, de nagy eséllyel valami hasonlóra kell majd felkészülnünk, mint amit Campbell elképzelt.

A Vakmerő által járt univerzum is tovább bővül. Újabb információkat kapunk a Szindikátusról, a Szövetségről és magáról az évszázados háborúról is. Persze ezek csak kisebb morzsák, nagyrészt továbbra is a sötétben tapogatózunk, ha a cselekmény hátterére vagyunk kíváncsiak. Egy-két elejtett utalás továbbra is azt sugallja, hogy van a Szindikátuson és a Szövetségen kívül is egy erő, ami szerepet játszhat a véget nem érő háborúban. A szembenálló felek egyébként tisztán feketék és fehérek. A Szövetség a jó oldal, ahol fontos az egyén szabadsága, demokratikus úton választott képviselők által alkotott politikai szervezet vezeti a bolygószövetséget. A Szindikátus pedig egy gonosz nagyvállalathoz hasonlítható, ahol a darabszám a lényeg, az egyszerű ember szabadságát gond nélkül korlátozzák – persze mindezt a “saját érdekében”. Ezt a képet csak a két flotta által alkalmazott esztelen stratégiák és becstelen mészárlások árnyalják, hiszen mindkét fél elfeledte már az alapvető harcászati módszereket és magasról tesznek a hadijogra.

Gondolkodtam azon, hogy talán nem emberi értelem is kapcsolódik ehhez a borzalmasan pusztító háborúhoz, amit az elmúlt évszázadban vívtunk egymással. De mostanra már tudnom kellene, hogy az embernek nincs szüksége más értelmes fajra, aminek a befolyása nyomán valami ostobaságot tudunk tenni.

Az első rész kisebb hiányossága volt a szereplők – leszámítva John Geary-t – egysíkúsága. Szerencsére ebben a részben már javult a helyzet. Geary személyisége tovább finomodik és nem csak a kemény, kötelességtudó, de kétségek között hánykódó katona énjét ismerjük meg, hanem az esendőbb, emberi oldalát is. Ebben nagy segítség Riona társelnök asszony, akinek kibontakozó személyisége túlnő az akadékoskodó politikus archetípusán. A kettejük alkotta pólusok – a katonai hatalom és a civil vezetés – folyamatos súrlódása komoly mozgatórugója a cselekménynek. Persze azért nem kell rögtön többszörösen összetett karakterekre gondolni, de határozottan fejlődés érezhető az előző részhez képest. Sajnos ez a fejlődés meg is áll a két vezető szereplőnél, a kisebb szereplők alig, vagy egyáltalán nem váltak rétegeltebbé.

Bár a Vakmerő csak a sorozat második része, az már most kijelenthető, hogy a ciklus rendkívül epizodikus. Minden kötet egy-egy komolyabb problémát vezet fel, amit aztán meg is old, a metaplot pedig változó sebességgel halad. Ez nem baj, sőt – talán a történetmesélés egyszerűsége végett – Az elveszett flotta kiált egy minőségi sorozat adaptációért. Talán a The Expanse sikere rávilágít, hogy van létjogosultsága a science fiction sorozatoknak a televízió képernyőjén.

Kisebb hiányosságai ellenére egy rendkívül szórakoztató ciklust indított útjára Campbell a Rendíthetetlennel, amely a második részre sem vesztette el a lendületét. Egyszerűségében rejlő nagyszerűsége és a metaplotban megbúvó titok óriási potenciált rejt. Remélem az író felnő a feladathoz és képes lesz ezt kihasználni.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

Alastair Reynolds: Redemption Ark

Alastair Reynolds a Jelenések tere című regényével robbant be a köztudatba. Egy olyan izgalmas világot teremtett, amely szinte kiáltott a folytatások után. Nem is kellett sokat várni, a megjelenést követő évben meg is írta a Chasm City című kötetet, amely bár azonos univerzumban játszódik, de időben az első regénye előtt helyezkedik el. Így két évet kellett várni egy közvetlen folytatásra, a Redemption Ark-ra és minden kétséget kizáróan kijelenthető, hogy megérte várni rá.

redA történet félszáz évvel a Jelenések tere után veszi fel a fonalat és az előző rész során többször is emlegetett kultúrába, a conjoiner-ek (szintetikusok) világába kalauzol el minket. Egy mélyűri felderítő küldetés során belebotlanak az Inhibitor-okba – ezekbe a rendkívül ősi gépekbe, melyeknek bevett szokása a Tejúton kialakuló életformák szisztematikus eliminálása – és kiderül, hogy az emberiség került a célkeresztjük elé. El is kezdenek egy vészforgatókönyvet kidolgozni, ám a helyzet korántsem ilyen egyszerű. A conjoiner-ek háborúban állnak a demarchistákkal, s bár nyerésre állnak, terveikben szerepel a 40 cache weapon (űrlövegek) visszaszerzése is, amiket persze Volyova triumvir nem szándékozik önként és dalolva átadni nekik. Így Nevil Clavain-t, a híres/hírhedt conjoiner-t választja ki a Mother Nest a fegyverek visszaszerzésére, de ahogy egyre több részletet tud meg Clavain a küldetéséről, végzetes döntésekkel kell szembe néznie.

A történetet dióhéjban összefoglalni spoiler-ek nélkül szinte lehetetlen és nem csak azért mert Reynolds ezúttal sem spórolt az oldalszámmal. Anno a Tűz lobban a mélyben kapcsán írtam, hogy a könyv tömve van remek, egyedi ötletekkel. Ám Reynolds regényéhez képest szinte már-már ötletszegénynek tűnhet. Olyan technológiákat vonultat fel, amely a tudomány mai állása szerint lehetségesek, de legalábbis nem kizárhatóak – köszönhetően annak, hogy Európai Űrügynökség részét képező European Space Research and Technology Centre munkatársaként dolgozott, mielőtt írónak állt – illetve a már túlságosan is fantasztikus ötleteket is képes úgy tálalni, hogy ne váljon ponyvaszerűvé, kevésbé hihetővé. Itt mindennek ára van, amit keményen meg kell fizetni. Ezekből az ötletekből számtalant elszórt a kicsit több, mint 700 oldalon. Nem is írnék le egy példát sem, mindenki fedezze fel magának olvasás közben, óriási élvezet. A science részével tehát továbbra sincs baj, sőt a Jelenések teréhez képest új szintre emelte azt. Eddig Jack Cambell Rendíthetetlenje volt számomra az etalon az űrcsaták leírásában, de a Redemption Ark fénysebesség közeli űrcsatái még reálisabban közelíti meg az űrhajók összecsapásait a nyílt űrben.

(…) any intelligent entity must choose its own destiny. Yet that servitor doesn’t have any free will, does it? Just intelligence. The one without the other is a travesty.

Az univerzum tovább szélesedik, még több részletet tudunk meg az emberiség történelméről, de ami az egész könyv egyik tartópillérének számít, az a conjoiner-ek csodálatos társadalma. Ez a kicsit Borg-szerű, összekapcsolt tudatok által alkotott kaptárelme, amely az emberiség legfejlettebb technológiát birtokolja – köztük a híres lighthugger-eket (fényhajókat) is. A különböző hozzáférési szintekre fragmentálódott conjoiner-ek között ki nem mondott feszültség húzódik, ami a tudati kapcsolat miatt még inkább élesebb, mint az egyszerű emberek körében lenne.

Ez Reynolds harmadik regénye és érezhető, hogy már jóval finomabban kezeli a karaktereit. Ne várjunk továbbra sem Hamilton-i karakterkezelést, de kifinomultabbá és összetettebbekké váltak a szereplők. Rengeteg mellékszereplő lép be a történetbe, de sajnos nem mindegyikük kapja meg a kellő oldalszámot ahhoz, hogy ne tűnjenek feleslegesnek, kevésbé fontosnak. A címben szereplő redemption (megváltás) is sarkalatos pontja a cselekménynek, ugyan nem használja ki a benne rejlő lehetőségeket a végletekig, de komoly motivációs erőnek számít több nézőpont szerint is. A cselekmény szokás szerint lassan folydogál, időt adva ennek a fejlettebb – de továbbra sem tökéletes – karakterábrázolásnak és ügyesen zsonglőrködik Reynolds a történeti szálak kezelésével is. Egy ponton például át kell venni egy lighthugger (fényhajó) irányítását szereplőinknek, amit egy elegáns huszárvágással át is ugrik – a következő fejezetben már az eltulajdonított hajón száguldanak a küldetés következő állomása felé. Más írók úgy is dönthettek volna, sőt maga Reynolds is dönthetett volna úgy, hogy 50-100 oldalt is ennek az akciónak szentel, annak ellenére, hogy ez szinte biztosan csak egy epizód jellegű történés lett volna.

Ám ez a fegyver is kétélű, volt olyan pont ahol úgy éreztem, hogy nem kellett volna kihagyni egy “epizódot”. Így a sokáig zseniálisan felépített regény a könyv vége felé kicsit kapkodóvá, csapongóvá válik. További hibája néhol a túlírtság, néhol talán éppen annak hiánya. A rosszkor kihagyott epizód, a sok mellékszereplő teljes képet adó kezelése valószínűleg súlyos száz oldalakkal dobta volna meg az amúgy is vaskos kötetet, de ezekkel a részekkel talán még kerekebb lett volna a történet. Persze ne feledjük, hogy az Inhibitor-trilógia, a Jelenések tere regénycikluson belül még tartalmaz egy részt, ott még javíthat Reynolds ezeken a hibákon.

Minden hibája ellenére a Redemption Ark egy rendkívül izgalmas regény és bátran nevezhetjük a realista modern űropera egyik mintapéldányának. Sajnos a magyar kiadás valószínűleg nem fog megvalósulni, de angolul is érdemes belevágni. Izgatottan várom, hogy időt tudjak szakítani a következő részre is.

Mások szerint:
SFmag

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

Alastair Reynolds, Stephen Baxter: The Medusa Chronicles

Még általános iskolás koromban került kezembe Arthur C. Clarke egyik novelláskötete a városi könyvtárban, így megismertetve velem a science fiction irodalmat, ami azóta sem ereszt. Ezért is foglal el kiemelt helyet a polcomon minden tulajdonomban lévő Clarke-kötet. A mester egyik leghíresebb novellája, amely a Nebula-díjat is elnyerte, a Találkozás a medúzával címet viseli, amihez idén júniusban jelent meg egy folytatás, a kortárs sci-fi irodalom két nagyágyúja, Alastair Reynolds és Stephan Baxter által, The Medusa Chronicles címmel.

medusaClarke nem egyszer csattanószerű, elgondolkodtató sorokkal zárta rövid történeteit, ahogy például a Mentőosztag vagy Az őrangyal esetében is tette. Ezen záró gondolatokat mindenki a saját szájíze szerint extrapolálhatja, sőt az előbbi esetében maga a mester tette ezt meg és gondolta tovább – így született meg A gyermekkor vége című regénye. A Találkozás a medúzával záró sorai is hasonlóan fordulatokat sejtető:

“A jövőben a világűr felfedezésének igazi mestereivé a gépek válnak, nem az emberek – de ő most egyik sem. Ráébredt végzetére, és józan büszkeséggel vette tudomásul kitüntetett magányát: ő az első halhatatlan lény a teremtés kétféle kategóriája között. Végül is nagykövet lehet belőle a régi és az új – a szénalapú lények és a fémalapú lények között, mielőtt az utóbbiak egy napon kiszorítják az előbbieket. Mindkettőnek szüksége lesz rá azokban a zűrzavaros évszázadokban, amelyek ezután következnek.” 

Ezeket zűrzavaros évszázadokat vetette papírra a szerzőpáros. A történet szerint Falcon parancsnok a Jupiter-misszió után, a Földre visszatérve nem találja a helyét az emberek között, akik rossz szemmel nézik őt nagyrészt mechanikus teste miatt. A gépek térnyerésével azonban egyre nagyobb jelentőséggel bír minden tette és akarva-akaratlanul is a Gépek és emberek közötti konfliktus középpontjába kerül, ahogy a Jupiter is. Ám hamar kiderül, hogy a gázóriás jóval több, mint a konfliktus gyújtópontja.

Szerkezetét tekintve két egységre bontható a könyv: a fősztorit közjátékok tagolják, amik egy rövid betekintést nyújtanak abba, hogy miből indult ki a főcselekményben tárgyalt jövő, amik már önmagukban is megállnák a helyüket, mint egy alternatív történelmi novella fejezetei.

Alastair Reynolds nem először ír Clarke tiszteletére, elég csak a Pushing Ice című regényére gondolni, Baxter pedig többször is segédkezett a mesternek, például az Időodisszeia-trilógia vagy a Régmúlt napok fénye című regény esetében is (bár ez utóbbi nem volt kimondottan sikeres), így a szerzőpáros mindkét tagja ismeri Clarke munkásságát. Amikor egy kortárs szerzőpáros úgy dönt, hogy egy klasszikushoz folytatást ír, nagy terhet vesz a vállára. Megfelelő kohéziónak kell lennie a klasszikus és a folytatás között, meg kell ragadniuk a a klasszikus alkotója által teremtett atmoszférát, de mégis érezhetőnek kell lennie a saját stílusuknak is és tükröznie napjaink tudományos eredményeit is.

A könyv szinte pontosan Clarke novellája után veszi fel a történet fonalát, finoman fűzve azt tovább, egy csodás alternatív jövőbe, ahol az emberiség már kirajzott a Naprendszerbe. Ahol gépek bányásszák a Kuiper-öv objektumait az értékes vízjégért. Clarke legnagyratörőbb és legszebb jövőképeit idézi meg és bővíti a teremtett hangulat, már-már úgy is említhetnénk, hogy Óda a mester víziójához. Nem nehéz elképzelni, hogy a regényt Clarke írta valójában, nem pedig Reynolds és Baxter kettőse. Nekem már ennyi is elég lett volna ahhoz, hogy élvezzem a regényt, de szerencsére Reynolds és Baxter továbbmentek. Modernizálták a körülményeket, olyan új csodálatos eszközöket mutatnak be, mint a már említett bányászat a Kuiper-övben, ami az aszteroida perdületét felhasználva indítja hosszú útra a jéghasadványokat a belső Naprendszer felé, mint a jupiteri atmoszférába behatoló hajók és magának a Jupiternek a felépítése, mint a megastruktúrák vagy a Szaturnusz felső légkörében lebegő életterek. Bevallom, Baxter stílusával kicsit bajban voltam, mert bár a Clarke-kal közösen írt köteteit olvastam, de önálló regényét még nem. Viszont a Reynolds-i jegyek erősen felsejlenek a sorok között, kezdve az autonóm gépektől egészen az óriási időbeli távlatokig – igaz jelen esetben mindössze alig 800 évről van szó.

De persze ez a könyv sem szól mindenkihez. A szereplők nem esnek át komolyabb pálfordulásokon vagy komolyabb jellemfejlődésen. A legösszetettebb karakter természetesen Falcon parancsnok, de a kezdeti belső vívódásán (nem is ember, de nem is gép) nem lép túl, a legtöbb konfliktusa az emberi és gépi individuumokkal is ebből adódik. Ami nem feltétlenül baj, de akik a lélektani sci-fit kedvelik, azoknak ez kevés lesz. A fiatalabb generációnak vagy inkább a Clarke-i irodalmat kevésbé ismerőknek talán ma már ez kevés. Talán túlságosan is jól megfogta a szerzőpáros a mester által teremtett hangulatot, így egyeseknek talán már túlságosan is retro. Több “hibát” azonban akarva sem tudnék felsorolni.

A The Medusa Chronicles tehát egy szinte tökéletes folytatás, tisztelgő főhajtás a mester munkássága előtt, egy grandiózus vízió, tömve nagy ötletekkel, mégis az aranykort idéző hangulattal. Azt hiszem Clarke büszke lenne a szerzőkre.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

Alastair Reynolds: Jelenések tere

Annak ellenére, hogy Alastair Reynolds ismertette meg velem a modern űroperát, egy kicsit elhanyagoltam a könyveit. Eddig mindössze három regényét olvastam: a Jelenések terét, a Napok házát és a Pushing Ice című kötetet. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy újra leveszem a polcról és kicsit több mint két év után ismét belevágok Reynolds bemutatkozó regényébe, a Jelenések terébe.

covers_218453A történet szerint a 26. században az emberiség már több bolygón is megvette a lábát. Csodálatos fényhajókon, fénysebesség közeli gyorsasággal szelik át az űr sötétségét, melyeket a szintetikusok építettek. A fényhajók legénységét az ultrák alkotják, akik szinte egész életükben a csillagok között utaznak és előszeretettel módosítják a testüket mechanikus úton – egyesek már távolról sem hasonlítanak az emberre. Egy ilyen hajó fedélzetén jutott el Dan Sylveste egy távoli kolóniára, a Resurgam-ra, ahol mindent feladva kutat egy kilencszázezer évvel ezelőtt kihalt faj, az amarantinok után.

Eközben pedig a Végtelen Nosztalgia fényhajó a Yellowstone felé tart, hogy Calvin Sylveste nyomára bukkanjon – vagy legalább a fiáéra, mert szerintük csak ő képes segíteni a súlyosan beteg kapitányukon. Ám nem csak az ultra legénység keresi az ifjabb Sylveste-et: egy visszautasíthatatlan ajánlat után egy veszedelmes bérgyilkos is a nyomába ered.

Pár szóban lehetetlen összefoglalni a történetet és jelen bejegyzésnek nem is célja ez. A rendkívül rétegelt cselekmény három szálon indul, amelyek egészen hamar összefutnak – talán kicsit túl hamar is – és olyan események láncolatát indítják el, ami odaszegezi az olvasót a könyv elé. Kezdetben nem lesz minden tiszta, illetve nem is fogjuk tudni pontosan, hogy merre is tart a történet, hiszen egy olyan univerzumot teremt Reynolds, amiben úgy érezzük, hogy hiába rakosgatjuk egymás után a puzzle darabokat, nem kerülünk sokkal közelebb a megoldáshoz. Minden megválaszolt kérdés csak két újabbat vet fel. Még többet akarunk megtudni az implantátumokkal rendelkező embereket megtámadó betegségről, az olvasztóhalálról, az egykor szebb napokat megélt városról, Chasm City-ről, a fényhajókról, az ultrákról, az intelligens fajok hiányáról a galaxisban, a szintetikusokról, a mintanyomókról, a fátyolszövőkről, az űrlövegekről, még az oly kicsinyesnek tűnő politikai csatározásokról is, melyek a Resurgam-on kardoskodó pártok között dúlnak…

S ha már brit szerző által írt modern űropera a szóban forgó regény, elkerülhetetlen, a Peter F. Hamilton műveivel való összehasonlítás. Ami Hamilton-nak a Nemzetközösség, az Reynolds esetében a Jelenések tere világa. Mind a kettő egy élettel teli univerzumot tár elénk, feltárandó rejtélyekkel tele, de Hamilton mintha egy kicsit jobban értene a karakterek ábrázolásához és kezeléséhez. Kicsivel összeszedettebbek a szereplők és jobban megismerjük őket és a motivációjukat. Ám ez nem azt jelenti, hogy Reynolds regénye híján lenne kidolgozott karaktereknek, sőt a Nosztalgia legénységét behatóan meg is ismerjük, ahogy Sylveste is komoly jellemfejlődésen megy keresztül a cselekmény során. Sőt még egy mesterséges intelligencia tépelődésének is szemtanúi lehetünk.

Talán Hamilton összeszedettebb karakterábrázolásának is betudható, hogy amíg a Nemzetközösség-regényeket nem éreztem túlírtnak, feleslegesen terjengősnek – pedig gyakran felülmúlják oldalszámban a Jelenések terét – Reynolds esetében kicsit csapongónak tűnt a történetvezetés. Néha nehezére esik a sztorira koncentrálnia. Időnként kevésbé fontos epizódok bukkannak fel, amik csak közvetve tesznek hozzá a történethez. Ám a hangulat megteremtésének szerves részét képezik, éppen ezért ezt nem mondanám feltétlen bajnak, hiszen a történet grandiózus mivoltát csak tovább növeli.

Reynolds viszont jobban ért a komoly tudományos témák boncolgatásához, mint Hamilton. Néha már-már Egan-i szinten részletez egy-egy tudományos jelenséget vagy elméletet és bizony volt egy-két eset, amikor egyet vissza kellett lapoznom, hogy teljes képet kapjak az éppen tárgyalt témáról. A könyv fő konfliktusa is egy komoly tudományos elgondolást, a Fermi-paradoxont járja körül. Realistább megközelítést alkalmaz Hamilton-nal szemben: nincs féregjárat, nincs fénysebességnél gyorsabb utazás. Itt bizony keményen telnek az évek a csillagközi kiruccanások során. Nem véletlenül választotta Reynolds ezt a megközelítést, hiszen mielőtt minden idejét az írásnak szentelte volna, az Európai Űrügynökség részét képező European Space Research and Technology Centre munkatársaként dolgozott.

Érdemes szót ejteni a magyar kiadásról is. Egyrészt dicséret illeti az Alexandra Kiadót, mert meghagyta a 2002-es angol kiadás borítóját és mert Reynolds egy önálló regényét, a Napok házát is kiadta – ráadásul a Jelenések tere kiadásával azonos évben, 2012-ben. Másrészt pedig rendkívül szomorú, hogy ilyen hamar felhagyott a kiadó Reynolds életművével. Persze sejtem, hogy az eladott példányok száma csak töredéke lehet más manapság divatos ponyvákkal szemben, de amíg azok egy idő után feledésbe merülnek, a Jelenések tere-ciklus és az önálló regényei is, mint például a már említett Pushing Ice, időtálló értéket képvisel. Akinek pedig hiányzik még a polcáról az siessen, jelenleg rendkívül kedvező áron lehet beszerezni az említett kiadó nevét viselő könyvesboltok egyikében.

A fordítás azonban nem sikerült tökéletesen. Az űrlövegből kiindulva, kíváncsiságom kielégítése érdekében utánanéztem, hogyan is nevezik eredeti nyelven. Cache-weapon. Illetve a szintetikusokat conjoiner-eknek nevezik angolul. Belátom nem könnyű ezt lefordítani, de a fordítás során elveszett a mögöttes jelentéstartalom, ami a szintetikusok közötti állandó tudati kapcsolatra utal.

Reynolds bemutatkozó regénye tehát nem sikerült hibátlanul, de izgalmas világa és központi konfliktusa könnyen feledteti apróbb hiányosságait. Méltán lett ezzel a regénnyel a modern űropera mesterdalnoka. Remélem idővel olyan jelentős műként fogjuk emlegetni a science fiction irodalomban, mint Dan Simmons Hyperion-ját.

Mások szerint:
acélpatkány
SFmag

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone