Jack Campbell: Vakmerő

Nehéz dolog jó military sci-fit írni. Persze ez nem azt jelenti, hogy űroperát vagy cyberpunk regényt könnyebb lenne alkotni, de ahogy a Frontvonalak esetében is említettem, a katonai tudományos fantasztikum rendkívül szűk eszközkészlettel dolgozik. Sokszor éppen ezért vegyítik az írók a katonai SF által biztosított toposzokat más alzsánerekkel. Ebben a szellemben fogott bele Jack Campbell Az elveszett flotta-ciklusba, párosítva regényeit azzal az alzsánerrel, ami a jó katonai SF-től szinte elválaszthatatlan: a hard science fiction-nel.

A történet közvetlen az előző rész után veszi fel a fonalat: a szövetségi flotta a Kalibánnál kivívott győzelem után tovább folytatja az útját a baráti űr felé. Utuk egy elnéptelenedő naprendszerbe vezet, ahol az egyik épphogy élhető bolygón egy szindikátusi fogolytáborra bukkannak, több ezer szövetségi fogollyal. Eleinte az egész hajóhad kitörő örömmel fogadja ezt, hiszen rengeteg évek óta sínylődő bajtársat képesek megmenteni. Ám hamar kiderül, hogy az örömbe komoly üröm is vegyül: a felszabadítottak között akadnak olyanok, akik a zendüléstől sem riadnak vissza, hogy a saját szájízük szerint vezessék a flottát.

A cselekményt tehát egészen könnyen össze lehet foglalni pár mondatban. Gyakorlatilag a regény teljes hosszában egy szálon fut, csak a következményeit érezzük a sztorival párhuzamosan történő eseményeknek. Ezt lehetne akár negatívumként is felfogni – főleg egy hamiltoni cselekményhez viszonyítva – de így a lendületes űrcsatákat csak a harcérintkezések közötti várakozások szakítják meg. A harcérintkezések pedig rendkívül reálisan lettek megfestve. Nincsenek szinte összeérő szárnyvégek, nincsenek örült dugóhúzókba torkolló légi csaták, mint a megkérdőjelezhető minőségű filmekben. Itt kőkeményen érezhető a relativisztikus torzítás, a csaták nagy része abból áll, hogy egymás felé száguld a két fél, durván egytized C sebességgel. A tényleges harcérintkezés alig pár pillanatig tart. Nehéz megmondani, hogy miként fognak a jövő csatái lejátszódni az űr végtelenjében, de nagy eséllyel valami hasonlóra kell majd felkészülnünk, mint amit Campbell elképzelt.

A Vakmerő által járt univerzum is tovább bővül. Újabb információkat kapunk a Szindikátusról, a Szövetségről és magáról az évszázados háborúról is. Persze ezek csak kisebb morzsák, nagyrészt továbbra is a sötétben tapogatózunk, ha a cselekmény hátterére vagyunk kíváncsiak. Egy-két elejtett utalás továbbra is azt sugallja, hogy van a Szindikátuson és a Szövetségen kívül is egy erő, ami szerepet játszhat a véget nem érő háborúban. A szembenálló felek egyébként tisztán feketék és fehérek. A Szövetség a jó oldal, ahol fontos az egyén szabadsága, demokratikus úton választott képviselők által alkotott politikai szervezet vezeti a bolygószövetséget. A Szindikátus pedig egy gonosz nagyvállalathoz hasonlítható, ahol a darabszám a lényeg, az egyszerű ember szabadságát gond nélkül korlátozzák – persze mindezt a “saját érdekében”. Ezt a képet csak a két flotta által alkalmazott esztelen stratégiák és becstelen mészárlások árnyalják, hiszen mindkét fél elfeledte már az alapvető harcászati módszereket és magasról tesznek a hadijogra.

Gondolkodtam azon, hogy talán nem emberi értelem is kapcsolódik ehhez a borzalmasan pusztító háborúhoz, amit az elmúlt évszázadban vívtunk egymással. De mostanra már tudnom kellene, hogy az embernek nincs szüksége más értelmes fajra, aminek a befolyása nyomán valami ostobaságot tudunk tenni.

Az első rész kisebb hiányossága volt a szereplők – leszámítva John Geary-t – egysíkúsága. Szerencsére ebben a részben már javult a helyzet. Geary személyisége tovább finomodik és nem csak a kemény, kötelességtudó, de kétségek között hánykódó katona énjét ismerjük meg, hanem az esendőbb, emberi oldalát is. Ebben nagy segítség Riona társelnök asszony, akinek kibontakozó személyisége túlnő az akadékoskodó politikus archetípusán. A kettejük alkotta pólusok – a katonai hatalom és a civil vezetés – folyamatos súrlódása komoly mozgatórugója a cselekménynek. Persze azért nem kell rögtön többszörösen összetett karakterekre gondolni, de határozottan fejlődés érezhető az előző részhez képest. Sajnos ez a fejlődés meg is áll a két vezető szereplőnél, a kisebb szereplők alig, vagy egyáltalán nem váltak rétegeltebbé.

Bár a Vakmerő csak a sorozat második része, az már most kijelenthető, hogy a ciklus rendkívül epizodikus. Minden kötet egy-egy komolyabb problémát vezet fel, amit aztán meg is old, a metaplot pedig változó sebességgel halad. Ez nem baj, sőt – talán a történetmesélés egyszerűsége végett – Az elveszett flotta kiált egy minőségi sorozat adaptációért. Talán a The Expanse sikere rávilágít, hogy van létjogosultsága a science fiction sorozatoknak a televízió képernyőjén.

Kisebb hiányosságai ellenére egy rendkívül szórakoztató ciklust indított útjára Campbell a Rendíthetetlennel, amely a második részre sem vesztette el a lendületét. Egyszerűségében rejlő nagyszerűsége és a metaplotban megbúvó titok óriási potenciált rejt. Remélem az író felnő a feladathoz és képes lesz ezt kihasználni.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

Marko Kloos: Frontvonalak

A military science fiction szűk eszközkészlettel dolgozik, ezért nehéz olyan tisztán katonai sci-fit írni, ami üdítő újdonságként hatna. Ebből a szempontból kicsit olyan, mint a rockabilly zenei műfaj: ha egy számot hallottunk már, akkor gyakorlatilag minden másik szám is rendkívül ismerősnek tűnhet. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden regénynek meg kell újítani ezt az alzsánert, de valami apró, kis dolgot csavarnia kell az alapfelálláson – különben még nehezebb lesz kitűnni a military SF regények tömegéből.

frontvonalakFőhősünk, Andrew Grayson az Észak-Amerikai Nemzetközösség polgára, aki egy mocskos, szemétben fuldokló segélyvárosban tengeti nyomorult életét. Sokat álmodozik a gyarmatbolygók által kínált életről, ahol csak egy millió emberrel kell osztoznia egy egész bolygón, ahol szabad szemmel láthatja az eget, ahol nem kell pisztollyal közlekednie a lakóhely környékén, ha biztonságban akarja magát érezni, ahol nem a szociális juttatási rendszer által kiutalt ízetlen műételt kell fogyasztania, ha nem akar éhen halni. Ezt két módon érheti el egy segélypatkány: vagy egy szerencsejáték keretein belül kihúzzák a nevét, így nyerve el az utat egy gyarmatra, vagy beadja a jelentkezését a hadseregbe és az ötéves szolgálatot letéve a fizetéséből megvásárolja a jegyét a kívánt gyarmatra. Történetünk elején Grayson már az utóbbit meg is lépte és át is ment az első szűrőn, ugyanis megkapta a behívólevelét az alapképzésre.

Adott tehát egy ismerős történet. Hasonlóakat olvastunk már, elég csak a klasszikus Csillagközi invázióra, az Örök háborúra vagy a Vének háborújára gondolni. Nem is véletlen, hogy a kiadó ez utóbbival reklámozta a könyvet. Tud-e valami pluszt adni Kloos, ami miatt emlékezetes a regénye? Ami miatt, ha nem is lesz nagyobb, mint a már említett kötetek, de legalább felnő azokhoz? Olvasás közben többször felmerült bennem ez a kérdés és a történet végéig nem is tudtam egyértelműen megválaszolni, de már kijelenthetem, hogy bár nem reformálta meg a katonai tudományos fantasztikumot Marko Kloos és nem hinném, hogy klasszikusként fogunk majd emlékezni rá, ám egy rendkívül szórakoztató sorozatot indított útjára a Frontvonalak című regényével.

Induljon, és felejtse el, hogy „mire számított”. Ez a sereg, és mindenki leszarja, hogy mit szeretnénk. Azt esszük, amit elénk raknak, és repetáért jelentkezünk, mert ez már csak így megy.

Mi is a vonzerejének titka? Hol is van az apró csavar benne? Először is nem akar komoly témákat boncolgatni, mint ahogy a már említett Csillagközi invázió vagy az Örök háború. Nem foglal állást a háború ellen, mint Haldeman, nem emeli ki a fajok közötti tolerancia fontosságát, mint Scalzi a Vének háborúja-ciklusban. Nincs a patriotizmus egeik magasztalva, nem a már-már klisének mondható hazafiság az oka, hogy főhősünk csatlakozik a sereghez – sőt valójában a legnagyobb vágya elhagyni az otthonát. Nincs a sorok között mély társadalomkritika, csak színtiszta szórakoztatás. Persze Kloos regényében is felmerülnek a klasszikus katonai erények, mint a bátorság, a bajtársiasság, a nem hagyunk hátra senkit attitűd, de ezek amúgy is jellemzőek a katonai tudományos fantasztikus regényekre. Így a cselekmény pörgős, üresjáratot szinte nem is találni benne. A történetvezetés egyszerű, egy szálon fut végig, könnyen olvasható, a mélységeket nélkülözi, de mégsem sekélyes. Mivel nem tudtam, hogy mit is várhatok a könyvtől, képes volt meglepni a röpke 320 oldal során. Izgalmas világot épít fel Kloos, igaz, nagyrészt csak annak körvonalait ismerjük meg, de ez csak a sorozat első része.

Ahogy egy tisztességes military sci-fihez illik, a szóban forgó regény is a kiképzéssel kezdődik, ami talán egy kicsit lassabb vagy inkább részletesebb, mint a könyv további része, de azután felpörögnek az események. A haderőnem-váltással pedig a könyv egy óriási potenciállal rendelkező cselekményt vetít előre. Továbbá erősen érezteti hatását az író katonai múltja. A különböző harci érintkezések mögött valószínűleg valós taktikai és stratégiai megfontolások állnak és életszerűen történnek a csaták – amennyire életszerű lehet az adott zsáner keretei között. Ahogy életszerű a katonai szakzsargon, a fegyverek és azok leírásai is. Ez persze nem újdonság, hiszen például Haldeman is katonai szolgálat után írta meg az Örök háborút. S persze a régi nagy klasszikusokhoz és mai nagy nevű regényekhez való hasonlóság is hozzátesz a vonzerejéhez, de az azért számomra külön öröm, hogy Kloos nem akarta olyan viccesre venni a figurát, mint Scalzi. Említésre méltó a megjelenésének a története is, hiszen önerőből emelkedett ki a magánkiadások sötét és zsúfolt világából.

Ám az előbb említett pozitívumok lehetnének akár negatívumok is. A könyv egyszerűségében rejlő nagyszerűség könnyen elsülhet visszafelé. Személy szerint az összetettebb cselekményeket, a mélyebb témákat boncolgató, morális kérdéseket feszegető regényeket részesítem előnyben. Jó példa erre kedvenc íróm, Peter F. Hamilton regénye, A földre hullt sárkány, még ha nem is tisztán military SF.

Egyszerűsége ellenére – vagy éppen ezért – egy nagyszerű szórakoztató regényt kaptunk Marko Kloos-tól, izgalmas, lendületes, könnyen emészthető. A műfaj rajongóinak kötelező, de bátran tegyen próbát mindenki, aki egy kicsit is szereti a science fictiont.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone