Peter F. Hamilton: Salvation

Hamilton 2016-ban az A Night Without Stars című regényével végleg lezárta a Nemzetközösség univerzumát. Mindössze két évet kellett várni a következő science fiction kötetére, amivel egy teljesen új világ felépítésének terhét vette a vállára. Persze körmeinket nem kellett tövig rágni a feszültségtől, hiszen tudjuk, hogy a Nemzetközösség mellett és a Konföderáció is az ő nevéhez fűződik. S ha kétszer már sikerült maradandót alkotnia a modern űroperák mezején, miért ne sikerülne harmadszor is? 

Történetünk szerint a huszonharmadik század elején az emberiség túllépett önmaga határain: az élet csaknem korlátlan ideig meghosszabbítható, sivatagokat képes virágzó oázissá változtatni, számos bolygón hozott létre prosperáló és különleges társadalmakat. Ezekben a sokat ígérő időkben jelenik meg az Olyix faj, akik saját állításuk szerint csupán üzemanyagot vételeznének a Naprendszerben, hogy folytatni tudják a zarándoklatukat, melynek célja elérni az univerzum és az idők végezetét. A szívességért cserébe az idegenek tovább fűtik az emberi szingularitást saját technológiájuk megosztásával. Ám sokak szemében ez egyszerűen túl szép, hogy igaz legyen és sötét titkokat sejtenek az Olyix felfedett szándékai mögött. Egy idegen űrhajó roncsának váratlan felfedezése pedig Feriton Kayne biztonsági igazgatót egy olyan utazás megszervezésére készteti, ami az ismert világokat alapjaiban megrengető eseményekbe torkol. 

A Konföderáció és a Nemzetközösség után az első elvárás az íróval szemben az lehet, hogy ismét egy rendkívül izgalmas világot építsen fel. Egy világot, ami tele van a mai ember számára csodának tűnő technológiai vívmányokkal, anélkül, hogy a képzeletbeli ló túlsó oldalára átesve a hihetetlen kategóriába kerülne. A Salvation esetében is egy központi tudományos áttörés köré húzta fel a jövőt. A kvantum-összefonódáson alapuló portál feltalálása indította el a regénybeli technológiai szingularitást. Így megoldva többek között az emberiséget sújtó folytonos energiaéhséget, valamint az azonnali, tényleges utazási idő nélküli közlekedést megteremtve – persze ha van kiépített támogató infrastruktúra.

But, as always, what was once exceptional decayed to mundane over time.

A cselekmény két fő szálon fut. Az első szál a regénybeli jelen, ahol a teljes egészében átalakult emberi társadalom két részre szakadt: a konzervatívabb félre, akik a hagyományosan kapitalista társadalmi berendezkedést preferálják, még annak tudatában is, hogy egy cég már-már cyberpunk világokat megszégyenítő méretű befolyással bír az életük minden területén. Magukra Universal társadalomként hivatkoznak. Nem meglepő módon ez a cég – a Connexion Corp –  a portálok feltalálásával kanyarított ekkora szeletet magának a hatalom-tortából. A másik oldal a magukat felvilágosultabbnak, szabadabbnak tartó közösségek, jellemzően a terraformált bolygókon alapuló fiatalabb csoportok, akik Utopial társadalomként nevezik magukat. Az egyik legjelentősebb különbség a két világnézet között, hogy az utopialista világok berkein belül egyre többen választják azt utat, hogy gyermekeiket még magzat korukban átalakítják omniákká: nem nőként és nem is férfiként, hanem egyszerre mindkettőként születnek. A férfi és női ciklusaikat durván 1000 napos időközönként váltják.  Minden kétséget kizáróan az utopialista világ sikerült érdekesebbre, ami persze nem azt jelenti, hogy az univerzalista unalmas vagy éppen klisés lenne.

A történet nagy része a lezuhant idegen űrhajóhoz való utazás idejét fedi le, miközben az időt elütve a főbb szereplők mesélnek önmagukról, hogy mit is csinálnak a hétköznapokban, miért is éppen őket választotta Kayne az utazásra. A visszaemlékezések során kapjuk meg a jellegzetes hamiltoni világépítést. Szépen lassan, darabról darabra feltárul előttünk a Universal és a Utopial társadalom, hogy külön-külön milyen az élet egy univerzalista és egy utopialista világban. Érdekes kereszteződések és összefonódásoknak lehetünk szemtanúi, ahogy egyre többet tudunk meg a csoport tagjairól. Még érdekesebb azonban az, amikor a két világ képviselői kénytelenek együttműködni minden különbségük ellenére – ahogy derül ki néhány visszaemlékezésből vagy éppen magából az utazásból is, hiszen mindkét fél képviselteti magát a sorsfordító úton. A konfliktusnak ilyen módú felvezetése egyébként nagyon hasonló a Hyperionban olvashatóhoz, ahol a zarándokok szintén egy hosszabb ideig tartó utazás során osztják meg saját történetüket egymással.

(…) He never quite believed their claim to be peaceful religious fanatics.’
‘Now that has truly got to be the universe’s biggest oxymoron,‘ Alik mocked.

A visszaemlékezésekkel átszőtt utazással párhuzamosan fut a regény másik fő része, ami a távoli jövőbe kalauzolja el az olvasót. Itt egy fiatal bináris nemű csoportot nevel harcra egy omnia társadalom. Harcra egy láthatatlan ellenséggel szemben. Egy ellenséggel szemben, akikről már hosszú ideje nem hallottak, de biztosan tudják, hogy csak idő kérdése és rájuk találnak, így ismét el kell hagyniuk egy olyan bolygót, ahol – igaz ugyan, hogy csak ideiglenesen a háború miatt  – de viszonylag kényelmesen berendezkedtek már. Idővel persze a kapcsolat a két idősík között kikristályosodik, ám ez csak további megválaszolandó kérdéseket vet fel.

Most először éreztem úgy, hogy egy szigorú kezű szerkesztő vigyázó szemei előtt került megnyirbálásra Hamilton kézirata. Ez sokaknak tetszhet is, viszont nekem a kevesebb, mint hatszáz oldalnyi terjedelem során időnként olyan érzésem volt, hogy bizony ezt vagy azt még tovább is taglalta volna az író. Néhol hiányérzetem volt a világépítéssel kapcsolatban is, de ez akár a Hamiltontól szokatlan visszaemlékezéses megoldás miatt is lehet. Szívesen olvastam volna megint egy The Reality Dysfunction hosszúságú kötetet. Meglehet így talán ez a tökéletes kötet belevetnie magát valakinek az író munkásságába. Kellően kompakt a terjedelme (ha csaknem hatszáz oldalt lehet annak nevezni) és a sokak által – köztük általam is – hibának vélt feleslegesen túlszerepeltetett szexualitást is kivágta az a bizonyos szigorú szerkesztő.

Összességében ismét egy rendkívüli modern űroperát tett le az író az asztalra, melyben minden kötelező toposz megtalálható, ami modern űroperává tesz egy regényt, valamint ott a bizonyos nehezen megfogható plusz, ami olyan felejtetetlenné teszi Hamilton regényeit. Az univerzum ismét grandiózus, a konfliktusok tétje nem különben. A szerző önmagához hűen izgalmas szereplők sokaságát mozgatja a cselekmény során, amely persze egy cliffhangerrel ér véget, szóval a folytatás már most is késésben van. Számomra határozottan az idei év legjelentősebb megjelenése.

Peter F. Hamilton: Eltékozolt ifjúság

Mivel Hamilton a kedvenc kortárs íróm, nagyon vártam ezt a regényt. Ugyanakkor féltem is, hiszen a modern űroperák tették naggyá az író nevét a science fiction keretein belül, ez a kötet pedig egy kétes hírű mundane sci-fi. Így ambivalens érzésekkel vágtam bele a könyvbe, de nem kellett csalódnom vagy legalábbis, nem volt súlyos a csalódás.

A történet szerint Jeff Baker megváltoztatta az emberiség életét az adatkristályok feltalálásával, melyet teljesen ingyen bocsátott a világ rendelkezésére. Ezeknek a gyakorlatilag végtelen tárhellyel rendelkező eszközöknek hála létrejött az adatszféra, az internetet leváltó világháló, ahol minden azonnal elérhető. Emiatt választotta a Nagy Britanniával politikai téren szemben álló Európai Unió Bakert az első kísérleti megfiatalító kezelésre. A kezelés sikeresen zárul, ám nem várt következményekkel is jár: nem csak Baker és családjának élete fordul fel tejles mértékben, de váratlanul a politikai hidegháború forrongásai középpontjában találja magát.

A történet tehát jóval egyszerűbbnek tűnhet, mint a Nemzetközösség-regényeinek cselekménye vagy éppen a Night’s Dawn-trilógia eseményei, melyet alátámasztani látszik az alig több, mint 400 oldalas terjedelem is. Kronológiai szempontból durván 300 évvel járunk a Pandóra csillaga történései előtt. A regény végére érve három nagyobb gondolat kristályosodott ki bennem.

Kezdjük a pozitívumokkal: először is a hamiltoni világépítésben jelen esetben sem kell csalódnunk. Bár nem olyan végletekig részletes, mint a több, mint ezer oldalas kötetei esetében, de egy meglehetősen szép képet kapunk a közeli jövő Európájáról. Természetesen a legszembetűnőbb változás az adatkristályok és az adatszféra, a megfiatalítás mellett. Ugyan nincs oly szépen adagolva, mint más regényei esetében, valamint a könyv korai szakaszaiban sokszor csak említés szintjén kapunk információt, később a megszokott módon, hosszú oldalakon keresztül ecseteli az adatszféra és a megfiatalító eljárás által indukált társadalmi változásokat.

Ezen kívül szívet melengető a Nemzetközösségre kikacsintó utalások – igaz, a kikcsaintás nem a legmegfelelőbb fogalom, hiszen a szóban forgó regény két évvel előbb írodott, mint a már említett Pandóra csillaga. Említésre kerül a tervezett első Mars-expedíció, az adatkristályok és az adatszféra, találkozhatunk egy befolyásos, Burnelli nevű üzletemberrel… De nem is szabad felsorolni mindent, hiszen ezek felfedezése plusz élvezeti értéket jelent. Csodálatos, hogy Hamilton ezekből a kis szilánkokból alig két év alatt milyen monumentális univerzumot épített fel. Tulajdonképpen csak félhivatalosan előzménye a Nemzetközösség-regényeknek, amolyan techniaki alapvetés, személyes preferenciám szerint nem is sorolom be abba az univerzumba, hiszen még több száz évnek el kell telnie a Csillagközi Nemzetközösség megalapításáig.

Önálló sci-fi regényként viszont nem lenne ilyen minőségű, sőt ha nem a kedvenc kortárs íróm tollából származott volna, nem is adtam volna esélyt a könyvnek. A Hamiltonra jellemző hiba, jelen esetben hatványozottan igaz: nevezetesen a szexualitás túlzott szerepeltetése. S hogy rögtön ellent is mondjak magamnak, a szóban forgó regény esetében még talán érhetőnek is nevezhető. Hiszen egy élete alkonyán megfiatalított férfi mi mást csinálna, mint méhecskeként szállna virágról virágra kiélvezve az újra teljesen funkcionális testét? Ám ez az érv nem hosszú életű. Sokszor éreztem, hogy szimplán a szexuális vágy, mint motiváció nem kellene ,hogy elég legyen. Ilyenkor epedve vártam a következő világépítő leírásokat, szerencsére a könyv vége felé már kevesebb lett a lepedőakrobatika.

Szerencsére nem ezen a regényen keresztül ismerkedtem meg Peter F. Hamiltonnal. Jóleső érzés volt olvasni a Nemzetközösség előtti idők Földjéről, de ez a könyv inkább családi dráma, mint science fiction regény. Viszont a könyvben olvasható, hogy az Üresség-trilógia első kötete, Az álmodó üresség már előkészületi fázisban van. Remélem még idén kézhez kaphatjuk Hamilton következő kiemelkedő minőségű kötetét.

Peter F. Hamilton: The ​Neutronium Alchemist

Továbbra is nehezemre esik elfogulatlanul írni Hamilton regényeiről – talán ez majd az idén megjelenő Eltékozolt ifjúsággal megváltozik – hiszen úgy néz ki, hogy nem tud hibázni vagy legalábbis nem vét akkorát, hogy az jelentősen az olvasási élmény rovására menjen. Igaz volt ez a Nemzetközösségben játszódó kötetekre és az önálló regényeire, valamint a novelláira is. A következő bekezdésekben igyekeztem a már-már megszállottságnak nevezhető fanboy-kodást minimalizálni és objektíven írni a Night’s Dawn-trilógia második részéről, a The Neutronium Alchemist-ről.

A történet ott veszi fel a fonalat, ahol az előző rész véget ért: a Konföderáció éppen csak kezdi felfogni az ismert emberi világra leselkedő veszély mértékét, hiszen a “megszállottak” kitörtek Lalonde-ról, Joshua Calvert kapitányt is csak egy hajszál választotta el, hogy ott hagyja a fogát. A visszatérők között kiemelkedik Al Capone, aki ismét egy szervezett bűnbanda fejévé válik. Közben az Édenisták és az Ádámisták egymás iránt érzett előítéleteiket és ellentéteiket félretéve együtt próbálnak meg szembeszállni az egész Konföderációt veszélyeztető helyzettel. A konfliktust csak tovább súlyosbítja, hogy egy 30 éve történt népirtástért bosszút esküdő tudós kiszabadul a börtönét jelentő élettérből. Így a megszállottak és az élők is üldözőbe veszik: előbbiek meg akarják kaparintani a tudós birtokában lévő végítélet fegyvert, utóbbiak megakadályozni akarják, hogy bárki is használhassa azt.

There is no such thing as God, Ralph. Only humans are stupid enough to create religions. Have you noticed that? None of the xenocs we’ve encountered need to bandage their insecurities and fears with promises of incorporeal glory that are every soul’s due.

Hamilton oly sok szálat mozgat a szóban forgó kötet több, mint 1200 oldalán, hogy röviden lehetetlen vállalkozás összefoglalni a cselekményt. Az író sokféle variációt sorakoztat fel a megszálló lelkekre, hiszen nem mind olyanok, mint az első részben megismert elmebeteg Quinn Dexter. Akadnak köztük szép számmal olyan megtört lelkek is, akik csak szimplán élni szeretnének, de alig képesek zöld ágra vergődni afelett, hogy mit kell tenniük az életért cserébe egy másik élő emberrel. Van aki úgy hiszi, hogy egy nemes küldetés miatt engedték vissza az élők világába és van, aki a halála előtti életét folytatva ismét felépít egy bűnbandát – ezúttal bolygóközi méretekben. Ahogy egy jó történethez illik, itt sem minden fekete és fehér, hiszen több évszázadnyi szenvedés után talán még jogukban is állna élni a visszatérőknek, de semmiképp sem ilyen áron.

A másik oldal szintén komoly nehézségekkel kell szembenézzen: a Konföderáción belül elszabadult reality dysfunction pestisként terjed a planéták között, képtelenek kordában tartani azt. Az így kialakuló vészhelyzet az egész Konföderációt veszélyezteti, politikailag és gazdaságilag egyaránt. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy az ember immár tudja, hogy bár a lelke halhatatlan, gyakorlatilag az örök kárhozat a sorsa a túlvilágon, ami csak további sürgető tényező, hogy megoldást találjanak a katasztrófára. Találnak is egy-két eltévedt szalmaszálat, ami talán valami reményt jelenthet…

You are going to die, Ralph. Today. Tomorrow. A year from now. If you’re lucky, in fifty years’ time. It doesn’t matter when. It is entropy, it is fate, it is the way the universe works. Death, not love, conquers all in the end. And when you die, you will find yourself in the beyond.

A történet a megszokott módon lassan indul be és sokáig csak megállíthatatlanul hömpölyög, oly nagyszámú szálat mozgatva, hogy egy-egy szereplőtől gyakran több száz oldalon keresztül nem hallunk. Ez akár zavaró is lehetne, de ez hozzátartozik a hamiltoni történetvezetéshez és személy szerint én szeretek elmerülni egy-egy világ történéseiben. Pont emiatt volt óriási segítség, hogy az író megalkotta a The Confederation Handbook című kötetet, ami – ahogy a neve is sugallja – egy kézikönyv a Konföderáció világához. Nagy segítség volt a visszarázódás időszaka alatt, hiszen az első részt csaknem negyed évvel a második megkezdése előtt fejeztem be. Számomra az újdonság erejével hatott a könyv, hiszen még nem találkoztam hivatalos, az alkotó által megírt enciklopédiával. Szereplőkre, bolygókra, emberi frakciókra és idegen fajokra bontva ismereti a Konföderáció világát, hasznos és egyedi kötet – és ahogy eddig megfigyeltem spoilermentes.

Bár a Night’s Dawn-trilóga kétharmadánál járok és az első résznél azt mondtam még, hogy a befejezésééig nem szeretném összehasonlítani Hamilton két univerzumát, jelenleg úgy érzem, hogy a Konföderáció még izgalmasabb, még elborultabb és mégis emberközelibb, mint a Nemzetközösség. S az író egyik jellemző hibáját levetkőzte a trilógia írásakor, ugyanis a szexualitás szerepeltetése nem olyan súlyos, hogy zavaró lenne – igaz, a két ciklus időbeli viszonya miatt sajnos találóbb kifejezés, hogy a Konföderáció megalkotásakor még nem került zavaróan sok szexuális tartalom a könyvek lapjaira, hiszen a Nemzetközösség egy fél évtizeddel később született.

Már most érzem, hogy hiányozni fog a Konföderáció világa – pedig még hátra van a trilógia befejező kötete, valamint a Second Chance at Eden című novelláskötet. Kereken kettőezer-ötszáz oldal után még el sem tudom képzelni, hogy miként ér véget ez az őrült utazás a huszonhetedik században. Tűkön ülve várom a folytatást.

Peter F. Hamilton: Manhattan in Reverse

Peter F. Hamilton lett az első kortárs szerző, akit kedvencemként említhetek. Sok száz oldalon keresztül oly nagyszabású történeteket sző, ami oda láncolja a könyv elé az olvasót. Szövevényes cselekményei, lélegzetelállító világai, részletesen kidolgozott szereplői mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a kortárs science fiction irodalom legnagyobbjai között tarthassuk számon – bízom benne, hogy 30 év múlva sem veszítenek jelentőségükből a művei.

Ilyen alaphanggal kezdtem hozzá a Manhattan in Reverse novelláskötetnek. Annak ellenére, hogy a tavalyi évben négy gyűjteményt is elolvastam, továbbra sem érzem magaménak a novella műfaját. Legyen bármilyen kiemelkedő is, általában hiányérzetem marad egy-egy kisprózai mű elolvasása után. Ha a megvillantott világ elnyeri a tetszésemet, akkor többet akarok pár tíz oldalnál. Ha a felvázolt konfliktus kellően provokatív, izgalmas és elgondolkodtató, akkor többet akarok pár tíz oldalnál. Persze ezt a helyzetet lehet orvosolni, ahogy Ted Chiang is tette az Életed története és más novellák esetében, a már-már félelmetes mérnöki precizitással megszerkesztett novelláival, amelyek mind terjedelemben és minőségben zseniálisak.

Így tehát egy kétfrontos hadszíntéren kellett Hamilton-nak helytállnia: a saját művei által emelt elvárások, valamint Ted Chiang szinte tökéletes novellái által keltett olvasási élmények közepette. Hamilton történetei nem fogják meggyőzni a literatúra elefántcsonttornyába vonult “magas irodalom” kedvelőit, de ez nem is céljuk. Ezen novellák célja a színtiszta szórakoztatás, amit maradéktalanul el is érnek, sőt… Az író képes alig kilencven oldal alatt is olyan világokat teremteni, ami sok más regényírónak a becsületére válna. A könnyed szórakoztatás mellett azért nem feledi el az író a magvasabb gondolatokat sem, persze ezek is inkább a tudományos fantasztikumon belül mozognak – mint például a bolygóközi utazás megjelenésének társadalmi hatásai vagy a megfiatalítás okozta kulturális sokk. Lényegében két részre lehet osztani a kötetben szereplő novellákat: új univerzumban játszódó, illetve már létező világba helyezkedő történet. Ez utóbbiak előnnyel indultak, hiszen mind a kedvenc univerzumomba, a Nemzetközösségbe illeszthetőek be. Persze ez kétélű fegyver: pont az ismert háttér miatt nehezebb üdítően újszerűt alkotni. Talán pont emiatt került ki a kedvencem az előbbi csoportból, amikhez Hamilton eredeti világot alkotott.

Bár rendkívül élveztem ezt a gyűjteményt, a másik novelláskötetét – A ​Second Chance at Eden – is elfogom olvasni, de mégis csak a modern űropera az igazi táptalaja Hamilton zsenialitásának.

Watching Trees Grow

A kötet rögtön a legerősebb novellával kezd. Hamilton egy csodálatos alternatív történelmet épít fel. Ahol nem bukott el a Római Birodalom, ahol nem volt sötét középkor. A hosszú életű nagy családok ötlete itt is megfigyelhető, de nem a megfiatalításnak köszönhetően. A cselekményt századokon és idegen világokon át végigkíséri egy titokzatos gyilkosság, amelyet egy komoly erkölcsi dilemma indukál. Ebből szívesen olvasnék egy féltéglányi regényt is.

Footvote

A történet alapja egy zseniális elme provokatív döntése: lehetőséget ad egy egyirányú útra egy idegen bolygóra egy féregjárat által, de csak korlátozott ideig és csak a saját szűk népcsoportja számára. Ez persze komoly felháborodást szít, ami konfliktusok garmadáját okozza: tüntetések és ellentüntetések, elnéptelenedő ország és az elnéptelenedés ellen küzdő migrációs politika, stb. Ezeket a konfliktusokat egy család szemszögén keresztül követhetjük nyomon.

If at First…

Az időutazás toposzát sem hagyhatta figyelmen kívül Hamilton a novellaírás során, így született egy nem klasszikus értelemben vett időutazós történet, megbolondítva egy kis nyomozással, ahol senki sem az, akinek látszik. Más végkifejletre számítottam, de kellemes meglepetés volt a finálé.

The Forever Kitten

A legrövidebb novella, az Előszóban írta is az író, hogy egy folyóirat számára készült. Felvillantja a megfiatalítás társadalmi következményeit, hogy mennyire idegennek számít az emberek szemében, amikor lehetőség nyílik rá. Persze a történetben szereplő szülők választása a legmeghökkentőbb.

Blessed by an Angel, The Demon Trap és Manhattan in Reverse

Ennek a hármas a közös pontja, hogy a Nemzetközösségben játszódik, bár ha szigorúan szeretnénk venni a The Forever Kitten is ehhez a hármashoz tartozhatna, de mivel a pre-Commonwealth időkben zajlik a cselekménye, így kihagytam ebből a csoportból.

A Blessed by an Angel az Advancer és a Higher kultúra közötti konfliktust árnyalja tovább. Ebben a rövidke történetben, egy nyomozás során fény derül egy a későbbiekben igencsak fontos szereplő születésének körülményeire. A The Demon Trap és a kötet címadó novellája szintén alkot egy kisebb csoportot, hiszen a főszereplő mindannyiunk kedvenc felügyelője, Paula Myo. Így nem meglepő, hogy mind a két történet központja egy-egy nyomozás. Az előbbi során a felügyelő múltjáról tudunk meg többet, amellett, hogy a többtestűség kialakulását is megismerhetjük. Az utóbbiban pedig egy elő-értelmes faj és a gyarló emberiség közötti félresikerült kapcsolatfelvételt járhatunk körbe Paula szemén keresztül.

Peter F. Hamilton: The Reality Dysfunction

Nem tudok elfogulatlanul írni Hamilton munkásságáról. Anno az egyik önálló regénye,  A földre hullt sárkány keltette fel az érdeklődésem, a Nemzetközösség kezdő kötete, a Pandóra csillaga után pedig már nem volt megállás. Bámulatos univerzumokat épít fel és játszi könnyedséggel mozgatja szereplőit, mégsem érezzük feleslegesen túlírtnak. Így kicsit szomorúan fejeztem be a Commonwealth világát, az idén szeptemberben megjelent, A Night Without Stars című regénnyel, de csillapítandó a kialakult függőségem, belevágtam egy talán még grandiózusabb utazásba: ellátogattam a Konföderáció világába.

A történetet nehéz lenne összefoglalni dióhéjban. Oly szövevényes, oly sok szereplővel operál az író, hogy csak a főbb cselekményszálak felvázolása is jóval több helyet követel, mint egy egyszerű bejegyzés. Ám rövid ízelítőt mégis csak illendő írni. A 2600-as években virágzó civilizációt hívott életre az emberiség. Lakható bolygók százait kolonizálta szerte a galaxisban, a lehető legkülönfélébb kultúrákat létrehozva a Konföderáción belül. A géntechnológia és a nanonikus beültetések elmosták a természet által szabott határokat. Élő űrhajók garmadája járja a űrt, kereskedelmi mozgatórugóként a kolonizált planéták között. Az ismert galaxisban pedig a Konföderációs Flotta tartja fenn a rendet. Közel az emberiség igazi aranykora. Ezekben a sokat ígérő időkben azonban történik valami egy távoli, még fejletlen kolónián, ami az egész Konföderáció létét veszélyezteti.

A könyv 20 éve jelent meg, 1996-ban. Azonban szépen öregedett – már ha lehet egy 20 éves regényt öregnek nevezni – vagy talán még pontosabb kifejezés, hogy kortalannak bizonyult. A Hamilton által leírt technológia a mai szemmel is csodálatos, aprólékos kidolgozottsága hitelessé teszi. A több, mint 800 bolygót számláló Konföderáció minden egyes meglátogatott bolygójáról kapunk egy tömörnek éppen nem mondható történelmi leckét és ez a terjengős stílus a technikai csodákra is igaz. Szinte mindenre kiterjedő leírást kapunk az alapvetően két részre szakadt emberi civilizációról: az Édensitákról és az Ádámistákról. Előbbiek a géntechnológia által a telepátiához hasonló módon összekapcsolták tudatukat egymással, az élő űrhajóikkal és intelligens élettereikkel, míg az utóbbiak a nanonikus beültetéseknek köszönhetően léptek be a transzhumanizmus világába. Már a két csoport szembenállása is megérne egy külön kötetet, de még így is rengeteget tudunk meg a konfliktusokkal kikövezett útjukról, ami aztán a békés együttéléshez vezetett: egy bámulatos pozitív jövőképhez, amiben mindenki szívesen élne.

A történet lassan hömpölyög, gyakorlatilag a 400. oldalig csak világépítés történik, új helyszínek, új szereplők, új cselekményszálak kerülnek bevezetésre. Emiatt elsőre akár túlírtnak is tűnhetne és biztos vagyok benne, hogy van akinek úgy is fog tűnni. De aki szereti a részletességet a végletekig komolyan vevő regényeket, az nem fog csalódni és hát a modern űropera egyik alapvető toposza a részletes világépítés. Nem kell félnünk, az 1200 oldalas terjedelem nem azt jelenti, hogy üresjáratokkal töltené ki az író a történések közötti részt. A lassan induló történet pedig a könyv vége felé igencsak felgyorsul és oly gyorsan követik egymást a mérföldkövek a cselekményben, hogy szinte alig van időnk felocsúdni az egyikből, máris nyakunkon a következő. Valószínűleg ez a lendület kicsit meg fog törni a következő kötettel, de csak azért, hogy helyet adjon a további világépítésnek. Szövevényessége és a nagyszámú szereplő ellenére könnyeden és elegánsan vezeti a történeti szálakat Hamilton, nem veszünk el a cselekményben az olvasás során.

Nehéz összevetni a Konföderáció világát Hamilton másik nagy univerzumával, a Nemzetközösséggel, ugyanakkor elkerülhetetlen. Viszont szívesen halasztom addig, amíg a Night’s Dawn trilógia végére nem érek. Elöljáróban annyi kijelenthető, hogy mind a két világ lenyűgöző, tele technológiai csodákkal és olyan optimista jövőt festenek meg, amikben mindenki megtalálná a magának tetsző bolygót és kultúrát. Utóbbi mélyebben bemerészkedik a transzhumanizmus világába, míg az előbbi valamilyen szinten emberközelibb, mégis valahogy sokkal elrugaszkodottabb, mint a Nemzetközösség.

Persze Hamilton sem tud hibátlanul írni. Ezúttal sem tudta levetkőzni a rá jellemző explicit módon ábrázolt szexualitást, bár kevéssé zavaró, mint mondjuk a Júdás elszabadulban. Valamint magából a terjedelemből adódó előítélet is gátolhat néhány olvasót abban, hogy belekezdjen ebbe az monumentális utazásba.

Igyekszem rövidre zárni a meglehetősen elfogult bejegyzés kereteit. Peter F. Hamilton nem tud hibázni – még nem olvastam a Misspent Youth című regényét – és méltán nevezhetjük a modern űropera állócsillagának. A grandiózus Konföderáció univerzuma egy újabb ékes példája az író zsenialitásának. S bár a Nemzetközösséget is lezárta már, újabb trilógián dolgozik, amely a Salvation címet fogja viselni.