Retrospective 2018

Az év utolsó napján szokás visszatekinteni az elmúló esztendőre, hogy mik is voltak a főbb történések, mely könyvekből lettek maradandó olvasmányélmények. Bár az elolvasott oldalak száma idén nem éri el az általam megszokott szintet (sőt a 2017-es elolvasott oldalak számával együttvéve sem) akadt két regény, ami igazán kiemelkedő volt az idei év könyvei között. Ismét nem okoztam magamnak meglepetést, megint egy évet halasztottam a látóköröm szélesítését és ebben az évben is csak science fiction regényeket olvastam. A két abszolút kedvencem előtt érdemes említést tenni még három kötetről.

Mindig jelent némi kockázatot, amikor egy új szerző regénye mellett kötelezem el magam, főleg, ha a szóban forgó regény egy sorozat része. Paul McAuley két kötete, a The Quiet War és a Gardens of the Sun esetében a félelmem alaptalannak bizonyult. Az író egy olyan csodás, de gyarlóan mocskos világot teremtett, ahol az emberiség két részre szakad: a zöld technológiai feudalizmusba visszasüllyedő földi emberekre és a külsősökre, akik nem félnek saját magukat is jelentősen módosítani, hogy élni tudjanak a Naprendszer kínálta zord helyeken: a gázóriások holdjain vagy a törpebolygókon. Persze a két fél együttélése hidegháborúba majd a néma háborúba torkollik. McAuley bekerült a kedvenc íróim közé.

A harmadik említésre érdemes regény Adrian Tchaikovsky tollából a Hadállat. Az alig 340 oldal terjedelmű regény egy rendkívül rétegelt mundane science fiction, ahol a Children of Timehoz hasonlóan ismét az emberiség által teremtett intelligens életforma egyedei kerülnek a középpontba, amik hosszabb-rövidebb idő elteltével akikké válnak. A csekély oldalszám ne tévesszen meg senkit, tartalmasabb, mint Az idő gyermekei!

A két abszolút első helyezett pedig idén nem is lehet más, mint két űropera. Nem meglepő módon Hamilton legújabb könyve az egyik, ám nem várt fordulatként Brandon Hackett 2017-ben megjelent könyve, a Xeno lett a másik nagy kedvencem.

Brandon Hackett: Xeno

This image has an empty alt attribute; its file name is xeno-251x350.jpgValahogy hadilábon állok a magyar SF irodalommal. Pontos okát nem tudom, talán a hazai filmipar gyöngyszemei plántálták belém a félelmet vagy az éppen kialakulófélben lévő ízlésemre túl nagy hatással voltak a külföldi nagy mesterek írásai. Aztán jött Brandon Hackett és egy olyan vérprofi hard űroperát tett le az asztalra, ami sok külföldi felkapott író becsületére válna. Csaknem minden részletéért tudtam rajongani. Még a kialakult romantikus szál sem zavart. Csodásan lavíroz az író az alzsánerek között és remekül működik a lapokon kialakuló elegy. Idegenek, megastruktúrák, megfejthetetlennek tűnő rejtélyek, titkos lázadó csoportok? Nem is kell több egy jó sci-fi történethez – a sorok mögött lapuló mélyebb gondolatok pedig csak tovább emelik az amúgy is magas színvonalat. Annyira a kortárs magyar SF irodalom csúcsa ez a regény, mint Peter F. Hamilton a modern űroperáé. 

Peter F. Hamilton: Salvation

S ha már Hamilton szóba került, ez az év sem telhet el a mester nélkül. A Nemzetközösség és a Konföderáció világa után ismét egy teljesen új univerzum elkészítésének terhét vette a vállára. De tudjuk kivel van dolgunk, szóval nem kellett tövig rágni a körmünket az idegességtől – Hamilton ismét nagyot alkotott. A Salvation egy végtelenül izgalmas modern űropera, lenyűgöző világgal, csodálatos (és kevésbé csodálatos) idegen lényekkel és egy rejtéllyel, ami egy válogatott csapatot hyperioni utazásra késztet. Egy olyan utazásra, ami az egész ismert univerzumot felborítja. Grandiózus dolgokban tehát most sincs hiány, ellenben a terjedelem – legalábbis az íróhoz képest – meglepően kompakt, kevesebb, mint hatszáz oldal. Ebben a könyvben megvan minden, ami miatt a kedvenc kortárs írómmá vált Hamilton,  így talán ez a tökéletes beugró a hamiltoni modern űroperák világába. Ha mindenképpen választanom kell, akkor a Salvation az idei év regénye. Legalábbis számomra.

Mióta tavaly beszereztem egy PS4 Prot – feladva az addigi “antikonzolista” mivoltomat – egy egészen új világ nyílt meg előttem a videojátékok terén. Valószínűleg már rég meg kellett volna lépnem ezt, de 2017-ben ez volt a nagy éves látókör szélesítő lépés (illetve abban az évben tudtam meg, hogy meg fog jelenni egy Horizon: Zero Dawn nevű játék, kizárólag PS4-re). Így nem meglepő, hogy az abszolút kedvence játékom is ehhez a konzolhoz köthető. De mielőtt kiemelem azt, érdemes pár további jelentős élményt felidézni.

Az első közülük az Uncharted 4. De tágabb értelemben az The Nathan Drake Collection, valamint a The Lost Legacy spin-off epizód is.  Lebilincselő történettel és a Föld csaknem minden táját bemutató csodás látványvilággal párosulva Nathan Drake és ügyes-bajos kompániája méltán veszi fel a versenyt Lara Crofttal. Sőt a cselekmény szempontjából még meg is előzi a nagy múltú Tomb Raider sorozatot.

Az Assassin’s Creed Odyssey sem maradhat ki a felsorolásból. Az Origins kvázi-reboot új életet lehelt a sajnos haldokló sorozatba és ezt az akció RPG irányt vitte tovább az Odyssey is. A hatalmas bejárható területhez és a szinte megszámlálhatatlanul sok tennivalóhoz egy erős fősztori és számos érdekes mellékszál kapcsolódik, ami több, mint 90 óra szórakozást biztosított a számomra.

Az idei esztendő további nagy durranása volt még a Marvel’s Spider-Man. Még engem is képes volt elcsábítani, pedig a szuperhősök világa nem az én zsánerem, a Marvel univerzumot is csak a filmekből ismerem. De a szinte hibátlan játékmechanikai kivitelezés, a szemet gyönyörködtető látvány, valamint a rajongókat és nem rajongókat is megérintő történet nem maradhat dicséret nélkül.

Detroit: Become Human

Az idei év játéka szerintem nem is lehet más, mint a Quantic Dream legújabb mesterműve. A teljes egészében motion capture technikával előállított látványvilág profi színészi játékkal és végtelenül emberi történettel párosulva hozza létre ezt a komplex hatást, ami sokkal több, mint egy videojáték, sokkal több, mint egy interaktív film. Egy olyan pokolian erős narratívával a játékos arcába robbanó élmény, amely után hosszú ideig nem lesz képes másra gondolni csak a további még fel nem fedezett lehetőségekre, amik Detroit utcáin várják.

Peter F. Hamilton: Salvation

Hamilton 2016-ban az A Night Without Stars című regényével végleg lezárta a Nemzetközösség univerzumát. Mindössze két évet kellett várni a következő science fiction kötetére, amivel egy teljesen új világ felépítésének terhét vette a vállára. Persze körmeinket nem kellett tövig rágni a feszültségtől, hiszen tudjuk, hogy a Nemzetközösség mellett és a Konföderáció is az ő nevéhez fűződik. S ha kétszer már sikerült maradandót alkotnia a modern űroperák mezején, miért ne sikerülne harmadszor is? 

Történetünk szerint a huszonharmadik század elején az emberiség túllépett önmaga határain: az élet csaknem korlátlan ideig meghosszabbítható, sivatagokat képes virágzó oázissá változtatni, számos bolygón hozott létre prosperáló és különleges társadalmakat. Ezekben a sokat ígérő időkben jelenik meg az Olyix faj, akik saját állításuk szerint csupán üzemanyagot vételeznének a Naprendszerben, hogy folytatni tudják a zarándoklatukat, melynek célja elérni az univerzum és az idők végezetét. A szívességért cserébe az idegenek tovább fűtik az emberi szingularitást saját technológiájuk megosztásával. Ám sokak szemében ez egyszerűen túl szép, hogy igaz legyen és sötét titkokat sejtenek az Olyix felfedett szándékai mögött. Egy idegen űrhajó roncsának váratlan felfedezése pedig Feriton Kayne biztonsági igazgatót egy olyan utazás megszervezésére készteti, ami az ismert világokat alapjaiban megrengető eseményekbe torkol. 

A Konföderáció és a Nemzetközösség után az első elvárás az íróval szemben az lehet, hogy ismét egy rendkívül izgalmas világot építsen fel. Egy világot, ami tele van a mai ember számára csodának tűnő technológiai vívmányokkal, anélkül, hogy a képzeletbeli ló túlsó oldalára átesve a hihetetlen kategóriába kerülne. A Salvation esetében is egy központi tudományos áttörés köré húzta fel a jövőt. A kvantum-összefonódáson alapuló portál feltalálása indította el a regénybeli technológiai szingularitást. Így megoldva többek között az emberiséget sújtó folytonos energiaéhséget, valamint az azonnali, tényleges utazási idő nélküli közlekedést megteremtve – persze ha van kiépített támogató infrastruktúra.

But, as always, what was once exceptional decayed to mundane over time.

A cselekmény két fő szálon fut. Az első szál a regénybeli jelen, ahol a teljes egészében átalakult emberi társadalom két részre szakadt: a konzervatívabb félre, akik a hagyományosan kapitalista társadalmi berendezkedést preferálják, még annak tudatában is, hogy egy cég már-már cyberpunk világokat megszégyenítő méretű befolyással bír az életük minden területén. Magukra Universal társadalomként hivatkoznak. Nem meglepő módon ez a cég – a Connexion Corp –  a portálok feltalálásával kanyarított ekkora szeletet magának a hatalom-tortából. A másik oldal a magukat felvilágosultabbnak, szabadabbnak tartó közösségek, jellemzően a terraformált bolygókon alapuló fiatalabb csoportok, akik Utopial társadalomként nevezik magukat. Az egyik legjelentősebb különbség a két világnézet között, hogy az utopialista világok berkein belül egyre többen választják azt utat, hogy gyermekeiket még magzat korukban átalakítják omniákká: nem nőként és nem is férfiként, hanem egyszerre mindkettőként születnek. A férfi és női ciklusaikat durván 1000 napos időközönként váltják.  Minden kétséget kizáróan az utopialista világ sikerült érdekesebbre, ami persze nem azt jelenti, hogy az univerzalista unalmas vagy éppen klisés lenne.

A történet nagy része a lezuhant idegen űrhajóhoz való utazás idejét fedi le, miközben az időt elütve a főbb szereplők mesélnek önmagukról, hogy mit is csinálnak a hétköznapokban, miért is éppen őket választotta Kayne az utazásra. A visszaemlékezések során kapjuk meg a jellegzetes hamiltoni világépítést. Szépen lassan, darabról darabra feltárul előttünk a Universal és a Utopial társadalom, hogy külön-külön milyen az élet egy univerzalista és egy utopialista világban. Érdekes kereszteződések és összefonódásoknak lehetünk szemtanúi, ahogy egyre többet tudunk meg a csoport tagjairól. Még érdekesebb azonban az, amikor a két világ képviselői kénytelenek együttműködni minden különbségük ellenére – ahogy derül ki néhány visszaemlékezésből vagy éppen magából az utazásból is, hiszen mindkét fél képviselteti magát a sorsfordító úton. A konfliktusnak ilyen módú felvezetése egyébként nagyon hasonló a Hyperionban olvashatóhoz, ahol a zarándokok szintén egy hosszabb ideig tartó utazás során osztják meg saját történetüket egymással.

(…) He never quite believed their claim to be peaceful religious fanatics.’
‘Now that has truly got to be the universe’s biggest oxymoron,‘ Alik mocked.

A visszaemlékezésekkel átszőtt utazással párhuzamosan fut a regény másik fő része, ami a távoli jövőbe kalauzolja el az olvasót. Itt egy fiatal bináris nemű csoportot nevel harcra egy omnia társadalom. Harcra egy láthatatlan ellenséggel szemben. Egy ellenséggel szemben, akikről már hosszú ideje nem hallottak, de biztosan tudják, hogy csak idő kérdése és rájuk találnak, így ismét el kell hagyniuk egy olyan bolygót, ahol – igaz ugyan, hogy csak ideiglenesen a háború miatt  – de viszonylag kényelmesen berendezkedtek már. Idővel persze a kapcsolat a két idősík között kikristályosodik, ám ez csak további megválaszolandó kérdéseket vet fel.

Most először éreztem úgy, hogy egy szigorú kezű szerkesztő vigyázó szemei előtt került megnyirbálásra Hamilton kézirata. Ez sokaknak tetszhet is, viszont nekem a kevesebb, mint hatszáz oldalnyi terjedelem során időnként olyan érzésem volt, hogy bizony ezt vagy azt még tovább is taglalta volna az író. Néhol hiányérzetem volt a világépítéssel kapcsolatban is, de ez akár a Hamiltontól szokatlan visszaemlékezéses megoldás miatt is lehet. Szívesen olvastam volna megint egy The Reality Dysfunction hosszúságú kötetet. Meglehet így talán ez a tökéletes kötet belevetnie magát valakinek az író munkásságába. Kellően kompakt a terjedelme (ha csaknem hatszáz oldalt lehet annak nevezni) és a sokak által – köztük általam is – hibának vélt feleslegesen túlszerepeltetett szexualitást is kivágta az a bizonyos szigorú szerkesztő.

Összességében ismét egy rendkívüli modern űroperát tett le az író az asztalra, melyben minden kötelező toposz megtalálható, ami modern űroperává tesz egy regényt, valamint ott a bizonyos nehezen megfogható plusz, ami olyan felejtetetlenné teszi Hamilton regényeit. Az univerzum ismét grandiózus, a konfliktusok tétje nem különben. A szerző önmagához hűen izgalmas szereplők sokaságát mozgatja a cselekmény során, amely persze egy cliffhangerrel ér véget, szóval a folytatás már most is késésben van. Számomra határozottan az idei év legjelentősebb megjelenése.

Horizon: Zero Dawn

Sosem hittem volna, hogy valaha is majd beruházok egy konzolra. A PC bővíthetősége és többcélú felhasználhatósága mindig is erősebb érv volt, a játékra tervezett célhardvernél. Bár akadt régebben is egy-két olyan konzol exkluzív cím, amit szívesen játszottam volna, nem érték el azt a kritikus tömeget, ami miatt változtattam volna PC-s mivoltomon. Aztán tavaly kijött a Horizon Zero Dawn és a trailereit látva eldöntöttem, hogy ezt a játékot bizony végig fogom vinni, többször is – majd a Detroit: Become Human megadta az utolsó lökést és beszereztem egy PS4 Prot. 

A történet szerint már nem az emberiség az uralkodó faj a Földön, egy ismeretlen kataklizma következtében visszaszorultak törzsi, vadászó-gyűjtögető fejlettségi szintre, ahol a lándzsa és az íj segítségével próbálnak túlélni a gépek által uralt vidéken. Ebbe a világba születik bele Aloy, aki kitaszítottként nevelkedik egy szintén kitaszított nevelő apa, Rost vigyázó tekintete alatt. Egész gyermekkorát átitatja törzse többi tagjának megvetése, így felcseperedve fejébe veszi, hogy a veszélyekre fittyet hányva kideríti, miért is száműzték őt és ki is a valódi édesanyja. A sztori izgalmas, néhol klisés, de szerethető karakterekkel operál és nagyon ügyesen rájátszik az emberi kíváncsiságra, hiszen Aloy bőrébe bújva minél többet szeretnénk megtudni nem csak a saját, de az emberiség múltja felett lebegő sötét foltról is.

Játékmechanikai szempontból is kiemelkedőt alkotott a Guerilla Games csapata. Sosem élveztem még ennyire egy nyitott világú akció RPG-t. A bejárható terület meglehetősen nagy, a fast travel rendszer vagy a hátasként használható gépek nélkül igencsak sokáig tartana egyik küldetés helyszínéről a másikig elbandukolni. A harcrendszer is kifinomult, bár a gépek sokkal erősebbek, mint Aloy, a Focus eszköznek köszönhetően képes észrevenni azok gyenge pontjait. Ezek lehetnek különböző tartályok, amik gyúlékony vagy éppen rendkívül hideg folyadékokkal vannak megtöltve, melyeket kilőve komoly sebzést okozhatunk a robotoknak, vagy páncéllemezek, amiket leválasztva feltárulnak a kényes, könnyebben sebezhető területek. Több gép is saját távolsági fegyverrel rendelkezik, amiket felhasználhatunk ellenük is, amennyiben sikerül leválasztani azt az eredeti gazdájáról. S persze a lopakodás is kiemelten fontos. A magas fűben csak azok a gépek vesznek észre, amik felderítő radart hordanak magukon – amit szintén leválaszthatunk pár jól irányzott lövéssel. Kavicsokkal elterelhetjük a gépek figyelmét vagy akár egy füttyentéssel közelebb csalogathatjuk a pozíciónkhoz, hogy aztán egy komoly sebzést vagy kisebb gépeknél azonnali megsemmisülést okozó találatot bevigyünk a rejtekünkből. A harcokhoz tehát többféleképpen kezdhetünk neki, így mindenki megtalálja a számára megfelelő stílust.

Manapság egy open world játékból sem hiányozhat a crafting system. Ez a Horizon esetében sincs másként. Két főbb erőforrást különböztethetünk meg: a természetben előfordulóakat (például a különféle főzetekhez használt növények, vadállatok irhája és húsa), illetve az elhullott gépekből kimentett alkatrészeket (fémdarabok, vezetékek, lencsék, stb), de emellett még akadnak a régi világból származó ereklyék, különböző csiszolt kristályok is. Lőszert, nagyobb táskákat és tegezeket, főzeteket és bombákat tudunk készíteni az összegyűjtött nyersanyagokból, illetve azok mindegyikével lehet kereskedni is, egyes cikkeket érdemes egy bizonyos kereskedőnek elvinni, hiszen jóval drágábban tudjuk ott tovább adni.

A történet és a világ megismerésének szempontjából nem a párbeszédek számítanak a legfontosabb forrásoknak. Maga a párbeszédrendszer kulcsa a bizonyos momentumokban felmerülő három válasz lehetőség, mely szerint Aloy a szívére vagy az eszére hallgatva válaszoljon, esetleg agresszív módon viszonyuljon a dialógus másik résztvevőjéhez. Ami igazán kiterjeszti a játékot lore wise, az a nagyszámú összegyűjthető kis adatpontok a múltból. Hol naplóbejegyzések, hol tudományos cikkek vagy interjúk részletei vagy egy hangüzenet egy családtagnak. Ezeket összegyűjtve teljesedik ki igazán a Horizon világa.

A technikai megvalósítás szintén kiemelkedő lett. A PS4 Pro verziója esetében a fejlesztőknek 5,5 gigabyte RAM memória áll a rendelkezésükre, de bámulatos, hogy milyen látványvilágot alkottak meg. Persze a RAM mennyisége csak egy kisebb szelete a grafikai teljesítménynek és célhardverre mindig is könnyebb fejleszteni, mégis megsüvegelendő a termék minősége. Nem találkoztam komolyabb FPS dropokkal, még a nagyobb csatákban sem. A játékmenet során – köszönhetően a fotó módnak –  látszik, hogy szinte teljes mértékben kihasználták a konzol által adott lehetőségeket, de a cinematic részeken látszik igazán, hogy mennyire gyönyörű is a Horizon világa.  Bizonyára 4K-ban még látványosabb lenne, de egyelőre nincs UHD-képes megjelenítőm. Az irányítás kellően reszponzív, még egy olyan kezdő konzolosnak is mint én, könnyű volt beletanulnia (a Life is Strange-et játszottam egyedül kontrollerrel). A szabadon bejárható világ óriási, bárhol portyázó gépekre bukkanhatunk. A már említett harcrendszer magáért beszél: rendkívül élvezetes és sokféleképpen vadászhatjuk le a robotokat, igaz talán a legkifizetődőbbnek a lopakodást találtam, eleinte mindenképp.

Persze egy játék sem tökéletes, sajnos ez igaz a szóban forgó cím esetében is, ám szerencsére csak kisebb kellemetlenségekre kell gondolni. Az egyik kényelmetlenség az útkereső algoritmus. Nem a legrövidebb utat keresi, hanem az általa leghatékonyabbnak (legnagyobb sebességgel bejárhatónak) ítélt utat. Emiatt gyakran ide-oda ugrál az éppen aktuális útjelző, de ez könnyen mitigálható, ha mindig a végső cél felé tartunk, nem törődve a tervezett útvonallal. A már említett választási lehetőségeknek a párbeszédekben nincs jelentősége, illetve eddig nem tapasztaltam, pedig a második végigjátszást megkezdve már másként válaszolgatok. Valamint – mint minden külső nézetes játék esetében – időnként a kamera olyan szögbe fordul, hogy nem látjuk pontosan a ránk támadó gépeket. Ezt szintén könnyen mitigálhatjuk, hiszen ha megtanuljuk a tipikus figyelmeztető hangokat (például, a feltöltődő hang a Watcher gépek támadása előtt), egy jól időzített elugrással karcolás nélkül átvészelhetjük a dolgot. De ezek mind apróságok, a játék értékéből semmit sem vonnak le.

Alig egy hete jelent meg az első kiegészítője, ami a The Frozen Wilds címet viseli. Ebben a DLC-ben tovább bővül az ismert világ, fizikailag is – csaknem az eredeti játéktér negyedével bővül a bejárható terület – valamint lore wise is: az eredeti történet során csak érintőlegesen megismert Banuk törzset látogatjuk meg. Nagy változásokat nem hoz, de ezt nem is várhatjuk el egy kiegészítőtől, ám becsületesen hozza a kötelezőket: új fegyverek, új gépi ellenségek és új szerethető karakterek. Sőt! A maga 15 órás játékidejével kétszer olyan hosszú, mint egy mai AAA-s cím és csak harmadannyiba kerül! A történet szerint Aloy új gépekről szerez tudomást a The Cut nevű Banuk törzs által lakott területen, amelyeknél veszélyesebbekkel még senki sem találkozott. Így elindul, hogy kivizsgálja a dolgot. A készítőknek úgy kellett megoldani, hogy a fősztoriba ékelve lehessen játszani – harmincas szintet határoztak meg, mint minimális követelmény – így a sztori nagy újdonságokat nem fedhet fel, viszont szépen kiegészíti a nagy kataklizma előtti világról a tudásunkat, illetve még egy kulcsszereplőről is árnyaltabb képet kapunk mire bebarangoljuk a fagyott vadont.

A Horizon Zero Dawn egy pillanat alatt a kedvencemmé vált, még azt is megkockáztatom, hogy a legjobb játék, amivel valaha játszottam. A kiegészítővel együtt könnyedén elérheti a 65 óra játékidőt, ami a manapság átlagos 6-8 órát többszörösen is túlszárnyalja. Ha PS4 tulajdonos vagy, mindenképpen ki kell próbálnod, ha nem – ahogy esetemben is – érdemes már csak emiatt a játék miatt is beruházni egyre. Remélem a Guerilla Games csapata nem fogja magára hagyni a franchise-t, mert óriási lehetőségek vannak benne és a befejezés nyitott maradt, lehetőséget adva a folytatásokra.

Peter F. Hamilton: The ​Neutronium Alchemist

Továbbra is nehezemre esik elfogulatlanul írni Hamilton regényeiről – talán ez majd az idén megjelenő Eltékozolt ifjúsággal megváltozik – hiszen úgy néz ki, hogy nem tud hibázni vagy legalábbis nem vét akkorát, hogy az jelentősen az olvasási élmény rovására menjen. Igaz volt ez a Nemzetközösségben játszódó kötetekre és az önálló regényeire, valamint a novelláira is. A következő bekezdésekben igyekeztem a már-már megszállottságnak nevezhető fanboy-kodást minimalizálni és objektíven írni a Night’s Dawn-trilógia második részéről, a The Neutronium Alchemist-ről.

A történet ott veszi fel a fonalat, ahol az előző rész véget ért: a Konföderáció éppen csak kezdi felfogni az ismert emberi világra leselkedő veszély mértékét, hiszen a “megszállottak” kitörtek Lalonde-ról, Joshua Calvert kapitányt is csak egy hajszál választotta el, hogy ott hagyja a fogát. A visszatérők között kiemelkedik Al Capone, aki ismét egy szervezett bűnbanda fejévé válik. Közben az Édenisták és az Ádámisták egymás iránt érzett előítéleteiket és ellentéteiket félretéve együtt próbálnak meg szembeszállni az egész Konföderációt veszélyeztető helyzettel. A konfliktust csak tovább súlyosbítja, hogy egy 30 éve történt népirtástért bosszút esküdő tudós kiszabadul a börtönét jelentő élettérből. Így a megszállottak és az élők is üldözőbe veszik: előbbiek meg akarják kaparintani a tudós birtokában lévő végítélet fegyvert, utóbbiak megakadályozni akarják, hogy bárki is használhassa azt.

There is no such thing as God, Ralph. Only humans are stupid enough to create religions. Have you noticed that? None of the xenocs we’ve encountered need to bandage their insecurities and fears with promises of incorporeal glory that are every soul’s due.

Hamilton oly sok szálat mozgat a szóban forgó kötet több, mint 1200 oldalán, hogy röviden lehetetlen vállalkozás összefoglalni a cselekményt. Az író sokféle variációt sorakoztat fel a megszálló lelkekre, hiszen nem mind olyanok, mint az első részben megismert elmebeteg Quinn Dexter. Akadnak köztük szép számmal olyan megtört lelkek is, akik csak szimplán élni szeretnének, de alig képesek zöld ágra vergődni afelett, hogy mit kell tenniük az életért cserébe egy másik élő emberrel. Van aki úgy hiszi, hogy egy nemes küldetés miatt engedték vissza az élők világába és van, aki a halála előtti életét folytatva ismét felépít egy bűnbandát – ezúttal bolygóközi méretekben. Ahogy egy jó történethez illik, itt sem minden fekete és fehér, hiszen több évszázadnyi szenvedés után talán még jogukban is állna élni a visszatérőknek, de semmiképp sem ilyen áron.

A másik oldal szintén komoly nehézségekkel kell szembenézzen: a Konföderáción belül elszabadult reality dysfunction pestisként terjed a planéták között, képtelenek kordában tartani azt. Az így kialakuló vészhelyzet az egész Konföderációt veszélyezteti, politikailag és gazdaságilag egyaránt. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy az ember immár tudja, hogy bár a lelke halhatatlan, gyakorlatilag az örök kárhozat a sorsa a túlvilágon, ami csak további sürgető tényező, hogy megoldást találjanak a katasztrófára. Találnak is egy-két eltévedt szalmaszálat, ami talán valami reményt jelenthet…

You are going to die, Ralph. Today. Tomorrow. A year from now. If you’re lucky, in fifty years’ time. It doesn’t matter when. It is entropy, it is fate, it is the way the universe works. Death, not love, conquers all in the end. And when you die, you will find yourself in the beyond.

A történet a megszokott módon lassan indul be és sokáig csak megállíthatatlanul hömpölyög, oly nagyszámú szálat mozgatva, hogy egy-egy szereplőtől gyakran több száz oldalon keresztül nem hallunk. Ez akár zavaró is lehetne, de ez hozzátartozik a hamiltoni történetvezetéshez és személy szerint én szeretek elmerülni egy-egy világ történéseiben. Pont emiatt volt óriási segítség, hogy az író megalkotta a The Confederation Handbook című kötetet, ami – ahogy a neve is sugallja – egy kézikönyv a Konföderáció világához. Nagy segítség volt a visszarázódás időszaka alatt, hiszen az első részt csaknem negyed évvel a második megkezdése előtt fejeztem be. Számomra az újdonság erejével hatott a könyv, hiszen még nem találkoztam hivatalos, az alkotó által megírt enciklopédiával. Szereplőkre, bolygókra, emberi frakciókra és idegen fajokra bontva ismereti a Konföderáció világát, hasznos és egyedi kötet – és ahogy eddig megfigyeltem spoilermentes.

Bár a Night’s Dawn-trilóga kétharmadánál járok és az első résznél azt mondtam még, hogy a befejezésééig nem szeretném összehasonlítani Hamilton két univerzumát, jelenleg úgy érzem, hogy a Konföderáció még izgalmasabb, még elborultabb és mégis emberközelibb, mint a Nemzetközösség. S az író egyik jellemző hibáját levetkőzte a trilógia írásakor, ugyanis a szexualitás szerepeltetése nem olyan súlyos, hogy zavaró lenne – igaz, a két ciklus időbeli viszonya miatt sajnos találóbb kifejezés, hogy a Konföderáció megalkotásakor még nem került zavaróan sok szexuális tartalom a könyvek lapjaira, hiszen a Nemzetközösség egy fél évtizeddel később született.

Már most érzem, hogy hiányozni fog a Konföderáció világa – pedig még hátra van a trilógia befejező kötete, valamint a Second Chance at Eden című novelláskötet. Kereken kettőezer-ötszáz oldal után még el sem tudom képzelni, hogy miként ér véget ez az őrült utazás a huszonhetedik században. Tűkön ülve várom a folytatást.

John Scalzi: Az összeomló birodalom

John Scalzi munkásságát nem kell senkinek sem bemutatni. Szórakoztatóan könnyed sci-fi regényeket ír, időnként megpróbálva magvasabb gondolatokat becsempészni a a sorok közé. Az Agave jóvoltából idén sem maradtunk Scalzi-kötet nélkül, ugyanis a világpremierrel (!) egy időben idehaza is olvashatjuk legújabb regényét, Az összeomló birodalmat.

A történet szerint az emberi impérium létét az Árnak nevezett csillagászati jelenségnek köszönheti. Ez egy sokat tanulmányozott, de alig ismert jelenség, ahol a mi dimenziónk univerzális sebességkorlátozása megkerülhető. Így az Ár menti naprendszerek rég virágozni kezdtek, attól függetlenül, hogy döntő többségükben nincs lakható bolygó. Az emberiség így különböző mesterséges életterekben tobzódik: kőzetbolygók felszíne alatt, aszteroidákban vagy óriási űrállomásokon. Egyedül egy félreeső helyen, a Mezsgyén járhat az ember szkafander nélkül a felszínen – a Föld elvesztése után ez a planéta lett az egyetlen lakható bolygó a számtalan világot magába foglaló Egyesülésen belül. Ám amikor egy birodalom lassan, de megállíthatatlanul változó alapokra épül, előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik az összeomlás…

Az író elszakadt a Vének háborúja által alkotott univerzumtól és egy teljesen újat hozott létre. A már ismert toposzok elegyítéséből egy egészen élvezetes világot alkotott. Az Egyesülésen belül a vezető hatalmakat különböző nagy családok, házak alkotják, amiknek befolyását a birtokolt licencek és monopóliumok határozzák meg. Ez a felállás szinte kiált egy tisztességes összeesküvésért, amit annak rendje és módja szerint meg is kapunk. Méghozzá jó űroperához méltóan, csupán az egész emberiség sorsát befolyásoló összeesküvést. A történetet három nézőponton keresztül követjük nyomon: a frissen megválasztott, a rendszerhez kritikusan hozzáálló emperátor, egy kereskedőház szabad szájú tagja és egy mezsgyei nemes Ár-kutató fia által vezetett szálakon keresztül ismerhetjük meg az egyre magasabb körökbe elérő összeesküvést.

A történet pörgős és dinamikus, nem nagyon találni benne olyan oldalakat, ahol visszább kapcsolna az iramból. A párbeszédek is remekül megírtak, bár lesz akinek zavarónak tűnhet Kiva helyenként nyomdafestéket nem tűrő beszéde. Akadnak megfejtendő rejtélyek, politikai bonyodalmak, egymás ellen áskálódó házak, kalózok, űrhajók… minden adott lenne egy kivételes űroperához, valahogy mégsem áll össze a kép egy hibátlan egésszé. A világ csak felületesen kerül felvázolásra – erre nem mentség az, hogy lesz legalább egy folytatása – és a science fiction jelen regény esetében inkább csak háttér, még ha furán is hangzik ez, amikor a metaplot központja a változó Ár miatt összeomlani készülő birodalom.

Persze Scalzi tagadhatatlanul tud írni. Ám ez “csak” egy belépő szintű könyv a valódi science fiction regények világába. Persze nem kell minden egyes regénynek hamiltoni magasságokba törnie vagy végtelenül komoly társadalmi problémákat boncolgatnia, de nekem ez már egy kicsit kevés – félre ne értsetek, ez a könyv jó. Könnyed kis semmiség, mint egy epizód a kedvenc sorozatunkból, ami ugyan szórakoztató, de a metaplothoz nem tesz hozzá semmit, mégis várjuk már azt a részt, ami előre viszi azt. De nekem ennél már több kell.