Peter F. Hamilton: Eltékozolt ifjúság

Mivel Hamilton a kedvenc kortárs íróm, nagyon vártam ezt a regényt. Ugyanakkor féltem is, hiszen a modern űroperák tették naggyá az író nevét a science fiction keretein belül, ez a kötet pedig egy kétes hírű mundane sci-fi. Így ambivalens érzésekkel vágtam bele a könyvbe, de nem kellett csalódnom vagy legalábbis, nem volt súlyos a csalódás.

A történet szerint Jeff Baker megváltoztatta az emberiség életét az adatkristályok feltalálásával, melyet teljesen ingyen bocsátott a világ rendelkezésére. Ezeknek a gyakorlatilag végtelen tárhellyel rendelkező eszközöknek hála létrejött az adatszféra, az internetet leváltó világháló, ahol minden azonnal elérhető. Emiatt választotta a Nagy Britanniával politikai téren szemben álló Európai Unió Bakert az első kísérleti megfiatalító kezelésre. A kezelés sikeresen zárul, ám nem várt következményekkel is jár: nem csak Baker és családjának élete fordul fel tejles mértékben, de váratlanul a politikai hidegháború forrongásai középpontjában találja magát.

A történet tehát jóval egyszerűbbnek tűnhet, mint a Nemzetközösség-regényeinek cselekménye vagy éppen a Night’s Dawn-trilógia eseményei, melyet alátámasztani látszik az alig több, mint 400 oldalas terjedelem is. Kronológiai szempontból durván 300 évvel járunk a Pandóra csillaga történései előtt. A regény végére érve három nagyobb gondolat kristályosodott ki bennem.

Kezdjük a pozitívumokkal: először is a hamiltoni világépítésben jelen esetben sem kell csalódnunk. Bár nem olyan végletekig részletes, mint a több, mint ezer oldalas kötetei esetében, de egy meglehetősen szép képet kapunk a közeli jövő Európájáról. Természetesen a legszembetűnőbb változás az adatkristályok és az adatszféra, a megfiatalítás mellett. Ugyan nincs oly szépen adagolva, mint más regényei esetében, valamint a könyv korai szakaszaiban sokszor csak említés szintjén kapunk információt, később a megszokott módon, hosszú oldalakon keresztül ecseteli az adatszféra és a megfiatalító eljárás által indukált társadalmi változásokat.

Ezen kívül szívet melengető a Nemzetközösségre kikacsintó utalások – igaz, a kikcsaintás nem a legmegfelelőbb fogalom, hiszen a szóban forgó regény két évvel előbb írodott, mint a már említett Pandóra csillaga. Említésre kerül a tervezett első Mars-expedíció, az adatkristályok és az adatszféra, találkozhatunk egy befolyásos, Burnelli nevű üzletemberrel… De nem is szabad felsorolni mindent, hiszen ezek felfedezése plusz élvezeti értéket jelent. Csodálatos, hogy Hamilton ezekből a kis szilánkokból alig két év alatt milyen monumentális univerzumot épített fel. Tulajdonképpen csak félhivatalosan előzménye a Nemzetközösség-regényeknek, amolyan techniaki alapvetés, személyes preferenciám szerint nem is sorolom be abba az univerzumba, hiszen még több száz évnek el kell telnie a Csillagközi Nemzetközösség megalapításáig.

Önálló sci-fi regényként viszont nem lenne ilyen minőségű, sőt ha nem a kedvenc kortárs íróm tollából származott volna, nem is adtam volna esélyt a könyvnek. A Hamiltonra jellemző hiba, jelen esetben hatványozottan igaz: nevezetesen a szexualitás túlzott szerepeltetése. S hogy rögtön ellent is mondjak magamnak, a szóban forgó regény esetében még talán érhetőnek is nevezhető. Hiszen egy élete alkonyán megfiatalított férfi mi mást csinálna, mint méhecskeként szállna virágról virágra kiélvezve az újra teljesen funkcionális testét? Ám ez az érv nem hosszú életű. Sokszor éreztem, hogy szimplán a szexuális vágy, mint motiváció nem kellene ,hogy elég legyen. Ilyenkor epedve vártam a következő világépítő leírásokat, szerencsére a könyv vége felé már kevesebb lett a lepedőakrobatika.

Szerencsére nem ezen a regényen keresztül ismerkedtem meg Peter F. Hamiltonnal. Jóleső érzés volt olvasni a Nemzetközösség előtti idők Földjéről, de ez a könyv inkább családi dráma, mint science fiction regény. Viszont a könyvben olvasható, hogy az Üresség-trilógia első kötete, Az álmodó üresség már előkészületi fázisban van. Remélem még idén kézhez kaphatjuk Hamilton következő kiemelkedő minőségű kötetét.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

Peter F. Hamilton: The ​Neutronium Alchemist

Továbbra is nehezemre esik elfogulatlanul írni Hamilton regényeiről – talán ez majd az idén megjelenő Eltékozolt ifjúsággal megváltozik – hiszen úgy néz ki, hogy nem tud hibázni vagy legalábbis nem vét akkorát, hogy az jelentősen az olvasási élmény rovására menjen. Igaz volt ez a Nemzetközösségben játszódó kötetekre és az önálló regényeire, valamint a novelláira is. A következő bekezdésekben igyekeztem a már-már megszállottságnak nevezhető fanboy-kodást minimalizálni és objektíven írni a Night’s Dawn-trilógia második részéről, a The Neutronium Alchemist-ről.

A történet ott veszi fel a fonalat, ahol az előző rész véget ért: a Konföderáció éppen csak kezdi felfogni az ismert emberi világra leselkedő veszély mértékét, hiszen a “megszállottak” kitörtek Lalonde-ról, Joshua Calvert kapitányt is csak egy hajszál választotta el, hogy ott hagyja a fogát. A visszatérők között kiemelkedik Al Capone, aki ismét egy szervezett bűnbanda fejévé válik. Közben az Édenisták és az Ádámisták egymás iránt érzett előítéleteiket és ellentéteiket félretéve együtt próbálnak meg szembeszállni az egész Konföderációt veszélyeztető helyzettel. A konfliktust csak tovább súlyosbítja, hogy egy 30 éve történt népirtástért bosszút esküdő tudós kiszabadul a börtönét jelentő élettérből. Így a megszállottak és az élők is üldözőbe veszik: előbbiek meg akarják kaparintani a tudós birtokában lévő végítélet fegyvert, utóbbiak megakadályozni akarják, hogy bárki is használhassa azt.

There is no such thing as God, Ralph. Only humans are stupid enough to create religions. Have you noticed that? None of the xenocs we’ve encountered need to bandage their insecurities and fears with promises of incorporeal glory that are every soul’s due.

Hamilton oly sok szálat mozgat a szóban forgó kötet több, mint 1200 oldalán, hogy röviden lehetetlen vállalkozás összefoglalni a cselekményt. Az író sokféle variációt sorakoztat fel a megszálló lelkekre, hiszen nem mind olyanok, mint az első részben megismert elmebeteg Quinn Dexter. Akadnak köztük szép számmal olyan megtört lelkek is, akik csak szimplán élni szeretnének, de alig képesek zöld ágra vergődni afelett, hogy mit kell tenniük az életért cserébe egy másik élő emberrel. Van aki úgy hiszi, hogy egy nemes küldetés miatt engedték vissza az élők világába és van, aki a halála előtti életét folytatva ismét felépít egy bűnbandát – ezúttal bolygóközi méretekben. Ahogy egy jó történethez illik, itt sem minden fekete és fehér, hiszen több évszázadnyi szenvedés után talán még jogukban is állna élni a visszatérőknek, de semmiképp sem ilyen áron.

A másik oldal szintén komoly nehézségekkel kell szembenézzen: a Konföderáción belül elszabadult reality dysfunction pestisként terjed a planéták között, képtelenek kordában tartani azt. Az így kialakuló vészhelyzet az egész Konföderációt veszélyezteti, politikailag és gazdaságilag egyaránt. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy az ember immár tudja, hogy bár a lelke halhatatlan, gyakorlatilag az örök kárhozat a sorsa a túlvilágon, ami csak további sürgető tényező, hogy megoldást találjanak a katasztrófára. Találnak is egy-két eltévedt szalmaszálat, ami talán valami reményt jelenthet…

You are going to die, Ralph. Today. Tomorrow. A year from now. If you’re lucky, in fifty years’ time. It doesn’t matter when. It is entropy, it is fate, it is the way the universe works. Death, not love, conquers all in the end. And when you die, you will find yourself in the beyond.

A történet a megszokott módon lassan indul be és sokáig csak megállíthatatlanul hömpölyög, oly nagyszámú szálat mozgatva, hogy egy-egy szereplőtől gyakran több száz oldalon keresztül nem hallunk. Ez akár zavaró is lehetne, de ez hozzátartozik a hamiltoni történetvezetéshez és személy szerint én szeretek elmerülni egy-egy világ történéseiben. Pont emiatt volt óriási segítség, hogy az író megalkotta a The Confederation Handbook című kötetet, ami – ahogy a neve is sugallja – egy kézikönyv a Konföderáció világához. Nagy segítség volt a visszarázódás időszaka alatt, hiszen az első részt csaknem negyed évvel a második megkezdése előtt fejeztem be. Számomra az újdonság erejével hatott a könyv, hiszen még nem találkoztam hivatalos, az alkotó által megírt enciklopédiával. Szereplőkre, bolygókra, emberi frakciókra és idegen fajokra bontva ismereti a Konföderáció világát, hasznos és egyedi kötet – és ahogy eddig megfigyeltem spoilermentes.

Bár a Night’s Dawn-trilóga kétharmadánál járok és az első résznél azt mondtam még, hogy a befejezésééig nem szeretném összehasonlítani Hamilton két univerzumát, jelenleg úgy érzem, hogy a Konföderáció még izgalmasabb, még elborultabb és mégis emberközelibb, mint a Nemzetközösség. S az író egyik jellemző hibáját levetkőzte a trilógia írásakor, ugyanis a szexualitás szerepeltetése nem olyan súlyos, hogy zavaró lenne – igaz, a két ciklus időbeli viszonya miatt sajnos találóbb kifejezés, hogy a Konföderáció megalkotásakor még nem került zavaróan sok szexuális tartalom a könyvek lapjaira, hiszen a Nemzetközösség egy fél évtizeddel később született.

Már most érzem, hogy hiányozni fog a Konföderáció világa – pedig még hátra van a trilógia befejező kötete, valamint a Second Chance at Eden című novelláskötet. Kereken kettőezer-ötszáz oldal után még el sem tudom képzelni, hogy miként ér véget ez az őrült utazás a huszonhetedik században. Tűkön ülve várom a folytatást.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

Peter F. Hamilton: Manhattan in Reverse

Peter F. Hamilton lett az első kortárs szerző, akit kedvencemként említhetek. Sok száz oldalon keresztül oly nagyszabású történeteket sző, ami oda láncolja a könyv elé az olvasót. Szövevényes cselekményei, lélegzetelállító világai, részletesen kidolgozott szereplői mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a kortárs science fiction irodalom legnagyobbjai között tarthassuk számon – bízom benne, hogy 30 év múlva sem veszítenek jelentőségükből a művei.

Ilyen alaphanggal kezdtem hozzá a Manhattan in Reverse novelláskötetnek. Annak ellenére, hogy a tavalyi évben négy gyűjteményt is elolvastam, továbbra sem érzem magaménak a novella műfaját. Legyen bármilyen kiemelkedő is, általában hiányérzetem marad egy-egy kisprózai mű elolvasása után. Ha a megvillantott világ elnyeri a tetszésemet, akkor többet akarok pár tíz oldalnál. Ha a felvázolt konfliktus kellően provokatív, izgalmas és elgondolkodtató, akkor többet akarok pár tíz oldalnál. Persze ezt a helyzetet lehet orvosolni, ahogy Ted Chiang is tette az Életed története és más novellák esetében, a már-már félelmetes mérnöki precizitással megszerkesztett novelláival, amelyek mind terjedelemben és minőségben zseniálisak.

Így tehát egy kétfrontos hadszíntéren kellett Hamilton-nak helytállnia: a saját művei által emelt elvárások, valamint Ted Chiang szinte tökéletes novellái által keltett olvasási élmények közepette. Hamilton történetei nem fogják meggyőzni a literatúra elefántcsonttornyába vonult “magas irodalom” kedvelőit, de ez nem is céljuk. Ezen novellák célja a színtiszta szórakoztatás, amit maradéktalanul el is érnek, sőt… Az író képes alig kilencven oldal alatt is olyan világokat teremteni, ami sok más regényírónak a becsületére válna. A könnyed szórakoztatás mellett azért nem feledi el az író a magvasabb gondolatokat sem, persze ezek is inkább a tudományos fantasztikumon belül mozognak – mint például a bolygóközi utazás megjelenésének társadalmi hatásai vagy a megfiatalítás okozta kulturális sokk. Lényegében két részre lehet osztani a kötetben szereplő novellákat: új univerzumban játszódó, illetve már létező világba helyezkedő történet. Ez utóbbiak előnnyel indultak, hiszen mind a kedvenc univerzumomba, a Nemzetközösségbe illeszthetőek be. Persze ez kétélű fegyver: pont az ismert háttér miatt nehezebb üdítően újszerűt alkotni. Talán pont emiatt került ki a kedvencem az előbbi csoportból, amikhez Hamilton eredeti világot alkotott.

Bár rendkívül élveztem ezt a gyűjteményt, a másik novelláskötetét – A ​Second Chance at Eden – is elfogom olvasni, de mégis csak a modern űropera az igazi táptalaja Hamilton zsenialitásának.

Watching Trees Grow

A kötet rögtön a legerősebb novellával kezd. Hamilton egy csodálatos alternatív történelmet épít fel. Ahol nem bukott el a Római Birodalom, ahol nem volt sötét középkor. A hosszú életű nagy családok ötlete itt is megfigyelhető, de nem a megfiatalításnak köszönhetően. A cselekményt századokon és idegen világokon át végigkíséri egy titokzatos gyilkosság, amelyet egy komoly erkölcsi dilemma indukál. Ebből szívesen olvasnék egy féltéglányi regényt is.

Footvote

A történet alapja egy zseniális elme provokatív döntése: lehetőséget ad egy egyirányú útra egy idegen bolygóra egy féregjárat által, de csak korlátozott ideig és csak a saját szűk népcsoportja számára. Ez persze komoly felháborodást szít, ami konfliktusok garmadáját okozza: tüntetések és ellentüntetések, elnéptelenedő ország és az elnéptelenedés ellen küzdő migrációs politika, stb. Ezeket a konfliktusokat egy család szemszögén keresztül követhetjük nyomon.

If at First…

Az időutazás toposzát sem hagyhatta figyelmen kívül Hamilton a novellaírás során, így született egy nem klasszikus értelemben vett időutazós történet, megbolondítva egy kis nyomozással, ahol senki sem az, akinek látszik. Más végkifejletre számítottam, de kellemes meglepetés volt a finálé.

The Forever Kitten

A legrövidebb novella, az Előszóban írta is az író, hogy egy folyóirat számára készült. Felvillantja a megfiatalítás társadalmi következményeit, hogy mennyire idegennek számít az emberek szemében, amikor lehetőség nyílik rá. Persze a történetben szereplő szülők választása a legmeghökkentőbb.

Blessed by an Angel, The Demon Trap és Manhattan in Reverse

Ennek a hármas a közös pontja, hogy a Nemzetközösségben játszódik, bár ha szigorúan szeretnénk venni a The Forever Kitten is ehhez a hármashoz tartozhatna, de mivel a pre-Commonwealth időkben zajlik a cselekménye, így kihagytam ebből a csoportból.

A Blessed by an Angel az Advancer és a Higher kultúra közötti konfliktust árnyalja tovább. Ebben a rövidke történetben, egy nyomozás során fény derül egy a későbbiekben igencsak fontos szereplő születésének körülményeire. A The Demon Trap és a kötet címadó novellája szintén alkot egy kisebb csoportot, hiszen a főszereplő mindannyiunk kedvenc felügyelője, Paula Myo. Így nem meglepő, hogy mind a két történet központja egy-egy nyomozás. Az előbbi során a felügyelő múltjáról tudunk meg többet, amellett, hogy a többtestűség kialakulását is megismerhetjük. Az utóbbiban pedig egy elő-értelmes faj és a gyarló emberiség közötti félresikerült kapcsolatfelvételt járhatunk körbe Paula szemén keresztül.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

Peter F. Hamilton: The Reality Dysfunction

Nem tudok elfogulatlanul írni Hamilton munkásságáról. Anno az egyik önálló regénye,  A földre hullt sárkány keltette fel az érdeklődésem, a Nemzetközösség kezdő kötete, a Pandóra csillaga után pedig már nem volt megállás. Bámulatos univerzumokat épít fel és játszi könnyedséggel mozgatja szereplőit, mégsem érezzük feleslegesen túlírtnak. Így kicsit szomorúan fejeztem be a Commonwealth világát, az idén szeptemberben megjelent, A Night Without Stars című regénnyel, de csillapítandó a kialakult függőségem, belevágtam egy talán még grandiózusabb utazásba: ellátogattam a Konföderáció világába.

A történetet nehéz lenne összefoglalni dióhéjban. Oly szövevényes, oly sok szereplővel operál az író, hogy csak a főbb cselekményszálak felvázolása is jóval több helyet követel, mint egy egyszerű bejegyzés. Ám rövid ízelítőt mégis csak illendő írni. A 2600-as években virágzó civilizációt hívott életre az emberiség. Lakható bolygók százait kolonizálta szerte a galaxisban, a lehető legkülönfélébb kultúrákat létrehozva a Konföderáción belül. A géntechnológia és a nanonikus beültetések elmosták a természet által szabott határokat. Élő űrhajók garmadája járja a űrt, kereskedelmi mozgatórugóként a kolonizált planéták között. Az ismert galaxisban pedig a Konföderációs Flotta tartja fenn a rendet. Közel az emberiség igazi aranykora. Ezekben a sokat ígérő időkben azonban történik valami egy távoli, még fejletlen kolónián, ami az egész Konföderáció létét veszélyezteti.

A könyv 20 éve jelent meg, 1996-ban. Azonban szépen öregedett – már ha lehet egy 20 éves regényt öregnek nevezni – vagy talán még pontosabb kifejezés, hogy kortalannak bizonyult. A Hamilton által leírt technológia a mai szemmel is csodálatos, aprólékos kidolgozottsága hitelessé teszi. A több, mint 800 bolygót számláló Konföderáció minden egyes meglátogatott bolygójáról kapunk egy tömörnek éppen nem mondható történelmi leckét és ez a terjengős stílus a technikai csodákra is igaz. Szinte mindenre kiterjedő leírást kapunk az alapvetően két részre szakadt emberi civilizációról: az Édensitákról és az Ádámistákról. Előbbiek a géntechnológia által a telepátiához hasonló módon összekapcsolták tudatukat egymással, az élő űrhajóikkal és intelligens élettereikkel, míg az utóbbiak a nanonikus beültetéseknek köszönhetően léptek be a transzhumanizmus világába. Már a két csoport szembenállása is megérne egy külön kötetet, de még így is rengeteget tudunk meg a konfliktusokkal kikövezett útjukról, ami aztán a békés együttéléshez vezetett: egy bámulatos pozitív jövőképhez, amiben mindenki szívesen élne.

A történet lassan hömpölyög, gyakorlatilag a 400. oldalig csak világépítés történik, új helyszínek, új szereplők, új cselekményszálak kerülnek bevezetésre. Emiatt elsőre akár túlírtnak is tűnhetne és biztos vagyok benne, hogy van akinek úgy is fog tűnni. De aki szereti a részletességet a végletekig komolyan vevő regényeket, az nem fog csalódni és hát a modern űropera egyik alapvető toposza a részletes világépítés. Nem kell félnünk, az 1200 oldalas terjedelem nem azt jelenti, hogy üresjáratokkal töltené ki az író a történések közötti részt. A lassan induló történet pedig a könyv vége felé igencsak felgyorsul és oly gyorsan követik egymást a mérföldkövek a cselekményben, hogy szinte alig van időnk felocsúdni az egyikből, máris nyakunkon a következő. Valószínűleg ez a lendület kicsit meg fog törni a következő kötettel, de csak azért, hogy helyet adjon a további világépítésnek. Szövevényessége és a nagyszámú szereplő ellenére könnyeden és elegánsan vezeti a történeti szálakat Hamilton, nem veszünk el a cselekményben az olvasás során.

Nehéz összevetni a Konföderáció világát Hamilton másik nagy univerzumával, a Nemzetközösséggel, ugyanakkor elkerülhetetlen. Viszont szívesen halasztom addig, amíg a Night’s Dawn trilógia végére nem érek. Elöljáróban annyi kijelenthető, hogy mind a két világ lenyűgöző, tele technológiai csodákkal és olyan optimista jövőt festenek meg, amikben mindenki megtalálná a magának tetsző bolygót és kultúrát. Utóbbi mélyebben bemerészkedik a transzhumanizmus világába, míg az előbbi valamilyen szinten emberközelibb, mégis valahogy sokkal elrugaszkodottabb, mint a Nemzetközösség.

Persze Hamilton sem tud hibátlanul írni. Ezúttal sem tudta levetkőzni a rá jellemző explicit módon ábrázolt szexualitást, bár kevéssé zavaró, mint mondjuk a Júdás elszabadulban. Valamint magából a terjedelemből adódó előítélet is gátolhat néhány olvasót abban, hogy belekezdjen ebbe az monumentális utazásba.

Igyekszem rövidre zárni a meglehetősen elfogult bejegyzés kereteit. Peter F. Hamilton nem tud hibázni – még nem olvastam a Misspent Youth című regényét – és méltán nevezhetjük a modern űropera állócsillagának. A grandiózus Konföderáció univerzuma egy újabb ékes példája az író zsenialitásának. S bár a Nemzetközösséget is lezárta már, újabb trilógián dolgozik, amely a Salvation címet fogja viselni.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

Peter F. Hamilton: A Night Without Stars

Amikor 2015 januárjában először látogattam el a Nemzetközösségbe a Pandóra csillagán keresztül, nem gondoltam, hogy egy olyan monumentális világba tettem be a lábam, ami egy új standardot hoz létre a személyes ízlésemben – ha élhetek egy ilyen kissé elcsépelt szófordulattal. Nehéz megfogalmazni, hogy miért, hiszen nem emelte új szintre az űroperát, mint mondjuk, Dan Simmons Hyperion-ja. Hamilton világa mégis minden mércével mérve magával ragadó. Grandiózus történetvezetése, izgalmas karakterei és lebilincselő cselekménye egy olyan fantasztikus elegyet alkot, ami kimagaslóvá teszi a mai modern űroperák között. Így izgatottan vettem kezembe a Nemzetközösséget lezáró kötetet, az A Night Without Stars-t.

night_without_starsA történet a The Abyss Beyond Dreams után veszi fel a fonalat: Nigel Sheldon közreműködésének köszönhetően Bienvenido kiűzetett az Ürességből, de fényévek millióira került a Nemzetközösségtől. A Faller-ek még erősebb fenyegetést jelentenek az emberekre nézve és a helyzetet tovább nehezíti, hogy Slvasta véghez vitte forradalmát. Ugyanis – mint oly sokszor a történelem során – ennek a forradalomnak a vívmányait is eltorzította az irányítást magához ragadó réteg görcsös ragaszkodása a megszerzett hatalomhoz. Így Bienvenido a biztos pusztulás felé rohan – a titkozatos Warrior Angel segítségének ellenére. Ezekben a vészterhes időkben tűnik fel egy rejtélyes gyermek, aki hamar felhívja magára a háborúzó felek figyelmét: olyan tudás és képességek birtokában van, amik könnyedén eldönthetik a harcot, bármelyik fél számára. Így a mindkét fél által üldözött gyermek körül olyan események bontakoznak ki, ami messze túlmutat Bienvenido-n, a Faller-eken és az emberiségen. Persze a történetet lehetetlen lenne pár mondatban összefoglalni és nem csak a 750 oldalnyi terjedelemből következik.

A Void-trilógiához és a szóban forgó regény előző részéhez hasonlóan Hamilton most is elegyíti a modern űroperát más zsánerekkel, jelen esetben egy hidegháborús kémregénnyel. Bienvenido világa a hatvanas évekbeli Földre emlékeztet: az emberiség már kimerészkedett az űrbe (igaz, csak rövid ugrásokra képes), rádión és telefonon kommunikálnak egymással, fegyverbe fogták a maghasadás erejét és a korra jellemző paranoid félelem is megfigyelhető a cselekmény során. A Nép Biztonsági Rezsimje – People’s Security Regime – már-már a kommunizmust megidéző módon felügyeli a népet, vasököllel elnyomva az Eliter-nek bélyegzett lakosokat, akik kikerülve az Ürességből felfedezik fejlesztett genetikai örökségüket. A kém-motívum amúgy is erős volt a Commonwealth-regényekben, hiszen mindig is szerves részét képezték a cselekménynek a beszivárgott megfigyelők, kettős ügynökök, saját szakállukra a szembenálló feleket egymás ellen kijátszók. Itt az adott körülmények csak tovább erősítik a hidegháborús kémtörténet hasonlatot, persze csak másodsorban, hiszen már nem különül el a sci-fi olyan erősen a mellékzsánertől, mint mondjuk a Void-trilógia alatt.

Once the information gets out there, you can’t bring it back. Universal law: data wants to be free.

Ám a történet nem elégszik meg ennyivel. A cselekmény során jóval többet tudunk meg Bienvenido sorsáról, a sorsában osztozó bolygókról, a kiűzetés utáni társadalomról, a Faller-ekről, az Ürességről és magáról a Nemzetközösségről is. A megfiatalító eljárásnak köszönhetően elért funkcionális halhatatlanság pedig lehetőséget ad arra, hogy Hamilton a Pandóra csillagában megismert karaktereket is szerepeltethessen a befejező kötetben. S mindezt képes úgy tenni, hogy nem tűnik pusztán fan service-nek, hanem a sztori szerves részét képezik a visszatérők. A történet legizgalmasabb aspektusa az egyszerű emberek, az Eliter-ek és a Faller-ek alkotta hármas szembenállás, amit tovább bonyolít Laura Brandt és a Warrior Angel, az egyedüli személyek, akik működő nemzetközösségi technológiát birtokolnak. Hamilton a tőle megszokott könnyedséggel mozgatja a szálakat, logikusan építkezik egy szinte tökéletes konklúzió felé terelve a cselekményt.

Az író jellegzetes stílusához hozzátartozik a szexualitás kezelése, meglehetősen explicit módon és bizony úgy, hogy az nem feltétlen tesz hozzá a történethez. Ez a szóban forgó regény esetében sincs másként, talán valamivel kevesebb heves lepedő akrobatika kap helyet a könyv lapjain, mint mondjuk a Júdás elszabadul sorai között. Ám ezen kívül akarva sem tudnék más hibát felróni a könyvnek. Ugyan kicsit keserű szájízzel tettem le, hiszen hosszú ideig nem nyerhetünk újabb betekintést a Nemzetközösségbe. Persze szomorúságra nincs okom, a Night’s Dawn-trilógia már ott sorakozik a polcomon.

Az összesen közel öt és félezer oldalon keresztül tartó monumentális történet számomra beemelte Peter F. Hamilton személyét minden idők legjobb science fiction írói közé. Külön öröm, hogy Hamilton magyar kiadási jogait birtokló Delta Vision tovább folytatja az író életművét, jövőre tervezik a Misspent Youth című regényét megjelentetni. De addig sem pihen Hamilton, már dolgozik a következő regénytrilógiáján, amely a Salvation címet kapta.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone