Retrospective 2018

Az év utolsó napján szokás visszatekinteni az elmúló esztendőre, hogy mik is voltak a főbb történések, mely könyvekből lettek maradandó olvasmányélmények. Bár az elolvasott oldalak száma idén nem éri el az általam megszokott szintet (sőt a 2017-es elolvasott oldalak számával együttvéve sem) akadt két regény, ami igazán kiemelkedő volt az idei év könyvei között. Ismét nem okoztam magamnak meglepetést, megint egy évet halasztottam a látóköröm szélesítését és ebben az évben is csak science fiction regényeket olvastam. A két abszolút kedvencem előtt érdemes említést tenni még három kötetről.

Mindig jelent némi kockázatot, amikor egy új szerző regénye mellett kötelezem el magam, főleg, ha a szóban forgó regény egy sorozat része. Paul McAuley két kötete, a The Quiet War és a Gardens of the Sun esetében a félelmem alaptalannak bizonyult. Az író egy olyan csodás, de gyarlóan mocskos világot teremtett, ahol az emberiség két részre szakad: a zöld technológiai feudalizmusba visszasüllyedő földi emberekre és a külsősökre, akik nem félnek saját magukat is jelentősen módosítani, hogy élni tudjanak a Naprendszer kínálta zord helyeken: a gázóriások holdjain vagy a törpebolygókon. Persze a két fél együttélése hidegháborúba majd a néma háborúba torkollik. McAuley bekerült a kedvenc íróim közé.

A harmadik említésre érdemes regény Adrian Tchaikovsky tollából a Hadállat. Az alig 340 oldal terjedelmű regény egy rendkívül rétegelt mundane science fiction, ahol a Children of Timehoz hasonlóan ismét az emberiség által teremtett intelligens életforma egyedei kerülnek a középpontba, amik hosszabb-rövidebb idő elteltével akikké válnak. A csekély oldalszám ne tévesszen meg senkit, tartalmasabb, mint Az idő gyermekei!

A két abszolút első helyezett pedig idén nem is lehet más, mint két űropera. Nem meglepő módon Hamilton legújabb könyve az egyik, ám nem várt fordulatként Brandon Hackett 2017-ben megjelent könyve, a Xeno lett a másik nagy kedvencem.

Brandon Hackett: Xeno

This image has an empty alt attribute; its file name is xeno-251x350.jpgValahogy hadilábon állok a magyar SF irodalommal. Pontos okát nem tudom, talán a hazai filmipar gyöngyszemei plántálták belém a félelmet vagy az éppen kialakulófélben lévő ízlésemre túl nagy hatással voltak a külföldi nagy mesterek írásai. Aztán jött Brandon Hackett és egy olyan vérprofi hard űroperát tett le az asztalra, ami sok külföldi felkapott író becsületére válna. Csaknem minden részletéért tudtam rajongani. Még a kialakult romantikus szál sem zavart. Csodásan lavíroz az író az alzsánerek között és remekül működik a lapokon kialakuló elegy. Idegenek, megastruktúrák, megfejthetetlennek tűnő rejtélyek, titkos lázadó csoportok? Nem is kell több egy jó sci-fi történethez – a sorok mögött lapuló mélyebb gondolatok pedig csak tovább emelik az amúgy is magas színvonalat. Annyira a kortárs magyar SF irodalom csúcsa ez a regény, mint Peter F. Hamilton a modern űroperáé. 

Peter F. Hamilton: Salvation

S ha már Hamilton szóba került, ez az év sem telhet el a mester nélkül. A Nemzetközösség és a Konföderáció világa után ismét egy teljesen új univerzum elkészítésének terhét vette a vállára. De tudjuk kivel van dolgunk, szóval nem kellett tövig rágni a körmünket az idegességtől – Hamilton ismét nagyot alkotott. A Salvation egy végtelenül izgalmas modern űropera, lenyűgöző világgal, csodálatos (és kevésbé csodálatos) idegen lényekkel és egy rejtéllyel, ami egy válogatott csapatot hyperioni utazásra késztet. Egy olyan utazásra, ami az egész ismert univerzumot felborítja. Grandiózus dolgokban tehát most sincs hiány, ellenben a terjedelem – legalábbis az íróhoz képest – meglepően kompakt, kevesebb, mint hatszáz oldal. Ebben a könyvben megvan minden, ami miatt a kedvenc kortárs írómmá vált Hamilton,  így talán ez a tökéletes beugró a hamiltoni modern űroperák világába. Ha mindenképpen választanom kell, akkor a Salvation az idei év regénye. Legalábbis számomra.

Mióta tavaly beszereztem egy PS4 Prot – feladva az addigi “antikonzolista” mivoltomat – egy egészen új világ nyílt meg előttem a videojátékok terén. Valószínűleg már rég meg kellett volna lépnem ezt, de 2017-ben ez volt a nagy éves látókör szélesítő lépés (illetve abban az évben tudtam meg, hogy meg fog jelenni egy Horizon: Zero Dawn nevű játék, kizárólag PS4-re). Így nem meglepő, hogy az abszolút kedvence játékom is ehhez a konzolhoz köthető. De mielőtt kiemelem azt, érdemes pár további jelentős élményt felidézni.

Az első közülük az Uncharted 4. De tágabb értelemben az The Nathan Drake Collection, valamint a The Lost Legacy spin-off epizód is.  Lebilincselő történettel és a Föld csaknem minden táját bemutató csodás látványvilággal párosulva Nathan Drake és ügyes-bajos kompániája méltán veszi fel a versenyt Lara Crofttal. Sőt a cselekmény szempontjából még meg is előzi a nagy múltú Tomb Raider sorozatot.

Az Assassin’s Creed Odyssey sem maradhat ki a felsorolásból. Az Origins kvázi-reboot új életet lehelt a sajnos haldokló sorozatba és ezt az akció RPG irányt vitte tovább az Odyssey is. A hatalmas bejárható területhez és a szinte megszámlálhatatlanul sok tennivalóhoz egy erős fősztori és számos érdekes mellékszál kapcsolódik, ami több, mint 90 óra szórakozást biztosított a számomra.

Az idei esztendő további nagy durranása volt még a Marvel’s Spider-Man. Még engem is képes volt elcsábítani, pedig a szuperhősök világa nem az én zsánerem, a Marvel univerzumot is csak a filmekből ismerem. De a szinte hibátlan játékmechanikai kivitelezés, a szemet gyönyörködtető látvány, valamint a rajongókat és nem rajongókat is megérintő történet nem maradhat dicséret nélkül.

Detroit: Become Human

Az idei év játéka szerintem nem is lehet más, mint a Quantic Dream legújabb mesterműve. A teljes egészében motion capture technikával előállított látványvilág profi színészi játékkal és végtelenül emberi történettel párosulva hozza létre ezt a komplex hatást, ami sokkal több, mint egy videojáték, sokkal több, mint egy interaktív film. Egy olyan pokolian erős narratívával a játékos arcába robbanó élmény, amely után hosszú ideig nem lesz képes másra gondolni csak a további még fel nem fedezett lehetőségekre, amik Detroit utcáin várják.

Év végi számvetés

Eljött hát az év utolsó napja is. Ilyenkor szokás számot vetni a búcsúzó óévről, fogadalmakat tenni az ajtón kopogtató új évre. Ez utóbbival nem próbálkoznék, hisz tavaly is megfogadtam, hogy a nézőpontom szélesítése érdekében nem csak science fiction könyveket fogok olvasni, amit annak rendje és módja szerint el is buktam. Így nem marad más, mint az év összefoglalása a könyvek szempontjából.

Kezdjük is mindjárt néhány számosítható adattal, azokat mindenki szereti. Idén negyvennégy könyvet olvastam el, átlagosan négyszázötvenhat oldalnyi hosszúsággal, de az oldalszám széles skálán mozgott, a legvékonyabb regény mindössze kétszázhuszonkét oldalas volt, a legvastagabb pedig ezerkettőszázhuszonhat. Összesen pedig ez a negyvennégy könyv húszezer-ötvenkettő oldalnyi elfoglaltságot jelentett. Az elektronikus és a hagyományos könyveket összesítve, kilencvenegy kötettel bővült a könyvtáram – azt hiszem, hogy jövőre komolyan vissza kell fogni magam e téren. Folytassuk az idei év legjobb olvasmányaival.

Dan Simmons: Ílion

Dan Simmons a Hyperion/Hyperion bukása után ismét egy olyan modern űroperát alkotott, ami a kezdeti kaotikussága ellenére egy olyan mérnöki precizitással megalkotott epikus mű, hogy biztosan újra kell olvasni, mielőtt a folytatása megjelenik. Mert ki ne élvezné a történetet, ahol kvantumteleportáló istenek rendezik meg a trójai háborút Homérosz forgatókönyve alapján? Ahol félig szerves, félig gép lények élnek a Jupiter holdjain és szabadidejükben Shakespeare szonettjeiről diskurálnak? Ahol csak pár ezer ember él már a Földön, mint egyszerű ember, de a századik születésnapján poszthumánná válva felköltöznek a Földet körülölelő megastruktúrákba? Még nagyszerűbb alkotás, mint Hamilton művei – pedig ez a kijelentés tőlem igencsak nagy szó. Tűkön ülve várom a következő és egyben befejező részt.

Peter F. Hamilton: The Abyss Beyond Dreams és A Night Without Stars

E kettő kötetet tulajdonképpen értelmetlen lenne külön-külön említeni, hiszen ezek a Chronicle of the Fallers-duológiát alkotó regények. Hamilton a Nemzetközösség univerzumát bővítette tovább e két, saját magához képest viszonylag rövid – összesen ezerháromszázkilencvenkettő oldalnyi – regénnyel. Nagy kockázatot vállalt azzal, hogy a duológiát két már megjelent egység, a Commonwealth saga és a The Void-trilógia közé illesztette kronológiai szempontból, de nem kellett csalódni az író zsenialitásában. Az univerzum tovább bővül, régről ismert szereplők köszönnek vissza, újakkal ismerkedünk meg és egy grandiózus többszálú, szövevényes történetet kapunk. A modern űropera egyik csúcsteljesítménye, magával a Nemzetközösség világával egyetemben. Sajnos ezzel a kettőssel zárta le a világot Hamilton, de már dolgozik a következő nagyszabású trilógiáján, ami a Salvation címet fogja viselni.

Peter F. Hamilton: The ​Reality Dysfunction

A Nemzetközösség lezárása után kellett valami, amivel tudom kezelni a Hamilton-mániámat, így egy talán még nagyszabásúbb utazásba kezdtem: ellátogattam a Konföderációba, a Night’s Dawn-trilógia első része által. A könyv húsz éves, de oly kortalant alkotott az író, hogy monumentális világát, rétegelt szereplőit, csavaros cselekményét, technikai csodáit sok mai regény is megirigyelhetné. A 2600-as években virágzik az emberi civilizáció. Lakható bolygók százait kolonizálta szerte a galaxisban, a lehető legkülönfélébb kultúrákat létrehozva a Konföderáción belül. A géntechnológia és a nanonikus beültetések elmosták a természet által szabott határokat. Élő űrhajók garmadája járja a űrt, kereskedelmi mozgatórugóként a kolóniák között. Közel az emberiség igazi aranykora. Ezekben a sokat ígérő időkben azonban történik valami egy még fejletlen kolónián, ami az egész Konföderáció létét veszélyezteti.

Neal Stephenson: Seveneves – A hét Éva

Még tavaly figyeltem fel a regényre és sokáig szerepelt az amazonos kívánságlistámon, aztán kellemes meglepetésként ért, amikor megtudtam, hogy a Fumax jóvoltából idén már magyarul is olvashatom. Megérte várni vele! Mark Watney vagy a Robinson család csak több nagyságrenddel nagyobb kivitelben, avagy a bolygótöröttek odisszeája: a Hold felrobbanásának következtében két éve van az emberiségnek felkészülni az apokalipszisre. A történet egy vérbeli hard science fiction regény, időnként úgy éreztem, hogy ha tudnék hegeszteni és megfelelő mennyiségű fém állna a rendelkezésemre, bátran nekiállhatnék a hátsókertben egy valódi, működő teherrakétát építeni. Már-már nem is regény, hanem részben egy kézikönyv az űrutazásról, részben pedig olyan jövőt lefestő álom, ami Clarke-ot és Robinson-t is büszkévé tenné.

Adrian Tchaikovsky: Children of Time

Igazán egyedi és újszerű ez a könyv, frissítően új nézőponttal. A történet az emberi hegemónia csúcsán kezdődik. A Naprendszer diaszpórája már lezajlott, már csak egy lépésre van az öntudatos gépi intelligencia, sőt távoli csillagok felé is nyújtogatja karját az emberiség. Föld-szerű bolygókat látogatva, tudatosan belenyúl az ember az evolúció menetébe, állatokat felemelve az intelligens gondolkodásig. Ami persze konfliktust szül és egy vallási fanatikus csoport támadása végzetes következményekkel jár az emberiségre nézve. Ám ennek köszönhetően születik meg a gyorsan fejlődő intelligens ugrópók-társadalom. Ez a könyv egy kuriózum, térben és időben is nagy távolságokat lefedő csodálatos űropera, amiben látjuk a pókok felemelkedését és az emberiség hanyatlását. Megérdemelten jutalmazták az Arthur C. Clarke-díjjal. Arachnofóbiások is fogyaszthatják.

Alastair Reynolds – Stephen Baxter: The Medusa Chronicles

Anno Arthur C. Clarke ismertette meg a velem a sci-fit. Még kisiskolás koromban olvastam tőle a Találkozás a medúzával című novellát, amely már akkor is elvarázsolt. Azóta többször is újraolvastam és idén a kortárs sci-fi irodalom két nagyágyúja, Alastair Reynolds és Stephen Baxter írt hozzá egy folytatást, ami a novella utolsó bekezdésében felvázolt zűrzavaros évszázadokat hivatott kifejteni. Persze mindkét alkotó írt már a mester tiszteletére, Baxter még közreműködött is szerzőként több regény esetében, így érthető a minőségi végeredmény. Clarke leggrandiózusabb vízióit megidézve, ügyesen lavíroztak az aranykort felelevenítő hangulat és a mai kornak megfelelő tudományos fikció között. Ha nem tudtam volna, hogy Reynolds és Baxter írták a regényt, könnyen elhittem volna, hogy Clarke mester egyik könyvét olvasom.

Cixin Liu: A Háromtest-probléma

Már az angol kiadás is magával ragadott. Kevés az olyan könyv, ami újraolvasás során is képes szórakoztatni. Ilyen például Frank Herbert Dűnéje vagy Clarke Űrodisszeája. S a sort most tovább bővítette A Háromtest-probléma is. Ha unod már a nyugati zsánerirodalmat, ha szeretnél valami újat kipróbálni vagy ha szimplán szereted a minőségi hard science fiction regényeket, A Háromtest-probléma neked szól. A történet egy nem szokványos alapokon nyugvó kapcsolatfelvétel-sztori, megfűszerezve az űroperákra jellemző grandiózussággal és a hard SF-re jellemző őrült tudományos elméletekkel. Ezek az összetevők pedig egy olyan elegyet alkotnak, ami beszippantja az olvasót és nem engedi a cselekmény végéig – sőt még azután sem. Remélem a folytatásokat is olvashatjuk majd magyarul.

Ted Chiang: Életed története és más novellák

Nem az én műfajom a novella. Még Clarke sem tudott meggyőzni minden kisprózai alkotásával, pedig ő az egyik kedvenc íróm (s az első is, akit ezzel a címmel illettem valaha). Ted Chiang viszont olyan tökéletesre csiszolta az írásait, hogy már-már ijesztően mérnöki, pedig bizonyos, hogy van hozzá affinitása, hiszen pusztán tanulással nem közelíthető meg ennyire a tökéletesség. Chiang nem a legtermékenyebb alkotó, munkásságának számossága nem haladja meg a másfél tucatot. Ellenben minőség szempontjából bármelyik science fiction író tanulhatna tőle. Egyszerre tudományosan precíz és emberi minden novellája. Számomra Chiang lett a novellák Peter F. Hamiltonja. Legyen bár a témája bibliai történeten alapuló, hard sci-fi alapokra épülő vagy alternatív történelmet körbejáró mű, mind oly hibátlan eleganciával készült, hogy akarva sem lehetne hiányosságot felfedezni bennük.

Arthur C. Clarke: Randevú a Rámával

Kicsit csalok, hogy ezt a könyvet is kiemelem az idei olvasások közül, hiszen nem először olvastam, sőt minden valószínűség szerint nem is utoljára. Ez volt az első hard sci-fi, amit valaha a kezembe vettem (persze akkor még nem voltam tisztában ezzel a fogalommal). A tökéletesen letisztult cselekmény nélkülöz minden sallangot: nincsenek bonyolult karakterek, nincsenek pálfordulások, nincs túl sok politikai intrika, mégis olyan részletekre is ügyel a mester, mint a különböző kolóniákon élők lelkivilága vagy az egyház és a mindennapossá vált űrutazás kapcsolata, sőt még humort sem hanyagolta. S persze ott van maga a Ráma, a történet igazi origója, ami talán a legmélyebb gyermekkori vágyaink egyikét kelti életre, a felfedezés örömét. Hiszen a mai kor embere túl későn született, hogy Földünk felfedezését átélje és túl korán, hogy a Naprendszer diaszpóráját megélje.