Peter F. Hamilton: Eltékozolt ifjúság

Mivel Hamilton a kedvenc kortárs íróm, nagyon vártam ezt a regényt. Ugyanakkor féltem is, hiszen a modern űroperák tették naggyá az író nevét a science fiction keretein belül, ez a kötet pedig egy kétes hírű mundane sci-fi. Így ambivalens érzésekkel vágtam bele a könyvbe, de nem kellett csalódnom vagy legalábbis, nem volt súlyos a csalódás.

A történet szerint Jeff Baker megváltoztatta az emberiség életét az adatkristályok feltalálásával, melyet teljesen ingyen bocsátott a világ rendelkezésére. Ezeknek a gyakorlatilag végtelen tárhellyel rendelkező eszközöknek hála létrejött az adatszféra, az internetet leváltó világháló, ahol minden azonnal elérhető. Emiatt választotta a Nagy Britanniával politikai téren szemben álló Európai Unió Bakert az első kísérleti megfiatalító kezelésre. A kezelés sikeresen zárul, ám nem várt következményekkel is jár: nem csak Baker és családjának élete fordul fel tejles mértékben, de váratlanul a politikai hidegháború forrongásai középpontjában találja magát.

A történet tehát jóval egyszerűbbnek tűnhet, mint a Nemzetközösség-regényeinek cselekménye vagy éppen a Night’s Dawn-trilógia eseményei, melyet alátámasztani látszik az alig több, mint 400 oldalas terjedelem is. Kronológiai szempontból durván 300 évvel járunk a Pandóra csillaga történései előtt. A regény végére érve három nagyobb gondolat kristályosodott ki bennem.

Kezdjük a pozitívumokkal: először is a hamiltoni világépítésben jelen esetben sem kell csalódnunk. Bár nem olyan végletekig részletes, mint a több, mint ezer oldalas kötetei esetében, de egy meglehetősen szép képet kapunk a közeli jövő Európájáról. Természetesen a legszembetűnőbb változás az adatkristályok és az adatszféra, a megfiatalítás mellett. Ugyan nincs oly szépen adagolva, mint más regényei esetében, valamint a könyv korai szakaszaiban sokszor csak említés szintjén kapunk információt, később a megszokott módon, hosszú oldalakon keresztül ecseteli az adatszféra és a megfiatalító eljárás által indukált társadalmi változásokat.

Ezen kívül szívet melengető a Nemzetközösségre kikacsintó utalások – igaz, a kikcsaintás nem a legmegfelelőbb fogalom, hiszen a szóban forgó regény két évvel előbb írodott, mint a már említett Pandóra csillaga. Említésre kerül a tervezett első Mars-expedíció, az adatkristályok és az adatszféra, találkozhatunk egy befolyásos, Burnelli nevű üzletemberrel… De nem is szabad felsorolni mindent, hiszen ezek felfedezése plusz élvezeti értéket jelent. Csodálatos, hogy Hamilton ezekből a kis szilánkokból alig két év alatt milyen monumentális univerzumot épített fel. Tulajdonképpen csak félhivatalosan előzménye a Nemzetközösség-regényeknek, amolyan techniaki alapvetés, személyes preferenciám szerint nem is sorolom be abba az univerzumba, hiszen még több száz évnek el kell telnie a Csillagközi Nemzetközösség megalapításáig.

Önálló sci-fi regényként viszont nem lenne ilyen minőségű, sőt ha nem a kedvenc kortárs íróm tollából származott volna, nem is adtam volna esélyt a könyvnek. A Hamiltonra jellemző hiba, jelen esetben hatványozottan igaz: nevezetesen a szexualitás túlzott szerepeltetése. S hogy rögtön ellent is mondjak magamnak, a szóban forgó regény esetében még talán érhetőnek is nevezhető. Hiszen egy élete alkonyán megfiatalított férfi mi mást csinálna, mint méhecskeként szállna virágról virágra kiélvezve az újra teljesen funkcionális testét? Ám ez az érv nem hosszú életű. Sokszor éreztem, hogy szimplán a szexuális vágy, mint motiváció nem kellene ,hogy elég legyen. Ilyenkor epedve vártam a következő világépítő leírásokat, szerencsére a könyv vége felé már kevesebb lett a lepedőakrobatika.

Szerencsére nem ezen a regényen keresztül ismerkedtem meg Peter F. Hamiltonnal. Jóleső érzés volt olvasni a Nemzetközösség előtti idők Földjéről, de ez a könyv inkább családi dráma, mint science fiction regény. Viszont a könyvben olvasható, hogy az Üresség-trilógia első kötete, Az álmodó üresség már előkészületi fázisban van. Remélem még idén kézhez kaphatjuk Hamilton következő kiemelkedő minőségű kötetét.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

Jeff Carlson: Fagyott ​égbolt

Bár a modern űroperát tartom a tudományos-fantasztikum non plus ultrájának, kedvelem a földhözragadtabb sci-fi regényeket is, azaz a mundane science fiction-t. Persze magának az alzsánernek  már a léte is elég megosztó, hiszen a 2004-es megalkotásakor kiadott kiáltvány meglehetősen negatívan nyilatkozik több olyan SF toposzról, amik a műfaj születése óta elválaszthatatlanok magától a tudományos fantasztikumtól.

A földi vagy e világi tudományos-fantasztikum tipikusan a Földön és/vagy naprendszerünk keretein belül játszódik, bolygónk és a emberiség jövőjével foglalkozik – legyen az pozitív vagy negatív. Elfordul a science fiction irodalom visszatérő témaitól, mint a csillagközi utazás, az alternatív és párhuzamos világok, az időutazás vagy a teleportáció. A földönkívüli fejlett, intelligens élet sem fér bele az alzsáner kereteibe, ugyanakkor a hozzánk képest fejletlen élet a Naprendszeren belül még igen. Gyakran használt mundane SF toposzok például a robotika, a virtuális valóságok, a gén- és nanotechnológia vagy a transzhumanizmus. Szóban forgó regényünk is besorolható a mundane science fiction kötetek közé.

A történetet egészen egyszerűen össze lehet foglalni: a Jupiter holdjára, az Európára indított robotszondák életre utaló jeleket találnak a vastag jégpáncélban. Így kutató expedíciót indítanak, melynek tagja Alexis Vonderach, a tehetséges mérnök. Céljuk felmérni egy lehetséges kapcsolatfelvétel esélyeit, ám a jégvilágba való leereszkedés után rendkívül felforrósodik a helyzet és a békés első találkozás lehetősége végleg elúszik.

Maga a történet kiindulópontja egy sokat látott, de izgalmas szituáció, hiszen még drámaibb megtalálni azt, amit régóta keresünk – a földönkívüli életre utaló jeleket – a saját planétánk közeli szomszédságában ahelyett, hogy a távolba meredő rádióteleszkópok tapogatózása vezetne eredményre. A naphalak faja bár nem olyan ötletes, mint Vinge falkalényei (és azért itt felhívnám a figyelmeteket, hogy nem éltem Hamilton-hasonlattal), de kellően idegen és újszerű. Igaz ugyan, hogy nem lett nagyon részletesen kidogolva a faj – szigorúan csak a történet előmozdításáért szükséges és elégséges szinten mozog a naphalak mivoltának részletezése – de Carlsonnak sikerült felkelteni a kíváncsiságom. Remélem a következő részben kibonjta ezt az ötletet, mert a regény kulcsszereplői a naphalak, nem pedig az emberek.

Talán emiatt vagy ennek ellenére, a regény közel sem tökéletes. A világépítés csak hellyel-közzel történik meg. A cselekmény folyamán csak pár információmorzsát kapunk, aztán durván a történet háromnegyedénél egy egész fejezetet szentel az író a jövő Földjének és társadalmának lefestésére. Persze előkerülnek a trendi társadalmi problémák, egy harmadik világháború, mesterséges intelligenciák és azok jogai… de az alig 340 oldalas kötet lapjain nem kapnak helyet, hogy ezek a toposzok kiteljesedjenek, illetve a információ csöpögtetése sem kiegyensúlyozott. További gyengesége – legalábbis az én ízlésem szerint – a történetvezetés egyszerűsége.

Szeretem ha a események sok szálon futnak, sok szereplőt mozgatnak, akár több idősíkon is. Ezzel szemben a Fagyott égbolt cselekménye egyetlen szálon fut, illetve a már említett történelmi hátteret bemutató fejezeten kívül lineárisan haladunk az időben. A szereplők szintén kissé egysíkúra sikeredtek. Nem kellene mindenkinek többszörösen rétegelt személyiséggel rendelkezni, de a karakterek csak kicsivel bonyolultabbak, mint a faék. Összetettebb motivációt nem találni a könyv lapjain, valamint komolyabb fejlődésen senki nem esik át. A legkomplexebb karakter maga a főszereplő, Vonderach mérnök, de az ízlésemnek már egy kicsit sok volt, hogy mennyiszer volt a szexualitás gondolatainak középpontja. Ne értsetek félre, nem vagyok prűd és nem is volt olyan explicit, mint Hamilton szokott lenni (igaz, esetében a 700-1200 oldalnyi cselekményben azért valamivel kevésbé feltűnő a dolog), de az emberiséget teljes mértékben megváltoztató felfedezés közepette nem a legéletszerűbb, hogy a gondolatai jelentékeny részét képezik a nemi vágyak – legalábbis én így érzem, ez már A Kör esetében is zavart.

A komplexebb karakterek hiányát ellensúlyozza a naphalak szükséges és elégséges érdekessége, amiből sok mindent ki lehetett volna hozni, de ez nem sikerült Carlsonnak. Középszerű regény lett a Fagyott égbolt. Remélem a következő részben az író képes olyat alkotni, ami kirántja a történetet ebből a középszerűségből. Annyit már sikerült elérnie, hogy kíváncsi legyek a folytatásra is.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

Dave Eggers: A Kör

A szórakoztatás mellett mindig is volt egyfajta tanító/figyelmeztető jellege az irodalomnak. Számtalan alkotás játszódik különböző negatív világokban, lett légyen annak okozója a politikai elnyomás, háború vagy éppen a konkvisztádorok pusztítása Közép- és Dél-Amerikában. Nincs ez másként a zsánerirodalomban sem. Elég csak Orwell klasszikusára, az 1984-re vagy Brunner Zanzibárjára gondolni. Mind egy olyan az akkori világ állapotából extrapolálható veszélyre hívja fel a figyelmet, ami komoly problémák forrása lehet a közeljövőben. Dave Eggers regénye is ezen figyelmeztető jellegű kötetek közé tartozik.

korA történet szerint, Mae Holland, egy kisvárosi lány, bekerül a Világ Legjobb Cégéhez, a Körhöz, mint Customer Experience-es munkatárs és egy csapásra megváltozik az élete. A volt önkormányzati alkalmazott a modern világ egy olyan Mekkájába kerül, ahol minden eszköz okos, minden termék kategóriájában világelső, minden alanyi jogon jár az ott dolgozóknak és az indokoltnál jóval több monitor előtt dolgozhat nap mint nap. Persze az ilyen álomszerű munkahely mindig rejt valami titkot, a Kör esetében ez pedig olyan horderejű, ami alapjaiban rengeti majd meg nem csak Mae, de minden embertársa életét.

Eggers a cselekmény egy bizonyos pontjáig rendkívül átgondoltan építi fel a cég által megálmodott technológiákat és azok szükségességét, egy fényes utópiát építve fel. Ahol a bűnözést már csaknem teljesen visszaszorították, ahol a világon összegyűjtött minden tudás pillanatok alatt elérhető bárki számára, ahol a névtelenség páncélját levetkőzve kulturált hellyé válik a világháló. Nagyon elgondolkodtató világ ez, a legtöbb fejlesztéssel szemben nem is tudnánk zsigerből ellenérvvel szolgálni. Erre a fényes jövőre azért már az elején is rávetül egy-egy sötét árnyék. Például a megszűnt névtelenség, ami az internet egyik alappillére volt vagy a bűnözés visszaszorítása céljából szétszórt, állandóan figyelő kamerák. Így aztán az utópia átcsap disztópiába, hiszen minden eszközt lehet jóra és rosszra is használni.

Ettől a ponttól válik a könyv egy kicsit kevésbé átgondolttá, de lehet, hogy csak a szkeptikus énemnek volt sok az, hogy a világ kormányzatai csak minimális ellenállást tanúsítva, önként feküsznek a Kör akarata alá, legyen szó akár az abszolút transzparenciáról vagy a szavazati rendszer kialakításáról. S persze ott van Mae Holland története is, ami erősen másodlagos a könyv mondanivalójával szemben. Mondhatni szerencsére, mert személy szerint már régen nem találkoztam ennyire súlytalan főszereplővel, aki a világot megváltoztató cégnél dolgozik, akiben fel-felmerül a kétely, hogy nem feltétlen a helyes úton jár ez a bizonyos cég, mégis a legfontosabb számára, hogy egy általa alig ismert férfi ismét közel kerüljön hozzá.

A könyv aktualitását azonban felesleges lenne tagadni, kortól és nemtől függetlenül mindenkinek el kéne olvasnia. Elég csak a mindennapjainkat átszövő technológiára gondolni vagy a mai fiatalkora, akik az életük nagy részét az interneten töltik. S ezzel nem is lenne semmi baj, hiszen generációról generációra egyre több időt tölt az ember online, a technika pedig olyan ütemben fejlődik, hogy egyre nehezebb lépést tartani vele. A probléma akkor kezdődik, ha már-már pánikszerű reakciót vált ki belőlük, ha nem kapnak elég felfelé mutató hüvelykujjat vagy mosolyt a bejegyzéseikre, ha senki nem hívja fel a figyelmüket a digitális világ veszélyeire, a zsarolóvírusoktól kezdve, a cyberbullying-en át egészen a regényben látható önként feladott egyéniségig. Aktualitása mellett a könyv erőssége, hogy gondolkodásra késztet. Gondolkodásra, hogy mennyire van távol vagy éppen közel a leírt jövő. Gondolkodásra, hogy hol is kellene meghúzni a határvonalat a valahová tartozni akarás és az egyéniség között. Gondolkodásra, hogy mi a közösségi média szerepe és hogy mennyire képes befolyásolni a felhasználót döntései során. Talán korai és túl színpadias lenne még korunk 1984-ének nevezni, de ajánlott olvasmánnyá tenném minden gimnazista számára.

Bár a külcsín nem minden – és ez különösen igaz a könyvek esetében – nem lehet elmenni szó nélkül a magyar kiadás borítója mellett. Szerencsére az Európa Kiadó meghagyta az eredeti kiadás főmotívumát, a cég logóját, ám a fekete-arany színvilággal sokkal látványosabb lett, mint az eredeti. A fordítás is egészen remek lett, az Ügyféltapasztalatot leszámítva. A User Experience mintájára, a Customer Experience-t is lehetett volna inkább Ügyfél Élménynek fordítani, esetleg szimplán lehetett volna Ügyfélszolgálatként hivatkozni erre az osztályra.

Eggers regénye tehát egy rendkívül aktuális és fontos könyv, ami ugyan nem hibátlan, de egy olyan jelenségre hívja fel a figyelmünket, ami már itt kopogtat az ajtónkon. A kérdés már csak az, hogy mosollyal vagy homlokráncolással fogadjuk, amikor bezárul a kör.

Mások szerint:
SFmag

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Sokan, sokféleképpen vetették már papírra a tengődő emberi életet az apokalipszis után. Hangsúlyt fektetve a katasztrófa hogyanjára és miértjére. Számtalan regény foglalkozik a témával, lett légyen a világ elpusztítója aszteroida, atomháború, klímaváltozás, idegen invázió vagy egy járvány. Éppen ezért már-már elcsépelt közhelynek tűnhet a világvégéről írni, főleg, hogy számos világvége-regény mindössze a faék egyszerűségű young adult disztópiák amúgy is népes táborát szaporítják. Szerencsére Emlily St. John Mandel művével közel sem ez a helyzet.

tizenegyesA történet szerint Arthur Leandert utoléri a vég, a Lear királyt játszva, egy torontói színpadon szívinfarktust kap és bár a segítség csak széksornyira van, már túl későn érkezik. Ám ezzel egy időben a világot is eléri a vég – szörnyű járvány indul pusztító turnéra, elragadva az emberiség csaknem egészét. Az a maroknyi életben maradt a megüresedett világ romjain próbál talpra állni. Ám köztük akadnak páran, akiknek ez nem elég. “Mert életben maradni nem elég.”

Az írónő nem tér ki részletesen a katasztrófa okozójára, csupán annyit tudunk meg, hogy egy grúznáthának nevezett influenzás megbetegedés söpör végig a világon, sosem látott halálozási rátával. A fókusz inkább az embereken van, hogy miként reagálnak a még éppen csak kibontakozó apokalipszisre, aztán egy hirtelen váltás után rögtön a világvége után találjuk magunkat – az elnéptelenedett utcákon és kihalt városok mellett vándorló Utazó Szimfónia tagjai között.  S ezzel nincsen semmi baj. A szóban forgó apokalipszis lovasa már oly sok történetet megihletett és oly sok ezek közül csupán rossz minőségű ponyvaregény és Zs-kategóriás film, hogy ha a vírus lett volna a történet közepe, nem csak a kiindulási pontja, erős előítélettel vettem volna csak a kezembe ezt a remekművet.

Álltam, és néztem lerombolt otthonom, és próbáltam elfelejteni a földi lét édességét.

Az Utazó Szimfóniát követve megismerjük az összeomlás utáni világot. Elszórt települések, már ha lehet településnek nevezni a pártízes lélekszámú helyeket. Van, ahol megjelentek a zavaros hitvilágon alapuló világvége szekták, van ahol a napról-napra élő emberek örömmel fogadják a Szimfóniát, hogy egy kis vidámságot is átélhessenek a sötét hétköznapok után. S ez a társulat lényege. Hogy legyen, aki a letűnt civilizációt vigyázza és hordozza, mint fáklyavivő. Persze vagyok elég pragmatikus, hogy bennem is felmerüljön, nem lenne-e célszerűbb, értelmesebb, hasznosabb, ha a Szimfónia tagjai hétköznapibb módon segítenének a civilizáció újjáépítésében. Ha a társulat ácsa, épületeket vagy szekereket csinálna díszletek helyett. Ha letelepednének valahol és növénytermesztéssel, vadászattal, halászattal egy leendő város csíráját ültetnék el. Shakespeare, a dráma, a színház, a zene, mind-mind luxus, nélkülük is terem a búza, nélkülük is élnek vadak az erdőkben, nélkülük is áll a felépített ház az udvaron. De valóban luxus lenne mindez?

Nehéz bármit is írni objektíven a könyvről. Legyen az ember filantróp, mizantróp vagy valahol a kettő között, megszólítottnak érezheti magát olvasás közben. Talán sokunkban felmerülhet a cinikus – vagy inkább realista – gondolat, hogy egy a grúznáthához hasonló vírus után szépen csendben kipusztulna az emberiség, hiszen a túlélők egymás életét kioltva hadakoznának a civilizáció megmaradt vívmányaiért. Ám ez a könyv hisz az emberiségben, hisz az emberségben. Hisz abban, hogy megéri fáklyahordozónak lenni a világ romjain, megéri még a legsötétebb órákban is. “Mert életben maradni nem elég.” Mert kell, aki emlékeztet arra, hogy mit veszítettünk, miért kell tovább menni. Többször említettem már, hogy a jó történetek egyik ismérve, hogy képes érzelmeket kiváltani az olvasóból. Mandel könyve erre maradéktalanul képes. Egy időre talán még a mizantróp jellemekkel is elhiteti, hogy a felépített civilizációt érdemes megőrizni.

Szerkezetét tekintve az írónő két szálon fűzi a cselekményt: az összeomlás előtti és az összeomlás utáni világ történéseit ismerhetjük meg, melyet Arthur Leander személye köt össze. Csodásan fonja a történetet, ahogy egyre haladunk a cselekménnyel, szinte mindenkiről kiderül, hogy nem csak az közös bennük, hogy a grúznátha túlélői közé tartoznak, hanem Leander is, mert valahogy mindannyian kötődnek hozzá. A könyv lírai nyelvezete csak tovább emeli a színvonalát, mert ez a könyv szép.

Lehetne elemezgetni, hogy miért, mi is pontosan ennek a szépségnek az alapja, de nem vagyok bölcsész. Szoftvermérnökként pont elég, hogy az ember a zsigereiben érzi ezt. Egy ponton például az írónő leírja, hogy mi minden veszett oda az összeomlás során. Ez pusztán egy másfél oldalas felsorolás, de olyan alapvető és apró dolgok kerülnek elő, amik elgondolkodtatják az embert, hogy milyen komplex és törékeny is a társadalmunk – nyilván mindenki tisztában van ezzel a törékenységgel, de mégis jobban át lehet így gondolni, hogy sokszor a nagyon apró, természetesnek vett dolgok elvesztése is milyen óriási változást jelent. Vagy amikor minden széthullni látszik és a halállal néz szembe az egyik főbb szereplő, darabos és szaggatott lett a könyv, apró, rövid bekezdésekkel, így szítva tovább a feszültséget. Ugyanakkor valójában a könyv nem science fiction, jó döntést hozott a kiadó, hogy nem az SFF sorozatukban adták ki. A legfantasztikusabb elem maga a grúznátha az egész történet során. Ezzel persze nem az értékéből szeretnék levonni – azt akarva sem nagyon lehetne megtenni.

Többet nem is érdemes mondani a könyvről, talán már ez is sok volt. Mindenkinek magának kell felfedeznie, magának kell eldöntenie, hogy miként szól hozzá a regény.

Mások szerint:
Könyvgalaxis
Kultnapló
acélpatkány
SFmag

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

Seveneves – A hét Éva

“A hold mindenféle előjel és látható ok nélkül robbant fel.” – Kedvelem azokat a regényeket, amelyek már az első mondattal komolyan fel tudják hívni magukra a figyelmet. Neal Stephenson ezzel az egy mondattal egy olyan konfliktust teremtett és köré egy olyan regényt írt, ami bátran nevezhető az idei év legkiemelkedőbb magyar megjelenésének a science ficiton zsáner keretein belül. A minden tekintetben monumentális regény egy örült utazásra visz, a Hold keringési pályájától kezdve egészen az emberi természet legsötétebb bugyraiig.

seveneves

A történet tehát a Hold hirtelen és teljesen váratlan darabokra hullásával kezdődik. Az eleinte csak csillagászati érdekességként tekintett esemény hamar nagy felzúdulást kelt, amikor kiderül, hogy rövid időn belül maradványok garmadája fog a Földbe csapódni, lakhatatlanná téve azt több évezredre. Így a világ összefog és utolsó szalmaszálként elindítja a Felhő Bárka-projektet: a szerencsés kevesek az űrbe költözve élik túl a Föld bombázását és várják ki, hogy újra lakhatóvá váljon. Persze az emberiség valaha volt legkomplexebb terve sem úgy alakul, ahogy azt megálmodták, így az apokalipszis árnyékában még veszedelmesebb fenyegetéssel kell szembenézniük: a gyarló emberi természettel.

Andy Weir A marsija óta nem olvastam ilyen emberközeli hard sci-fit. Amíg Egan a kvantumfizikában és a x+1. dimenzióban érzi magát otthon, addig Stephenson olyan technológiákkal operál, ami kis túlzással akár egy emberöltőn belül valósággá válhat. Időnként úgy éreztem, hogy ha tudnék hegeszteni és megfelelő mennyiségű fém állna a rendelkezésemre, bátran nekiállhatnék a hátsókertben egy valódi, működő teherrakétát építeni, mert csaknem ilyen részletességgel olvashatunk az űrutazásról a regényben. Olyan könnyedén vezet végig minket Stephenson az asztrodinamika súlytalan, ám veszélyekkel teli világában, hogy már-már úgy érezhetjük, bárki képes lenne navigálni az űrben vagy egy randevút levezényelni. Vagy egy élő, lélegző mesterséges biomot létrehozni, forgó modulokban élni, szkafanderbe bújva javításokat végezni azokon – s ezt a könnyed, de mégis komoly hard SF jelleget viszi végig a könyv első két részében.

A könyv harmadik része ellenben egy olyan jövőképet fest, ami szerintem az egész regény csúcspontját jelenti. Szakít Stephenson az emberközeli hard sci-fivel,  Clarke és Robinson legmonumentálisabb elképzeléseihez mérhető világot alkotva. A Robinsonnal való hasonlóságot tovább erősíti, hogy több szász oldalon keresztül szinte semmi sem történik. A cselekmény lelassul és csak ürügyet szolgál arra, hogy messzemenően részletes képet kaphassunk a távoli jövő bámulatos világáról. Nem mindenkinek fog tetszeni ez a része A hét Évának, de aki szerette Robinson 2312-jét, annak nem fog csalódást okozni.

Az elme azonban már csak így működik. Nem gondolhatott szakadatlanul a világvégére. Időnként egy kis figyelemelterelésre, trivialitásokkal való játszadozásra volt szüksége. Hiszen a trivialitások révén kapaszkodott meg a valóságban, ahogy végső soron a leghatalmasabb tölgyfát is az elnök asszony ezüstös hajszálainál nem vastagabb mellékgyökerek rendszere rögzítette a földbe.

Mindezt teszi úgy, hogy nem hanyagolja a katasztrófa emberi oldalát sem. Részletes képet kapunk a társadalomra gyakorolt hatásról is, a kezdeti sokktól a világméretű összefogáson át, egészen a gyökeres változásokig. Olyan finom részletekre is figyelve, mint például a beszélt és az írott nyelv változásai vagy a rétegződés és specializálódás a faji hovatartozás függvényében. Persze gyarló emberi mivoltunkat még a világ végén sem tudjuk teljesen magunk mögött hagyni, sőt talán csak felerősödik. A jó olvasmány ismertetőjele többek között az, hogy képes érzelmeket kiváltani az olvasóból és A hét Éva képes erre. Időnként értetlenül álltam egy-egy szereplő reakciója előtt, máskor pedig rendkívül dühített egyesek ignoráns viselkedése.

A tagoltság itt is megfigyelhető, ahogy a hard SF vonalon is: az regény első két részében napjainkhoz közelálló szociális átalakulást figyelhetünk meg, ami logikus továbbgondolása a ma is fennálló társadalmi berendezkedésnek. Aztán a harmadik részben egy merőben más világot extrapolál az író, amiről nem is nagyon szeretnék írni, had fedezze fel mindenki maga. Nem is szorul háttérbe a soft sci-fi vonal, de mindenképpen hangsúlyosabb összetevő a keményvonalas tudományos fantasztikum a regény során. Így egy olyan elegyet alkotva, amiben mindenki talál kedvére valót.

– Az űr már csak ilyen. Olyan sok okos embert érdekel, hogy nehéz igazán új ötlettel előrukkolni.

Stephenson egyébként meg is említi a köszönetnyilvánítás során, hogy a regény harmadik részében jobban szabadjára engedte a fantáziáját és sok már-már klasszikusnak mondható sci-fi eszközt felhasználva hozta létre azt a már említett lenyűgöző jövőképet – hozzáadva saját ötleteit. Személy szerint úgy érzem, hogy ez már önmagában is elvinné a hátán a könyvet, de szerencsére az első két rész is minőségi hard SF, még ha azokban a részekben máshol is van a hangsúly.

A regény nyelvezete tükrözi, hogy 2015-ben íródott: modern, nem fél használni az író olyan szavakat, mint a hashtag, Facebook (vagy az űrbéli változata a Spacebook), blog és szelfi – ez utóbbit annak ellenére sem vagyok hajlandó elismerni, mint létező szót, hogy 2013-ban az Oxford Dictionaries az év szavának választotta. Egy ilyen oldalszám szerint is grandiózus sci-fi fordítása és szerkesztése során szinte elkerülhetetlen, hogy egy-két hiba átcsusszanjon a legélesebb szemű korrektor keze alatt, nincs ezzel másképp a szóban forgó könyv esetében. Nincs ezzel semmi baj, egy kezem is sok ahhoz, hogy megszámoljam ezeket a hibákat és mindössze kettő szemantikai tévesztést fedeztem fel a fordításban. Amúgy nagy dicséret illeti a fordítót, mert alapvetően remek munkát végzett. S ha szeretnék még szőrszálhasogató lenni, pont a már említett lelassult cselekményt hoznám fel, ha nem is hibának, de egy olyan tényezőnek, ami miatt lesz akinek nem fog tetszeni a könyv.

Több hibát vagy hiányosságot akarva sem tudnék felsorolni. A regény monumentális mivoltát nem csak az oldalszám támasztja alá, hanem a főtémája és annak minőségi kidolgozása is. Bátran kezdjen bele mindenki, aki kicsit is szereti a science fiction irodalmat- szinte mindenki fog találni kedvére valót a regény során.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone