Detroit: Become Human

A Horizon: Zero Dawn megtörte a konzolok iránt tanúsított ellenérzéseimet, így én is egy PS4 Pro tulajdonosa lettem. Azóta számos nagyszerű exkluzív címet játszottam végig a Horizon mellett, elég csak az Uncharted szériára gondolni vagy a David Cage nevével fémjelzett játékokra, mint a Heavy Rain és a Beyond: Two Souls. Mind nagyszerűek voltak a maguk nemében, de ahogy említett is anno, a Detroit: Become Human volt az, ami végképp eldöntötte, hogy kell a nappaliba egy játékkonzol. Hatalmas elvárásokkal ültem hát le a kanapéra, még a megjelenés napján éjfélkor, hogy végre belevethessem magam Mr. Cage legújabb alkotásába.

A történet szerint a közeljövőben járunk, 2038-ban, amikor az emberek között már intelligens androidok járnak, átvéve a nehéz fizikai munkától kezdve, a takarításon át egészen – ha a tulajdonos úgy kívánja – a gyereknevelés feladatait is. Így elkerülhetetlenné válik, hogy az emberek a gépeket kezdjék hibáztatni munkájuk elvesztése miatt, mindennapossá válnak a kisebb-nagyobb géprombolások. A helyzet rendkívül feszült, az egyre összetettebb munkákat ellátni képes gépek megjelenésével már csak egy szikra hiányzik, ami hatalmas, pusztító tüzet szít. S ez a szikra a lassan öntudatra ébredő androidok egyre nagyobb száma – vagy a deviánsok egyre növekvő száma, hiszen minden csak nézőpont kérdése.

Kezdjük a külsőségekkel, hiszen ez az első, amivel kapcsolatba kerülünk, ha elindítjuk a játékot. A Quantic Dream címeitől már megszokott, hogy az éppen aktuális konzolgeneráció határait feszegeti, ha a megjelenítésről van szó. Így volt ez a Heavy Rain és a Beyond: Two Souls esetében is, ráadásul e két cím remastered verziójának még ma sincs semmi oka szégyenkezni. A motion capture technológia által megalkotott képi világ egyszerűen szemet gyönyörködtető! A nagytotálok és a premier plánok is már-már fotórealisztikusak.

Bár szerepjátékoktól nem szokatlan az alapos világépítés, a szóban forgó játékokhoz hasonló, rövidebb lélegzetvételű narratív élmények esetében nem elsődleges szempont felépíteni egy teljes univerzumot. David Cage és csapata viszont ebből a szempontból is kiemelkedőt alkotott. Élő és lélegző környezetként tárul elénk Detroit városa: számos járókelővel találkozhatunk, építkezéseket, digitális hirdetőtáblákat, hírműsorokat játszó kivetítőket láthatunk, amik reagálnak a döntéseink által irányított cselekményre. További érdekességeket képeznek a játék során elszórt újságokban található cikkek, amik a gazdasági, geopolitikai és technológiai jövőt tárják fel a játékos előtt. Már önmagában ezeknek a cikkeknek a felfedezése is egy külön élmény.

A grafikai motor viszont a már említett premier plánok során mutatja meg igazán, hogy mire is képes. Az arcok már-már félelmetesen részletesek. Gond nélkül leolvashatóak róla a szereplők érzelmei, belső vívódásai. A viselt ruhák fodrozódásai, a különböző szereplőkkel és tárgyakkal való interakciók megjelenítése is a mai technológia csúcsát képezik. Talán ma már nem tűnik furcsának, ha egy-egy videojáték kapcsán színészi teljesítményről beszélünk. Persze nem a megboldogult Westwood Studios által készített élőszereplős, megmosolyogtatóan butácska átvezető snittekre kell gondolni. A motion capture technológiát felhasználva a szereplőgárda tagjai nem csak a hangjukat kölcsönözték a karaktereknek, hanem eljátszották a karaktert. Minden lépést, minden apró arcizom rezdülést. Az így kialakuló élethű képek végett sokszor el is feledi az ember a kanapén ülve, hogy tulajdonképpen ő most játszik, sokkal inkább egy filmet néz, ahol komoly beleszólása van a történet alakulásába.

S jelen esetben komoly beleszólás alatt ténylegesen sorsfordító eseményekre kell gondolni. Eddig sem volt újdonság, hogy a Cage-féle játékokban képesek meghalni a főszereplők és amíg egy is él, végigjárható a cselekmény. Ám a Detroit: Become Human rendelkezik a legszerteágazóbb történettel, a legvaskosabb forgatókönyvvel és a legmeggyőzőbb alakítást nyújtó szereplőgárdával is. Az első végigjátszás durván 11 órát vett igénybe esetemben, de a döntési fában bejárható utak csekély részét sikerült csak megismerni ezidáig, így biztosítva az újrajátszhatóságot (30-35 órára becsülik a teljes kijátszást). A fentebb dióhéjben összefoglalt történetről nehéz szuperlatívuszok nélkül beszélni, még ha akad benne egy-két olyan fordulat is, amit a science fiction klisék nagy könyvéből kölcsönöztek az írók. A 11 órás időtartam alatt végig képes volt fenntartani a feszültséget a sztori, mindezt olyan szívszorítóan izgalmas, drámai és megérintően emberi narratívába csomagolva, hogy napkora képes rátelepedni az ember lelkivilágának törékeny biokomponensére.

Nincs jó és rossz, fekete és fehér, nincs tisztán jó és teljesen rossz döntés. Olyan váratlan helyzetekben is rákényszerít a választásra a történet, hogy esélyed sincs átgondolni, csak ösztönösen kiválasztod a legjobbnak ítélt lehetőséget és folytatod tovább, remélve, hogy később nem üt vissza rád a választott opció. Bizony volt olyan pont, ahol meg kellett állítani a játékot és felállni, hogy át tudjam gondolni mit is tettem. Volt olyan is, ahol sűrűn kellett pislogni, hogy kitisztuljon az elfátyolosodó látásom. S talán el is érkeztünk a játék legerősebb eleméhez: megkerülhetetlen módon vált ki érzelmeket a emberből. Minden eszköz, minden játékmechanikai elem, minden egyes felcsendülő dallam hozzájárul, hogy elmossa a kanapén ülő játékos és az irányított karakter közötti fizikai határt, hogy ne csak végigjátsszuk, hanem átéljük a történteket.

Mindhárom főszereplő – Connor, Kara és Markus – más és más szempont alapján enged betekintést az androidok és emberek által zsúfolt Detroitba és hármuk narratíváját tökéletesen kiegészíti a három különböző szerző által írt több tucatnyi zene is. Connor gépiesen elektronikus, hideg hangzásvilága, Kara érzelmes, megérintő dallamai és Markus nagyszabású, epikus zenéje hatalmas pluszt adnak az élményhez, bármelyik nagy költségvetésű hollywoodi film becsületére válna egy ehhez hasonló filmzenei album. Olyan részletekre is figyeltek a készítők, mint a játék menüje. Anélkül, hogy bármit is előre felfednék belőle, annyit tudok mondani, hogy az első belépésnél látni fogja a játékos, hogy nem egy hétköznapi főmenüvel van dolga.

A Detroit: Become Human sokkal több, mint egy videojáték, sokkal több, mint egy interaktív film. Egy olyan pokolian erős narratívával a játékos arcába robbanó élmény, amely után hosszú ideig nem lesz képes másra gondolni csak a további még felfedezetlen lehetőségekre, amik Detroit utcáin várják. David Cage ismét jött, látott és győzött. Az utóbbi napokban felreppent a hír, hogy 2021-ben jön a következő generációs Playstation, de addig is a Sony tovább erősítené az exkluzív címeinek táborát, akár folytatásokkal is. Remélem ez azt jelenti, hogy a Quantic Dreamnek lesz még legalább egy dobása, amit élvezhetünk a PS4 rendszereken.

 

Peter F. Hamilton: Eltékozolt ifjúság

Mivel Hamilton a kedvenc kortárs íróm, nagyon vártam ezt a regényt. Ugyanakkor féltem is, hiszen a modern űroperák tették naggyá az író nevét a science fiction keretein belül, ez a kötet pedig egy kétes hírű mundane sci-fi. Így ambivalens érzésekkel vágtam bele a könyvbe, de nem kellett csalódnom vagy legalábbis, nem volt súlyos a csalódás.

A történet szerint Jeff Baker megváltoztatta az emberiség életét az adatkristályok feltalálásával, melyet teljesen ingyen bocsátott a világ rendelkezésére. Ezeknek a gyakorlatilag végtelen tárhellyel rendelkező eszközöknek hála létrejött az adatszféra, az internetet leváltó világháló, ahol minden azonnal elérhető. Emiatt választotta a Nagy Britanniával politikai téren szemben álló Európai Unió Bakert az első kísérleti megfiatalító kezelésre. A kezelés sikeresen zárul, ám nem várt következményekkel is jár: nem csak Baker és családjának élete fordul fel tejles mértékben, de váratlanul a politikai hidegháború forrongásai középpontjában találja magát.

A történet tehát jóval egyszerűbbnek tűnhet, mint a Nemzetközösség-regényeinek cselekménye vagy éppen a Night’s Dawn-trilógia eseményei, melyet alátámasztani látszik az alig több, mint 400 oldalas terjedelem is. Kronológiai szempontból durván 300 évvel járunk a Pandóra csillaga történései előtt. A regény végére érve három nagyobb gondolat kristályosodott ki bennem.

Kezdjük a pozitívumokkal: először is a hamiltoni világépítésben jelen esetben sem kell csalódnunk. Bár nem olyan végletekig részletes, mint a több, mint ezer oldalas kötetei esetében, de egy meglehetősen szép képet kapunk a közeli jövő Európájáról. Természetesen a legszembetűnőbb változás az adatkristályok és az adatszféra, a megfiatalítás mellett. Ugyan nincs oly szépen adagolva, mint más regényei esetében, valamint a könyv korai szakaszaiban sokszor csak említés szintjén kapunk információt, később a megszokott módon, hosszú oldalakon keresztül ecseteli az adatszféra és a megfiatalító eljárás által indukált társadalmi változásokat.

Ezen kívül szívet melengető a Nemzetközösségre kikacsintó utalások – igaz, a kikcsaintás nem a legmegfelelőbb fogalom, hiszen a szóban forgó regény két évvel előbb írodott, mint a már említett Pandóra csillaga. Említésre kerül a tervezett első Mars-expedíció, az adatkristályok és az adatszféra, találkozhatunk egy befolyásos, Burnelli nevű üzletemberrel… De nem is szabad felsorolni mindent, hiszen ezek felfedezése plusz élvezeti értéket jelent. Csodálatos, hogy Hamilton ezekből a kis szilánkokból alig két év alatt milyen monumentális univerzumot épített fel. Tulajdonképpen csak félhivatalosan előzménye a Nemzetközösség-regényeknek, amolyan techniaki alapvetés, személyes preferenciám szerint nem is sorolom be abba az univerzumba, hiszen még több száz évnek el kell telnie a Csillagközi Nemzetközösség megalapításáig.

Önálló sci-fi regényként viszont nem lenne ilyen minőségű, sőt ha nem a kedvenc kortárs íróm tollából származott volna, nem is adtam volna esélyt a könyvnek. A Hamiltonra jellemző hiba, jelen esetben hatványozottan igaz: nevezetesen a szexualitás túlzott szerepeltetése. S hogy rögtön ellent is mondjak magamnak, a szóban forgó regény esetében még talán érhetőnek is nevezhető. Hiszen egy élete alkonyán megfiatalított férfi mi mást csinálna, mint méhecskeként szállna virágról virágra kiélvezve az újra teljesen funkcionális testét? Ám ez az érv nem hosszú életű. Sokszor éreztem, hogy szimplán a szexuális vágy, mint motiváció nem kellene ,hogy elég legyen. Ilyenkor epedve vártam a következő világépítő leírásokat, szerencsére a könyv vége felé már kevesebb lett a lepedőakrobatika.

Szerencsére nem ezen a regényen keresztül ismerkedtem meg Peter F. Hamiltonnal. Jóleső érzés volt olvasni a Nemzetközösség előtti idők Földjéről, de ez a könyv inkább családi dráma, mint science fiction regény. Viszont a könyvben olvasható, hogy az Üresség-trilógia első kötete, Az álmodó üresség már előkészületi fázisban van. Remélem még idén kézhez kaphatjuk Hamilton következő kiemelkedő minőségű kötetét.

Jeff Carlson: Fagyott ​égbolt

Bár a modern űroperát tartom a tudományos-fantasztikum non plus ultrájának, kedvelem a földhözragadtabb sci-fi regényeket is, azaz a mundane science fiction-t. Persze magának az alzsánernek  már a léte is elég megosztó, hiszen a 2004-es megalkotásakor kiadott kiáltvány meglehetősen negatívan nyilatkozik több olyan SF toposzról, amik a műfaj születése óta elválaszthatatlanok magától a tudományos fantasztikumtól.

A földi vagy e világi tudományos-fantasztikum tipikusan a Földön és/vagy naprendszerünk keretein belül játszódik, bolygónk és a emberiség jövőjével foglalkozik – legyen az pozitív vagy negatív. Elfordul a science fiction irodalom visszatérő témaitól, mint a csillagközi utazás, az alternatív és párhuzamos világok, az időutazás vagy a teleportáció. A földönkívüli fejlett, intelligens élet sem fér bele az alzsáner kereteibe, ugyanakkor a hozzánk képest fejletlen élet a Naprendszeren belül még igen. Gyakran használt mundane SF toposzok például a robotika, a virtuális valóságok, a gén- és nanotechnológia vagy a transzhumanizmus. Szóban forgó regényünk is besorolható a mundane science fiction kötetek közé.

A történetet egészen egyszerűen össze lehet foglalni: a Jupiter holdjára, az Európára indított robotszondák életre utaló jeleket találnak a vastag jégpáncélban. Így kutató expedíciót indítanak, melynek tagja Alexis Vonderach, a tehetséges mérnök. Céljuk felmérni egy lehetséges kapcsolatfelvétel esélyeit, ám a jégvilágba való leereszkedés után rendkívül felforrósodik a helyzet és a békés első találkozás lehetősége végleg elúszik.

Maga a történet kiindulópontja egy sokat látott, de izgalmas szituáció, hiszen még drámaibb megtalálni azt, amit régóta keresünk – a földönkívüli életre utaló jeleket – a saját planétánk közeli szomszédságában ahelyett, hogy a távolba meredő rádióteleszkópok tapogatózása vezetne eredményre. A naphalak faja bár nem olyan ötletes, mint Vinge falkalényei (és azért itt felhívnám a figyelmeteket, hogy nem éltem Hamilton-hasonlattal), de kellően idegen és újszerű. Igaz ugyan, hogy nem lett nagyon részletesen kidogolva a faj – szigorúan csak a történet előmozdításáért szükséges és elégséges szinten mozog a naphalak mivoltának részletezése – de Carlsonnak sikerült felkelteni a kíváncsiságom. Remélem a következő részben kibonjta ezt az ötletet, mert a regény kulcsszereplői a naphalak, nem pedig az emberek.

Talán emiatt vagy ennek ellenére, a regény közel sem tökéletes. A világépítés csak hellyel-közzel történik meg. A cselekmény folyamán csak pár információmorzsát kapunk, aztán durván a történet háromnegyedénél egy egész fejezetet szentel az író a jövő Földjének és társadalmának lefestésére. Persze előkerülnek a trendi társadalmi problémák, egy harmadik világháború, mesterséges intelligenciák és azok jogai… de az alig 340 oldalas kötet lapjain nem kapnak helyet, hogy ezek a toposzok kiteljesedjenek, illetve a információ csöpögtetése sem kiegyensúlyozott. További gyengesége – legalábbis az én ízlésem szerint – a történetvezetés egyszerűsége.

Szeretem ha a események sok szálon futnak, sok szereplőt mozgatnak, akár több idősíkon is. Ezzel szemben a Fagyott égbolt cselekménye egyetlen szálon fut, illetve a már említett történelmi hátteret bemutató fejezeten kívül lineárisan haladunk az időben. A szereplők szintén kissé egysíkúra sikeredtek. Nem kellene mindenkinek többszörösen rétegelt személyiséggel rendelkezni, de a karakterek csak kicsivel bonyolultabbak, mint a faék. Összetettebb motivációt nem találni a könyv lapjain, valamint komolyabb fejlődésen senki nem esik át. A legkomplexebb karakter maga a főszereplő, Vonderach mérnök, de az ízlésemnek már egy kicsit sok volt, hogy mennyiszer volt a szexualitás gondolatainak középpontja. Ne értsetek félre, nem vagyok prűd és nem is volt olyan explicit, mint Hamilton szokott lenni (igaz, esetében a 700-1200 oldalnyi cselekményben azért valamivel kevésbé feltűnő a dolog), de az emberiséget teljes mértékben megváltoztató felfedezés közepette nem a legéletszerűbb, hogy a gondolatai jelentékeny részét képezik a nemi vágyak – legalábbis én így érzem, ez már A Kör esetében is zavart.

A komplexebb karakterek hiányát ellensúlyozza a naphalak szükséges és elégséges érdekessége, amiből sok mindent ki lehetett volna hozni, de ez nem sikerült Carlsonnak. Középszerű regény lett a Fagyott égbolt. Remélem a következő részben az író képes olyat alkotni, ami kirántja a történetet ebből a középszerűségből. Annyit már sikerült elérnie, hogy kíváncsi legyek a folytatásra is.

Dave Eggers: A Kör

A szórakoztatás mellett mindig is volt egyfajta tanító/figyelmeztető jellege az irodalomnak. Számtalan alkotás játszódik különböző negatív világokban, lett légyen annak okozója a politikai elnyomás, háború vagy éppen a konkvisztádorok pusztítása Közép- és Dél-Amerikában. Nincs ez másként a zsánerirodalomban sem. Elég csak Orwell klasszikusára, az 1984-re vagy Brunner Zanzibárjára gondolni. Mind egy olyan az akkori világ állapotából extrapolálható veszélyre hívja fel a figyelmet, ami komoly problémák forrása lehet a közeljövőben. Dave Eggers regénye is ezen figyelmeztető jellegű kötetek közé tartozik.

korA történet szerint, Mae Holland, egy kisvárosi lány, bekerül a Világ Legjobb Cégéhez, a Körhöz, mint Customer Experience-es munkatárs és egy csapásra megváltozik az élete. A volt önkormányzati alkalmazott a modern világ egy olyan Mekkájába kerül, ahol minden eszköz okos, minden termék kategóriájában világelső, minden alanyi jogon jár az ott dolgozóknak és az indokoltnál jóval több monitor előtt dolgozhat nap mint nap. Persze az ilyen álomszerű munkahely mindig rejt valami titkot, a Kör esetében ez pedig olyan horderejű, ami alapjaiban rengeti majd meg nem csak Mae, de minden embertársa életét.

Eggers a cselekmény egy bizonyos pontjáig rendkívül átgondoltan építi fel a cég által megálmodott technológiákat és azok szükségességét, egy fényes utópiát építve fel. Ahol a bűnözést már csaknem teljesen visszaszorították, ahol a világon összegyűjtött minden tudás pillanatok alatt elérhető bárki számára, ahol a névtelenség páncélját levetkőzve kulturált hellyé válik a világháló. Nagyon elgondolkodtató világ ez, a legtöbb fejlesztéssel szemben nem is tudnánk zsigerből ellenérvvel szolgálni. Erre a fényes jövőre azért már az elején is rávetül egy-egy sötét árnyék. Például a megszűnt névtelenség, ami az internet egyik alappillére volt vagy a bűnözés visszaszorítása céljából szétszórt, állandóan figyelő kamerák. Így aztán az utópia átcsap disztópiába, hiszen minden eszközt lehet jóra és rosszra is használni.

Ettől a ponttól válik a könyv egy kicsit kevésbé átgondolttá, de lehet, hogy csak a szkeptikus énemnek volt sok az, hogy a világ kormányzatai csak minimális ellenállást tanúsítva, önként feküsznek a Kör akarata alá, legyen szó akár az abszolút transzparenciáról vagy a szavazati rendszer kialakításáról. S persze ott van Mae Holland története is, ami erősen másodlagos a könyv mondanivalójával szemben. Mondhatni szerencsére, mert személy szerint már régen nem találkoztam ennyire súlytalan főszereplővel, aki a világot megváltoztató cégnél dolgozik, akiben fel-felmerül a kétely, hogy nem feltétlen a helyes úton jár ez a bizonyos cég, mégis a legfontosabb számára, hogy egy általa alig ismert férfi ismét közel kerüljön hozzá.

A könyv aktualitását azonban felesleges lenne tagadni, kortól és nemtől függetlenül mindenkinek el kéne olvasnia. Elég csak a mindennapjainkat átszövő technológiára gondolni vagy a mai fiatalkora, akik az életük nagy részét az interneten töltik. S ezzel nem is lenne semmi baj, hiszen generációról generációra egyre több időt tölt az ember online, a technika pedig olyan ütemben fejlődik, hogy egyre nehezebb lépést tartani vele. A probléma akkor kezdődik, ha már-már pánikszerű reakciót vált ki belőlük, ha nem kapnak elég felfelé mutató hüvelykujjat vagy mosolyt a bejegyzéseikre, ha senki nem hívja fel a figyelmüket a digitális világ veszélyeire, a zsarolóvírusoktól kezdve, a cyberbullying-en át egészen a regényben látható önként feladott egyéniségig. Aktualitása mellett a könyv erőssége, hogy gondolkodásra késztet. Gondolkodásra, hogy mennyire van távol vagy éppen közel a leírt jövő. Gondolkodásra, hogy hol is kellene meghúzni a határvonalat a valahová tartozni akarás és az egyéniség között. Gondolkodásra, hogy mi a közösségi média szerepe és hogy mennyire képes befolyásolni a felhasználót döntései során. Talán korai és túl színpadias lenne még korunk 1984-ének nevezni, de ajánlott olvasmánnyá tenném minden gimnazista számára.

Bár a külcsín nem minden – és ez különösen igaz a könyvek esetében – nem lehet elmenni szó nélkül a magyar kiadás borítója mellett. Szerencsére az Európa Kiadó meghagyta az eredeti kiadás főmotívumát, a cég logóját, ám a fekete-arany színvilággal sokkal látványosabb lett, mint az eredeti. A fordítás is egészen remek lett, az Ügyféltapasztalatot leszámítva. A User Experience mintájára, a Customer Experience-t is lehetett volna inkább Ügyfél Élménynek fordítani, esetleg szimplán lehetett volna Ügyfélszolgálatként hivatkozni erre az osztályra.

Eggers regénye tehát egy rendkívül aktuális és fontos könyv, ami ugyan nem hibátlan, de egy olyan jelenségre hívja fel a figyelmünket, ami már itt kopogtat az ajtónkon. A kérdés már csak az, hogy mosollyal vagy homlokráncolással fogadjuk, amikor bezárul a kör.

Mások szerint:
SFmag

Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Sokan, sokféleképpen vetették már papírra a tengődő emberi életet az apokalipszis után. Hangsúlyt fektetve a katasztrófa hogyanjára és miértjére. Számtalan regény foglalkozik a témával, lett légyen a világ elpusztítója aszteroida, atomháború, klímaváltozás, idegen invázió vagy egy járvány. Éppen ezért már-már elcsépelt közhelynek tűnhet a világvégéről írni, főleg, hogy számos világvége-regény mindössze a faék egyszerűségű young adult disztópiák amúgy is népes táborát szaporítják. Szerencsére Emlily St. John Mandel művével közel sem ez a helyzet.

tizenegyesA történet szerint Arthur Leandert utoléri a vég, a Lear királyt játszva, egy torontói színpadon szívinfarktust kap és bár a segítség csak széksornyira van, már túl későn érkezik. Ám ezzel egy időben a világot is eléri a vég – szörnyű járvány indul pusztító turnéra, elragadva az emberiség csaknem egészét. Az a maroknyi életben maradt a megüresedett világ romjain próbál talpra állni. Ám köztük akadnak páran, akiknek ez nem elég. “Mert életben maradni nem elég.”

Az írónő nem tér ki részletesen a katasztrófa okozójára, csupán annyit tudunk meg, hogy egy grúznáthának nevezett influenzás megbetegedés söpör végig a világon, sosem látott halálozási rátával. A fókusz inkább az embereken van, hogy miként reagálnak a még éppen csak kibontakozó apokalipszisre, aztán egy hirtelen váltás után rögtön a világvége után találjuk magunkat – az elnéptelenedett utcákon és kihalt városok mellett vándorló Utazó Szimfónia tagjai között.  S ezzel nincsen semmi baj. A szóban forgó apokalipszis lovasa már oly sok történetet megihletett és oly sok ezek közül csupán rossz minőségű ponyvaregény és Zs-kategóriás film, hogy ha a vírus lett volna a történet közepe, nem csak a kiindulási pontja, erős előítélettel vettem volna csak a kezembe ezt a remekművet.

Álltam, és néztem lerombolt otthonom, és próbáltam elfelejteni a földi lét édességét.

Az Utazó Szimfóniát követve megismerjük az összeomlás utáni világot. Elszórt települések, már ha lehet településnek nevezni a pártízes lélekszámú helyeket. Van, ahol megjelentek a zavaros hitvilágon alapuló világvége szekták, van ahol a napról-napra élő emberek örömmel fogadják a Szimfóniát, hogy egy kis vidámságot is átélhessenek a sötét hétköznapok után. S ez a társulat lényege. Hogy legyen, aki a letűnt civilizációt vigyázza és hordozza, mint fáklyavivő. Persze vagyok elég pragmatikus, hogy bennem is felmerüljön, nem lenne-e célszerűbb, értelmesebb, hasznosabb, ha a Szimfónia tagjai hétköznapibb módon segítenének a civilizáció újjáépítésében. Ha a társulat ácsa, épületeket vagy szekereket csinálna díszletek helyett. Ha letelepednének valahol és növénytermesztéssel, vadászattal, halászattal egy leendő város csíráját ültetnék el. Shakespeare, a dráma, a színház, a zene, mind-mind luxus, nélkülük is terem a búza, nélkülük is élnek vadak az erdőkben, nélkülük is áll a felépített ház az udvaron. De valóban luxus lenne mindez?

Nehéz bármit is írni objektíven a könyvről. Legyen az ember filantróp, mizantróp vagy valahol a kettő között, megszólítottnak érezheti magát olvasás közben. Talán sokunkban felmerülhet a cinikus – vagy inkább realista – gondolat, hogy egy a grúznáthához hasonló vírus után szépen csendben kipusztulna az emberiség, hiszen a túlélők egymás életét kioltva hadakoznának a civilizáció megmaradt vívmányaiért. Ám ez a könyv hisz az emberiségben, hisz az emberségben. Hisz abban, hogy megéri fáklyahordozónak lenni a világ romjain, megéri még a legsötétebb órákban is. “Mert életben maradni nem elég.” Mert kell, aki emlékeztet arra, hogy mit veszítettünk, miért kell tovább menni. Többször említettem már, hogy a jó történetek egyik ismérve, hogy képes érzelmeket kiváltani az olvasóból. Mandel könyve erre maradéktalanul képes. Egy időre talán még a mizantróp jellemekkel is elhiteti, hogy a felépített civilizációt érdemes megőrizni.

Szerkezetét tekintve az írónő két szálon fűzi a cselekményt: az összeomlás előtti és az összeomlás utáni világ történéseit ismerhetjük meg, melyet Arthur Leander személye köt össze. Csodásan fonja a történetet, ahogy egyre haladunk a cselekménnyel, szinte mindenkiről kiderül, hogy nem csak az közös bennük, hogy a grúznátha túlélői közé tartoznak, hanem Leander is, mert valahogy mindannyian kötődnek hozzá. A könyv lírai nyelvezete csak tovább emeli a színvonalát, mert ez a könyv szép.

Lehetne elemezgetni, hogy miért, mi is pontosan ennek a szépségnek az alapja, de nem vagyok bölcsész. Szoftvermérnökként pont elég, hogy az ember a zsigereiben érzi ezt. Egy ponton például az írónő leírja, hogy mi minden veszett oda az összeomlás során. Ez pusztán egy másfél oldalas felsorolás, de olyan alapvető és apró dolgok kerülnek elő, amik elgondolkodtatják az embert, hogy milyen komplex és törékeny is a társadalmunk – nyilván mindenki tisztában van ezzel a törékenységgel, de mégis jobban át lehet így gondolni, hogy sokszor a nagyon apró, természetesnek vett dolgok elvesztése is milyen óriási változást jelent. Vagy amikor minden széthullni látszik és a halállal néz szembe az egyik főbb szereplő, darabos és szaggatott lett a könyv, apró, rövid bekezdésekkel, így szítva tovább a feszültséget. Ugyanakkor valójában a könyv nem science fiction, jó döntést hozott a kiadó, hogy nem az SFF sorozatukban adták ki. A legfantasztikusabb elem maga a grúznátha az egész történet során. Ezzel persze nem az értékéből szeretnék levonni – azt akarva sem nagyon lehetne megtenni.

Többet nem is érdemes mondani a könyvről, talán már ez is sok volt. Mindenkinek magának kell felfedeznie, magának kell eldöntenie, hogy miként szól hozzá a regény.

Mások szerint:
Könyvgalaxis
Kultnapló
acélpatkány
SFmag