John Scalzi: Az összeomló birodalom

John Scalzi munkásságát nem kell senkinek sem bemutatni. Szórakoztatóan könnyed sci-fi regényeket ír, időnként megpróbálva magvasabb gondolatokat becsempészni a a sorok közé. Az Agave jóvoltából idén sem maradtunk Scalzi-kötet nélkül, ugyanis a világpremierrel (!) egy időben idehaza is olvashatjuk legújabb regényét, Az összeomló birodalmat.

A történet szerint az emberi impérium létét az Árnak nevezett csillagászati jelenségnek köszönheti. Ez egy sokat tanulmányozott, de alig ismert jelenség, ahol a mi dimenziónk univerzális sebességkorlátozása megkerülhető. Így az Ár menti naprendszerek rég virágozni kezdtek, attól függetlenül, hogy döntő többségükben nincs lakható bolygó. Az emberiség így különböző mesterséges életterekben tobzódik: kőzetbolygók felszíne alatt, aszteroidákban vagy óriási űrállomásokon. Egyedül egy félreeső helyen, a Mezsgyén járhat az ember szkafander nélkül a felszínen – a Föld elvesztése után ez a planéta lett az egyetlen lakható bolygó a számtalan világot magába foglaló Egyesülésen belül. Ám amikor egy birodalom lassan, de megállíthatatlanul változó alapokra épül, előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik az összeomlás…

Az író elszakadt a Vének háborúja által alkotott univerzumtól és egy teljesen újat hozott létre. A már ismert toposzok elegyítéséből egy egészen élvezetes világot alkotott. Az Egyesülésen belül a vezető hatalmakat különböző nagy családok, házak alkotják, amiknek befolyását a birtokolt licencek és monopóliumok határozzák meg. Ez a felállás szinte kiált egy tisztességes összeesküvésért, amit annak rendje és módja szerint meg is kapunk. Méghozzá jó űroperához méltóan, csupán az egész emberiség sorsát befolyásoló összeesküvést. A történetet három nézőponton keresztül követjük nyomon: a frissen megválasztott, a rendszerhez kritikusan hozzáálló emperátor, egy kereskedőház szabad szájú tagja és egy mezsgyei nemes Ár-kutató fia által vezetett szálakon keresztül ismerhetjük meg az egyre magasabb körökbe elérő összeesküvést.

A történet pörgős és dinamikus, nem nagyon találni benne olyan oldalakat, ahol visszább kapcsolna az iramból. A párbeszédek is remekül megírtak, bár lesz akinek zavarónak tűnhet Kiva helyenként nyomdafestéket nem tűrő beszéde. Akadnak megfejtendő rejtélyek, politikai bonyodalmak, egymás ellen áskálódó házak, kalózok, űrhajók… minden adott lenne egy kivételes űroperához, valahogy mégsem áll össze a kép egy hibátlan egésszé. A világ csak felületesen kerül felvázolásra – erre nem mentség az, hogy lesz legalább egy folytatása – és a science fiction jelen regény esetében inkább csak háttér, még ha furán is hangzik ez, amikor a metaplot központja a változó Ár miatt összeomlani készülő birodalom.

Persze Scalzi tagadhatatlanul tud írni. Ám ez “csak” egy belépő szintű könyv a valódi science fiction regények világába. Persze nem kell minden egyes regénynek hamiltoni magasságokba törnie vagy végtelenül komoly társadalmi problémákat boncolgatnia, de nekem ez már egy kicsit kevés – félre ne értsetek, ez a könyv jó. Könnyed kis semmiség, mint egy epizód a kedvenc sorozatunkból, ami ugyan szórakoztató, de a metaplothoz nem tesz hozzá semmit, mégis várjuk már azt a részt, ami előre viszi azt. De nekem ennél már több kell.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

John Scalzi: Vörösingesek

Végre egy Scalzi-regény, amiben nem veszi magát komolyan az író! Nincsenek komoly politikai csatározások a háttérben, mint a Vének háborúja-ciklus esetében, nincsen komolynak tűnő társadalomkritika, mint a Bezárt elmékben, csak vegytiszta szórakoztatás – leszámítva néhány magvasabb gondolatot, amit az olvasó nyugodtan figyelmen kívül is hagyhat, ha úgy dönt. Mondhatni a tökéletes strandkönyv: könnyed és vicces, de egész évben ezt és ehhez hasonló regényeket fogyasztani már sok lenne.

00Már a címről is könnyen beugrik a klasszikus Star Trek, még az eredeti szereplőgárdával, Kirk-kel és Spock-kal, ami nem véletlen, hiszen Scalzi szándékosan a sorozat egyik legtöbbet kifigurázott tézisére épül, mely szerint ha Kirk kapitány, Mr. Spock és Vörösinges #42 zászlós felderítőútra indulnak – lett légyen bármilyen békés bolygó – utóbbi elhalálozása lesz a küldetés kimenete. Ez olyannyira sokat használt dramaturgiai elem volt az eredeti sorozatban, hogy számos vicces kép forrása is lett az évek során.

Ebből a már-már törvényszerűségből építkezik a történet is. Andrew Dahl új állomáshelyre kerül, a flotta zászlóshajójára, a Rettenthetetlenre (ami egyébként angolul Intrepid és a Star Trek: Voyager-ben a névadó hajó Intrepid-osztájú volt). Ez akár büszkeségre és örömre is adhatna okot, ám hamar rájön, hogy a szokatlanul nagyszámú felderítő küldetések során mindig történik legalább egy haláleset és sosem főtiszt az áldozat. Közvetlen felettese tiltásának ellenére el is dönti, hogy utánajár a dolognak és olyan felfedezést tesz, ami megkérdőjelezi a valóságba vetett hitét is.

A történet tehát viszonylag egyszerű, jelen esetben azonban nem is kell rétegeltnek lennie. Lendületes és feszes tempójú, nincs ideje leülni a sztorinak, ami azért el is várható egy alig 266 oldalas kisregénytől. Ebből kifolyólag a karakterek sem kapnak a szükségesnél kicsit is több jellemet, komoly fejlődésen egyikük sem megy át. Talán ennek is köszönhető, hogy mindössze három nevet tudok felidézni a szereplők közül, egyiküket pedig csak azért, mert férfi létére úgy hangzik a neve, mint a királynő szó angolul. Ez nem feltétlen baj, nem a karakterek a regény központi témái. Bizonyára sokan gondolkodtatok már azon megtekintve egy-egy epizódot valamelyik Star Trek sorozatból, hogy mit is csinálnak és hogyan élik meg a szereplők a főbb történések közötti időt. Scalzi a rá jellemző humorral igyekszik választ adni ezekre a kérdésekre. S el is érkeztünk a könyv sarkalatos pontjához, Scalzi humorához.

insp_expendability

Lehet szeretni, lehet nem szeretni, kicsit olyan, mint a gyógyszerek: kis mennyiségben orvosság, nagy mennyiségben, ha nem is halálos, de már túlzás. Pont a megfelelő arányban található meg ez az összetevő a könyvben, ha tetszettek Scalzi eddig megjelent kötetei, ezzel sem lesz gond. Szerencsére azonban a történet is egész korrekt, eléggé kíváncsivá tud tenni, hogy ne érezzük túlzónak Scalzi cinikus, időnként szarkasztikus humorát. A történet befejezése utáni három rövidke kis fejezet pedig remek ötlet és szép lezárást ad ennek a laza kis gondolatmenetnek, mind más és más nézőpontból zárja le az eseményeket. További kis plusz, hogy a hangoskönyv változatát angolul Will Wheaton olvasta fel, aki a Star Trek: The Next Generation-ben Wesley Crusher-t játszotta.

A könyv kétségkívül egyfajta paródia, azt viszont már nehezebb meghatározni, hogy tulajdonképpen mit is akart kifigurázni. A már említett Star Trek nyilván a célpontok között szerepel, de valójában bármelyik sci-fi sorozat vagy mozifilm is lehetne a célkeresztben, valamint a nagy stúdiók műsorgyárai is. Ez utóbbiról Scalzi-nak első kézből szerezett információi is vannak, hiszen a sajnos csak két évadot megélt sorozat, a Csillagkapu: Univerzum stábjában kreatív tanácsadóként dolgozott.

Akinek tehát tetszettek az eddigi Scalzi-kötetek vagy csak egy könnyed hangvételű, humoros írásra vágyik, az bátran vágjon bele a Vörösingesekbe, nem fog csalódni, bár a Hugo- és Locus-díj valószínűleg nem a regény nagyszerűségét, hanem Scalzi popularitását tükrözi.

Mások így látják:
Kultnapó

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone