Peter F. Hamilton: The ​Neutronium Alchemist

Továbbra is nehezemre esik elfogulatlanul írni Hamilton regényeiről – talán ez majd az idén megjelenő Eltékozolt ifjúsággal megváltozik – hiszen úgy néz ki, hogy nem tud hibázni vagy legalábbis nem vét akkorát, hogy az jelentősen az olvasási élmény rovására menjen. Igaz volt ez a Nemzetközösségben játszódó kötetekre és az önálló regényeire, valamint a novelláira is. A következő bekezdésekben igyekeztem a már-már megszállottságnak nevezhető fanboy-kodást minimalizálni és objektíven írni a Night’s Dawn-trilógia második részéről, a The Neutronium Alchemist-ről.

A történet ott veszi fel a fonalat, ahol az előző rész véget ért: a Konföderáció éppen csak kezdi felfogni az ismert emberi világra leselkedő veszély mértékét, hiszen a “megszállottak” kitörtek Lalonde-ról, Joshua Calvert kapitányt is csak egy hajszál választotta el, hogy ott hagyja a fogát. A visszatérők között kiemelkedik Al Capone, aki ismét egy szervezett bűnbanda fejévé válik. Közben az Édenisták és az Ádámisták egymás iránt érzett előítéleteiket és ellentéteiket félretéve együtt próbálnak meg szembeszállni az egész Konföderációt veszélyeztető helyzettel. A konfliktust csak tovább súlyosbítja, hogy egy 30 éve történt népirtástért bosszút esküdő tudós kiszabadul a börtönét jelentő élettérből. Így a megszállottak és az élők is üldözőbe veszik: előbbiek meg akarják kaparintani a tudós birtokában lévő végítélet fegyvert, utóbbiak megakadályozni akarják, hogy bárki is használhassa azt.

There is no such thing as God, Ralph. Only humans are stupid enough to create religions. Have you noticed that? None of the xenocs we’ve encountered need to bandage their insecurities and fears with promises of incorporeal glory that are every soul’s due.

Hamilton oly sok szálat mozgat a szóban forgó kötet több, mint 1200 oldalán, hogy röviden lehetetlen vállalkozás összefoglalni a cselekményt. Az író sokféle variációt sorakoztat fel a megszálló lelkekre, hiszen nem mind olyanok, mint az első részben megismert elmebeteg Quinn Dexter. Akadnak köztük szép számmal olyan megtört lelkek is, akik csak szimplán élni szeretnének, de alig képesek zöld ágra vergődni afelett, hogy mit kell tenniük az életért cserébe egy másik élő emberrel. Van aki úgy hiszi, hogy egy nemes küldetés miatt engedték vissza az élők világába és van, aki a halála előtti életét folytatva ismét felépít egy bűnbandát – ezúttal bolygóközi méretekben. Ahogy egy jó történethez illik, itt sem minden fekete és fehér, hiszen több évszázadnyi szenvedés után talán még jogukban is állna élni a visszatérőknek, de semmiképp sem ilyen áron.

A másik oldal szintén komoly nehézségekkel kell szembenézzen: a Konföderáción belül elszabadult reality dysfunction pestisként terjed a planéták között, képtelenek kordában tartani azt. Az így kialakuló vészhelyzet az egész Konföderációt veszélyezteti, politikailag és gazdaságilag egyaránt. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy az ember immár tudja, hogy bár a lelke halhatatlan, gyakorlatilag az örök kárhozat a sorsa a túlvilágon, ami csak további sürgető tényező, hogy megoldást találjanak a katasztrófára. Találnak is egy-két eltévedt szalmaszálat, ami talán valami reményt jelenthet…

You are going to die, Ralph. Today. Tomorrow. A year from now. If you’re lucky, in fifty years’ time. It doesn’t matter when. It is entropy, it is fate, it is the way the universe works. Death, not love, conquers all in the end. And when you die, you will find yourself in the beyond.

A történet a megszokott módon lassan indul be és sokáig csak megállíthatatlanul hömpölyög, oly nagyszámú szálat mozgatva, hogy egy-egy szereplőtől gyakran több száz oldalon keresztül nem hallunk. Ez akár zavaró is lehetne, de ez hozzátartozik a hamiltoni történetvezetéshez és személy szerint én szeretek elmerülni egy-egy világ történéseiben. Pont emiatt volt óriási segítség, hogy az író megalkotta a The Confederation Handbook című kötetet, ami – ahogy a neve is sugallja – egy kézikönyv a Konföderáció világához. Nagy segítség volt a visszarázódás időszaka alatt, hiszen az első részt csaknem negyed évvel a második megkezdése előtt fejeztem be. Számomra az újdonság erejével hatott a könyv, hiszen még nem találkoztam hivatalos, az alkotó által megírt enciklopédiával. Szereplőkre, bolygókra, emberi frakciókra és idegen fajokra bontva ismereti a Konföderáció világát, hasznos és egyedi kötet – és ahogy eddig megfigyeltem spoilermentes.

Bár a Night’s Dawn-trilóga kétharmadánál járok és az első résznél azt mondtam még, hogy a befejezésééig nem szeretném összehasonlítani Hamilton két univerzumát, jelenleg úgy érzem, hogy a Konföderáció még izgalmasabb, még elborultabb és mégis emberközelibb, mint a Nemzetközösség. S az író egyik jellemző hibáját levetkőzte a trilógia írásakor, ugyanis a szexualitás szerepeltetése nem olyan súlyos, hogy zavaró lenne – igaz, a két ciklus időbeli viszonya miatt sajnos találóbb kifejezés, hogy a Konföderáció megalkotásakor még nem került zavaróan sok szexuális tartalom a könyvek lapjaira, hiszen a Nemzetközösség egy fél évtizeddel később született.

Már most érzem, hogy hiányozni fog a Konföderáció világa – pedig még hátra van a trilógia befejező kötete, valamint a Second Chance at Eden című novelláskötet. Kereken kettőezer-ötszáz oldal után még el sem tudom képzelni, hogy miként ér véget ez az őrült utazás a huszonhetedik században. Tűkön ülve várom a folytatást.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

John Scalzi: Az összeomló birodalom

John Scalzi munkásságát nem kell senkinek sem bemutatni. Szórakoztatóan könnyed sci-fi regényeket ír, időnként megpróbálva magvasabb gondolatokat becsempészni a a sorok közé. Az Agave jóvoltából idén sem maradtunk Scalzi-kötet nélkül, ugyanis a világpremierrel (!) egy időben idehaza is olvashatjuk legújabb regényét, Az összeomló birodalmat.

A történet szerint az emberi impérium létét az Árnak nevezett csillagászati jelenségnek köszönheti. Ez egy sokat tanulmányozott, de alig ismert jelenség, ahol a mi dimenziónk univerzális sebességkorlátozása megkerülhető. Így az Ár menti naprendszerek rég virágozni kezdtek, attól függetlenül, hogy döntő többségükben nincs lakható bolygó. Az emberiség így különböző mesterséges életterekben tobzódik: kőzetbolygók felszíne alatt, aszteroidákban vagy óriási űrállomásokon. Egyedül egy félreeső helyen, a Mezsgyén járhat az ember szkafander nélkül a felszínen – a Föld elvesztése után ez a planéta lett az egyetlen lakható bolygó a számtalan világot magába foglaló Egyesülésen belül. Ám amikor egy birodalom lassan, de megállíthatatlanul változó alapokra épül, előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik az összeomlás…

Az író elszakadt a Vének háborúja által alkotott univerzumtól és egy teljesen újat hozott létre. A már ismert toposzok elegyítéséből egy egészen élvezetes világot alkotott. Az Egyesülésen belül a vezető hatalmakat különböző nagy családok, házak alkotják, amiknek befolyását a birtokolt licencek és monopóliumok határozzák meg. Ez a felállás szinte kiált egy tisztességes összeesküvésért, amit annak rendje és módja szerint meg is kapunk. Méghozzá jó űroperához méltóan, csupán az egész emberiség sorsát befolyásoló összeesküvést. A történetet három nézőponton keresztül követjük nyomon: a frissen megválasztott, a rendszerhez kritikusan hozzáálló emperátor, egy kereskedőház szabad szájú tagja és egy mezsgyei nemes Ár-kutató fia által vezetett szálakon keresztül ismerhetjük meg az egyre magasabb körökbe elérő összeesküvést.

A történet pörgős és dinamikus, nem nagyon találni benne olyan oldalakat, ahol visszább kapcsolna az iramból. A párbeszédek is remekül megírtak, bár lesz akinek zavarónak tűnhet Kiva helyenként nyomdafestéket nem tűrő beszéde. Akadnak megfejtendő rejtélyek, politikai bonyodalmak, egymás ellen áskálódó házak, kalózok, űrhajók… minden adott lenne egy kivételes űroperához, valahogy mégsem áll össze a kép egy hibátlan egésszé. A világ csak felületesen kerül felvázolásra – erre nem mentség az, hogy lesz legalább egy folytatása – és a science fiction jelen regény esetében inkább csak háttér, még ha furán is hangzik ez, amikor a metaplot központja a változó Ár miatt összeomlani készülő birodalom.

Persze Scalzi tagadhatatlanul tud írni. Ám ez “csak” egy belépő szintű könyv a valódi science fiction regények világába. Persze nem kell minden egyes regénynek hamiltoni magasságokba törnie vagy végtelenül komoly társadalmi problémákat boncolgatnia, de nekem ez már egy kicsit kevés – félre ne értsetek, ez a könyv jó. Könnyed kis semmiség, mint egy epizód a kedvenc sorozatunkból, ami ugyan szórakoztató, de a metaplothoz nem tesz hozzá semmit, mégis várjuk már azt a részt, ami előre viszi azt. De nekem ennél már több kell.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

Peter F. Hamilton: The Reality Dysfunction

Nem tudok elfogulatlanul írni Hamilton munkásságáról. Anno az egyik önálló regénye,  A földre hullt sárkány keltette fel az érdeklődésem, a Nemzetközösség kezdő kötete, a Pandóra csillaga után pedig már nem volt megállás. Bámulatos univerzumokat épít fel és játszi könnyedséggel mozgatja szereplőit, mégsem érezzük feleslegesen túlírtnak. Így kicsit szomorúan fejeztem be a Commonwealth világát, az idén szeptemberben megjelent, A Night Without Stars című regénnyel, de csillapítandó a kialakult függőségem, belevágtam egy talán még grandiózusabb utazásba: ellátogattam a Konföderáció világába.

A történetet nehéz lenne összefoglalni dióhéjban. Oly szövevényes, oly sok szereplővel operál az író, hogy csak a főbb cselekményszálak felvázolása is jóval több helyet követel, mint egy egyszerű bejegyzés. Ám rövid ízelítőt mégis csak illendő írni. A 2600-as években virágzó civilizációt hívott életre az emberiség. Lakható bolygók százait kolonizálta szerte a galaxisban, a lehető legkülönfélébb kultúrákat létrehozva a Konföderáción belül. A géntechnológia és a nanonikus beültetések elmosták a természet által szabott határokat. Élő űrhajók garmadája járja a űrt, kereskedelmi mozgatórugóként a kolonizált planéták között. Az ismert galaxisban pedig a Konföderációs Flotta tartja fenn a rendet. Közel az emberiség igazi aranykora. Ezekben a sokat ígérő időkben azonban történik valami egy távoli, még fejletlen kolónián, ami az egész Konföderáció létét veszélyezteti.

A könyv 20 éve jelent meg, 1996-ban. Azonban szépen öregedett – már ha lehet egy 20 éves regényt öregnek nevezni – vagy talán még pontosabb kifejezés, hogy kortalannak bizonyult. A Hamilton által leírt technológia a mai szemmel is csodálatos, aprólékos kidolgozottsága hitelessé teszi. A több, mint 800 bolygót számláló Konföderáció minden egyes meglátogatott bolygójáról kapunk egy tömörnek éppen nem mondható történelmi leckét és ez a terjengős stílus a technikai csodákra is igaz. Szinte mindenre kiterjedő leírást kapunk az alapvetően két részre szakadt emberi civilizációról: az Édensitákról és az Ádámistákról. Előbbiek a géntechnológia által a telepátiához hasonló módon összekapcsolták tudatukat egymással, az élő űrhajóikkal és intelligens élettereikkel, míg az utóbbiak a nanonikus beültetéseknek köszönhetően léptek be a transzhumanizmus világába. Már a két csoport szembenállása is megérne egy külön kötetet, de még így is rengeteget tudunk meg a konfliktusokkal kikövezett útjukról, ami aztán a békés együttéléshez vezetett: egy bámulatos pozitív jövőképhez, amiben mindenki szívesen élne.

A történet lassan hömpölyög, gyakorlatilag a 400. oldalig csak világépítés történik, új helyszínek, új szereplők, új cselekményszálak kerülnek bevezetésre. Emiatt elsőre akár túlírtnak is tűnhetne és biztos vagyok benne, hogy van akinek úgy is fog tűnni. De aki szereti a részletességet a végletekig komolyan vevő regényeket, az nem fog csalódni és hát a modern űropera egyik alapvető toposza a részletes világépítés. Nem kell félnünk, az 1200 oldalas terjedelem nem azt jelenti, hogy üresjáratokkal töltené ki az író a történések közötti részt. A lassan induló történet pedig a könyv vége felé igencsak felgyorsul és oly gyorsan követik egymást a mérföldkövek a cselekményben, hogy szinte alig van időnk felocsúdni az egyikből, máris nyakunkon a következő. Valószínűleg ez a lendület kicsit meg fog törni a következő kötettel, de csak azért, hogy helyet adjon a további világépítésnek. Szövevényessége és a nagyszámú szereplő ellenére könnyeden és elegánsan vezeti a történeti szálakat Hamilton, nem veszünk el a cselekményben az olvasás során.

Nehéz összevetni a Konföderáció világát Hamilton másik nagy univerzumával, a Nemzetközösséggel, ugyanakkor elkerülhetetlen. Viszont szívesen halasztom addig, amíg a Night’s Dawn trilógia végére nem érek. Elöljáróban annyi kijelenthető, hogy mind a két világ lenyűgöző, tele technológiai csodákkal és olyan optimista jövőt festenek meg, amikben mindenki megtalálná a magának tetsző bolygót és kultúrát. Utóbbi mélyebben bemerészkedik a transzhumanizmus világába, míg az előbbi valamilyen szinten emberközelibb, mégis valahogy sokkal elrugaszkodottabb, mint a Nemzetközösség.

Persze Hamilton sem tud hibátlanul írni. Ezúttal sem tudta levetkőzni a rá jellemző explicit módon ábrázolt szexualitást, bár kevéssé zavaró, mint mondjuk a Júdás elszabadulban. Valamint magából a terjedelemből adódó előítélet is gátolhat néhány olvasót abban, hogy belekezdjen ebbe az monumentális utazásba.

Igyekszem rövidre zárni a meglehetősen elfogult bejegyzés kereteit. Peter F. Hamilton nem tud hibázni – még nem olvastam a Misspent Youth című regényét – és méltán nevezhetjük a modern űropera állócsillagának. A grandiózus Konföderáció univerzuma egy újabb ékes példája az író zsenialitásának. S bár a Nemzetközösséget is lezárta már, újabb trilógián dolgozik, amely a Salvation címet fogja viselni.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

Peter F. Hamilton: A Night Without Stars

Amikor 2015 januárjában először látogattam el a Nemzetközösségbe a Pandóra csillagán keresztül, nem gondoltam, hogy egy olyan monumentális világba tettem be a lábam, ami egy új standardot hoz létre a személyes ízlésemben – ha élhetek egy ilyen kissé elcsépelt szófordulattal. Nehéz megfogalmazni, hogy miért, hiszen nem emelte új szintre az űroperát, mint mondjuk, Dan Simmons Hyperion-ja. Hamilton világa mégis minden mércével mérve magával ragadó. Grandiózus történetvezetése, izgalmas karakterei és lebilincselő cselekménye egy olyan fantasztikus elegyet alkot, ami kimagaslóvá teszi a mai modern űroperák között. Így izgatottan vettem kezembe a Nemzetközösséget lezáró kötetet, az A Night Without Stars-t.

night_without_starsA történet a The Abyss Beyond Dreams után veszi fel a fonalat: Nigel Sheldon közreműködésének köszönhetően Bienvenido kiűzetett az Ürességből, de fényévek millióira került a Nemzetközösségtől. A Faller-ek még erősebb fenyegetést jelentenek az emberekre nézve és a helyzetet tovább nehezíti, hogy Slvasta véghez vitte forradalmát. Ugyanis – mint oly sokszor a történelem során – ennek a forradalomnak a vívmányait is eltorzította az irányítást magához ragadó réteg görcsös ragaszkodása a megszerzett hatalomhoz. Így Bienvenido a biztos pusztulás felé rohan – a titkozatos Warrior Angel segítségének ellenére. Ezekben a vészterhes időkben tűnik fel egy rejtélyes gyermek, aki hamar felhívja magára a háborúzó felek figyelmét: olyan tudás és képességek birtokában van, amik könnyedén eldönthetik a harcot, bármelyik fél számára. Így a mindkét fél által üldözött gyermek körül olyan események bontakoznak ki, ami messze túlmutat Bienvenido-n, a Faller-eken és az emberiségen. Persze a történetet lehetetlen lenne pár mondatban összefoglalni és nem csak a 750 oldalnyi terjedelemből következik.

A Void-trilógiához és a szóban forgó regény előző részéhez hasonlóan Hamilton most is elegyíti a modern űroperát más zsánerekkel, jelen esetben egy hidegháborús kémregénnyel. Bienvenido világa a hatvanas évekbeli Földre emlékeztet: az emberiség már kimerészkedett az űrbe (igaz, csak rövid ugrásokra képes), rádión és telefonon kommunikálnak egymással, fegyverbe fogták a maghasadás erejét és a korra jellemző paranoid félelem is megfigyelhető a cselekmény során. A Nép Biztonsági Rezsimje – People’s Security Regime – már-már a kommunizmust megidéző módon felügyeli a népet, vasököllel elnyomva az Eliter-nek bélyegzett lakosokat, akik kikerülve az Ürességből felfedezik fejlesztett genetikai örökségüket. A kém-motívum amúgy is erős volt a Commonwealth-regényekben, hiszen mindig is szerves részét képezték a cselekménynek a beszivárgott megfigyelők, kettős ügynökök, saját szakállukra a szembenálló feleket egymás ellen kijátszók. Itt az adott körülmények csak tovább erősítik a hidegháborús kémtörténet hasonlatot, persze csak másodsorban, hiszen már nem különül el a sci-fi olyan erősen a mellékzsánertől, mint mondjuk a Void-trilógia alatt.

Once the information gets out there, you can’t bring it back. Universal law: data wants to be free.

Ám a történet nem elégszik meg ennyivel. A cselekmény során jóval többet tudunk meg Bienvenido sorsáról, a sorsában osztozó bolygókról, a kiűzetés utáni társadalomról, a Faller-ekről, az Ürességről és magáról a Nemzetközösségről is. A megfiatalító eljárásnak köszönhetően elért funkcionális halhatatlanság pedig lehetőséget ad arra, hogy Hamilton a Pandóra csillagában megismert karaktereket is szerepeltethessen a befejező kötetben. S mindezt képes úgy tenni, hogy nem tűnik pusztán fan service-nek, hanem a sztori szerves részét képezik a visszatérők. A történet legizgalmasabb aspektusa az egyszerű emberek, az Eliter-ek és a Faller-ek alkotta hármas szembenállás, amit tovább bonyolít Laura Brandt és a Warrior Angel, az egyedüli személyek, akik működő nemzetközösségi technológiát birtokolnak. Hamilton a tőle megszokott könnyedséggel mozgatja a szálakat, logikusan építkezik egy szinte tökéletes konklúzió felé terelve a cselekményt.

Az író jellegzetes stílusához hozzátartozik a szexualitás kezelése, meglehetősen explicit módon és bizony úgy, hogy az nem feltétlen tesz hozzá a történethez. Ez a szóban forgó regény esetében sincs másként, talán valamivel kevesebb heves lepedő akrobatika kap helyet a könyv lapjain, mint mondjuk a Júdás elszabadul sorai között. Ám ezen kívül akarva sem tudnék más hibát felróni a könyvnek. Ugyan kicsit keserű szájízzel tettem le, hiszen hosszú ideig nem nyerhetünk újabb betekintést a Nemzetközösségbe. Persze szomorúságra nincs okom, a Night’s Dawn-trilógia már ott sorakozik a polcomon.

Az összesen közel öt és félezer oldalon keresztül tartó monumentális történet számomra beemelte Peter F. Hamilton személyét minden idők legjobb science fiction írói közé. Külön öröm, hogy Hamilton magyar kiadási jogait birtokló Delta Vision tovább folytatja az író életművét, jövőre tervezik a Misspent Youth című regényét megjelentetni. De addig sem pihen Hamilton, már dolgozik a következő regénytrilógiáján, amely a Salvation címet kapta.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

Adrian Tchaikovsky: Children of Time

Ügyes marketingfogás az egyik kedvenc íróm ajánlását feltüntetni egy könyv borítóján, még akkor is, ha A fekete férfi már bebizonyította, hogy nem feltétlenül hozza az ajánlás miatt elvárt színvonalat a szóban forgó regény. Tchaikovsky monumentális űroperájába mégis belefogtam és további megerősítésként szolgált döntésem helyességét illetően, hogy idén a Children of Time nyerte el az Arthur C. Clarke-díjat.

01A történet az emberi hegemónia csúcsán kezdődik. A Naprendszer diaszpórája már lezajlott, már csak egy lépésre van az öntudatos gépi intelligencia, sőt távoli csillagok felé is nyújtogatja karját az emberiség: csillaghajókon kutat terraformálható bolygók után. Egy ilyen expedíció vezetője, doktor Avrana Kern is, aki egy Föld-típusú bolygót szeretne intelligens élettel behinteni, állatokat felemelni a tudatosság szintjére – egy csapatnyi majom és egy nanovírus segítségével. Ám törekvéseit semmissé teszi a Non Ultra Natura nevű szervezet, amely meg van győződve arról, hogy az embernek nem szabad belekontárkodnia a természet dolgába – tilos istent játszva beavatkozni az evolúcióba. Így az emberi űrben szétszóródott alvó ügynökeik összehangolt támadást indítanak a Naprendszeren belüli és azon kívüli kolóniák és kutatóállomások ellen, aminek a későbbiekben végzetes következményei lesznek.

Kis szerencsével azonban doktor Kern még el tudja indítani a nanovírust és a majmokat tartalmazó modult a bolygó felé, mielőtt hajóját és legénységét sorsára hagyva hosszú álomba merül, várva a kísérlete eredményét. A modul zuhanását azonban csak a nanovírus éli túl, így – többek között – az ugrópók fajt kezdi átalakítani. Ezt követően hosszú-hosszú ideig semmi sem zavarja meg Kern álmát, ám egy napon a haldokló Föld utolsó esélyeként elindított bárkák egyike, a Gilgamesh az ő világa felé téved. Célja, hogy megvesse a lábát azon és új életet leheljen az emberi fajba, felébresztve a raktérben alvó emberek ezreit.

A cselekmény tehát két szálon fut: a hanyatló emberi birodalom utolsó túlélői, illetve a felfelé ívelő arachnid társadalom, amelyek aztán előbb-utóbb elkerülhetetlenül metszik egymást. S ennek a metszetnek olyan kimenetele lesz, amely mind a két faj jövőjét gyökeresen változtatja meg. Ebben rejlik a regény egyik legnagyobb erőssége. A végromlás felé rohanó emberiség erős ellentétet képez a sosem látott magasságokba törő pókféle társadalommal. Ez utóbbiról rengeteget megtudunk, a kezdeti értelem szikrájától követhetjük nyomon a fejlődést, a hálóból szőtt városokon és a kommunikációs formájukon át egészen az… de nem akarom elrontani a felfedezés élvezetét. Voltak ötletek, amik Clarke és Reynolds leggrandiózusabb jövőképét idézték. A pókok társadalma részletesen kidolgozott és egészen újszerű, hasonlóan idegen az emberiséghez képest, mint Vinge falkalényei, vagy Hamilton primer faja. Fejlődésük során pedig olyan komoly kérdések is előkerülnek, mint az istenség létezése, a bizonyítást nyert felsőbb lényben való csalatkozás vagy az évezredes szokások és beidegződések kétségbe vonása. Ezzel szemben az emberiség már túl van az aranykorán, a Non Ultra Natura támadása miatt visszaszorult a Földre, minden kolónia elpusztult, sőt a Föld is mérgezetté vált. Az utolsó túlélők egyike a Gilgamesh legénysége, amelynek egyetlen feladata, hogy egy új világot találjon az embernek. Egy új világot, ahol újra fel kell építeniük majd az emberi civilizációt, biztosítva annak túlélést. A cselekmény előrehaladtával csak tovább romlik a helyzet a bárkán, újabb mélységeket ér el az emberi társadalom. A katasztrófáról és a leépülésről csak keveset tudunk meg, de hasonlóan komoly kérdéseket érint Tchaikovsky az emberiség esetében is: hol a határ a mindenre képes vezető és a messianisztikus tévképzetek közepette tépelődő őrült között vagy, hogy mit is jelent az önfeláldozás. Állóképekként villannak fel a hosszú utazás kisebb szünetei, amiket a legénység egy része ébren tölt, de a helyzet minden ébredéssel egyre kétségbe ejtőbbé válik.

That is the problem with ignorance. You can never truly know the extent of what you are ignorant about.

Így a két civilizáció több síkon is ütköztetésre kerül: szemben áll a felfelé ívelés a hanyatlással, a növekvő pókok létszáma a csökkenő emberiséggel, a pókok előtt megnyíló egyre több lehetőség az emberek végső esélyével, a részletesen kidolgozott pók-társadalom a képszerűen felvillantott emberi közösséggel. Ez a dualitás végigkíséri az olvasót a könyv minden lapján. Azonban időnként úgy is érezhetjük, hogy a pókok felé billen a mérleg nyelve: az emberi szereplők csak vázlatosan kerülnek kidolgozásra a történet során, legalábbis a főbb pók szereplőkhöz képest. A cselekmény hosszú időt ölel fel, nyolc fontosabb eseményt kiemelve, ezeket tükrözi a könyv szerkezete is, hiszen nyolc főbb fejezetre tagolódik. Ennek a tagoltságnak és időbeli ugrásoknak köszönhetően akár egybefüggő kisregényeknek is tűnhetnek a nagy fejezetek. Ez nem baj, mert a regény amúgy is több, mint 600 oldal, de néha úgy éreztem az olvasás közben, hogy a két főbb rész között túl nagy volt az ugrás. Egy pár oldalnak le kellett peregnie, hogy ismét felvegyem a történet fonalát és összeillesszem az előző részt az éppen olvasottal.

Ám apróbb hibái ellenére óriási élményt nyújtott a könyv. Ha szereted a térben és időben is grandiózus űroperákat, ha nem iszonyodsz a több, mint fél méteres pókoktól, ha szereted a magával ragadó és elgondolkodtató ötleteket, akkor ez a könyv neked szól. Ezúttal érthető Hamilton ajánlása a borítón és méltán nyerte el a regény az Arthur C. Clarke-díjat is. Most már csak egy vállalkozó kedvű kiadót kell találni, aki hajlandó lenne magyarul is megjelentetni ezt a kötetet.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone